A nevelés 12 pontja helyett: a gyermekkel élés szempontjai

Hiedelmünk szerint az elmúlt kétmillió évet hordában töltöttük, ebben az időben alakult ki több olyan velünk született magatartásmódok, amelyek máig szerepet játszik viselkedésünkben. Ezek felismerése mindenekelőtt a szülő-gyermek viszonyban jelent áttörést, sokkal nagyobb szerepet engedve a kortárs csoportoknak és mindazoknak, akik figyelmet és gondoskodást adnak a gyermeknek.

PárnacsataA gyermeki örömök virágos kertje az a terület, amelyen azok vannak, akik figyelmet és gondoskodást adnak a gyermeknek. Különösen fontos ez a szemlélet elvált szülők esetében, amikor az új partner szerepe a párkapcsolati terápia keretében nálunk átkereteződik gonosz csábítóból értékes új személlyé a gyermeki örömök virágos kertjében.

A gyermekkel együtt kell lenni. A nevelés saját mintáink megtagadása. A gyermekkel való helyes viselkedés levezethető abból, hogy a gyermek a jelenben él. Megfordítva is igaz: aki képes a jelenben élni, az a gyermeki boldogságot éli meg. Terápiás gyakorlatunkban meglehetősen összemosódik a gyermeki én és a tudattalan, a felnőttség és a felettes én.

  1. A gyerek a jelenben él. Ha jövőbeni vagy múltbéli eseményeket, élményeket idézünk fel vele, akkor az élmény jelenébe éli bele magát. Gyötrő, érthetetlen nosztalgiát érez az emlékek felidézésekor, sajgó fájdalommal gondol egy elveszett játékszerre. Ha a jövőről van szó, jelenként kezdi megélni, a gyötrődve éli meg a várakozást. „Mikor indulunk végre a Balatonra?” – kérdi a legjobb játékból röviden eszmélve. Kerüljük a múlt öncélú emlegetését. Az ünnepek alkalmával tanulja meg a gyerek a múlt kezelését, mert akkor megéli azt a módot, ahogy a múlt jelen lehet a jelenében.
  2. Gondviselő. A gyerek számára az szülő, aki szülői funkcióban van jelen. A gyerek a jelenben él, ezért számára csak zavaró a szülőség múltjáról és jövőjéről beszélni. A gyerek ösztönösen jól választja le a szülő jogi és gazdasági funkcióit a jelenbéliekről. A jelent az elfogadó figyelem és az érintés uralja. Ez adja a biztonságot. Pszichológiailag az a kitüntetett személy a gyermek számára, aki odaforduló figyelemmel vele van. Ha például édesanyja mosogat, szipirtyó néni viszont rá figyel, akkor ő a kitüntetett személy a gyermek számára.
  3. Itt így, ott úgy, amott amúgy. A gyerek a jelenben él, ezért egyszerre csak egy világban van jelen. Máshol, máskor, máshogy viselkedik, az éppen adott körülményeknek megfelelően. Az egészséges ember viselkedése megfelel a körülményeknek. Minél több világban mozog, annál nagyobb a gyermeki örömök virágos kertje. Felesleges dolog attól tartani, hogy „Ott rosszat tanul.” Az adott környezetben tanultakhoz hozzátanulja a környezetet, a kontextust is, amelyben alkalmazhatja a tanultakat.
  4. Tudjuk meg, mi jár a fejében! Amilyen sokszor megdöbbenünk a gyerek egy-egy sajátos meglátásán, lényeglátó bölcsességén, vagy éppen félreértésén, olyan sokszor hisszük hívságosan, hogy tudjuk, mi jár a fejében. Előbb tudjuk meg, mit gondol, és arra támaszkodjunk, ha valamit el akarunk magyarázni. Gondolatai kifürkészésének legnagyobb akadálya, hogy minél közelebb állunk hozzá, annál jobban meg van győződve arról, tudjuk, mit gondol, mi történt illetve történik vele. Ezért nehéz olyan egyszerű dolgokat is elmeséltetni vele, mint például mi volt ebédre. Képtelen a mi fejünkkel gondolkodni, képtelen elképzelni, mit tudunk mi. Amúgy is egyszerűbb azt feltételezni, hogy a hozzá közelebb állók mindent tudnak róla. Úgy tudhatjuk meg, mi jár a fejében, ha hagyjuk távoli ismerősnek, idegen társaságban mesélni. Döbbenetes beszámolókat hallunk majd…
  5. Hiszti. A gyerek csak lassan tanulgatja érzéseit összekötni azok valódi kiváltójával. A tanulási folyamat során gyakran hibázik, még gyakrabban téveszti meg a felnőtteket. (Jelen viselkedését képtelen levezetni a múltból). Ha például másfél órával előbb elfogyasztott egy jó adag cukrot, a zuhanó vércukorszint okozta sokkot a környezetében most jelen lévő aprósággal indokol, például a rózsaszín nyuszi füle nedves lett. A hisztit okozhatja virtuális kiszáradás, kimerültség és sok egyéb. Ha sikerül a valódi okra fókuszálni, a gyereket is átfókuszálni erre és megtanítani, az összefüggésekre. A tanulási folyamat során a gyerek egyre több bonyolult hiszti-ürügyet talál. Egy hétéves kislány például kimerültségében huszonöt évvel előbb elhalt nagypapáját hiányolta.
  6. Büntetés és jutalmazás. A gyerek nagyon lassan alakítja ki viselkedési mintáit a felnőttek viselkedése alapján, mert a felnőtt jövőbeni célokat követ, a gyerek pedig a jelenben él. A szavak minimális hatással vannak (ha a felnőtt vizet prédikál, de bort iszik, a gyermek is bort iszik). A büntetés, vagy a jutalom, amit valamilyen nevelési cél érdekében kilátásba helyezünk, a jelen, a nevelési cél pedig a jövő. A gyermek tehát azon van, hogy a jutalmat azonnal megszerezze, bármi úton. A büntetéstől való szorongása pedig csökkenti teljesítményét. Ha viselkedésváltozást szeretnénk elérni a gyereknél, adjunk megfelelő mintát és örvendezzünk, ha követi. A hagyományos nevelés lényegében abban állt, hogy a felnőttek eltiltották a gyerekeket saját mintázataik követésétől. Például: „Majd akkor dohányozhatsz, ha már felnőtt leszel.” „A puska nem való gyerek kezébe.”
  7. Bezzeg a rosszaság! A kortárscsoport képes azonnal és határozottan változtatni a gyerek viselkedésmintáin. Ez ellentmondani látszik a 2. pontnak, hiszen másik világra is kihatással van a kortárs csoport. Valójában a gyermek saját viselkedésváltozásait viszi át, nem az adott világ normáit. Ha az oviban például megtanul egy káromkodást, aligha fogja óvónéninek szólítani édesanyját. Ha tehát a gyerek viselkedését változtatni szeretnénk, akkor azt a megfelelő kortárs, ill. kortárs csoport segítségével tehetjük. Ezért költenek a szülők egyre többet elit intézményekre. A családi értékrendet, identitást családbeli gyerekek közvetítik, ezért nagyon fontos a családi egység erősítése, még ha a családtagok között jelentős társadalmi különbségek állnak is fenn.
  8. Meglátod, milyen jó lesz! A gyermek idegrendszerét a folyamatos jelen kíméli leginkább. Életének pontos, percre pontos ritmusa nagy biztonságot jelent. Ha egyik eseményt biztosan követ egy másik, folyamatosan a jelenben tud maradni. Ha valami örömteli jövőbeni eseményt helyezünk neki kilátásba, azonnal a jelenbe helyezi, ezáltal az eseményig eltelő idő szenvedve vánszorog a számára, az örömteli jövőbeni esemény árnyékában. Az örvendő gyermek lelkiállapota a flow. A folyamatos jelenben levés. A gyermek örvendő lelkiállapotába kerülő felnőtt flow-t él meg. Azért nem a gyerekeken fedeztük fel a flow-t, mert irántuk más elvárások voltak az öröm megnyilvánulásával kapcsolatban. A boldog kacagás vagy a meglepődés pillanatai. Az elmélyülten örvendő lelkiállapotot csak néhány kiváló gyermekfotós örökítette meg.
  9. A szülő és a párkapcsolat határozottan különválik. Ha szülei a gyerek jelenlétében párként érintik egymást, a gyerek kimarad, felesleges harmadiknak érzi magát. . Emlékezzünk, szülő az, aki szülői funkcióban van jelen. A szülő fogalma a gyermek számára szűkebb jelentéstartalmú, mint a felnőtteknél. Ha például a szülők felelős szülőkként megélhetési dolgokról beszélnek jelenlétében, szorongani fog, mert a megélhetés a jövő. (Szorong a megmásíthatatlan múlttól is. Például Cili cica olyan aranyosan gombolygatta a gombolyagot, de elütötte az autó. A gyerek számára a megismételhető múlt viselhető el: hozd csak be a gombolyagot, hadd játsszon Cilike.) Ha szülei társas dolgokról beszélnek jelenlétében, kirekesztve érzi magát a gyermek. A jelent az elfogadó figyelem és az érintés uralja. Ha ebből a szülőpár egymásnak is juttat, a gyerek kirekesztve érzi magát. Csak ritkán és rövid ideig tartható fenn az a klisé, amelyben mindkét szülő teljes egyetértésben van együtt a gyerekkel. A szülőpár akkor működik jól együtt, ha egyszerre csak egyik szülő van jelen kitüntetett személyként. Például Édesanya mesél, Édesapa visszahúzódva hallgatja. Édesapa várat épít a gyerekkel, Édesanya örvendezve jelen van. A kizárólagosság másik indoka, hogy az anyai és az apai két különböző attitűd, ha együtt vannak jelen, a gyermek lojalitáskonfliktusba kerül.
  10. A tiltás arra fókuszál, amit tilt. A tiltott dolog kerül a fókuszba, a többi pedig leárnyékolódik. Úgy képzeljük el, mint egy színpadot, amelyet egyetlen erős fejfény világít meg. Az, és csak az a figura kerül figyelmünk középpontjába, akire a fény irányul. Lehet ő az ördög, akkor is csak rá tudunk figyelni, ha körülötte angyalok kara táncol kecsesen. Minél erősebb a fény, annál inkább káprázik a szemünk.
  11. A gyerek kegyetlen, önző, dacos – mondjuk mi, felnőttek. A gyerek valójában különböző viselkedésmintázatokat próbál ki. Törekedjünk arra, hogy távol tartsuk ezektől a mintáktól. Mindenképpen sokkal találkozik. Mivel a jelenben él, cselekedetei következményeit aligha látja be. Hogyan kaphat a kegyetlen, önző, dacos gyerek elfogadó figyelmet, érintést? Válasszuk külön a gyereket a viselkedésétől. Kerüljük, hogy identitás elemévé váljon a kegyetlen, önző, dacos magatartásminta. Sokszor elég egy sugalmazás. Például az eltaposott szarvasbogarat megnézzük, próbáljuk összerakni. Ez nagy kreativitást igényel. Másokat is tartsunk vissza attól, hogy gyermekünket negatívan minősítse. A szarvasbogár eltaposása egy történet, ami megtörtént. Az alapos fogmosás, az összeszedett alma a gondosság és szorgosság jele. A gyerek tehát megeshet, hogy kegyetlenül, önzően vagy dacosan viselkedett, de rá, mint gyerekre identitáselemként csak olyasmit mondunk, hogy gondos, szorgalmas, kedves.
  12. Éljünk meg együtt élményeket a gyerekkel. Kapcsolatunk gazdagítását bízzuk a derűben együtt töltött arany pillanatokra. A nevelés felelősségének sötét felhői helyett engedjük a figyelem fényében sütkérezni a gyereket. Legyünk azon, hogy jelenét az elfogadó figyelem és az érintés uralja – bárki is tudja ezt megadni neki. Szülőségünk kitüntetett szerepe mellett örüljünk azoknak, akik elfogadó figyelemmel és érintéssel gazdagítják a gyermeki örömök virágos kertjét.

Fejezetcímek a sorskönyvből

Kéretlen útravalók – Kudarcok, traumák, csalódások

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.
László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél.
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.
– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?
László elmesélte, amikor a Családi kör c. verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve pedig tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának.
Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert észre sem vesszük őket. Hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.
Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” akkor használatos, amikor a gyerek valamit akar és eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a papa rég áhított bicskáját. Ekkor a mama kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ettől hamar rátanul a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, amire felhívják a figyelmét.
Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat ilyesféle mozzanati iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, ha azt kéri a kémia tanár:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során pedig a kétségbeesett szülő már szimbolikusba transzformálja a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem.
Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Mese, üveggolyó, klaviatúra

Mese, üveggolyó, klaviatúra — Litta

– És a Littának olyan autója van, hogy van benne egy luk a feje felett, mert olyan nagy, hogy kilóg belőle a feje.
– Olyan, amilyet rajzoltál.
– És ha buszra száll, akkor is emeletes busz kell neki, még abban is le kell hajtania a fejét. Sőt, még egy emelet is kell a buszra, de még abban is le kell hajtania a fejét.
– A házára is kell emelet?
– Éppenséggel. De akkor is az udvaron lakik, mert folyton beüti a fejét a cserepekbe, unja már igazgatni, hát akkor inkább kint marad, mert a fejét úgyis melengeti a Hold, na most Anya énekelje azt a bogarast…
– Hogy kezdődik?
– Hogy meghal de nem szomorú…
– Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül. Bogárkarika forog a lámpa körül. A táncuk karikás, mint a koszorú, Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú…
– De úgy énekeld, ahogy kezdődik… – kérte a három éves Petyka fiunk még mielőtt elaludt. Zelka elénekelte neki a dalt, azután kiosontunk.

Aznap este így oldódott meg nálunk a nagy dilemma. A nagy kérdés, ami két táborra osztja a pszichológusokat, négyre a pedagógusokat és szilánkokra töri a kultúrát.
Egyfelől ott van a népmese, a mese, ami oly fontos a gyermeki lélek számára, hogy könyvtárnyi irodalom méltatja. Minden egyes cikk és könyv elmondja, szerinte miért fontos.
Közben azonban a gyerekek életvilága reménytelenül elszakadt a százados miliőtől, amelyben ezeket a kiérlelt, letisztult, szimbólumokkal feltöltött meséket összegyűjtötték.
Ott vannak a műmesék, amelyek már a mai életvilágban, érthető környezetben játszódnak, csak hát éppen kiérleltség, a letisztultság, szimbólumokkal feltöltekezés hiányzik belőlük. Mert bizony a népmesékkel szemben mi felnőttek is csak kapkodó gyermekek vagyunk. Generációk sorának letisztult tudása sűrűsödik bennük. Igazságtalanság velük összemérni egy mégoly tehetséges író egyéniséget is. Mert az egyén egyedül van. Magában van generációkkal szemben.
Igaz, a műmesékben az áthallás, ami a mesélő felnőttet mulattatja, nosztalgiával tölti el, vagy éppen bosszantja – tehát érzelmileg megmozgatja és ez „átmegy” a gyerek felé.
Hát ilyen fenntartásokkal és fanyalgással vagyunk mi a mesék felé. És este felé még inkább nő a bizonytalanságunk.
Mert az esti mese, az egy egészen más történet, mint a nap közbeni. Elalvás előtt tudatállapotot váltunk. Az éber és tudatos világból átmegyünk a tudattalan álomvilágába. Az átmenet fokozatos, ezt segíti az esti mese.
Az esti mesét természete szerint ágyban várja a gyermek. Ennek megfelelően elsősorban a hangoké a főszerep, igaz, a hangok hatására belső képek jönnek létre. Azért jobbak a belső képek, mint a külsők, azért jobb mesét hallgatni, mint nézni, mert így a képek alomképpé alakulása pontosan abban az ütemben megy végbe, ahogy a tudatállapot változik. Külső képeknél vagy éberebb marad a tudat a szükségesnél és a gyerek újra felpörög, csak immár kimerülten, vésztartalékait mozgósítva, vagy pedig túlságosan hirtelen hozza a tudattalanhoz illeszkedő képeket és a gyerek megijed.
A legjobb tehát, ha saját maga mesél. Mi pedig ücsörgünk és hallgatjuk. Ez természetesen egyben párbeszéd helyzet is, el is fogadjuk. Igaz, úgy szólunk, hogy igyekezünk „képben maradni”. Célunk csak annyi, érezze a gyerek, hogy vele vagyunk. Igyekszünk abban a képben mozogni, amit fiunk megalkot magának. Jönne ugyan sok ötletünk, kérdeznénk is szívesen, de belátjuk: ez az ő meséje.
Talán a gyermeki lélek ilyesféle tisztelete tesz minket igazán érett felnőtté. Az alázat, hogy mi is belenézünk az üveggolyóba és igyekszünk meglátni, amit ő lát. Talán ez tesz minket felnőtté.
És persze a klaviatúra, az írás eszköze, amellyel saját képeinket tudjuk kibontani. Igaz, az írás már inkább egy belső párbeszéd. Néha visszalépünk a szövegben, megnézzük, mit is mondtunk egy oldallal elébb és arra reagálva folytatjuk. Így jutunk el, oda, hogy már magunkban sem érezzük magunkat egyedül.
Erre tanítgatjuk a fiunkat is, amikor ott üldögélünk az ágy szélén és figyeljük, hogyan tűnik el önmagában.