Ingyenebéd

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.

Kérni nehéz

Szívünk csücske a kérés-kérdés.

Ha a szakmai etika kevésbé rigorózusan tiltaná, még többet kérnénk. Elég szomorú, hogy a szakmai etikát és a közgondolkodást ugyanaz a hiedelem vezeti, miszerint a kérő elköteleződik.

Pszichológiai alapigazság, hogy az köteleződik el, aki ad. A pénzpiacon ez világos. Ott ritkán kéri el a kölcsönt felvevő a bank pedigréjét, címét, mérlegadatait. Az adós fogja a pénzt és igyekszik elfelejteni az egész dolgot. A bank tart nyilván az adósról mindent, ami tudható. Az igazán elkötelezett az adó.

Mi nagyon szeretünk kérni, akár terapeutaként is. Egy ételrecept elkérése, a bébiszitterünk elvitele a Kalefre, vagy akár az, hogy “adja közelebb a mézet a teához”, valójában azt az érzést kelti a készséges emberekben, hogy “íme, ezek a Baktayék milyen kedvesek, megérdemlik, hogy tegyek értük valamit”. A tudattalan pedig nem ismer kis és nagy dolgokat. A tudattalanban ilyenkor az indul be, hogy “íme, teljesítettem a kérést, biztosan jól tettem, s ha jól tettem, akkor azok jó emberek, akik kérnek tőlem”.

Mi akadályozza meg mégis legtöbbünket abban, hogy éljünk a kérés remek kapcsolatépítő erejével? Az a hiedelem, hogy a kérés elkötelez. Ezen kívül a bizonytalanság: “Mit fognak nekem felszámolni a kérés teljesítéséért?”.

Ezt a bizonytalanságot erősíthetik a rossz, sőt traumatikus élmények, miközben a derűsen, könnyedén, legyintve teljesített kérést már régen elfelejtettük, előbbiekre sokáig emlékezünk.

Már régen eltalicskáztuk azt a kis kupac földet, már csak bosszankodunk, ha odébb kell rakni a sufniban azt a rozsdás talicskát. Aztán egyszer csak elkezd velünk ordítani a szomszéd, hogy jó lenne, ha a néha tudna egy kicsit aludni a kutyánktól, ha egy icipicit normálisabbak lennénk, és ha végre visszaadnánk a talicskát, amit tavaly nyáron tíz percre kértünk el tőle.

A sokkot éppen az okozza, hogy az adó jobban nyilvántartja a dolgot, mint az adós. Mondhatni: a kérést rövid távon jutalmazza, hogy illik azonnal és kedvesen teljesíteni, ám hosszú távon borzalmasan bünteti, hogy a kérő hajlamos róla megfeledkezni, az adó pedig váratlanul előáll egy durva követeléssel. Ez egyaránt igaz arra, ha egy pelenkát kérünk a szülőtárstól, vagy ha egy családi ház árát kölcsönözzük a banktól. A pelenkát már régen kidobtuk, a házban pedig magas a rezsi. Sokkol, ha valaki hirtelen elkezd tőlünk egy pelenkát, vagy egy halom pénzt követelni.

A kérés, ráadásul új keletű kommunikatív cselekvés. Az utóbbi kétmillió évben a hordában az volt a szabály, hogy egymás transzparens életében segítenek a horda tagjai. Agyunk bonyolult rendszere részben azért is alakulhatott ki, hogy nyilvántartsuk a horda bonyolult belső kettős könyvelését. Érzelmi és materiális szinten egyaránt.

A kérés tehát egy újkeletű kultúrtechnika, használatát meg kell tanulni, mint a tablet-ét, a cipőfűzőét vagy répacukorét. Nehéz, de érdemes.

Gyakorlásként kezdetben kérjünk olyasmit, amire semmi szükség, és biztosan teljesítik. Egy menynek például azt ajánlottuk, kérje meg gyűlölt anyósát, hogy útban hozzájuk menet ugorjon be a boltba két friss zsemléért, mert unokája azt szereti, ha ropogós. Az anyós vitt egy zacskóval, annyira megkönnyebbült, hogy rá valóban szükség van. A következő kérés az volt, hogy gyümölcsöt adjon tízóraira az unokájának csokis chips helyett. Mostanában rendszeresen megkérik, vigyázzon az unokájára, amíg a szülők elmennek egy kicsit kényeztetni egymást.

A következő fázisban már kérhetünk nagyobbat. Egy fiatal pár azt kérte a férj apjától, finanszírozza egy fél évig az életüket, mert szeretnének többet lenni a gyermekükkel, ezt pedig a hajtós munkájuk nem engedi. A papa mélyen a zsebébe nyúlt.

A kérés titka az indoklás. Bármilyen is az indoklás, jobb, mint a semmilyen.

Agyunk addig dolgozik, míg sikerül összehoznia a kérést az indoklással. Aki kételkedik ebben, próbálja meg! Menjen előre a sorban, mondván: Bocsánat, a Baktay házaspár küldött. Ha még mindig kételkedik – mondván, nekünk hatalmunk van a sorok fölött -, mondja: a sors küldött. Vagy találjon ki bármi abszurdumot.

Előre fogják engedni.