Gémer lélek

A pont húúú fiúcska bejegyzés sok kérdést vetett fel. 

Némelyik egyszerűen megválaszolható: Azért értelmetlen generációról beszélni, mert a fiúknak tökéletesen más a viszonya az online játékokhoz, mint a lányoknak. A képen látható fiúcska már féléves korában vadászik, cserkel, felhajtja a kacagtató pont húúú emberkét.

Még egyszerűbb a kérdés, mit csináljunk ezzel a kiskölyökkel? Szeressük őket. Fogadjuk el feltétel nélkül, tegyünk különbséget közte és a démonizált képernyő között. Igaz, ezzel elfogadhatatlanná tesszük az ítéletet, amivel a telefonnyomkodást egységesen pokolra küldjük. Megsértjük korunk egységét, a közös meggyőződést, miszerint a képernyő maga az ördög. Ez a hiedelem ma gyakran a szülők közös identitásának legfőbb alapja, egyben a szülőtársak legfőbb konfliktusterepe. Az nem kérdés, hogy a sátánnal van dolgunk, csak abban nincs egyetértés, hogyan űzzük el az ördögöt?

Nézzük, miben tudunk egyetérteni! Az online játszó fiúkat veleszületett viselkedésmód vezérli, a falkában űzött kifullasztásos vadászat. Ez emberségünk egyik legfontosabb formáló tényezője. A falka tagjai együttműködnek a zsákmányállat folyamatos hajszolásában. Homo sapiens lévén kevésbé fulladnak ki, hisz egész testük verítékkel hűtőzik. A közvetlen érintkezést elkerülik a veszélyesen visszatámadó prédával, mert orsócsontjuknak köszönhetően képesek szúrni, hajítani. 

A kifullasztásos vadászat során a falka tagjai félreteszik saját szükségleteiket, olyan hormonális egyensúlyi állapotba kerülnek, ami elviselhetővé teszi a fáradtságot, sőt, a kimerültséget, az evés, ivás, alvás, ürítés hiányát. Számukra megáll az idő, fókuszáltak, vagy ha úgy tetszik, beszűkült tudatállapotban vannak. Merjük kimondani, módosult tudatállapotba kerülnek, mint a maratonfutó, a hegymászó, a bokszoló, ha túljut a holtponton. 

Sok más módon kerülnek fiúk, férfiak hasonló állapotba, csak épp ezeket a tudatmódosult állapotokat hajlamosabbak vagyunk elfogadni, mert konvencializálódtak. Ilyen mindjárt maga a vadászat. Hunort és Magort aligha neveznénk gamernek. Leonidásznak már több ezer éve elnézzük, hogy ignorálta a szent ünnepet, és vakmerően kockáztatta saját és katonái életét. Dugovics Titusz is ritkán kap szemrehányást, amiért irracionálisan viselkedett.

A mögöttes folyamatok hét millió éves program szerint mennek végbe bennünk. A folyamatleírás pontosan illik azokra az ifjakra, akiknek egybefolyik éjjel és nappal, kilépnek az időből, a kötelességek, a szokások és normák világából. Néhány korty energiaital a táplálékuk, gyakorlatilag megszűnnek a külvilág számára. Félrevisz, ha ezt mind a képernyőnek tulajdonítjuk. 

– Jaj, ne már, hogy a képernyő előtt kuporgó, semmirekellő alakokat a történelem legnagyobbjaihoz hasonlítsuk!
– Be kell tiltani az ilyen cikkeket, amikkel még bátorítják is őket a léhaságra!
– Ez olyan, mintha drogot, piát, cigit osztogatnának a gyerekeknek!

Mi csak azt állítjuk, legalább hétmillió éves a program, ami a kisgyermek csodálatát, feltétlen elfogadását váltja ki a nagyobbakban.

Mi csak azt állítjuk, éppen hétmillió éves a program, ami a női keblek láttán érdeklődést, izgalmat kelt a nemzőképes férfiakban.

Mi csak azt állítjuk, hatvan millió éves a program, ami egy oxitocin nevű ingerületátvivő anyagot a kötődés, a bizalom, az odaadás hormonjává tesz.

Mi csak azt állítjuk, megjelentek olyan számítógépes programok, amelyek a fiatal fiúkból előhozzák a vadászt, a harcost. 

Mi csak azt kérjük, szeressük ezeket a suhancokat. Keressük hozzájuk az utat, tárjunk fel számukra olyan alternatívákat, amik megengedik, hogy hősök maradhassanak.

Függőség?

A kisfiú hat hónapos. Amikor sikerül behoznia az „Alza pont húúú” trillát, boldogan kacag.

A képet a büszke nagypapától kaptuk, akit némelyek az unoka megrontójaként átkoznak. A közvélemény is fel van háborodva, hú, meg hű, ez több a soknál! A szakértők elnevezik a dolgot, betűkkel jelölik, mint például z, vagy címkézik, mint boomer, számozzák, mint 68-as.

Pszichológiailag mindez hárítás. Ha meg akarnánk látni a lényeget, fel kellene tárni, mi az a viselkedésminta, amit átvesz, reakcióként hoz a következő generáció. Ehhez azonban igazán senkinek sincs kedve, mert fél, bűnösnek ítéltetik, hiszen ki mástól jönne a viselkedésminta, mint az idősebbektől.

Ez igaz is, csakhogy a korkülönbség 7 millió év.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia új képet tár elénk. Az online játékba keveredő fiúcskákat ugyanazok a veleszületett viselkedésmódok irányítja, mint komoly édesapjukat és ősapáikat: gondoskodás a hordáról, a biztonság, a jövőkép megteremtése.

Ha egy meglett férfi vállalkozó házat épít, mérnökökkel, mesterekkel és kutyás biztonsági őrökkel működik együtt, azt mondjuk, felelős férfiként viszi tovább a kifullasztásos vadászat évmilliós örökségét. Ha egy futballcsapat kapitánya, ugyanezért csodáljuk.

Amikor egy fiúcskát megtalál egy online játék, amiben csapatot szed össze, fegyvereket, kincseket, harci tudást szerez, ugyanabba a veleszületett viselkedésmódba ojtanak új mintákat a játék megalkotói. Azt érik el a gyereknél, legyen részese a falkának, küzdjön társaival a megélhetésért, a túlélésért, a fennmaradásért.

A játékba merülő fiúcska pedig folyamatos megerősítést kap édesapától, sőt, édesanyától is. Édesapa nem is titkolja, a legfontosabb számára a vállalkozás. Azt már nem nagyon tudja megfogalmazni, hogy valójában így fejeződik ki nála az ősi családfői viselkedésminta. Ha részes arató lenne száz évvel ezelőtt, ugyanarra a veleszületett viselkedésmódra épülne az aratóbandában való jelenléte. És a napon keményen dolgozó emberről éppúgy patakokban ömlik a veríték, mint az infraszauna úri közönségéről.

Korunk kulturális narratívájában édesanya már nem marokszedő vagy gyűjtögető. Nem is titkolja, mennyire elégedetlen a munkafüggőséggel, ami szülőtársát távol tartja. Azt a szándékot tulajdonítja neki, hogy menekül a családjától. Ugyanebben a keretben kezeli a játék által beszippantott fiúcskát is.

A spirál következő szintjén eszkalálódik a helyzet:
– Vedd észre, hogy a gyerek függő! – kiált segítségért a feleség.
– Elveszem tőle a gépet – igyekszik eleget tenni a férj a családfő iránti elvárásnak.
– Remélem, legalább ezt az egy dolgot képes vagy megoldani! – ragadja meg anyai jogán az utolsó szót a feleség.

Mielőtt a megoldásra térnénk, fontos kiemelni: férfiról, fiúról van szó. Ha ugyanis egész generációról értekezünk, reménytelenül elmossuk a lényeget. A lányok és a nők teljesen más veleszületett viselkedésmódok által teremtett helyzetekkel küzdenek meg.

Itt és most a családfő viselkedésminta esetében kifejezetten a férfi veleszületett tulajdonságáról van szó. Nagy hiba, ha emiatt bűntudatot keltünk. Olyan ez, mintha valakit hibáztatnánk egy tulajdonság genetikai kifejeződéséért, például mert kopaszodik a feje búbján, vagy eláll a kisujja…

Mindkét példában jelentős szerepe van a szándéktulajdonításnak is. Az elkötelezett vállalkozó vagy a képernyő előtt lelkesen küzdő gyerek könnyen kerül olyan fénybe, hogy hanyagolja társas kötelezettségeit, a gondoskodást szeretteiről, az érintést és a meghitt kapcsolódást. Ez egyértelműen korunk narratívája. Képzeljük csak el az asszonyt, aki az aratóbandában panaszkodik férjére, hogy egész napos kaszálásba menekül családi feladatai elől.

Mindennek ellenére van megoldás. Csak vegyük figyelembe: veleszületett viselkedésmódról van szó, mindenképpen számolni kell vele. Olyan körülményeket kell tehát teremteni, amelyek kielégítik ezt az ösztönt, csak éppen az adott helyzetben elfogadhatóbb módon.

Eredménnyel kecsegtet a kívülről nézve játékfüggő kisfiú virtuális világát valóságossal behelyettesíteni. Például valódi csapattal, amely kifulladásig, keményen küzd a másik csapattal, eredményeket halmoz, bajnoksági pozíciókat ér el.

A csapatsportok melletti kiállás most abban segíthet, hogy kivergődjünk egy evolúciós zsákutcából. Ne azt nézzük tehát, mi az eszköz, hanem azt figyeljük, mennyire hatékony.

E szemlélet birtokában már könnyebb tovább lépni. Példát azért nem hozunk, mert feleleges vitát kelthet maga a szerveződés. Ennek pedig az a fő oka, amivel kezdtük: a bűntudat és a hárítás. Ezek bélyegzik meg a valós gyermek- és felnőtt csapatokat, ezek lehetetlenítik el a valós közösségeket, ezek szorítják vissza a fiúkat névtelen virtuális világokba.

Mégis vannak szüleim

(A szüle téma bemozgatott minket is, olvasóinkat is.)

Zoli búvárkodni tanított bennünket. Úton a neoprén raktárba átmentünk a dupla garázson, ahol a falakon egy síkölcsönző terült el. Később, az Adrián, a búvárbázison el is beszélgettünk. Természetesen párkapcsolati gondjait vázolta fel nagy vonalakban. Éjféltájban aztán előjött a farbával. Kifejtette: neki valójában nincsenek szülei. Gyerekkorában együtt lakott egy házaspárral, akiket úgy hívtak, mint őt – nagyjából ennyi.

Rájöttünk, gondosan felépített sorskönyvet adott elő nekünk lakótársi viszonnyá silányuló szerelmeiről, megélhetési szülőtársi kapcsolatairól, ridegtartásban nevelt gyerekeiről, kapkodásáról: oktat vezetést, sielést, gitározást, amúgy grafikus és informatikus. Mindezt szülőhiányára vezette vissza. Síoktató például úgy lett, hogy ovis kora óta síel, szinte csak vizsgát kellett tennie. Hasonló a helyzet a búvárkodással. Szüleinek talán meg sem mutatta a diplomákat.

Megemlítettük, elég jó szülőknek kell lennünk, hogy elvégezzük a gyerekeinkkel ezt a búvártanfolyamot. Zoli arcán távolodó félmosoly jelent meg, majd egy transz-szerű merevségre váltott. Eltartott egy ideig, amíg kibökte: “Asszátok meg, mégis vannak szüleim. A szomszédék. Tomi barátom szülei. Amikor megjöttünk a suliból, hozzájuk mentünk be, ők vittek minket síelni, búvárkodni, hozzájuk jött a gitártanárunk, két egyforma pc-t vettek a békesség kedvéért.”

Péter lakásavatójára egy közös ismerős révén kerültünk. Kissé furcsálltuk is a meghívást. Feleségével együtt vezetett körbe minket igazi belvárosi otthonában. Cselédszoba, kamrából lett wc, hatalmas szalon. Egyszóval emeleti kúria, csak a balra nyíló szobát kapta meg front után egy kibombázott család. Az avató beszédből aztán kiderült, mit keresünk itt.

Péter provokatívan azzal nyitott, ez a szülei lakása. A vendégek persze felhorkantak, tudták, hol nőtt fel Péter. Ő azonban hamiskásan ránk nézett, és elmesélte, az ő igazi szülei, Éva néni és Miklós bácsi pontosan ilyen lakásban laktak néhány sarokra innen. Éva néni matekozott Péterrel, de együtt festették a konyhát, olyan derűben, hogy egyszer be is pisilt a nevetéstől. Polcot is szereltek, a fúrószár tompa volt, úgy kellett nyomni, hogy Éva néni hátulról tolta Pétert a fal felé…

Miklós bácsi kis lábosban főzte a keményre a tojást. Kettőt evett meg, de három főtt gazdaságosan a kislábosban. A felesleget F (mint Főtt) jellel látta el és a hűtőbe tette. Volt, hogy 26 itemből állt a gyűjteménye…

Elismert tudós, tanszékvezető volt, igazi szórakozott professzor. Éva néni mesélte, azért örült mindig az F-es tojásoknak, mert azok a túlélés tanúi voltak. Miklós bácsi ugyanis gyakran feledkezett meg a kislábosról, ilyenkor a víz elfőtt, a tojások felrobbantak. Egyszer vénséges vén anyját felejtette az állomáson. Megkérte, várjon, amíg újságot vesz, aztán annyira belefeledkezett frissen megjelent cikkébe, hogy hazabuszozott. Miközben papucsot vett, Éva néni megkérdezte: “Hát a mama?”. A mama jobb híján retúr felült a vonatra, hazament. Otthon elaludt a nagy izgalom miatt. Hiába csengettek a rokonok. Kis híján rendőrségi körözvényt adtak ki.

Péter elmondta, amint meglátta ezt a lakást, eldöntötte, megszerzi. Feleségére nézett, és kijelentette, olyan családként szeretnének itt élni, amilyent egykor Éva nénivel és Miklós bácsival alkottak. Az is kiderült, a meghívást egyik előadásunk hírének köszönhetjük. Péter barátja számolt be a különbségről, amit a háromféle szülő között teszünk: biológiai, jogi, pszichológiai. Utóbbit mi szülének nevezzük, ő pedig Éva néninek és Miklós bácsinak. Titokban megsúgta, a politúrozott kombinált szekrényt és a csőbútor asztalt az ő emlékükre szerezte be aranyáron…

Szüle

– Puncsot kérek!
– De hát azt adott a néni. Kóstold csak meg!
– Ez nem puncs.
– Akkor mutasd meg, melyik a puncs!
– Az.
– Az eper.
– Azt kérek.
– Jó, akkor én elnyalogatom a puncsot.
– Puncsot kérek, nem epret.
– De az eper…

Azt hinnénk, hisztit látunk, lezuhant a gyerek vércukorszintje, azért vágja földhöz a fagyit. Valójában szabadulási akció tehetetlen tanúi vagyunk. A gyerek segítségért kiált. Látni a szemén, ahogy kontaktust keres. Persze a felnőttek kerülik a kontaktust. Hamar megkapnák:

– Mit bámul?!      
– Törődjön a maga dolgával!
– Belépőt persze nem fizetnek…

Ha pedig valaki megpróbálná kicsit megölelgetni, csendesen szeretgetni a gyerkőcöt, hamar bilincsbe kerülne. Pedig éppen erre vágyna csórikám. A jog uralma helyett a szeretetre való jogát érvényesítené. Azt, ami járna neki.

A kis túsz egyre reménytelenebbnek érzi a sorsát, és mivel az elszigetelés, a mozgásszabadság korlátozása, a folyamatos kritika a lelki bántalmazás tünetei, hát bizony egyre ritkábbak lesznek a kitörések. A közösségben már elszigetelődik, a felnőttekben immár nem bízik.

Szerencsére a túsztartó is nehezen viseli a helyzetet, igyekszik lepasszolni a gyereket. És ekkor léphet be a pszichológiai szülő. Egyetlen vele megélt élmény életre szóló reménységet, biztonságot ad. Ha pedig a sors olyan kegyes, szülére lel.

Lelkünk mélyén cseng-bong az „édes szülém” megszólítás. Ma már legtöbben úgy értik, édesanyám, szülőanyám. Pedig sokkal szélesebb a jelentése. Lehet dadus, kedves szomszéd vagy rokon, aki a gyermekkel van.

Nagy luxus ugyanis a tettre kész, alkotó édesanyának naphosszat a gyerekek mellett sertepertélni. Elvannak azok egymással, magukban, vagy éppen a kedves szülével, aki néha mesél, néha ételt kínál, többnyire meg a szeme sarkából figyel.

A szüle egy életen át szüle marad, akár édesanya, akár édes dada a kedves nénike.

És a gyerekkel mi lesz? Ifjonc, aztán maga is szülő. Egyszercsak szembesül a kérdéssel: lehet-e más is édes szüléje a gyermekének? Megszólal a vészcsengő: anya csak egy van. Megszólal a vészmadár: használd ki azt a pár rövid évet a gyerekkel! Megszólal a riasztás: anya csak egy van, el a kezekkel a gyerekemtől.

Létrejön az a riasztó helyzet, amiben először anyósék, majd a saját szülők, végül a házastárs, jellemzően a férj is eltávolíttatik. Az ok pedig az önzés. A kapzsiság.

Így válik sok gyermek tulajdonná. Egyéni, személyi, magántulajdonná. Ezáltal egyre problémásabb lesz, a kizárólagos tulajdonos pedig egyre nehezebben bír vele, de fél bárkit bevonni, hiszen azzal elismerné, hogy nehezen bír a kisajátított birtoktárggyal.

Hagyományosan azonban a gyermek kortárs közösségbe való, és annak örül, ha sok-sok szüle tekintetét érzi magán. Felfogásunk, a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia szerint a gyerek horda-lény. Arra van kódolva, hogy tucatnyi másik társaságában legyen, szülék biztonságos körében.

A kisajátított gyereket könnyű felismerni közszereplései alkalmával. Igyekszik felhívni magára a figyelmet. Így reméli segítségül hívni a lehetséges szüléket. Az ürügy természetesen jó magyarázatot kínál, hiszen a gyermek tudattalanul igyekszik szabadulni a fogságból.

Kultúránkban a jelenség könnyen társul egy társsal. A kisajátító szülő megosztja tulajdonát társával. Az anya jellemzően a nagymamával. Kettesben elfogadják a közös ellenségképet, az apát, vagy bárkit, aki megpróbálná kiszabadítani a gyereket. De fogvatartó lehet az apa, társa pedig élettársa vagy szülei – édesanyja, esetleg édesapja. Egy ilyen szövetség gyakran annyival erősebb a lelkileg felmorzsolódott anyánál, hogy önbeteljesítő jóslatként valóban alkalmatlanná teszi a gyermek nevelésére.

Felnőtt – felnőtt?

– Ott a gyerek!
– Hol?
– A harmadik sorban, a negyedik.
– Balról?
– Persze.
– Ne mán, neki nem tányérsapkája van!  
– Tényleg, csákója. Csórikám, mennyit kerestük a zokniját…
– Végül nem abban ment.
– Félt is, hogy lebukik. A főtörzs ilyenkor még egyszer megszívatja őket.
– Miközben gúnyosan hadnagy úrnak szólítja egész balf@sz bagázst. Én nem ismerem meg. Te, Zsófi?
– A második sorban balról a második. Már a bevonuláskor kiszúrtam. Tegnapelőtt a szobában gyakorolta a díszlépést.
– Gondolom, akkor vesztette el a zokniját.
– Az sem volt rajta…

Párbeszéd az ország legnagyobb családi eseményén hangzik el, egy esküt tevő ifjú tiszt szülei és barátnője között. Ilyenkor több mint száz család kap napszúrást a dísztribünön, szembesülve az egyenruha uniformizáló hatásával. Szembesülve a ténnyel, hogy a kisfiú immár az egész haza oltalmazója és védelmezője, holnaptól pedig már a szívató főtörzsnek is parancsnoka. Több alárendeltje lesz, mint a család teljes baráti köre. Zsófi sürgetheti a házasságot, mert barátja hirtelen kapós lesz, mint a szétgurult krumpli. Anyu már azon töri a fejét, hol találnak megfelelő helyet a hivatást jelképező szablyának, hová teszik a tiszti állást és becsületet szimbolizáló kardbojtot. A szablya jól mutatna az esküvői kép mellett, de egy ilyen bojt, az nagy porfogó, annak vitrin kéne… Az ifjú hdgy. pedig teljes szerepkonfliktusba kerül az ünnepi vacsoránál, amit apja úgy szervezett meg, hogy rálátás legyen a tűzijátékra. Zsófi szülei is részt vesznek, nem baj, ha egy vagyonba kerül. Elvégre ez amolyan kis eljegyzés.

– Szerinted egyenruhában jön? – kérdi anyu szorongva Zsófit
– Jaj, dehogy! A csomagtartóban ott van a kedvenc pólója meg egy rövid naci, azt veszi át a hátsó ülésen, mielőtt bemegy a fiúkhoz a buliba.
– De ezek szerint ott lesz a kocsiban az egyenruha, vissza is veheti, mielőtt bejöttök a vacsorára…
– Én értem, miért nem ébreszt az egyenruha elismerést, tiszteletet és szeretetet – sóhajt fel apu.
Ebben maradnak, hosszan hallgatnak.

Ha családi rendszerben nézzük az avatott hadnagyot, látjuk, hogy egyszerre gyermek, felnőtt, sőt, pszichológiai értelemben szülő, családfő, hiszen jónéhány bajtársának, beosztottjának, alárendeltjének elöljárója. Harci helyzetben élet-halál ura. Az elmaradó tűzijáték vacsorát a szülők juszt sem mondják le, nagy zavarban ücsörögnek mind a hatan, kezdődik a vitéz urazás, a kiskadétozás, a hősözés. Ezzel oda is állunk az ifjú hadnagy pártjára. Zsófi csak zavartan vihorászik.

Ha mégis az örömszülők oldalától vizsgáljuk a dolgot: ők most két dologban is újoncok. Kopaszok. Kéne nekik egy főtörzs, aki helyre rakja őket, aki irányt mutat. Mert még soha nem voltak felnőtt-felnőtt kapcsolatban ezzel a férfigyerekkel. Nem is szólva a tiszteletről, ami az oltalmazónak jár. Ezzel a gondolattal veszélyes vizekre eveztünk, mert pszichológiai kultúránk része a tranzakcióanalízis, a játszmaelmélet ismerete. Az alapgondolat, hogy rendre valamelyik énállapotból szólalunk meg a másik valamelyik énállapotát címezve: felnőttből, szülőből vagy gyermekből a felnőtthöz, szülőhöz vagy gyerekhez. A tranzakció másik résztvevője szintén ezt teszi.

Jön az elvárás: Lépjünk ki a szülő-gyermek játszmából! Beszéljünk úgy a hadnagy úrral, mint egy felnőtt társsal (felnőtt-felnőtt), sőt, mint olyannal, aki megóv minket (gyerek-felnőtt). LEHETETLEN. Ha anyu vagy apu meg is próbálja, a szülő fog szólni a felnőttből, a gyerekből is.

– Megvan már, hová vezényelnek? (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Úgy néz ki, Szombathelyre. (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Az jó, Bögötén ott lakik a Hermin néni, ő majd süt neked hatlapost. (a felnőttből a szülő beszél – a felnőttben rejlő gyermekhez)
– A Herminka néni büszke lesz rád, a nagyanyját is a honvédek mentették meg az oroszoktól. Tudod, hogy értem… (felnőtt, gyermek a szülőhöz próbálkozás)
– Majd díszegyenruhában megyek látogatni. (felnőtt a gyermekhez próbálkozás)
– Le szoktad enni magad a paprikás csirkével. Az pedig nem könnyen jön ki, márpedig ott a tisztítóra szorulsz ám! (ismét a szülő a gyerekhez)

Mindez aligha egyszerűsödik, amikor Zsófi megszüli majd a kisunokát. Ekkor már a „gyerekek”, „a fiatalok” is szülők lesznek, szüleik pedig újonc nagyszülők. Fő érvük ez lesz: „Ezt így jó csinálni, nézzétek csak, milyen emberekké neveltünk benneteket!”…

Már jeleztük: a helyzetre aligha van százszázalékos megoldás. Okfejtésünk célja felnőttként szólni a felnőtt olvasóhoz, mondván: az van, hogy ez van. Jó, ha tudunk róla: ez egy olyan kommunikációs feladat, aminek felesleges hibátlan megoldását keresni. Olyasforma, mint megmászni egy cseresznyefát, megnézni a tűzijátékot vagy uborkát kóstolni. Egyiket sem lehet tökéletesen végrehajtani.

Ugyanakkor jó meglátni a dolog jó oldalát: a játszmák lehetnek élvezetes játékok. Ha néha rájuk látunk, örömünket leljük bennük. A vacsora feszültségét például remekül oldotta Zsófi ügyesen elkapott felvétele, amin egy lány szerelmetes pillantást vet a vőlegényére:
– Ilyen nyalka vitéz az én leendő uram – nyújtotta oda a képet jövendő anyósának.