Címke: párkapcsolati pillérek

Hárman is párban

Közzétéve Szerző:

Részlet a Jövőnk Könyve c. kötetből

Kedves Ifjú Szülők!

Barbár invázió! Biztos fölkaptátok a fejeteket. Talán ez az az életszakasz, amikor a legnagyobb különbség van a pár homlokzata és a belső történések között. A barbár invázió Ranschburg Jenő kifejezése, gyönyörű, tartalmasan mély és humoros. Arra utal, hogy a kisbabával megérkezik az életünkbe egy olyan lény, aki ordítva jelzi kívánságait, aki soha meg nem köszön semmit, aki a szó szoros értelmében leszar minket, aki közömbös a mi szükségleteink iránt, ugyanakkor mégis a legnagyobb élményt adja, amit szülő valaha átélhet. A kisbabát nem érdeklik a Ti szükségleteitek, ha igen teljesen hidegen hagyja az autonómia hiányotok vagy a társas igényeitek, amiket pár éve olyan fontosként emlegettünk.

Az új szerep, amibe a kisbaba érkezése beleszippant Benneteket, a szülői szerep. A szülőséget, az anya-apa együttműködést sokan összetévesztik vagy összemossák a párkapcsolattal. Pedig nagyon kevés köze van hozzá, leginkább fordított semmi. Sőt, a szülői szerep eluralkodása könnyen a párkapcsolat erodálódásához vezet, az anya- és apaszerep állandó jelenléte éket ver feleség és férj közé. Igyekezzetek különválasztani a szülőséget és a párkapcsolatot. A szülőségnek egyetlen pozitív párkapcsolati szerepét látjuk, ez a közös élmények elmélyítése. Azoknak az arany pillanatoknak a megélése, ami Titeket, mint párt a kisbabátokhoz köt. Az összes többi kötelesség, felelősség, feladat, teljesítmény. Ezek nem a párkapcsolat részei, ezek a szülőséggel járó kötelmek. Válasszátok le ezeket a felelős helyzeteket a párkapcsolatotokról.

Igen, a kisbaba érkezésével valóban a szülői feladatok kerülnek túlsúlyba, ez rendben is van így, de közben tartsátok szem előtt azt is, mennyire fontos a párkapcsolatotok, a férfi-nő viszonyotok. Ha a párkapcsolat, a család alappillére megrendül, akkor nem lesz, ami a felépítményt megtartsa, és a család összedől. Ezért – bár a gyermek természetesen ezt nem ismeri fel – neki is alapvető érdeke, hogy a Ti párkapcsolatotokat fenntartsátok, gazdagítsátok, azokban az években is törődjetek vele, amikor az élet mindennapjaiban a szülőség dominál. Kötelességetek olyan párkapcsolati élményekről gondoskodni, amik függetlenek a gyermeketektől. Igen, gyönyörködjetek benne, örvendezzetek neki, sőt lessétek meg olyankor, amikor másokkal van, de időről időre igyekezzetek különválasztani kettőtöket és ketten együtt csínyeket elkövetni, játszani, szerepekbe menni, mert ez az igazi párkapcsolat gazdagítás.

A közös élmények tartják fönn a párkapcsolatot. Gondoljatok vissza gimis korotokra, kamaszkorotokra, gondoljatok vissza arra, hogy ki az, aki még megmaradt ebből az időszakból barátként, aki még ott volt a násznépben is. A velük megélt közös élmények modellje alapján éljetek meg Ti is együttes élményeket. Persze, azok csínyek voltak, igen, teljesen fölöslegesek voltak, talán veszélyesek is vagy drágák, esetleg néhány normát is áthágtak vagy szabályokat szegtek, de hát a tudattalan ilyen. És a párkapcsolati kötődés a tudattalan világa, a lelkek összehangolódása, a legmélyebb szálak egymáshoz bogozása, a legmélyebb kötelékek megerősítése. Ezért figyeljetek erre. Szabaduljatok ki kettesben és csináljatok olyasmit, ami amúgy a szülői szerepnek ellentmond.

Talán most válik érthetővé az is, amit annak idején megélhetés dimenzióban történő összehangolódásról mondtunk. Hiszen ezekben az időkben az édesanya nyilvánvalóan a gyerekkel van elfoglalva, nullától huszonnégyig, hétfőtől vasárnapig egyfolytában. Persze ebben kellenek szünetek, ezt most is hangsúlyozzuk, de a lényeg az, hogy nagy eséllyel elkezd a férfi az egyedüli pénzkereső, a családfenntartó szerepbe kerülni. Ezért volt olyan fontos, hogy a házasság első szakaszában feledjétek a küzdelmet, a harcot, mert a kisbabás időszakban a férfi akaratlanul is óriási előnybe kerül a küzdelem és a harc terén. Hiszen nála vannak a hatalom eszközei. Neki van szabad ideje, ő tudja megszervezni külügyminiszterként a család társas dimenzióját. Őnála vannak az anyagi eszközök, neki van mozgásszabadsága. Figyelem! Figyelem! Ilyenkor nagyon könnyen oda alakulhat az asszony, az édesanya megélése, hogy kiszolgáltatott, korlátozott, netán bántalmazott helyzetben van – akkor is, ha a bántalmazás nem szándéka a férjnek – hiszen a mozgásszabadsága eleve korlátozott, hiszen a kisbabától rengeteg kritikát kap, a kicsi folyamatosan gyötri, elnyomja, semmibe veszi az anya igényeit, szükségleteit, ráadásul egy kisbabás anyuka nagyon könnyen izolálódik, elszigetelődik a külvilágtól. Ezt nagyon ritkán okozza tudatosan a férfi, mégis gyakran tulajdonítják férjüknek az anyukák azt a szándékot, hogy tudatosan teszi, hogy nem figyel, hogy önző. És valljuk be: könnyen belecsúszik abba némely családfenntartó, hogy azt mondja: „Én keresem a pénzt, én mozgok a világban, én vagyok az úr a háznál”.

Ezt egyrészt a párkapcsolat előző szakaszában kialakult együttműködés tudja megakadályozni, másrészt az ebben az időszakban odaszánt tudatos figyelem. Vegyétek ezt nagyon komolyan, mert ezekbe a szerepekben öntudatlanul, lassan csúszunk bele, apró lépésenként. Tudjátok, ahogy a békát fedő nélkül is simán meglehet főzni, hogyha hideg víz alatt kicsi lángot gyújtunk, és csak lassan emelkedik a víz hőfoka, a béka nem veszi észre a veszélyt, nem ugrik ki a fazékból. Hát az ilyen kicsinyként kialakuló nehéz helyzeteket mi sem vesszük észre.

Ezért időről időre lépjetek ki a hétköznapok a helyzeteiből, keressetek távlatot, tudjátok: menjetek hosszan fölfelé, és aztán valami csúcson gondolkozzatok el nagyobb perspektívában arról, milyen is a viszonyotok és hogyan tudjátok jobbá tenni. Ha szomorú estéken ültök le néhány percre beszélgetni a sárga csekkeket morzsolgatva (vannak még egyáltalán sárga csekkek?), kevés esély lesz észrevenni, főleg rálátni arra, hol vagytok.

És még valami, amiről talán csak prűdségből hallgattunk eddig. Nagy marhaság a spontán szex! Ne higgyetek benne, sőt, azt képzeljétek el milyen volna, ha akkor és ott szexelnénk, amikor és ahol éppen eszünkbe jutna! A szex egyik legfontosabb feltétele a ráhangolódás, az összehangolódás. Ez észrevétlenül történt meg, amikor fiatal házasként együtt voltatok, hiszen olyankor egy-egy mozdulat, egymás illata, a napszak, az apró jelek vagy egy incselkedő telefon már ráhangolt Benneteket. A kisbabás időszakban igen is tervezzétek a szexet, mert a betervezett szex egyben segít ráhangolódni. Vegyétek tudomásul, ha egyiketek vagy másiktok hirtelen kezdeményez, anélkül, hogy a másik rá tudna hangolódni, az kudarcokhoz vezet. A kudarcok eltávolodást hoznak, az eltávolodás pedig a család megrendüléséhez vezet. A szex, a szexuális összehangolódás és az érintés a bizalom egyik legfőbb alapja. Tessék rá figyelni, mert ebben az időszakban az összehangolódás tudatosságot kíván!

Az édesapa és édesanya szerep különbözősége, a megváltozott életfeladatok és a teljességgel eltérő napi ritmus következtében a házaspárok ilyenkor helyzetükből adódóan széthangolódnak. A férj gyakorlatilag éli tovább korábbi életét. Reméljük, eljár kosarazni, meg a barátokkal sörözni, hiszen ez biztosítja a társas viszonyok folyamatosságát. Reméljük, hogy ápolja a rokoni kapcsolatokat is, hiszen ez tartja fönn azt a családi kapcsolatrendszert, amelyik összehordja a cserepeket. Ugyanakkor az is törvényszerű – és nem a férj hibája –, hogy este idegenként néznek egymásra mikor a férfi haza ér. Gondoljátok meg, hogy az édesanya egész nap egy kicsi gyermek társaságában van, és nagyon hiányzik neki az autonómia, és nagyon hiányzik neki a felnőttek társasága. Ezért általában két mintázatot mutat. Az egyik az, hogy amint hazaérkezett, igyekszik rácuppanni a férjére, mint felnőtt társaságra, aki viszont egész nap felnőtt társaságban volt és most már autonómiára vágyik. A másik lehetőség, hogy az anyuka azonnal az apuka kezébe nyomja a babát, és eltűnik csetelni, telefonálni, zuhanyozni, újságot olvasni, hajat mosni vagy vacsorát főzni – nagyjából mindegy is melyik, „csak egy kicsit hadd maradjon békén, mert már sok neki, hogy hónapok óta nem tudott egyedül pisilni, mert már elege van belőle, hogy egy perc nyugta sincs”. Ez törvényszerű. A férfi ugyanekkor azzal érkezik haza, mint régen, hogy végre elmesélheti a feleségének „a főnökét, meg a terepjáróst, aki elé vágott, meg az árfolyamokat, meg az új bank-kölcsönkonstrukciókat”, de jön a nagy lukra futás, hiszen a feleség éppen autonómiára vágyik. Persze adódhat olyan szerencsés konstelláció, amiben össze tudjátok ütemezni a társas- és az autonómia szükségleteitek kielégítését, de ez odafigyelést, erőfeszítést és szervezést igényel. Vegyétek azt tudomásul, számoljatok vele.

Ugyancsak problémás dolog (akár még konfliktushoz is vezethet), ha az édesapa elkezdi a baba napirendjére kényszeríteni a sajátját. Mondhatni kiszúrás számba megy, amikor hazaérkezvén a már félálomban lévő babát megszeretgeti, megpuszilgatja, mert „úgy hiányzott neki egész nap”, mert „az neki jár”. Egy új szereplő hirtelen felbukkanása az estében fölpörgeti, felébreszti a babát és az anyuka kezdheti elölről az egész altatást. Mi azt mondjuk: Ne! Ha egyszer csak olyankor ért haza, hát akkor ez így sikerült, akkor erről az esti pusziról lemaradt. Fogadja el. Az van, hogy ez van. Hagyja, hogy elaludjon a baba, aztán legyen társa az édesanyának a társas- vagy az autonómia szükséglet kielégítésében.

Ha már szükségletekről van szó és kielégítésről, akkor azt is fontos kimondani: hagyjátok a szexet ilyenkor! Két fáradt ember a bioritmusa mélypontján aligha tud már szexuálisan összehangolódni. Az éjszaka legyen az alvásé. Találjatok szerelmeskedéshez napközben randi alkalmakat. Egyébként is nagyon nehéz az édesanyának elvonatkoztatni az anyai szerepétől, hiszen ki van hegyezve a füle a kisbaba szuszogására. Egyébként is nagyon nehéz az édesapának a sok félvállról vett vagy kifejezett elutasítást feldolgoznia, amik ilyenkor érhetik. Mert hiszen az édesanya ilyenkor anya üzemmódban van, ami teljességgel más, mint a női, a feleség üzemmód. Kizárja egymást a kettő. Az édesanya érintés igényét nagyon, néha túlságosan is kielégíti a kisbaba folyamatos érintés vágya. Aligha álmodozik emellett erotikus érintésről! Ahhoz előbb át kell hangolódnia férjére, előbb bele kell ereszkednie a saját női szerepébe. Sokszor látjuk a terápián, hogy az ilyen autonómia hiányos, fáradt édesanyák kifejezetten megrázkódnak, amikor szexről van szó, összekulcsolják a karjukat, kicsire összekuporognak, mintha megerőszakolták volna őket. De ez a reakció nem az ő aktuális partnerüknek szól, nem a férjükre vonatkozik, hanem az élethelyzet következménye. Hogyha ezt ilyenkor magára veszi a férfi, akkor zsákutcába kerülhet a házasság. Szóval tessék arra sarkallni a násznépet, a régi barátokat, a rokonokat, az új barátokat, hogy jöjjenek babázni, segítsenek nektek, adjanak időt és teret a házasságotoknak, vegyék át időlegesen a szülői feladataitokat, hadd legyen az édesanya és az édesapa egy kis időre megint „csak” nő és férfi, feleség és férj.

Fény az alagút végén? Fontos és közös párkapcsolati feladat az édesanya alapszükségleteinek biztosítása. Ezek között is legelső az alvás. Talán most válik igazán érthetővé, miért forszíroztuk annyira, hogy legyen jelen az életetekben a cserépszedegető násznép, mert a kisbaba széttöri a párkapcsolatot, aminek a cserepeit a násznép tagjai, a segítők hordhatják megint össze. Úgy tehetik meg ezt, hogy biztosítnak olyan időszakokat az édesanyának, amikor végre kipihenheti magát. Ez a fény az alagút végén. Legyen hetente legalább egy éjszaka, amikor úgy kialudhatja magát, hogy reggel saját maga szerint ébred – méghozzá lehetőleg távol a babától, mivel már kiélesedett a hallása a baba minden mozdulatára, minden szusszanására. Ez komoly logisztikai feladat, de egy szerető nagymama, egy belevaló rokon vagy egy elkötelezett barát simán ébren marad akár egy teljes éjszakát is hetente, ha a hét másik hat napján gondtalanul alhat. Az anyukának pedig életmentő, erőt adó, a legnagyobb nehézségben is motiváló gondolat, hogy „péntek éjjel megint kialhatja magát”.

A másik nagyon fontos közös megoldani való, hogy legyen egy pontos ritmus, egy nagyon pontos napirend. Gondoljatok arra, hogy a bölcsődékben szinte percre meg van határozva a napirend. Butaság a szükségletek szerinti szoptatás, meg a szükségletek szerinti ellátás. A gyereknek állandó szükséglete, hogy az édesanyja közelében legyen, állandó szükséglete, hogy érintsék, de ugyanakkor az is szükséglete, hogy legyen az életében egy napirend, egy ritmus, amiből érzi, mikor jönnek a dolgok. Ha az ő kezébe adjátok a nap irányítását, akkor a baba megrémül, bizonytalan lesz, hiszen ő sötétben tapogatózik. A határok ebben a tekintetben korlátok is, amikbe a baba bele tud kapaszkodni, amik megóvják a rémületbe zuhanástól. Sok baba ezért sír. Higgyétek el: egyszerűen fél, mert nem tudja, mi lesz. Adjátok meg a kisbabátoknak, hadd tudja, hogy mi lesz!

Egyaránt fontos – ha már arról beszéltünk, mennyire be kell vonni a többieket, a családot, a rokonságot, a barátokat, a közösség tagjait –, hogy az összes olyan tevékenység mellett, amik a babával és a kisbabás szülők segítésével kapcsolatban adódnak, a párkapcsolat gazdagításához is biztosítsanak alkalmas időt, teret.

Azért írunk ilyen hosszan erről a szakaszról, mert a legtöbb pár ekkor jelenik meg nálunk. A férfi fokozott bűntudattal, a feleség teljes döbbenettel, azért mert megjelent a láthatáron a csábító, aki ráadásul pontosan azt teszi, amit a feleségnek kellene tennie, hogyha módjában állna. A csábító független, vonzó nőként jelenik meg a férfi előtt. A násznépnek az a dolga ilyenkor, hogy kivegye a feleséget, az anyát a szülő szerepből, helyettesítse abban teljes értékűen, az ő elvárásai szerint – Figyelem, Nagymamák! Az anyuka elvárásai szerint! –, és beleengedje a női szerepbe, ami a párkapcsolat fenntartása szempontjából elemi. Tehát hagyjátok meg a fáradt esték hálószobáját a babának. Igen is: nyugodtan alhat az édesanya a babával, hagyjátok azt az elméletet, hogy amihez most hozzászokik a baba, azt fogja egyetemista korában is csinálni! Ne szorozzátok föl az első néhány hónapot évtizedekkel! Higgyétek el, a baba két éves korában vagy három éves korában, de szoba tiszta lesz, gimiben már nem kell pelenkázni! Higgyétek el, a babában előbb fog jelentkezni az az igény, hogy külön aludjon, mint a szüleiben. Higgyétek el, hogy amíg neki jólesik az édesanyával aludni, addig jól esik. Az egész dolog akkor lesz veszélyessé, ha az édesapa azt érzi, hogy kitúrták a helyéről. De neki nem az a dolga, hogy egy alvó anyuka mellett visszafogja a horkolását, hanem az a dolga, hogy egy vonzó nő mellett aktívan, tevékenyen ápolja a párkapcsolatot. Neki az a dolga, hogy a felesége mellett férfiként jelenjen meg és ezzel visszaerősítse a nő nőiességét, mert az elhanyagolt nőiesség az asszonyban bűntudatot szül, a bűntudat hizlal, lompossá tesz és elhanyagolttá.

A gyermeketek részéről talán az a legbarbárabb része az inváziónak, hogy saját maga alatt vágja a fát. Szétfeszíti a családotok kereteit és ezzel veszélyezteti saját jövőjét. Tehát álljatok ellen neki, tartsátok fönn a párkapcsolatot, tartsátok fönn a szeretetteljes, szerető férfi és nő viszonyt. Így tudjátok megakadályozni, hogy szerető nyomuljon be a képbe, így tudjátok biztosítani azt, hogy a következő életszakaszban szeretetben és megértésben legyetek.

Az örömteli szülősködéshez és az egymásba feledkezéshez egyaránt a legjobbakat kívánva:

Zelka és Miklós

Szegény Jani és szegény Ágika története

Közzétéve Szerző:

Szegény nők, szegény férfiakRészlet a könyvből.

…Először szegény Jani jött el Zelkához. Nagy kínban volt, mert alig győzte sorolni a gyarlóságait. Munkahelyén a tulajok kilopják az összes pénzt a cégből. Amíg ő ügyvezetőként együttműködik, jól jár, de közben észrevétlenül szorul a hurok. Ha ki akarna siklani belőle, azonnal rávernék a balhét. Ha marad, csak halvány reménye van az ügyek tisztulására. Toporog a helyzetben, hajtja a melót, sík ideg, mikor hazaér. Szegény Ágika alig várja otthon a gyerekkel, ő meg. mint a dúvad. Igen. Látott egy ilyen filmet. Olyankor úgy érzi magát, mint egy pattanásig feszített íj. Vagy kilő egy vesszőt, ki tudja kire és hová, vagy elpattan az ideg.

– Mármint a húr. De lehet valami összefüggés az íj idegzése, felajzása és a feszített húr között. A régiek is ismerhették ezt az érzést.
– Ami olyasmi, hogy úgy érzi, megcselekszik majd valamit, amiről tudja, hogy rossz, legszívesebben fohászkodna, mint Ágnes asszony, Oh! irgalom atyja, ne hagyj el…
– Szegény Ágika is fohászkodhat, mert érzi a vihart gerjedni, de képtelen megállítani.
– Például?
– Például tegnapelőtt. Hozzávágtam a telefonomat a képhez, amin hármasban voltunk.
– Kik?
– Hát szegény Ágika, Ármin és én.
– Hogyan történt?
– Szegény Ágika azzal fogadott, hogy késtem, és legalább telefonálhattam volna.
– Mire Ön?
– Elkezdtem mondani, mi volt a cégnél, hogyan kavart be Zsolt a portfolió tisztítás ürügyén, erre Ákos opciókat nyúlt le, szóval egy guzmi volt a fejem fölött az egész. Erre szegény Ágika azt mondja, legalább a telefonomat elővehettem volna, hogy egy sms-t küldjek. Közben Ármin magára öntötte a forró teát, üvölteni kezdett, szegény Ágika persze kapkodott, amitől a gyerek még jobban berémült. Na erre én elővettem azt a rohadt telefont és teljes erőmből odavágtam. Röpködtek a szilánkok.
– Sérült valaki?
– Csak lelkileg. Szegény Ágika sokkot kapott, persze vele együtt Ármin is. Vizet adtam nekik, ilyesmi. Ágika magához tért és máris kezdett összepakolni, hívta az apját, vigye el azonnal. Lassan én is észhez tértem, próbáltam vigasztalni, de ő csak hüppögött. Olyasmi jött rá, mint a csuklás, csak hüppögésben. Nem bírta abbahagyni.
– Mivel igyekezett vigasztalni?
– Már nem emlékszem, mit mondtam. Inkább csak arra emlékszem, hogy olyan kívánatos volt, ahogy öltözött, ahogyan olyan széles mozdulatokkal pakolta a ruhát.
– Próbálta megölelni?
– Akkor kaptam a pofont. Ocsmány állatnak nevezett. „Inkább söpörnél fel, te állat! Árminka meg fogja vágni magát!”
– És persze Ármin elesett és megvágta magát…
– Szerencsére nem. Megjött az apósom. Rám sem nézett, már fordult is kifelé szegény Ágikáékkal… Segítsen rajtam, mert elhagyott minden erőm. Még megyegetnek a dolgaim, de minden apró döccenőnél úgy érzem, megállok és nincs tovább – dőlt előre sóhajtva.

Zelka megkérte, hívhassa fel a feleségét. Szegény Jani azonnal beleegyezett és tétován távozott.
– Azért söpörje fel azokat a szilánkokat – szólt utána Zelka.
– Rendben – mormogta vissza.

Jó kis szimbolikus utasítás volt. Amilyen világos a helyzet, olyan nehéz rá megoldást találni. Sőt, amilyen régi, elcsépelt a forgatókönyv, olyan nehéz bele frappáns fordulatot vinni. A százezer év alatt belénk íródott múlt kezd hirtelen új fejezetet saját sorsunkban. Szegény Jani a munkahelyi küzdelemben nap mint nap jó kis adrenalin adagot szív fel, amihez képest nehéz átállnia szegény Ágika oxytocinnal telített állapotára. A hajszából a hirtelen nyugalomba, a szorításból a gyengéd ölelésbe, a zihálásból a csendes szuszogásba.
Ráadásul az adrenalin remek hordozórakétája a tesztoszteronnak. Erről a szól az a disszonáns jelenet, amikor Jani megkívánja szegény Ágikát, aki épp magán kívül van és retteg.

Ez a jelenet szinte minden este megismétlődik, csak látens módon. Egész kis gyűjteményünk van belőle. A hazatérő Odüsszeusz hátulról átöleli mosogató Pénelopéját és érezteti vele a helyzet keménységét. Forró csókot is lehel a nyakába, az asszony elhúzódik, kész a balhé.
Pénelopé a helyzetet úgy igyekszik megoldani, hogy lefekteti a gyerekeket, csábosan öltözik és gyertyát gyújt a hálóban. Odüsszeusz duzzog, újabb balhé.
Pénelopé a hazaérő hős kezébe nyomja imádott gyermekét. A marcona hadfi néhányszor boldogan feldobálja az ő drága nyuszikáját, azután sürgős dolga akad. Még egy telefon, pillantás az e-mail postafiókba, a ha már a gépnél van, átfut egy hírportált. Anya többször szól, kész a vacsora, a fürdővíz, azután odamegy az urához, forrón a tarkójába csókol és úgy hívja. A férfi keze a lába közé csúszik, de anyu megy a dolgára…

Szegény Jani mindennapi élménye tehát, hogy a párkapcsolat társas és érintés funkciója háttérbe szorul a gondoskodás és a megélhetés mögött. Egész nap arra hangolódik, hogy társas helyzetekben legyen, hogy rejtett módon használja az erotikus töltésű kommunikációt, aztán este hazamegy és attól kapja a legkevesebb érintést, akitől a legtöbb járna. Ha mégis jönne egy simogatás, akkor a gyerek ugrik közbe tévedhetetlen érzékkel. Még a felnőttes beszédmódra is érzékeny, azonnal beindul nála a figyelemfelkeltés bevált forgatókönyve. Például magára rántja az italt.

Ármin valami olyan evolúciós program szerint cselekedett, hogy „ha nem figyelnek rád, véged. A felnőttek nélkül elveszel, elpusztulsz. Hívd fel magadra a figyelmet akár testi épséged árán is. Ha van öcséd, kutyád, nagyanyád, akkor inkább az ő testi épségét kockáztasd első körben. Ha kell akkor a magadét. Nincs határ. Ha nem sikerül figyelmet szerezni, elpusztulsz. Ha azzal sikerül figyelmet szerezni, hogy kishíján pusztulsz el, még mindig jobban jártál. Egy kis pótolt égett bőr, egy pár törött csont, egy szemműtét még mindig jó biznisz.”

Aki nem hiszi, tanulmányozza csak az ilyen balesetek pontos jegyzőkönyvének válóperes változatát. „A férjemre sohasem lehetett rábízni a kislányomat. Egy életre viseli a gyerek a nyomát, hogy kétéves korában együtt sütöttek krumplit. Kinyitotta a fritőzt, az apja ki tudja, mit csinált, mire odanézett, már le is öntötte magát forró olajjal a kicsi. Én az udvaron voltam, mégis szinte előbb értem oda, mint a férjem. Remélem, volt férjem. Azóta négy műtéten estünk át.”

Többnyire azonban idejében sikerül megszereznie a gyereknek a számára létfontosságú figyelmet – még ha ezzel meg is vonja a szüleitől a számára hosszabb távon ugyancsak létfontosságú párkapcsolati funkciókat. Ezek azért fontosak a számára, mert egyrészt innen nyer mintát, másrészt a jó párkapcsolat a megélhetés és a gondoskodás záloga.

Még azt is mondhatjuk, evolúciós szemlélet szerint helyesen teszi a gyerek, ha szülei közé áll, fekszik, nyomul, mert így hátráltatja a testvér fogantatását, s így magának tartja fenn az erőforrásokat. Már ameddig apa bírja ezt és erőforrás hajlandó maradni. Mert az is gyakran megtörténik, hogy a forrás előbb átmegy gejzírbe, mint szegény Jani estében, azután egyszer csak kiapad.

A történet másik szereplőjét is érdemes meghallgatni, hogy teljes legyen a kép. Szegény Ágika Zelka első szavára eljött hozzánk szegény Janival együtt.
– Tudják, amikor Jani így kitör, az jut eszembe, anyámnak is ugyanezt kellett elszenvednie. Mert apám alkoholista.
– Ahhoz képest most rábíztad magad. És a fiamat! Szerintem akkor is piás volt, amikor értetek jött!
– Sajnos igen. Csak olyan vak rémület, olyan mérhetetlen magány fogott el, hogy szinte elvesztettem az eszemet.
– Én is. Bocsánatot kérek.
– Mit tehetnek azért, hogy ezentúl máshogy legyen? – tettük fel a kulcskérdést.
– Megoldódik magától – mosolyodott el szegény Ágika. – Babát várok.
– Te jó ég – kiáltott fel szegény Jani boldogan.

Egy újabb gyerek nem megoldás, csak elodázza a problémákat – mondja erre a mindennapi gondolkodás. Az egyik válasz, hogy az odázás is valami, mert a gondok sokszor maguktól megoldódnak, mint a hivatali ügyek többsége. De van egy viszontkérdésünk is: Milyen problémákat? Mi az a mélyszerkezet, amely szegény Ágika és szegény Jani történetéből évezredek óta visszaköszön? Mi az a megoldás, amit az evolúció, vagy talán valamelyik kultúra kidolgozott erre a helyzetre?

A legmélyebb szerkezet bizonyára valahol ott található, hogy a nők ciklusa nagyjából a szülés utáni negyedik-hatodik hónapra áll helyre. Ekkor válnak újra fogamzó képessé. Vannak viták arról, hogy a szoptatásnak mennyire van fogamzásgátló hatása, de azt mondhatjuk, sok esetben nincs. Rendre jönnek hozzánk olyan párok, akiknél nagyon gyors egymásutánban jött a két gyerek. Két éven belül. Ez egyrészt nyilván erőforrást von el a nagyobb testvértől, mert többnyire még ő is szopik, amikor a kicsi már megszületik, másrészt azonban hozzájárul az apa megtartásához, hiszen így ő egy újabb utódban örökítheti tovább génjeit. És nézzük csak meg, milyen jól illik ehhez a feltevéshez a „nagy” testvér veleszületett viselkedésmintája.

Pontosan ez az a kor, amikor a gyerekek már eltávolodnak az anyjuktól. Rendszeresen visszatérnek ugyan egy kis „érzelmi tankolásra”, de eléggé messzire merészkednek. Explorálnak, bizalommal vannak a felnőttek iránt, mi több, le is kenyerezik őket közvetlenségükkel.

Ez a mi kultúránkban úgy néz ki, hogy szegény anyuka karjában a kicsivel kétségbeesetten rohan a „nagy” után, aki a babák kacsázó szaladásával „világgá” indul. Hátranézve látja, hogy anya követi, tehát minden rendben, mehet is tovább. Ebből persze baj lehet, ha nincs bekerítve a játszótér vagy nyitva marad a kiskapu. Hát ezért lehet nagyon stresszes az élet két kicsi gyerekkel.

– De hát szegény Ágikának az egy szem Árminja van! – mondhatná a figyelmes olvasó.
– Attól még nagyon stresszes az élet az egy kicsi gyerekkel.
– De hát ez így van, amióta a világ világ! – válaszolhat erre egy türelmetlen sóhaj.
Mi pedig azt mondjuk?
– Van olyan kulturális modell, amibe jól beleillik az elkódorgó gyerek és a karon ülő csecsemő is. A mi társadalmunkban azért okoznak zavart, mert túlságosan primitív a közösségünk szerkezete. Atomizált.
Ha ugyanis gyerek szempontjából nézzük a játszótéren kétségbeesetten rohanó anya képét, akkor azt mondja a bóklászó kicsi: nekem az a dolgom, hogy felderítsem a világot, ismeretségeket kössek, gondoskodást szerezzek máshonnan. A viselkedése tökéletesen alkalmas és adaptív abban a horda-szerkezetben, amit mi primitívnek nevezünk. Még a számunkra közeli múltban is léteztek olyan falvak, életközösségek, ahol a kicsik szinte kedvükre bóklászhattak – az őket követő ismerősök tekintetétől követve.
– Bele is estek kútba, folyóba, el is tévedtek az erdőben, vagy ló rúgta meg őket! – jöhet a válasz, amire azt mondjuk:
– Éppen ezek a történetek, éppen az ezektől óvó klasszikus népmesék bizonyítják, hogy ez így volt. Egy Ármin korú kétéves forma gyereknek volt helye az anyja szoknyája mellett, de el is engedhette azt. Így tehetett eleget annak az evolúciós programnak, hogy bőség idején teret kell engedni a kistestvérnek.

Nézzük csak meg, egy primitív horda szerkezetében milyen jól helyre kerülnének a dolgok: szegény Jani nyugodtan tölthetné a napot férfi társaságban, hiszen szegény Ágika ugyancsak társaságban lenne, miközben Ármin a maga kacsázó járásával végiglátogatná a táborhelyeket, itt-is ott is kapna egy jó szót, egy falatot, egy ölelést.

A mi primitív kultúránkban viszont szegény Ágika van naphosszat összezárva szegény Árminnal és azzal van elfoglalva, hogy visszanyesegesse Ármin explorációs törekvéseit. Megakadályozza, hogy a galambokat kergetve kiszaladjon az útra, hogy magára rántsa a fritőzt vagy szöget dugjon a konnektorba. Szegény Ágika tökéletesen ki van szolgáltatva a gyerek ösztöneinek, amikkel nem bír. Közben magányos, alig várja, hogy hazatérjen szegény Jani és rázúdíthassa a problémáit, amiket asszonytársaival, rokonaival kellene megbeszélnie, mert szegény Jani nem fogadóképes rájuk. Szegény Janinak kell egy fél óra átállás, a legjobb merengő rágcsálás a vacsoránál, mosdás, szöszmötölés. Eközben szegény Ágika úgy érzi, ez a nap is reménytelen várakozással telt, újra füstbe mentek tervei. Szegény Jani pedig hiába várja az érintést, az ölelést, a szexet és az erotikát, amire egész nap vágyott. Természetes, ha elpattan a húr, ami napról napra jobban feszül.

Mi terapeuták természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy kevés eséllyel győznénk meg a párokat arról, alapítsanak faluközösséget, ahol szabadon bóklásznak, csámboroghatnak és kórincálhatnak a kisgyerekek és a felnőttek idejük (nem szabadidejük, egész idejük) legalább kétharmad részét beszélgetéssel töltik.
Nekünk szegény Ágika és szegény Jani problémájára kellett magoldást javasolni. Olyat, ami beleillik életükbe, zsargonunkban a lehető legkisebb változást hoz a rendszer homeosztatikus állapotán.
Azt mondjuk, teremtsenek legalább egy virtuális teret, ahol szabadon bóklászhatnak, csámboroghatnak és kórincálhatnak a kisgyerekek. Ezt hívjuk mi a gyermeki örömök virágos kertjének. Lényege, hogy vonjunk be mindenkit, akit a kicsi gyerek elbűvölhet, lekenyerezhet, akiktől kaphat egy jó szót, egy finom falatot, egy ölelést. Lehet az illető nagyszülő, barátnő, szomszédasszony, de fizetett gyermekfelügyelő, vagy akár gondozónő, dajka is.

Mélyen egyetértünk abban, hisszük, valljuk, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye, az otthona, ugyanakkor azt mondjuk, tegyük lehetővé számára, hogy elhagyhassa a helyét. Üljön az anyja szoknyáján, amíg csak jólesik, de ha mehetnékje van, akkor ne legyen odacsirizezve! Hadd menjen, annál boldogabban tér vissza!

A családi rendszerben azt jelenti a gyermeki örömök virágos kertje, az a bizonyos hatholdas pagony, hogy az anyának is lehetősége nyílik a felnőtt társaságra, így már kisebb teher várja a hazatérő apát, aki emiatt hosszabb távon és biztosabban kötődik, ahelyett, hogy a kicsi gyerekkel járó feszültség, krízis miatt folyamatosan távolodna otthonról.
Látjuk tehát, hogy a gyereknek nyitott nagyobb szociális tér egy sor képtelen szerepelvárástól szabadítja meg a szülőket.

Kérdés azonban, stabilabb lesz-e a négy atomból álló család-molekula, mint a hármas? Mi köze mindennek ahhoz, hogy szegény Ágika és szegény Jani története megoldódni látszott az új terhesség által?
Válaszunk: a második gyerek szinte magától értetődő módon tágítja a szociális teret. Egyrészt a környezet is szükségesebbnek látja a bevonódást, másrészt a szülők is kevésbé szoronganak, ezért könnyebben elfogadják azt. Így tehát a szülőpár ösztönösen is azt tenné, amire amúgy bíztatjuk: akár pénzért, akár elköteleződésért, akármilyen úton, de találjanak olyan személyeket, közösségeket, amelyek elfogadják Ármint, így az ő számukra lehetővé válik a felnőtt társas- és érintés dimenzió kiteljesedése. Együtt lehetnek más felnőttek társaságában és együtt lehetnek felszabadult szexben is…Folyatás a könyvben

Pénz, karrier, csillogás – örömmel

Közzétéve Szerző:

Pénz, karrier, csillogás

Részlet a könyvből.

…Dóra szépen leült a bölcsőde várójában, kinyitotta laptopját és írni kezdte a pályázatát. Úgy várt erre a pillanatra, mint a rab az utolsó méterekre titkos alagútjában. Napról napra ez volt a reménysége, erre készült, amikor megkönnyebbülten kijött az alvó gyerekektől, amikor kicsit korábban ment aludni, mint férje, Karcsi, amikor ellenőrizte, húzott-e gumit Karcsi, ha mégis elkerülhetetlenné vált a házastársi kötelesség teljesítése. Mert a második gyerek után már majdnem szabad volt az út. Már látszott az alagút vége, amikor Karcsi bedobott egy ügyes trükköt:
– Tampont is írtál fel? – kérdezte, amikor bevásárolni indultak és átnézték a listát. – A múltkor fogyóban volt.
Dórának ettől az volt a benyomása, hogy a ciklusa vége felé jár. Így este nem ellenkezett különösebben, amikor Karcsi elkezdte a szokásos gumis huzavonát.
Azonnal terhes lett.
Karcsi persze tagadott, ő csak gondosságból kérdezte a tampont, váltig állította, ő sem akart több gyereket.
– De tudattalanul magadhoz akartál láncolni. Érezted, ha kitörök otthonról, felveszem a nyúlcipőt – mondta Dóra már a terápián, merev arccal maga elé nézve.

Akár akarta Karcsi, akár csak tudattalanul akarta, akár csak a kéjvágy vitte rá, Dorka első szökési kísérlete három évre meghiúsult. A másodikat már alaposan előkészítette. Hildát még a terhessége alatt elkezdte bölcsibe íratni, várólistázott, lobbizott, kavart, így elérte, hogy már októberben, alig két éves két hónapos korában elkezdhesse beszoktatni. Azon a laptopon, ott, a váróban pedig pályázatokat írt. Úgy gondolta, decemberben tud kezdeni, megfigyelte, hogy az a jó hónap, valamiért engedékenyebbek a munkaadók. Karcsiban folyamatosan tartotta a lelkifurdalást Hilda ügyében. Megígértette vele, ha beteg lesz a kicsi, otthon marad vele, miután sikerült állást találni.
– Már amennyi esélyem lehet három gyerekkel – tette hozzá rezignáltan. Pedig tudta, hogy megcsinálja.
Ott, a bölcsi várójában szépen letöltötte a ma szokásos cv és motivációs levél mintákat, nézegette a HR-esekről szóló blogokat. Aztán elkezdte megírni saját cv-jét és motivációs levelét. Mint amikor a pillangó kikel a bábból és elkezdi fölpumpálni a szárnyait, úgy bontakozott ki Dóra lelke mondatról mondatra. Elkezdte látni magát a HR-es szemével. Szép, fiatal sikeres nőnek látta magát és lelkesülten írt tovább.
Néha persze elmerengett, csak úgy nézett maga elé, például amikor azon gondolkodott, letagadja-e a gyerekeket.
– Nagyon tetszik a Hilda név! Persze a kislányod is tündér aranyos, de a neve is nagyon tetszik. Én annyit gondolkodtam Soma nevén, persze az is nagyon tetszik, de a Hildát azt irigylem… – tette le a Kiskegyedet Somanyuka.
– Szerintem a Soma is telitalálat, csuda jópofa kölyök – vágta rá Dóra rémülten, mert tudta, most az jön, hogy…
– Hogyan jutott eszedbe?
– Amikor a férjem megkérdezte, akarom-e, azt válaszoltam, akarja a Gobbi Hilda – felelte Dóra valami vagányságtól megszállva.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Somanyuka gyanakvón.
– Én sem értem. Apám szokta mondogatni, ha finoman azt akarta kifejezni: akarja a fene.
– Te nem akartad Hildát?
– El tudtam volna vetetni, még egy hetes sem volt, amikor már tudtam, hogy jön. De sok a három gyerek. Nekem sok.

Somanyuka sóhajtott egyet és felvette a Kiskegyedet. Dóra pedig írni kezdett arról, hogy három gyerek tanította önfegyelemre, munkabírásra és kitartásra. Hozzátette, a gyerekhez megvan a szükséges családi és intézményes háttér. Motivációs levelét arra építette, hogy kiéhezett a munkára. Mint bábból kikelő pillangó szárnyát a folyadék, úgy járta át a magabiztosság. Már látta magát, amint a fekete magas sarkú cipőjében és a nagyon visszafogottan ezüsttel díszített fekete ruhájában magabiztosan leül a HR-essel.
– Most megcsinálom – gondolta, amint Somanyukára pillantott.
Az első úgy indult, mintha a Mennyországba készülne. Élvezte a recepciós lány kutató pillantását, büszkén lépdelt végig a HR-es mögött, aki személyesen jött le elé a portára, derűsen nézett körül a nagy teremben, ahol az a kedves zsongás volt, ami beszélgetésből, számítógép ventillátor zajából és egyéb szöszmötölésből származott. A mellékfolyosón, ami a tárgyalóhoz vezetett, egy kicsit már arra is figyelt, hogy könnyedén lépdeljen.
– Tisztellek a három gyerekért! – nézett rá vissza a nő. – Persze irigyellek is. Én még az elsőnek is félve futok neki – tette hozzá.
Odabent a tárgyalóban már a szokásos forgatókönyv szerint folyt a beszélgetés, mindketten beleálltak a szerepükbe. Dóra biztos volt benne, hogy vissza fogják hívni a második fordulóra, ahol találkozik majd egykori évfolyamtársával, akivel a HÖK-ben is nyomultak. Ám mire ide kellett volna jönnie, már Mikulásra készült az új helyén. Ottó ragaszkodott hozzá, hogy hozza el a gyereket. Dóra hárított, mert amikor még csak Zsombi volt és az első munkahelyére mentek vissza, egyfolytában gyötörte a sírás. Akkor megfogadta, soha. Eztán Karcsi rábeszélte, együtt menjenek el az ő cégéhez, Zsombi már nagy, Fannit pedig ő fogja a karjában tartani. Másképp lett. Karcsi két perc után lelépett az új közép-kelet-európai képviselővel, aki aznap érkezett LA-ből, jetlegre panaszkodott és el akarta magyaráztatni magának ez a Mikulás-dolgot. Zsombi leöntötte magát ragadós baracklével, Fanni pedig bűzleni kezdett. Dóra újra megfogadta, soha többet.
Ottó azonban rábeszélte. Első útjukon, amikor meglátogatták az egyik beszállítót és visszafelé megálltak ebédelni. Ottó egyszer csak mélyen Dóra szemébe nézett és így szólt:
– Szeretném a gyerekeidet is – kis szünetet tartott – megismerni.
A mozdulat, ahogy koccintásra emelte az ásványvizes poharat, arra utalt, hogy a dodonai hangsúlyozásnak mélyebb értelme van. Dórát megint elöntötte az a lepkeszárnybontó melegség, ami oly sok erőt adott neki.

Károly már sírva jött el hozzánk:
– Elvesztettem három gyermekemet és a feleségemet.
– Hogy érti?
– Elvették tőlem.
– Kicsoda?
– Ottónak hívják.

Hittünk neki.
Azután, amikor szép lassan kiderültek Dóra motívumai, kezdett látszani a hordozórakéta, ami kilőtte a családból, főleg a párkapcsolatból, és felsejlett az a végtelen, amely felé  útnak indult.
Ez utóbbit szokták a pénz, a karrier és csillogás vonzerejének tekinteni. Mi azonban azt tapasztaljuk gyakorlati terápiás munkánk során, hogy a pénz, karrier, csillogás sokkal kevésbé vonzó dolgok, mint azt hinnénk. Azok, aki számára a pénz, karrier, csillogás együttese vagy egyike a fő motiváló erő, bizony komoly bajban vannak.
Kemény tézis, ez, legalább olyan módszeres megközelítést igényel, mint Dóra szökése.

Kezdjük tehát azzal az erővel, ami kilőtte Dórát a családból, de főleg a párkapcsolatból. Négy fúvókája volt ennek a hordozórakétának.
Az egyiket nevezzük társas létnek. A Mikulás est a jetleges amerikaival azt szimbolizálja, hogy Dóra – sok asszonytársával együtt – be volt szorulva a gyerekek társaságába. Gyerek fejjel kellett gondolkodnia, folyamatosan jelen lenni a gyerekek sokszor egyszerű és egyhangú világában. Felnőtt felelősséggel. Szeretett volna néha csak úgy egyedül kiülni a WC-re, távoli álmai között szerepelt, hogy fogja a tatyóját és flangál egyet a kirakatok előtt vagy a folyó partján, esetleg egy parkban. Az pedig, hogy felnőttek úgy figyeljenek rá, mint felelős felnőttre, akinek szava van és aki együtt gondolkodik, azután döntést hoz, még Dóra legmerészebb álmaiban sem fordult elő. Annál erősebben nyomasztotta az a kimondott, de leginkább sugallt elvárás, hogy örüljön, ha azokkal a tündér aranyos gyerekekkel lehet. Ezért bosszantotta annyira Somanyuka, ezért kerülte anyósát, sőt, saját szüleit is. Mert nekik elég volt egy pillantás azokra a tündér aranyos gyerekekre, máris ellepte őket a boldogság, máris irigyelni kezdték Dórát, milyen jó neki, hogy ilyen tündér aranyos gyerekekkel lehet. Hogy ilyenek vannak nekik. Milyen kár, hogy így felemelték a nyugdíj korhatárt, hogy nekik nincs idejük unokázni. És amikor más segítséget igyekezett szerezni Dóra, akkor kiderült, az emberek, akik olyannyira irigylik ezeket az ő tulajdonában és fennhatósága alatt lévő tündér aranyos gyerekeket, bizony megkérik az árát annak, hogy ők is részesülhessenek ebben az örömben. Kiszámolta, hogy egyetlen nap, mármint 24 óra annyiba kerülne, mint amennyit Karcsi aznap keres. Pedig Karcsi jól keres. Azt hangsúlyozza is. Ezért is vált a hordozórakéta másik komoly energiaforrásává a megélhetés dimenzió.
Nézzük csak a Mikulás példát: amikor Karcsi magyarázta el a Los Angelesből érkező kisfőnöknek, mi a különbség a Mikulás és a Santa Claus között, akkor a megélhetésükről gondoskodott. Amikor ugyanezt Dóra magyarázta Fanninak, akkor ugye inkább csak költöttek, mert Fannin keresztül a család komoly erőforrásait szívja le a fogyasztói társadalom. Természetes hát, hogy Dóra is arra vágyott, hogy az ő felelős, koncentrált és megterhelő tevékenységét elismerjék. Ahelyett, hogy a társas helyzethez hasonlóan itt is a tündér aranyos gyerekekkel való foglalkozás gyönyöreit ecsetelnék neki.
Ott van még az a dimenzió, ami anyai identitását leginkább megerősítette, ami tartotta benne a lelket: agondoskodás. Az, hogy szükség van őrá, hogy rá vannak utalva a gyerekei és ő a legfontosabb számukra. Csakhogy Dóra néha elvárta volna azt, amit az emberek ilyen helyzetben elvárnak egymástól: némi szimmetriát, hálát, köszönetet, viszontgondoskodást. A való helyzetből ez bizony mind hiányzott, viszont gondoskodás helyett kapott akarnokságot, hisztit és indulatkitöréseket.
Ne feledjük azonban: Ottó azzal vette le a lábáról, hogy a gyerekeit is akarta. Dóra elfogadta a tündér aranyos gyerekekeit, folyamatosan gondoskodni vágyott róluk a jövőben is, csak éppen a felnőttektől várt volna érte némi elismerést. A társadalomtól ezt aligha kapta meg, hiszen abból a segélyből, amiben a gyerekek gondozásáért részesült, két napra sem talált volna saját magával összemérhető munkaérőt. Karcsitól talán kapott elismerést? A férjéről sütött a meggyőződés, hogy ő nagyságrenddel fontosabb, értékesebb és jövedelmezőbb tevékenységet folytat, mint Dóra, akinek más dolga sincs, mint az ő tündér aranyos gyerekeit nevelni.
És itt érkezünk el ahhoz, akit magyarázatként maga előtt tolt Karcsi. Ottóban látta az okot, pedig arról szólt a dolog, hogy Dóra a legkevésbé szexre vágyott. Még akkor sem feküdt le Ottóval, amikor Karcsi már nálunk sírdogált. Mert Dóra még nem volt eléggé felkészülve a szexre. Először helyre kellett állítani a saját nőiességébe vetett hitet. Először egy kicsit saját magába kellett újra beleszeretnie, mielőtt el merte hinni, hogy valaki igazán szeretné szeretni. Mert a férje számára szépen lassan szexpartnerré változott.
– Neked én csak egy mérsékelten nedves punci voltam, amiben néha maszturbáltál – vágta egyszer Karcsi fejéhez.
Dóra azonban felnőtt érintésre, odafordulásra, pillantásokra és szavakra vágyott. Olyasmire, amit udvarlásnak vagy erotikának nevezünk. Mégis jobb azonban itt az érintés szakkifejezést használnunk, mert ezzel rámutatunk: mindezt jórészt és jó ideig a gyerektől kapta meg. Egészen sokáig. Elég hosszan ahhoz, hogy Karcsit már kilőjék a családból ugyanazok az erők, amiket eddig felsoroltunk. Mert ő bizony inkább végzett olyan tevékenységet, amiért megbecsülték felnőtt társai, amit néha abba lehetett hagyni és némi autonómiát élvezni.
Volt tehát elég hajtóerő, ami felvitte Dórát ama irodaház negyedik emeletére. Mint láttuk, ennek semmi köze pénzhez, karrierhez, csillogáshoz, érthető és méltányolható emberi igényeket elégített ki.

Nézzük meg most azt a szívóerőt, amit hajlamos a mi társadalmunk, kultúránk és morálunk a pénz, karrier, csillogás sátánháromságához kötni. Mert vegyük észre: Dóra figuráját, az amerikai stílusú és tulajdonú multi bérencét, a csalfa asszonyt, aki szabadulni akar tündér aranyos gyerekekeitől, aki boldog, ha ezüsttel pókhálózott ruhájában és magas sarkú cipőjében végigbilleg a folyosón Ottó nyálcsorgató pillantásától kísérve, bizony, Dórát úgy alkottuk meg, mint a „pénz, karrier, csillogás fertő” élő hordozóját. Mint egy amcsi sorozat szinglivé visszavedlett hősnőjét.

De kérdezzük meg igaz szakmai lelkiismeretünket:
– Pénz, karrier, csillogás volt az, amire vágyott?
– Vágyott ám a Gobbi Hilda – vágná rá Dóra.
– Akkor mégis mire? – tehetnénk fel neki a kulcskérdést.
– Elismerésre, megbecsülésre, szeretetre… – lenne a tétova válasz, ami mögül kibuggyanna a tündér aranyos gyerekek miatti lelkifurdalás.
Hát segítsünk egy kicsit Dórának. Először is, arra vágyott, amit Karcsi megkapott. Punktum.
Másodszor nézzük meg, hogy az amcsi multi mennyivel ügyesebben használja ugyanazokat az erőforrásokat, amiket társadalmunk képtelen a gyermeknevelés szolgálatába állítani. Kielégíti Dóratársas igényét. Felnőttek között lehet, ahol autonóm személyiségként kezelik. Úgy van kialakítva az iroda, hogy láthasson, de legalább hallhasson másokat, de mégis tudjon autonóm módon tevékenykedni. Otthon vagy egyedül volt Dóra, vagy irányítások, tanácsok, elvárások záporoztak rá, hogyan legyen jó anyja a tündér aranyos gyerekeknek. És persze folyamatosan ott élt benne a bűntudat, mert néha elvesztette a türelmét, mert másképpen mondott valamit, mint ahogyan az a gyerek számára érthető lett volna. Szóval egy sor egymásnak ellentmondó normának és elvárásnak kellett volna megfelelnie, élükön a sajátjával. A cégnél viszont az a kirívó, ha néha ellentmondanak a követelmények, ha néha túllépnek valamilyen normát, standardot, szerződést, elvárást. A cég viszonylag jól odafigyel arra is, hogy növelje az alkalmazottak közötti társas érintkezési felületet. Rövid beszélgetések munka közben, kiszálláskor, együtt elköltött ebédek, tréningek. Képzeljük csak el, mennyire abszurd lenne, ha ilyenkor ott lennének a gyerek.
A kép groteszksége onnan származik, hogy a gyerekek evolúciósan rögzült programja a maximális figyelemre törekvés. Az, hogy azonnal közbenyomulnak, ha két felnőtt megpróbál egymással felnőtt hangon kommunikálni, sőt, akkor is, ha csak telefonálni szeretne. „Anyúúúú!” Ilyenkor mindent megtesznek, hogy magukra vonják a figyelmet, rosszalkodnak, ha arra tanultak rá, balesetet szenvednek, ha arra tanultak rá, csépelik a felnőttet, ha arra tanultak rá – valamire rátanulnak, mert így vannak programozva. A felnőtt viszont úgy van programozva, hogy vágyik a felnőttek társaságára, a tőlük kapott érintésre, odafordulásra, elismerésre, még pontosabban a horda rangsorában betöltött magasabb pozícióra. Hát erre a mi kultúránkban a gyerek révén aligha tehet szert. A pénz, karrier, csillogás társasági része előbb érhető el a célba szellentés művészetének gyakorolgatásával, mint tündér aranyos gyerekek nevelésével.

Látott már valaki olyan pénz, karrier, csillogás show műsort, amibe behívtak valakit, mert tündér aranyos gyerekekei vannak? Utoljára talán Magda Goebbels anyai teljesítményét tematizálta a média, igaz, elsősorban férje nyomására és ideológiai okokból. Mégis jól jellemzi a média érdeklődését, hogy most azt tematizálják, pontosan hogyan végezte ki hat gyermekét.

Dórát tehát azzal szívta magába a multi, ami leginkább emberi igényünk. Ez a kurkászás, a grooming, a társas együttlét igénye. Valóban, nem csak emberi, állati igény is, de attól még nem ördögi. Csúsztatás lenne összekeverni a pénz, karrier, csillogás iránti igénnyel. Amint ezt Karcsi sírva meg is tette. Pedig tehetett volna mást is Karcsi: biztosíthatta volna Dóra számára a felnőtt társaságot saját személyében. Igaz, erre a gyerek otthon aligha adtak alkalmat, mert közbenyomultak, de hát így meg nagyobb erők nyomultak közbe, amik szétfeszítették, távolra sodorták őket egymástól.

Amikor azt tanácsoljuk a szülőknek, saját párkapcsolatuk érdekében jelenjenek meg együtt társaságban, mutassák meg közös identitásukat, összetartozásukat, azt, hogy ők még mindig egy szép pár, akkor általában racionális ellenérvek jönnek: mikor, hogyan és kinek passzoljuk le a gyerekeket, már elkoptak a régi barátok, stb. Annyit tudunk mondani, ez közös kreativitásuk kérdése. És arra tudunk hivatkozni, hogy íme, a kegyetlen, profitra, hatékonyságra törekvő multi figyel erre. Mi több, szent profitjából áldoz is erre. Többet fordít szervezetépítésre, tréningekre a maga kasszájából, mint amennyit a szülők a családi kasszából. A pénz, karrier, csillogás iránti vágyat elégíti ki egy flancos karácsonyi fogadással? Lehet. Melléktermékként azonban eleget tesz a társas igényeknek. Hatékonyan, kiszámítottan és a profitja érdekében. Attól még tanulhatunk tőle.

A másik tényező, ami Dórát beszippantotta, eléggé evidens módon a megélhetés. Míg ugyanis ő Karcsi és a társadalom megítélése szerint csak költött, míg a társadalom őt nagyvonalúan segélyezte, Karcsi sűrű sóhajok között eltartotta, addig Dóra bizony szorongott. Hiszen ő csak kiadott, bevétele alig volt. A párkapcsolatból hamar kiürült a megélhetésről való együtt gondolkodás igénye. A pénz tehát, amivel a karrier és a csillogás mellett magához szipkázta a multi, részben a párkapcsolati egyensúlyra, szimmetriára törekvést fejezte ki, részben, sőt, még inkább az érték elfogadását. A pénz mint egyetemes értékmérő összehasonlítási alap: a tündér aranyos gyerekek neveléséért tized annyi jár, mint a dolgozós munkáért. Szokás ilyenkor mindenféle „igen, de…” típusú közbevetést tenni. Ezek arról szólnak, hogy tulajdonképpen, lényegileg és alapjában Dórának jó a tündér aranyos gyerekekkel. Dóra azonban erre azt mondja, neki egészen jó Ottóval kiszállásra menni, izgalmas tárgyaláson részt venni, vagy a szemébe nézve koccintani. Elege van abból, hogy gyámkodjanak felette, egy kalap alá véve a tündér aranyos gyerekekkel. Elege van abból, hogy Karcsi azzal érvel, neki lesz jobb, ha nem húz óvszert. Mármint neki, Dórának.
A pénz tehát megélhetést jelent Dórának és értékei elismerését, szorongása csökkentését és autonómiát. Azt, az elvárást jelenti a pénz, hogy egyenrangú félként vegyék be a megélhetésről szóló döntések meghozatalába, Karcsi hiedelme helyett, hogy ő a családfenntartó, Dóra pedig rendelkezzen szabadon az ő „kis pénzecskéje” felett, amelyet maradék autonómiáját féltve kivett a bankból és egy kis borítékban őrizgetett.
Mennyivel világosabb és egyenesebb ajánlattal szipkázta őt be a multi: ennyit adok, ha ennyit megteszel értem. Ha kell jó, ha nem kell, nem baj. Semmi közöd hozzá, te mennyit hozol nekem, te nekem ennyit érsz. Ha magadnak többet érsz, akkor alkudj ügyesebben. Ha kiderül, hogy másnak többet érsz, emelem a tétet vagy elengedlek. Karcsi viszont magába zuhant, amikor kiderült, Dóra többet ér másnak. Ahelyett, hogy emelte volna a tétet, jött morális és vallási érvekkel. Még a házasság szentségét is felemlegette, amitől Dórának erős ordíthatnékja támadt. Mi pedig felhívtuk szíves figyelmét arra, hogy a házasság szentsége mást jelent, mint azt, hogy bármit el kell viselnie annak, aki felvette. Ez azonban mellékszál, mert a lényegi kérdés, hogy a multi nevű vetélytárs pénz formájában valami ördögi dolgot ígért-e, valami öncélú dolgot ígért-e, sok-sok nullát egy virtuális banki felületen, ahogy a pénz a gazdagoknál megjelenik, avagy ellenszert a szorongásra és tápot az autonómiának. A karriert a csillagos ég felé vezető magányos útként kínálta-e Dóra számára, vagy a folyamatos haladás ígéreteként, a folyamatos veszteség helyett, amit akkor élt meg, amikor ő „csak költött” Karcsi pedig „csak hozta a pénzt a házhoz”.

Módszeres levezetésünkben most oda jutottunk, hogyan szipkázza el a multi Dórát a gondoskodás dimenziójában a családjától. A válasz: leginkább sehogyan. A mi kis becsempészett okfejtésünk erről kizárólag arra mutat rá, milyen könnyen stigmatizálunk. Miközben azzal indult az írás, hogy Dóra ül a bölcsődében, hogy Dóra gondoskodik a gyermekéről, miközben kiszúrja a szemünket, hogy az összes képben, amit behoztunk róla, ott vannak a gyerekei, mégis könnyedén stigmatizáltuk őt azzal, hogy megmutattuk a pénz, karrier, csillogás rá ható erejét. Ezzel a kérdés magjához érkeztünk: a pénz, karrier, csillogás démonizálásához. Remélhetőleg sikerült az olvasónak is megadni az élményt, amely abban áll, hogy bizony, azt asszociáljuk, kötjük, ragasztjuk gondolagtban a pénz, karrier, csillogás iránti vágyunkhoz, hogy ezzel elvetjük a gyerekeinket. Megtagadjuk a róluk való gondoskodást, felrobbantjuk a családot és a bulvár média rabjai leszünk, mert hiszen annak hiénái gyűlnek a pénz, karrier, csillogás áldozatainak még mozgó tetemei köré, hogy beszámoljanak jól megérdemelt agóniájukról és cafatokra tépjék őket.
Ez a megbélyegzési hajlam tudományosabb terminusokban azt jelenti, együttjárást tételezünk fel a pénz megléte, a karrier felívelése, a szemet gyönyörködtető csillogás és a gyerek elhanyagolása, a züllöttség és az önimádat között. Ez a meggyőződés részben katolikus kultúránkban gyökerezik, részben projekciókon alapul, bizonyítást azonban mindmáig nem lelt. Ellenpróbája annál érdekesebb.

Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy lemondjon az értékek mérhetőségéről, ami a pénz egyik funkciója? Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy elvesse a törekvést, az igyekezetet, a jövőképet, az álmokat, amik a karrier iránti vágy mozgatói? Milyen lesz az a gyerek, akit lenevelünk a csillogás iránti vágyáról a szürkeség depressziójába taszítva?
Hogyan nevelünk gyereket hatékonyan? Saját példánkkal.

Ha Dóra benne ragadt volna abban, hogy a gyermeknevelés egy áldozat, a gyermek pedig egy nagy gond, akinek feláldozza magát, akkor aligha nevelte volna gyerekeit a felnőttség iránti vágyra. Arra nevelte volna őket, hogy bizony, van aki feláldozza magát értünk, aki megoldja a gondjainkat – ez a felnőtt feladata. Ergó: nem akarnának felnőni. (Ahogy Tari Annamária fogalmazott: „nem akarok kilépni a felnőtt életbe”.)
Ha Dóra eljátszotta volna a neki szánt szerepet, azoknak a népes táborát gyarapította volna, akik húszas, harmincas éveikben, de még nyugdíjas korukban is a szülők és a társadalom gyámsága alatt élnek.

Mit tett Dóra ehelyett? Gondoskodott Hildáról. Ezzel ugyancsak ősi ösztönének tett eleget. Mert a mi veleszületett emberi magatartásformánk ezen a téren valami olyasmi, hogy egy ideig csimpaszkodni hagyjuk a gyereket, azután elkezdjük belemeríteni a közösségbe. Keressük azokat, akik ugyancsak gondját viselik a gyereknek, részben egy kapcsolati hálót szőve ki neki, részben pedig azt biztosítva, hogy még több virág nyíljon számára a gyermeki örömök kertjében. Vajon ide tartozik a bölcsőde? Egy sivár életű anyukához képest igen. Egy elvágyódó szülő világában van helye. Ezért is mutattuk úgy be, mint a pénz, karrier, csillogás ellenpólusát. A stigmatizálás egyik legfőbb támadási felületét. A gyerekek lepasszolásának intézményes formáját. A szülői gondoskodás csődjét.
De mit is állítunk ezzel? Dóra azért adta bölcsődébe Hildát, mert elvakította a pénz, karrier, csillogás? Vagy már azért nem akart harmadik gyereket, mert ez a vakság még korábban rátelepedett?
Korántsem! Dóra azért bölcsődébe adta Hildát, mert meggyőződött róla: rajta kívül a bölcsőde gondoskodik a kislányról a legjobban. Alaposan megismerte a gondozónőket, látta hogyan élnek együtt a gyerekekkel, hónapokkal korábban összehangolta Hilda napirendjét az ottani ritmussal. Elkötelezett profikra bízta azt a két évest, akit senki más nem vállalt volna heti öt napon át napi nyolc órában.
Kit vakít el igazán a pénz, karrier, csillogás? Azt, aki meg van győződve arról, hogy Dórának és csak Dórának a kötelessége a gyerekekről gondoskodnia. Ez pedig cseles vakság. Általában attól óvja meg a környezetet, hogy felismerje saját szerepét.
Nézzük csak, milyen meggyőző ereje van a mondatnak:
„Dóra jó pénzért állásba ment, most egy nagy cégnél mászik felfelé a szamárlétrán, miközben ezüstszállal átszőtt ruhája alól kivillan a piros tanga.”
S ki mondja rá ezt? Aki tehetne valamit ezért, hogy Dóra a gyerekek érdekében, életük sokszínűségére törekedve megoszthassa a gondoskodást másokkal. Az kiabál a leghangosabban, aki elzárta Dórát a társas érintkezés örömeitől. Az vet rá követ, aki kitette a megélhetés miatti szorongásnak, aki megvonta tőle az érintés örömét.

Mielőtt azonban a feldühödött nép kaszára, kapára kapva Karcsit kiált, megint egy manipulációs fogásra hívjuk fel a figyelmét. Egy személyre fókuszáltuk a bűnt. Először Dórára, azután most Karcsira.
Pedig a pénz, karrier, csillogás problematika gyökere éppen a bűnbakkeresés. Az igény, hogy ott, ahol pénz, karrier, csillogás van jelen, automatikusan poklot, kutyálkodás és csődöt keressünk. Miközben a valóság az, hogy a siker mélyen belénk kódolt belső igényünk. Meglehet, kerülő utakon, de az egészséges ember törekszik rá.
Mitől kap gellert ez a természetes igény? Miért van mégis rossz érzésünk Dórával kapcsolatban?
Képzeljük csak el tíz év múlva. A karrierje addigra már a középvezetésbe vinné. Régi kapcsolatai alig élnének már, barátai lekoptak volna, gyerekeire nehezen tudna figyelni, olyannyira lefoglalná fontos és felelősségteljes munkája. Az egyszerű emberi szükségletek, amik egykor kifeszítették pillangószárnyait, immár egy multi lélektelen profitnövelését szolgálnák. Bankszámláján gyarapodnának a nullák, olyan tárgyak kerülnének tulajdonába, amelyeknek kevés köze van a meghitt emberi együttléthez. A csillogás pedig lételemévé válna, hozzászokott volna, észre sem venné. Elfelejtené lekapcsolni a reflektorokat. Épp oda jutna, amitől a terápia idején féltettük. Úgy tűnne, igaza lett Somamának, úgy gondolnánk, joggal sírt nálunk tíz évvel azelőtt Karcsi. Talán felmerülne a gyanú, hogy mindez egy jóslat önbeteljesülése, hiszen Dórától azt várta el a környezet, hogy kiégjen és addig hajtva a mókuskereket, amíg ájultan kiszédül belőle. Sok igazság lehet ebben is, de ettől még ijesztő a kép. Ez is egy lehetséges jövő.

Az egyszerűbb megoldás azonban a változásra épít. Arra tényre, hogy a pénz, karrier, csillogás átalakítja Dóra életét. Márpedig minden változás egyensúlyvesztéssel, megterheléssel is jár. Könnyen megértjük ezt, ha valaki elszegényedik, megbukik, visszazuhan a szürkeségbe. Mellé állunk, segítjük, hiszen nehéz neki elfogadni az új helyzetét. Vegyük észre: nem abban segítjük, hogy újra pénze legyen, hogy ívelni kezdjen a karrierje, hogy csillogjon! Dehogy. A barátok, akik a bajban ismerszenek meg, azt segítik, hogy elfogadja az új helyzetét. A siker azonban gyakran lepattintja a barátokat. A siker inkább a haverokat vonzza.
A sikerben és a bukásban az a közös, hogy mindkettő olyan változást hoz, amivel meg kell küzdeni. A bukás esetében ezt elfogadja a környezet, a sikert aligha segít feldolgozni. A sikerrel egyedül marad az, aki részesül benne. És ami még nehezebb: alig van mintánk a siker feldolgozására.

Nézzük először, miért tolerálja környezet olyan nehezen, ha valaki csillogni-villogni kezd, pénze lesz és felfelé ível a karrierje? Azért, mert úgy vagyunk programozva, hogy a közösség, amiben élünk, véges erőforrásokkal rendelkezik. Ha tehát valakinek több lesz, akkor a közösség többi tagjától veszi el. Egy másik evolúciós programunk, hogy szeretnénk magas pozíciót magunknak. Ha valaki nálunk feljebb jut és ott ragyog, szeretnénk lehúzni magunkhoz vagy másképpen fölébe kerekedni. Például kétségbe vonjuk a pénz legalitását, megkérdőjelezzük a karrier tisztaságát, a csillogást pedig talminak minősítjük. Ezt nevezi és ítéli meg a köznyelv irigység címke alatt.

A sikeres ember azonban másképpen éli meg mindezt. Felborul belső egyensúlya, megrázkódtatás éri. Törekszik egy új egyensúlyi helyzet kialakítására, csak éppen hiányoznak a mintái. Ritkán áll rendelkezésére erre a szituációra alkalmas viselkedésminta. Nehezen tudja kezelni az új helyzet.

Addig, amíg a pénz, karrier, csillogás zárt kör osztályrésze volt, addig a körben lévőknek megvoltak a hozzá tartozó magatartásmódjaik is. Egy uralkodóház tagjának viszonylag kis küzdelmébe kerül elfogadni, hogy van pénze, kiszámítható karrierje, és csillogás veszi körül. Még a gazdagabb családok hagyományrendszere is erről szól.
Dórának ez aligha jutott osztályrészül. Ezt a kérdést azonban már kifejtette Zsolt Péter, amikor kitért a meritokratikus eszmére.
A kérdés az, hogyan lehet megóvni Dórát attól, hogy Tari Annamária tipikus amerikai filmjelentének szereplője legyen: „Dóra tudja, hogy már rég a gyerek balett-bemutatóján kellene lennie, ám ehelyett az irodájában ül Ottóval, és az aznapi tizenötödik meetingjét bonyolítja. Közben látjuk, ahogy Karcsi szenvedő arccal ül a nézőtéren, a gyerek meg majdnem sír a színpadon.” (Azért választottunk nő figurát, hogy a problémafelvetésből ki tudjuk emelni a férfisovinizmus felhangjait.)

Számunkra az a kérdés, hogyan lehet Dórát továbbsegíteni a maga útján úgy, hogy a családi rendszer többi tagja, nevezetesen Hilda, Ottó, Fanni, Karcsi és Zsombor is mind jól jöjjenek ki ebből a helyzetből?

A legelső: megakadályozni, hogy Dóra elszálljon. Mert a családból kilövő rakétát magába szippanthatja a multi űrének végtelensége. Az a sivár világ, ahol a pénz egy újabb nullát jelent a bankszámla végén, a karrier egyhangú fokokat a végtelen létrán, a csillogás pedig a reggeli sminket.
Legelőször azért kell tenni, hogy olyan jövőképe legyen Dórának, amelyben szerepel a családi rendszer valamennyi tagja. Akkor lesz képes ellenállni a szívóerőnek, ha képes horgonyt vetni a családi rendszerben. Ennek előfeltétele a közös jövőkép. Úgy tűnik a krízishelyzetben, Ottóval már van közös jövőképük, csakhogy ez a multihoz kötődik, ezért hosszú távon ugyanúgy kiüresedhet, mintha egyedül lenne Dóra. Ezért kézenfekvő, hogy Karcsival alkossanak közös jövőképet. Abszurdumnak tűnik, hiszen Karcsi most harag és az elutasítás állapotában van. Mégis arra van igazán igénye a családi rendszernek, hogy kialakítsák a jövendő együttműködést a gondoskodás és a megélhetés terén. Ez elég egyszerű józan kérdések sora:
– Hol laknak ezentúl?
– Miből élnek?
– Kivel lesznek a gyerek és mikor?
– Milyen erőforrásaik vannak?

Karcsit máris katartikus élmény éri. Rájön, hogy jó néhány éve felborult az időmérlege, elképed, mennyi időt fog a gyerekkel tölteni, miután hagytuk sikerrel harcolni ezért a kötelességéért, amit jogként tüntettünk fel. Most jön rá, hogy amivel Dórát vádolta, a pénz, karrier, csillogás elvakult hajhászása, az tulajdonképpen projekció volt, hiszen ő maga is ezt tette, csak éppen lefedte a családfenntartás mázával. A Zsolt Péter által bevezetett fogalommal kifejezve: átmotivál. Magáról farizeus módon azt állítja, hogy gürizik, hogy ilyen-olyan fontos vacsorákon kell részt vennie, pedig kell a Gobbi Hildának!
Karcsit tehát úgy hozzuk ki jól a helyzetből, hogy átzavarjuk egy jó kis életközepi válságon: Popper Péter képével élve rádöbbentjük, ebből az inkarnációból negyven évet arra pocsékolt el, hogy értékes emberi testében eljátssza a haszonállatot. Azért sír, hisztizik, ájuldozik Karcsi, mint egy kisgyerek, mert ebből az életkorból kell újraindítani önmagát. Felismerni az örömöket. Generációja úgy szocializálódott, hogy az öröm a költés, vele szemben a szerzés gyötrelme áll. Ezért volt képtelen elhelyezni a alkotás örömét. Egyszerűen letagadta. Emlékezzünk, Dórának az okozott szorongást, hogy ő csak költ. Miben ebben a nyelvi kódban, a fogyasztói társadalom értékrendjében a költés örömöt jelent, vásárlást, erőfitogtatást, státusz mutogatást, Dóra beszorongott, mert ő aligha élhette át ezt az örömöt, annál jobban a bűntudatot, amit Karcsi öntudatlanul is ébresztett benne azáltal, hogy a szerzés gyötrelmét magára vette.
A jövőkép érdekében tehát örülni kell legelőször megtanítani Karcsit és Dórát egyaránt. Természetesen úgy, hogy feladatot adunk neki, mert az ő generációjuk szorong az örömtől. Helyesebben az örvendezést önálló tevékenységnek tartja, egy szerepnek, amit adott helyen, adott jelmezben játszanak. Úgy hívják: buli. Azért van rá szükség, mert az alkotásban elért sikereknek tilos örülni. Azokat úgy hívjuk, teljesítettük a célkitűzést, sikerrel érvényesítettük érdekeinket, növeltük a profitot.

Jó példa erre Zoltán, aki egyik alkalommal gyönyörű sportkocsival állított be hozzánk. Barátnője, aki remekül mutatott a kocsiban, borzongva mesélte, délelőtt vették át a kocsit, de Zoltán egy pillanatra sem mosolyodott el, telefonálgatott az autószalonban, azt panaszolta, milyen sokáig tart a kocsi átvétele és utasítgatta titkárnőjét a tárgyalási időpontok módosítására.
– Egy merő stressz volt a pasi, amikor végre beleülhetett az autóba, amit fél éven át tervezgetett és amire fél évet várt – tört ki a panasz a barátnőből.
– Mi magyarok panaszkodva dicsekszünk – igyekeztük menteni a helyzetet. – A késés jó ürügy volt elmondani, mi miatt kényszerül rá.
– A loft lakásban, amit egy híres politikustól vett meg sok kör tárgyalás után, ugyanilyen arccal vonult végig, amikor végre megkapta a kulcsokat. Azt mondogatta, hová kell más csempe, mikorra kell kicserélni az elektromos rendszert. Amikor én táncikálni kezdtem az erkély felé, azt mondta: „buta liba”.
Abbahagytuk a győzködését, inkább arra fókuszáltunk, milyen jó, hogy benne még megmaradt az öröm képessége.

Karcsi és Dóra tehát azt a feladatot kapták, úgy adják elő a gyereknek a válás tényét, hogy örömöt sugározzanak. Találják meg azokat a pozitívumokat, amelyeket a gyereknek megmutathatnak.
– Értem – mondta Karcsi. – Minél kisebb sérüléssel ússzák meg.
– Szeretné, ha sérülnének? – kérdeztünk vissza.
– Ezt hogy értik?
– Tűzzük ki azt a célt, hogy jobban lesznek, mint most!
– Ezt én is nehezen tudom elképzelni – szólalt meg rekedten Dóra, akiben felébredt a bűntudat.
– Egyszerű bűvésztrükk. Úgy hívjuk, átfókuszálás. Be szokott válni például, hogy a másik lakásban is kialakítunk gyerekszobát, amit már a gyerekkel együttműködve tervezünk meg, festünk ki, rendezünk be.
– Ócska manipuláció! – horkant fel Karcsi.
– Mi az őszinte és igaz interpretáció? – kérdeztünk vissza.
– Az, hogy Dóra megcsalt és elhagyott.
– Attól még lehet szép gyerekszobájuk?

Ilyen nehéz és fáradságos dolog örülni tanítani mások gyerekeit. Karcsi igyekezett alaposan leárnyékolni őket saját sötét szarkazmusával. Mivel azonban feladat volt, végül vérrel verítékkel mégis talált néhány pozitívumot, amiknek közvetítése lehetővé tette számára, hogy hamarosan úgyszólván szülőként kezdjen működni.

Dórának a gyerekek örömén kívül még azt a feladatot is adtuk, hogy legyen boldog Ottóval. Ahogy Karcsit a kötelességtudat és a szabálykövetés előtti kisgyermekkorból indítottuk újra, úgy őket arra kértük, lépjenek vissza kamaszkorukba, csintalankodjanak, tegyenek felesleges dolgokat és rúgjanak fel szabályokat. Szeretkezzenek az irodaház liftjében vagy takarítószer tárolójában, Dóra tegyen úgy, mintha kikezdene valamelyik ügyféllel, Ottó pedig kapja rajta, mindegy mit, csak műveljenek valami olyasmit, ami összeköti őket, és a kettejük identitását különválasztja a multi identitástól, ami szőrüstül-bőröstül elnyelheti őket. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megvannak a maguk örömei, hiedelmei és kis bűnei, egyszóval képesek játszani, máris létrejött az autonómia, amire Dóra olyannyira vágyott, ami nélkül a pénz, karrier, csillogás üres kellékekké válnának…

 Folytatás a könyvben.

A horkolás – Hogyan szabaduljunk meg tőle…

Közzétéve Szerző:

Részlet Horkolás című könyvükből

Anyu tudta

HorkolásA kisbabák sok mindent megváltoztatnak szüleik életében. Attól a naptól kezdve, amelyen a pár tudomást szerez jövendő gyermeke létezéséről, készülődni kezd, várandósságuk végén pedig nemcsak kisbaba, de anya és apa is születik. Éva és Tamás története kapcsán láttad, hogyan értelmeződtek át a férfi addig biztonságot és családi meleget megtestesítő éjszakai hangjai Gergő gyenge kis babasóhajait elnyomó, zavaró horkolássá.

Pedig Gergő talán a világon sem volna most, ha Tamás nem horkol már az első közös éjszakán éppen úgy, ahogy Éva édesapja is tette egykoron minden éjjel. Olyan sok volt a párhuzam Éva és Tamás élete és Éva szüleinek kapcsolata között, hogy az már bíztatónak látszott. Hiszen Éva is volt kisbaba, bizonyára hozzá is kelni kellett édesanyjának, hogy megetesse, megitassa, megvigasztalja. Vajon ő meghallotta lánya gyenge kis babasóhajait férje horkolása közben. Hogyan csinálta? Mi volt a trükkje? Mi segített neki? Miután Tamás és Éva néhányszor gyakorolták egymáson a képességlopást. Arra kértem őket, hívják el Éva édesanyját, és próbálják az ő tudását felhasználni saját problémájuk kezeléséhez. Mondanom sem kell, hogy kiváló eredménnyel dolgoztak. Olyan kitartósan faggatták Éva mamáját, hogy sikerült minden megtudniuk tőle, amire szükségük volt.

– Anyus, ugye amikor én születtem, apus már akkor is horkolt?

– Hát persze, mindig is horkolt, már tizenéves korában is.

– És amikor velem hazajöttél a kórházból, az hogyan volt?

– Nagyon örült neked. Körbehordozott a lakásban, mindent megmutogatott, és nagy hangon magyarázta, hogy ez itt az te otthonod, és mi vagyunk a te szüleid, és hogy meglátod, milyen jó lesz majd hármasban meg ilyenek.

– Ez már a Főutcában volt?

– Igen, akkor költözünk oda nagyanyádéktól, amikor az ötödik hónapban voltam veled. Apád boldog volt, hogy a magunk urai leszünk, mire megérkezel.

– És akkor már megvolt az én rácsos kiságyam?

– Persze kicsim.

– És éjszaka hogyan aludtunk?

– Nagyon jól. Te már a kórházban hozzászoktál mindenféle zajokhoz. Iszonyúan tudtak üvölteni a kisbabák. Az egyik rákezdte, a többi meg felébredt rá, és azok is bömböltek sorban. Nem is értettem, hogyan tudtál olyan édesen aludni abban a nagy gyereksírásban. Csak akkor ébredtél fel, amikor éhes vagy szomjas voltál. Mert igencsak meleg nyár volt.

– És te meghallottad, hogy én felébredtem?

– Persze, hogy meghallottam. Csak egyet fordultál, és már ki is pattant a szemem és néztem, mi van veled.

– Akkor is, amikor aludtál?

– Világos, mint a nap. Eszemben sem volt kivárni, hogy sírni kezdjél, mert akkor sokkal nehezebben aludtál vissza. Ha meg idejében megciciztettelek, szinte fel sem ébredtél, csak nyitottad a szádat, és már szopiztál is. Álmodban is meg lehetett etetni.

– De azt mondtad, hogy apus horkolt.

– Persze, hogy horkolt, mondtam, hogy ő mindig is horkolt. Már kamaszkorában is.

– Hangosan?

– Miért, szerinted tudott ő halkan horkolni?

– Nem. De akkor hogyan hallottál meg engem?

– Hát csak úgy meghallottalak.

– És apus horkolása nem zavart?

– Nem.

– Sohasem?

– Talán az első éjszaka egy kicsit, de utána biztos nem.

– És ő hangosabb volt nálam?

– Egy akkora darab férfiember egy kisbabánál? Persze, hogy hangosabb volt.

– Akkor hogyan csináltad, hogy az ő horkolása mellett mégis meghallottál engem?

– Hát csak úgy kiszűrtem a hangodat.

– Kiszűrted, hogyan?

– Jaj, hát fogalmam sincs, olyan régen volt már.

– Légyszíves próbálj visszaemlékezni! Ez nekünk nagyon fontos, mert én mindig attól félek, hogy Tamástól nem hallom meg idejében Gergőt.

Volt már olyan, hogy nem hallottad meg?

– Nem, de alig merek elaludni, te meg azt mondod, álmodban is simán meghallottál. Pedig apus horkolt. Az hogy lehet?

– Nem tudom. Ki kell szűrni a hangját.

– De hogyan csináltad?

– Hát rád figyeltem, apádra meg nem figyeltem.

– Fel tudnád idézni, hogyan hallottad akkor Éva hangját? – kérdezett közbe Tamás.

– Azt igen, persze. Apátok balról horkolt, az ő hangja meg jobbról jött.

– Jobbról?

– Igen, és én csak jobbra figyeltem.

– Megesküdtem volna rá, hogy a kiságyam az ablaknál volt.

– Ott is volt, persze, de csak attól kezdve, hogy fűteni kezdtünk, és te már átaludtad az éjszakát. Addig ott volt az ágyad az én oldalamon, csak egyet léptem, és már ott voltam melletted.

Ezen a ponton kiderült, mi okozta a félreértést Éva és édesanyja között. Éva emlékezett rá, hogy amíg külön szobát nem kapott a nagyobb lakásban, a kiságya az ablaknál állt. Sok emlékképet őrzött erről a régi szobáról, és mindegyiken ott volt az ágya. Az, hogy a Főutcában már megvolt a rácsos kiságy, számára egyenlő azt jelenti: a kiságy a szokott helyén áll. Emiatt eszébe sem jut más lehetőség. Édesanyjának pedig az nem jut eszébe, hogy az ágy elhelyezésének jelentősége lehet. Ő akkoriban a legnagyobb természetességgel élt azzal a szerencsés helyzettel, hogy a horkolás balról jött, Éva hangjai pedig jobbról.

Éva persze saját emlékei szerint rendezte el mostani a hálószobájukat: Gergő kiságya az ablak közelébe került, Évától balra, Tamás pedig a dupla ágy bal oldalán aludt. Emiatt azonban Éva mindkettőjük hangját jobbról hallotta, és Tamás horkolása valóban könnyebben elfedte Gergő ébredésének neszeit.

Először nagyon megörültek ennek a felismerésnek. Rögtön azt kezdték tervezgetni, hogyan rendezik át a hálót, de hamar lefagyott arcukról a mosoly, mert rádöbbentek, hogy nem csupán Éva gyerekkori emlékei miatt helyezték el úgy az ágyakat, ahogy vannak, hanem a szoba adottságai is ezt diktálták. A kiságy egyszerűen nem fért volna el Éva oldalán, hacsak nem dobják ki a teljes hálószobabútort, vagy nem vesznek másikat. De ezt nem engedhették meg maguknak.

Volt a kezükben tehát egy megoldás, de komoly nehézségekbe ütközött a kivitelezése. Ekkor jutott eszébe Tamásnak az az eset, amikor egyik osztálytársa hetedikben a téli szünet utáni első reggelen azzal állított be az iskolába, hogy átrendezte a szobáját, ám amikor meglátogatták mindent a régi helyén találtak. Azonnal nekiestek, miért mondta, hogy átrendezte a szobát, amikor nem is változott semmi.

– De igen – válaszolta a fiú sokat sejtető mosollyal, azután hanyatt vetette magát a heverőjén, összekulcsolta kezét tarkóján és keresztbe rakta a lábát, úgy folytatta fensőbbségesen. – Tegnap este óta fordítva fekszem az ágyon.

Erre persze lehülyézték, a srác meg erősködött, hogy próbálják csak ki mennyire más minden az új perspektívából. Tamás hallgatott rá, leheveredett az ágyra, körülnézett, megfordult, úgy is körülnézett, majd korrigálta a diagnózist:

– Nem hülye, eredeti.

Akkor kezdte ő ezt a fiút értékelni, attól fogva lettek igazi jó barátok, és a barátságuk a mai napig tart.

Sem Éva, sem Éva édesanyja nem értette rögtön, mire akar Tamás kilyukadni, hiszen attól, hogy ők is fordítva fekszenek az ágyon, még ugyanazon az oldalon marad Gergő is, Tamás is. De Éva arca gyorsan felderült:

– Megfordulunk?

– Meg – bólintott Tamás, aztán megmagyarázta anyósának. – Helyet cserélünk. Mert ha ezentúl Éva alszik azon az oldalon, ahol eddig én, akkor ő is kétfelől hallja majd a kétféle hangot éppen úgy, mint te annak idején.

Így aztán Éva és Tamás mégis átrendezték a szobát, legalábbis megváltoztatták mindkettőjük perspektíváját, és ezzel visszatért éjszakai nyugalmuk. Tamásé is, mert valamivel távolabb került a kiságytól, így kevésbé kellett aggódnia, hogy esetleg felébreszti Gergőt a horkolásával.

Megtalálták az abszolút ökologikus megoldást: Tamás félretehette bűntudatát, Éva újra élvezhette a számára biztonságot adó éjszakai hangokat, Gergőnek pedig legkisebb nyikkanására ott volt édesanyja puha melegségével, megnyugtató illatával, édes ízével és bársonyos hangjával. Gyorsabban, mint amikor még álmosan virrasztott az ágy másik oldalán… folytatás a könyvben.