Hatékony irodai munkavégzés? | Öt alapelv

iroda11. Indítsuk újra a rendszert 50 percenként. Lépjünk ki a programból, a helyzetből és tegyünk rövid sétát, bambuljunk, kerüljünk autonóm állapotba!

2. Fogalmazzuk meg, éppen mit teszünk, és tegyük fel az “Addig?” kérdést. Például előfordulhat olyan helyzet, amikor az ügyfél újra elmondja, amit kívülről tudunk már, látszik, hogy ez valójában szereplés nála, éppen ezért tartanunk kell a telefont. Ezalatt azonban megkereshetjük az útvonaltervezőben, hogyan jutunk el például az új lerakathoz.

3. Figyeljünk arra, milyennek tűnünk a munkatársak szemében! Egy embernek egyetlen vezető tulajdonsága lehet, ahogy egy brandnek, márkának is. Lehetőleg olyan brandet válasszunk magunknak, ami illik a többiekéhez. Ha munkatársunk például egy focicsapat drukkere, akkor gondoljunk utána, hogy mi az, ami iránt mi is szenvedélyesen elköteleződtünk.

iroda24. Bármit kér a főnök, gondolatban kezdjük a válaszunkat egy “Azért jó” kezdetű mondattal, aminek a második része egy pozitív állítás. Például: “Azért jó, hogy ma az ellenkezőjét kéri, mint tegnap, mert ő is belátta végre a tévedését.”

5. Keressünk olyan modell-területet, ahol jól osztjuk be az időnket és melyben örömünket is leljük. Terápiás tapasztalatok szerint jó játék a tevékenység-szőttes összehozása: találjuk meg azt a területet, mely valóban hordozza számunkra az örömteli élményt és tegyük át a munka keretébe!

Forrás: profession.hu 

A párkapcsolat igazi összetartója a közös kaland

Zádrovich Aliz beszélgetése Baktay Miklós és Zelka párterapeutákkal

A pszichológus házaspár az elmúlt években közel ezer kapcsolatot húzott ki a gödörből, de mi a helyzet a saját házuk táján? Baktay Miklós és Zelka őszintén mesélnek válságaikról és arról, hogyan született meg a hamisítatlan „Baktay-módszer”.

Psziché: Rengeteg párkapcsolati problémával találkoztok, és szinte mindenre van kész megoldásotok. Saját tapasztalatokból merítetek?

Miklós: Mindannyian tele vagyunk konfliktusokkal. Az a kérdés, hogyan oldjuk meg ezeket. A mi kapcsolatunkban a legnagyobb próbatétel az a hét év volt, amikor a gyerekre vártunk. A nőt meg a férfit is zavarják az ilyen jellegű problémák, a sokszor megalázó vizsgálatok. Nekem például egy deszkával leválasztott fabódéban kellett mintát produkálnom, egy pornóújsággal a kezemben, miközben az asszisztensek arról beszélgettek, töltött káposztát vagy fasírtot főzzenek-e másnap ebédre. Ezek nagyon lerombolják az intimitást. Eldöntöttük, hagyjuk ezt a dolgot, és megnézzük, tulajdonképpen mire is vágyunk.

Zelka: A szomszéd vietnami pár babája még csak négy hónapos volt, amikor az anyukának vissza kellett menni dolgozni. Elvállaltuk, hogy napközben vigyázunk a kisfiukra.

Miklós: Semmi időnk nem maradt egymásra. Ha a sajátunk lett volna, akkor az időhiány okozta konfliktusokat elhordozzuk magunkban kb. 20 évig, és csak akkor lélegzünk fel, amikor a fiunk összeköltözik a barátnőjével. Így viszont ki mertük mondani, és ma már hangsúlyozzuk is a párterápiákon, hogy a szülői meg a párkapcsolati funkciót el kell választani egymástól, különben a gyerek fölzabálja a viszonyt. Nem kell amiatt szégyenkeznünk, hogy néha kiszerveznénk a gyereket az életünkből. Sokan erre azt a kifejezést használják, hogy lepasszolják, ami azt sugallja, hogy ez megvetendő cselekedet, mert csak a saját örömüket keresik. Mi meg azt valljuk, ha az utód felőrli a párkapcsolatot, az rá is visszahat. Hiszen akinek például négyéves korában elválnak a felmenői, annak boldogtalan gyerekkora lesz. Ezért kell jelentős időt kettesben is eltölteniük a szülőknek, és párkapcsolat-gazdagító élményeket keresniük.

Psziché: Ma már van két szép gyereketek. Mi volt az, ami segített a családalapításban?

Miklós: Folyamatosan dolgoztunk rajta, és közben gyakoroltuk a gondoskodást egy kölyökkutyán is. Kiképeztük mentőebbé, magunkat pedig ápolóvá, így mi hármasban katasztrófa esetén egy máig bevethető csapat vagyunk.

Zelka: Mire a kedvencünket megtanítottuk mindenre, elkezdett nőni a pocakom. Az segített a legtöbbet, hogy úgy döntöttünk, tartunk fél év szünetet, és másra figyelünk.

Miklós: A vietnami baba felügyelete és a kutyakiképzés alatt nagyon különleges élményekbe keveredtünk, és elkezdtünk játszani is. Akkor jöttünk rá, hogy a párkapcsolat igazi összetartója a közös kaland. Ezután dolgoztuk ki az élményterápiát, ami azóta a védjegyünkké vált. A legfontosabb terápiás eszközünk, hogy beküldjük a párokat különböző szerepekbe.

Psziché: A Szeretők című könyvetek címlapján Zelka dögös vörösként és konzervatív, rövid hajú „titkárnőként” is megjelenik. Miért olyan fontos a szerepekkel való játék a párkapcsolatban?

Miklós: Arra jöttünk rá, ha korlátozódnak a szerepeink és az élethelyzeteink, akkor megunjuk egymást. Ám ha a külvilág felé különböző szerepekben mutatkozunk, akkor mi magunk is átéljük, hogyan lehetünk mások. Meglátjuk a társunkban azt az embert, lehetőséget, erőforrást, amit addig nem. Mert mi történik, amikor szeretőt keresünk? Megtetszik a nő dús vörös sörénye vagy az a határozottság, ahogy a férfi viselkedik. De ezekhez a tulajdonságokhoz nem kell feltétlenül új embert keresni, benne lehetnek a partnerünkben is, csak bele kell küldenünk őt egy másik szerepbe. Mi például vettünk parókákat, és kitaláltuk a hozzájuk megfelelő viselkedést. Zelka vörös parókával nem ellenezte, hogy eljárok focizni, hanem elkísért, én pedig látványosan megcsókoltam a kapuban. A srácok meg – akik ismerték Zelkát – azt látták, hogy egy „másik” nőt csókolgatok. Ebből egy izgalmas játék lett, mert meg voltak győződve arról, hogy szeretőm van. Közben jöttek hozzánk sörözni meg beszélgetni. Mi meg Zelkával azt figyeltük, hogyan reagálnak és próbálják oldani a zavarukat. Óriási élmény volt.

Zelka: A foci ugyanis nálunk évekig krízispont volt. Amikor a kapcsolatunk elején Miklós bejelentette: „Hétfő van, elmentem rúgni a bőrt”, felháborodtam, hogy otthon hagy egyedül, és nem akar minden estét velem tölteni. Ilyenkor azt mondta, hogy 13 éves kora óta hetente kétszer jár edzeni, meg különben is, kell az egészségéhez, és szétesik a csapat, ha nincs ott. Nagyon hosszú folyamat volt, mire elfogadtam és megértettem az egész hátterét. Az evolúciós múlt kutatása közben jöttem rá, hogy a foci milyen zseniális dolog. Régen is elment otthonról hetente kétszer a férfi, csak éppen vadászni. És erre a programra is szigorúan az erősebbik nem tagjai voltak hivatottak. A focicsapatok is ilyen kis „pasihordák”, csak ők a labda után rohangálnak, nem a vadak után. Rájöttünk arra is, hogy egy párkapcsolatban fontos az autonómia. Ha szerelmesek vagyunk, folyton a másikkal akarunk lenni, de jó néha önállóan eldönteni, mit szeretnénk csinálni, kikkel, mikor és hogyan.

Psziché: Amikor benne vagytok egy heves vitában, akkor is előjön belőletek a pszichológus, és képesek vagytok leállni? Vagy rajtatok is felülkerekedik a düh és a sértettség?

Zelka: Szakmai evidencia, hogy a veszekedés hogyan szokott eldurvulni. Egy hétköznapi szituációból – például valaki rossz helyen hagyta a papucsát – könnyen eljuthatunk odáig, hogy micsoda egy nemtörődöm alak a másik. Ezért ha valami nem tetszik, én nem mondom ki rögtön, hanem várok egy kicsit. Jövök-megyek, teszek-veszek, levezetem a feszültséget. Miklós meg alvós problémamegoldó, ezért ha konfliktusunk adódik, hagyom, hogy lefeküdjön. Ezalatt átgondolom a szituációt, és meglátom az ő szempontjait is. Mert ha veszekszünk, egymást kezdjük el támadni, a küzdelemben az egyikünk nyer, a másikunk veszít. De ha én nyerek, jó az nekem, hogy van egy vesztes férjem? Hát nem. Jobb, ha a problémát együtt oldjuk meg.

Psziché: Nagyobb konfliktusok esetén is működik ez a stratégia? Előfordult már, hogy meg kellett mentenetek a házasságotokat?

Miklós: A tudattalan nem ismer kis és nagy konfliktust. A veszekedés természetrajza az, hogy megsértjük a másik identitását. Hogy ez abból fakad-e, hogy nem jön össze a gyerek, vagy egy szétszórt papucsból? Teljesen mindegy.

Zelka: A konfliktusaink közül bármelyik eldurvulhatott volna, de valamelyikünk mindig észnél volt, és használta a tudását. Itt is fontosak a szerepek. Ha én csak annyit látok Miklósból, hogy állandóan szétdobálja a holmijait, akkor a kapcsolat könnyen eltörik, mint egy egyrétegű üveglap. Viszont ha sok rétegből, sok közös élményből áll, több szálon szövődik, akkor olyan törhetetlen lesz, mint egy golyóálló üveg – és képes lesz ellensúlyozni a hétköznapi problémákat. Nem szabad hagyni, hogy a programok kimerüljenek abban, hogy este 8-tól 9-ig fáradtan leülünk egymás mellé. De ha sokféle élményünk van együtt, akkor néha ez is beleférhet a kapcsolatba.

Megjelent a Nők Lapja Psziché Társfüggőség számában (2012 április-május)

Te mennyire ismered a gyereked? – iskolaválasztás

V. Kulcsár Ildikóval Zelka beszélgetett 

Szülői vágyak, szorongások és az iskolaválasztás

Jól ismerlek téged, kisfiam-kislányom, tudom, milyen iskola kell neked! – jelentik ki a magabiztos (vagy annak álcázott) szülők. Közben a többség tétován keresgél az iskolai nyílt napok meg módszerbemutatók erdejében. Mi kell ahhoz, hogy a fiatal szülők „testreszabott” iskolát tudjanak választani a hatéveseknek?

„A kislányunk vagány, vidám és nagyszájú az elfogadó otthoni környezetben, de az óvodában nyuszika. Kerüli a konfliktusokat, csöndben van, szót fogad, túlzottan tart az óvó nénitől, a dadustól, de a társaitól is. Ezért szeretném alapítványi iskolába íratni, ahol kicsi az osztálylétszám, és a saját tempójában fejlődhet. A férjem viszont ragaszkodik az állami iskolához, mert a gyereknek majd ebben a kemény világban kell érvényesülnie – nem lehet vattában tartani -, és az alapítványi iskolák lassú tempóját nevetségesnek tartja. Nagy a vita nálunk, és nem tudom, mikor teszek jót a gyerekünknek” – írta harmincnyolc éves olvasónk, aki egy Pest környéki önkormányzatnál dolgozik.

Ha szorong és félénk

– Nagyon megértem a szülők aggódásait, hiszen nemcsak szakember, de érintett anya is vagyok – jelenti ki Baktay Zelkagyermekpszichológus. – A kisfiunk tavaly ment elsőbe, és nem volt egyszerű az utunk, bár nálunk már a középső csoportban kezdődtek a gondok. Akkoriban tűnt fel nekünk (a férjem is pszichológus), hogy az elmélyülésre hajlamos, szemlélődő típusú gyerekünk nagyon rosszul érzi magát az állami óvoda hangos világában. Nem akart felkelni reggelente, fáradt mozdulatokkal készülődött, és azt hajtogatta, hogy semmit nem tud végigmondani az óvodában, mert nem hallgatják meg. Végül bekönyörögtük a Waldorf oviba, ahol magára talált. Innen vezetett az út tavaly a Waldorf iskolába, bár nehéz volt bejutni. Nem állítom azt, hogy ez a megoldás mindenki számára üdvös, hiszen minden gyerek más. A tűzrőlpattant kislányunk például remekül érezte magát ugyanabban az állami óvodában, arról már nem is beszélve, hogy a waldorfos szülőknek sokkal több szabad időre (vagy segítőre) van szükségük, mint az állami iskolába járók szüleinek. Hány család tudja magának megengedni, hogy már délben elhozza e gyerekbarát iskolából a csemetét? Álláspontom szerint a jó iskolaválasztás kulcsa az, hogy alaposan ismerjük a gyerekünket, amihez kitartó türelem és figyelem kell. Számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a szülőkben egészen más kép él a gyerekükről, mint amilyen a kicsi. Tapasztalatom szerint a többség rosszul ismeri a gyerekét!

– Eszembe jut egy férfi riportalanyom, aki vagány, belevaló kis kölyöknek festette le a fiát, majd befutott az édesanya a gyerekkel, akit ámulva figyeltem, milyen aprócska, félénk és szorongó.

– Az apuka a vágyait vetíti ki a fiára, csakhogy ez rossz a gyereknek. Megpróbálja eljátszani az apa által ráruházott szerepet, de nem megy, amitől egyre nő benne a szorongás. Én azt szoktam tanácsolni az ilyen típusú szülőknek, hogy vigyék el a gyereküket egy játszóházba vagy játszótérre, üljenek le, és kitartóan figyeljék. Ne dirigálják, ne segítsék, vagy irányítsák, csak nézzék! Abból, hogy a kicsi hogyan viselkedik a többi gyerekkel, mennyire bátor vagy félénk az eszközök kipróbálásakor, rengeteget megtudhatunk róla. A nevelési módszereinket, az iskolaválasztásunkat ehhez a valódi képhez kellene igazítanunk!

– Milyen típusú iskolát válasszon az a szülő, akinek szorongásra hajlamos, konfliktuskerülő a gyermeke?

– Direkt tanácsokat nem szoktam adni, de azt szívesen elmondom, hogy ilyen esetben az a jó megoldás, ha nem iskolát, hanem tanító nénit választunk. Lehetőleg „tyúkanyót”! Ezt a szó jó értelmében mondom, mert az ilyen típusú tanító nénik nagyon tudnak szeretni, figyelnek a gyerekek tempójára, mindezzel oldják a feszültséget, a félelmet. Édesanyám ilyen tanítónő volt, és végtelenül szerették a szülők. Ha látta, hogy fáradnak a gyerekek, kiterített egy hatalmas szivacsot az osztály közepére, és megtornáztatta őket. Elfogadó szeretetével rengeteg problémás gyereket hozott helyre.

 

Okoskák és angyalarcú terroristák

– Őszinte hangú olvasói levelekben gyakran emlegetnek a szülők verekedős-harcias kisfiukat, meg olyan gyerekeket is, akik érettebbek a kortársaiknál. Az okoskák már ötévesen írnak, olvasnak, számolnak, érdeklődnek a biológia, a csillagászat, a fizika iránt. Velük mit kezdjenek a szülők? – kérdezem a gyermekpszichológust.

– A gyerekeim jóban vannak egy hétéves kislánnyal, de keveset tudnak vele játszani, mert alig ér rá. Jól teljesít egy erős-hajtós iskolában, közben rendszeresen edzésre jár. Ugyanis a tanulás mellett tornázik. Kiválóan bírja, vidám, harmonikus személyiség. Azért mesélek róla, mert érzékeltetni akarom, hogy a hajtós iskola és a különóra sem ördögtől való. Vannak gyerekek, akik jól érzik magukat például a két tannyelvű iskolákban, gond nélkül veszik az akadályokat. Miközben a kevésbé teljesítményközpontú, érzékenyebb kicsiknek árthat az erős terhelés. Persze ne keseredjenek el azok sem, akiknek a gyermeke hatévesen még nagyon lassú! Vannak „gepárd gyerekek”, akik ebben az életkorban még teszetoszák, alig teljesítenek, aztán kamaszkorukban megugranak.

– És a verekedős kisfiúk? Egy riportalanyom „angyalarcú terroristának” becézte a fiát, amiben nem tévedett. Az ötéves szöszke gyerek a jelenlétemben lazán belerúgott a nagymama lábába.

– Ez bizony összetett kérdés. Vajon miért lett angyalarcú terrorista? Édesanyja-édesapja is hasonló habitusú? Netán a szülőknek tetszik, hogy a srác aprócska bunyós? Találkoztam már olyan anyával, aki panaszkodott az agresszív fiára, miközben a szeméből csak úgy sütött a büszkeség: Milyen erős, férfias a fiam! A gyerek érzi a ki nem mondott elismerést, és ennek megfelelően viselkedik. A tanítónő-választásnál ilyen esetekben az a legfontosabb, hogy lehetőleg következetes pedagógushoz kerüljön a kisgyerek, akinek az értékrendje, nevelési stílusa illeszkedik a szülőéhez. Akivel egy nyelven beszél, akinek a tanácsait elfogadja. Nem hiszek abban a szülői módszerben, amikor keresnek egy őrmester típusú tanítónőt, aki majd ráncba szedi a gyereket. Nem lehet áthárítani a pedagógusra a szülő feladatait! Abban viszont hiszek, hogy az agresszivitásra hajlamos kicsiknek nagyon jót tesz, ha mihamarabb sportolni kezdenek, mert a fizikai terhelés és a megmérettetés levezeti a fölös energiákat.

A gyerek virágos kertje

Soha nem fogom elfelejteni azt a riportalanyomat, aki felnőttként is elborzadva mesélt a kisiskolai élményeiről. „A lelkemben burjánzó apró csírákat rendre kiirtották egy vidéki elit iskolában – senki sem törődött azzal, hogy mi érdekel, mi vonz, mit szeretnék kérdezni… -, mélyszántást csináltak a lelkemben, és azt vetették el, amit ők jónak tartottak”, mondta költői hasonlattal. „Még ma sem tudom elviselni, ha munka közben valaki mögém áll és figyel – folytatta indulattal -, utálok kézzel írni, miközben a számítógépemen szívesen dolgozom, és még most sem merek énekelni.”

– Kiváló ez a hasonlat – jelenti ki Baktay Zelka. – A gyermeki lét olyan, mint egy lehetőségekkel teli virágos kert. Számtalan rügykezdeménnyel, csírával. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy figyeljük, mi üti fel a fejét a kertben, mi érdekli-vonzza a gyereket. Ezért is fontos, hogy olyan tanítót válasszunk, aki hozzánk hasonlóan alakítja a kertet.

– Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál a szülőknek az iskolaválasztással kapcsolatban, akkor mit mondanál?

– Talán azt, hogy ne úgy fogják fel a beiskolázást, mint amikor kilövünk egy nyilat. Bármilyen körültekintők vagyunk, azt nem fogjuk elérni, hogy a gyerekünket „belőjük” egy általunk jónak tartott iskolába, és akkor nincs több gondunk, meg sem áll a Nobel-díjig. Folyamatosan kell figyelnünk, segítenünk a gyerekünket, és ha csökken az érdeklődése, nem kérdez, nem mesél, csak a kötelességét teljesíti szüntelen rosszkedvben, akkor váltanunk kell. Ha nagyon figyelünk rá, akkor korrigálhatjuk az esetlegesen rossz választást is. Az iskola- vagy osztályváltás nem úri huncutság, mindenki élhet e lehetőséggel.