Örök, mindent legyőző, tökéletes szerelem

Szerelmünk hajnalán igazi nyócker szobakonyhában éltük át a határtalan boldogságot. Szemben Tibor lakott, Marx feltétlen híve. Az ajtaja mögül lesett és esett ránk, hogy téríthessen. Végtelen udvarias toporgással szolgáltuk meg közös pozitív énképünket, egyik lábunkról a másikra állva hallgattuk a magányos ember végtelen eszmefuttatásait.

Az emelet harmadik ajtaján súlyos vasalat. Tibor számára maga a fertő. Fényes bizonyítéka a magántulajdonban megtestesülő gonoszságnak: a kincsképző funkcióban sínylődő ingatlan megfosztja a rászoruló proletárt az emberhez méltó lakhatástól, a munkaerő bővített újratermelésétől. Üresen áll! Tulajdonosa, a rocksztár celeb átlag négyévente költözik vissza, amikor véget ér párkapcsolata azzal, akit Tibornak rendre az igaziként mutat be. Néhány héten belül aztán bemutatja az újabb igazit, akinek Tibor örül, mert végtelen udvarias toporgással szolgálja meg közös pozitív énképét a celebbel.

Mikor hamarosan elköltöznek, azt Tibor azért is zokon veszi, mert szerinte az egyetlen igaz és örök eszme a történelem dialektikus fejlődése, amely végül az idealista megváltást fejéről talpára állítva materialista lendülettel hozza el az örök boldogság állapotát, a kommunizmust.

Örök szerelmünk hajnalán nyilván nem tűnt fel a párhuzam a három ember örökkévalóhoz fűződő viszonyában. Tibor örök időkig prédikált volna a fagyos folyosón, Marx örökre megszüntette volna a történelmet, a celeb pedig örökké megtalálta az igazit.

Közhelyes fordulat lenne évtizedek távlatában, hogy a szerelem bizony nem örökkévaló. Mi azonban azt állítjuk, az örök szerelmet éppen az teszi tönkre, ami kezdetben naggyá teszi. Ez pedig a mindenható általánosítás.

Az olyan állítások, mint:
– Sohasem fogok mást szeretni!
– Rajtad kívül nincs olyan ember, akit valaha így csodálnék!
– Mindig is veled akarok élni!
– Örökké hű maradok hozzád.

Kínosan rímelnek a romlás olyan virágaira, mint:
– Sohasem viszed le a szemetet!
– Rajtad kívül senki nem nézné tétlenül, ahogy a gyerekekkel kínlódok! Mindenki az mondja, végtelen erőm van.
– Mindig is ilyen voltál, csak most ébredek rá.
– Bárkivel jobb, mint veled.

Úgy tűnik, az örök szerelem és az örökös balhé titka ugyanott rejtőzik. A titok nyitja pedig abban áll, hogy az általánosítás egyben tagadás is. Ha kivesszük az állítások általánosító, univerzális érvényét, máris olyan együttműködésre alkalmas, szelíd mondatokat kapunk, mint:
– Szeretném, ha többször vinnéd le a szemetet.
– Jó lenne, ha te adnál reggelit a gyerekeknek.
– Emlékszem, már kezdetben feltűnt, hogy amikor stressz ér, azonnal elmész aludni.
– Van, aki szeretettel bánik velem, ezt kérem tőled is.

Az általánosítás egyben tagadás is. A mindig például azt jelenti, nem volt, van és lesz olyan pillanat, amelyben másképp volt, van, és lesz a helyzet.

Mindig hat például a gravitáció. Az ősrobbanás óta jelenlévő erő. Volt olyan helyzet, amikor nem volt jelen? Talán az ősrobbanás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen gravitáció?  Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha a gravitáció? Erre semmi sem utal.

Mindig szeretni fogjuk egymást. Mióta megláttuk egymást, ez így van. Nincs olyan helyzet, amikor nem szeretjük egymást. Talán az első találkozás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a szerelmünk?  Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha? Erre semmi sem utal.

Láthatjuk, a mindig általánosításra fizikát és szerelmes verset egyaránt alapozhatunk. És bizony ugyanerre alapul a bántás és a viszály is:

Mindig széthagyod a holmidat. Amint belépsz, rúgod le a sáros cipődet, dobod el a cuccodat és a tányérodat is az asztalon hagyod. Volt ez valaha másképp? Talán az első találkozás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a rendetlenséged?  Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha? Erre semmi sem utal.

A múlt, jelen és jövő összemosása egy nagy általános állításba, még egy veszélyt is magában hordoz: tagadja annak lehetőségét, hogy a másik valaha képes lesz változni. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, egyéb helyzetben másképpen cselekszik-e, az általánosítás egybemossa adott cselekedet és a személyt. Más dolog rajtakapni egy gyereket a füllentésen, és igencsak más dolog hazugnak nevezni.

Aki hazug, hazudós, az mindig hazudik, sohasem mond igazat, örökké sunnyog. Ha ezt állítjuk róla, reménytelenül elveszik számunkra. Akárcsak az a kristálytiszta jellem, aki mindig igazat mond, sohasem hazudik, a becsület megtestesítője. Elég egytelen kivétel, egy kicsi füllentés, máris összetört a kristály. Néhány kedves szó egy másik személy felé már flörtnek számít, egy véletlen felgyorsítás száguldozásnak, egy kiadós jóllakás falánkságnak.

A gyakorítás, általánosítás így könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat: akit falánknak mondanak, annak szépen beépül az énképébe, hogy amikor csak teheti, zabál – és a közösség elvárásának eleget téve zabál is, amint teheti.

Visszatérve a szerelemre: az örök hűséget egytelen hűtlenség lerombolja. Kártyavárként dől össze a bizalom, a családi, rokoni és baráti kapcsolatrendszer, a cégháló és a birtok.  

Az általánosítás a kivételre fókuszálja a figyelmet, leárnyékolja az alapvető jószándékot. Maga a mondandó pedig könnyen érvényét veszti:
– Soha nem viszed le a szemetet.
– És tegnap ki vitte le?
– Jó, mert éppen indultál valahová.

Sok család máig boldogan élne, ha az örök kevésbé nyomná el a hűség megértését. Mivel az örök annyira általánosságot és egyetemességet sugall, hogy a hűség pontos értelmezése elsikkad. A magasztos örök megfogalmazásnak ugyanaz a hatása, mint a gravitációval vont párhuzamnak.

Az örök éppúgy zavarodottá, tesz, mint a minden. Gondoljunk csak bele, mi értelme a következő strófának: „Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a szerelmünk?  Aligha. Mindent áthat.” Lehet-e erről érvényes diskurzust folytatni?

Ugyanez a helyzet az „Örök hűséget ígértél, most meg jelölted azt a bizonyos volt osztálytársadat.” „Örök hűséget ígértél, erre összefeküdtél a szegmensmenedzserrel a csapatépítőn!” „Örök hűséget ígértél, aztán éjjel-nappal apádat ápolod.”

Mennyire más a kérdésfeltevés, ha magát az egyedi eseményt vizsgáljuk, a mindent elsöprő általánosítás helyett! Három család biztosan még mindig boldogan és jólétben élne, ha így teszik fel a kérdést: „Látom, jelölted a gimis szerelmedet.” „ Elkeserít, hogy összefeküdtél a szegmensmenedzserrel a csapatépítőn!” „Kevés jut belőled, ha apádat egyedül te ápolod.”

Közhely, hogy kerülni kell az általánosítást. Soha se mondd, hogy soha – ezt a szabályt kellene örökké, mindenkiknek tartani. 🙂

Mi csak azt mondjuk: örök szerelem helyett hosszú, szeretetben megélt párkapcsolatra érdemes törekedni. Ennek egyik fontos mozzanata a rejtett tagadás helyett az elfogadás. Az van, hogy ez van. 🙂 Persze azért lehet, olyan, amit mégsem fogadunk el, úgy, ahogy van – de erről már elég sokat írunk a Szeretők című könyvünkben.

Meddig tart a szerelem?

Meddig tart a szerelem a XIX században? – Erről kérdezte Zelkát és Miklóst Bakos Zsuzsi a Nők Lapjától.

Napjainkban minden második házasság válással végződik – többnyire egy harmadik személy, egy új lángolás miatt. Ez is jól mutatja a romantikus szerelem mindenek feletti hatalmát, miközben megfeledkezünk arról, hogy e bódító érzelem hamar tovaillan. Szakértőink szerint azonban mindez nem zárja ki, hogy sírig tartó, boldog párkapcsolatban élhessünk.

A szerelem legnagyobb marketingeszköze kétségkívül az örökké tartó boldogság ígérete. Idővel mégis mindig új külsőt vesz fel. Egyre többet hadakozik, hibákat keres, eltávolodik, végül továbbáll. Aztán minden kezdődik elölről – egy másik férfi vagy nő oldalán, a lecke pedig ugyanaz: nem önmagunkat kell megtalálni a másik ember oldalán, hanem a közös harmóniát. A romantikát azonban nem könnyű megőrizni a szürke hétköznapokban. Az ismert forgatókönyv lapjai közé rekedve elbizonytalanodva tesszük fel a kérdést: vajon szükségszerűen jár le a szerelem szavatossága?

A párkeresés buktatója

Nos, először is egy száraz tényadat, amely tulajdonképpen meg is adja a választ a kérdésünkre: biokémiai értelemben a szerelem mindössze néhány hétig, hónapig tart, ám ez aligha köthető ahhoz, hogy 2010-et írunk. Így volt ez mindig is. Nem a szerelmesek változtak, mert ők minden korban boldogan lubickoltak a másik közelsége okozta hormonfürdőben. Ami a romantikára éhes, de önmagával kevésbé kritikus tömeget illeti, nem csoda, hogy becsapva érzi magát, amikor a rózsaszín köd szépen lassan aláereszkedik. Hiszen a romantikus regények és a filmek ott érnek véget, amikor a szerelmesek egymás karjaiba omlanak annak bizonyságával, hogy érzelmeik viszonzottak, és elindulnak a közös úton. Ez az út azonban előttünk már rejtve marad, holott csak ekkor jön a java.

„A párkapcsolatokban mindig jelen volt a kétség és a hűtlenség, a lényegi különbség az, hogy néhány évtizede még fiatalabban házasodtak az emberek, így együtt alakult az identitásuk, az értékrendjük – mondja Baktay Zelka párterapeuta. – Nagyanyáink idejében azt, aki sokáig nem talált párra, vénlánynak, agglegénynek bélyegezték, s ehhez egy már megszokott életstílus párosult. Ma a szülőktől való kirepülés után a legtöbben autonóm életet élnek, vagyis az elköteleződés előtt megélik a szabadságot. Az így lecsiszolódó személyiség pedig nehezebben adja fel mindazt, amiért megküzdött – legyen az egzisztencia, siker vagy szokás.”

„A szerelem tulajdonképpen egy módosult tudatállapot – veszi át a szót a férj, Baktay Miklós párterapeuta. – Ilyenkor mindennél jobban igényeljük a másik közelségét, amelyet az utód létrehozásának evolúciós parancsa diktál. Régen a testi összehangolódást automatikusan utód követte, ma a fogamzásgátlás ennek gátat szab. Összességében azonban elmondható, hogy az a romantikus szerelem, amely után áhítozunk, általában nem tart tovább 4 hónapnál, de maximum a közös gyermek születéséig él.”

„Felelősek vagyunk egymásért”

Timi (38) és férje, Attila (38) ritka kivételnek számítanak a mai, állandóságot nélkülöző világban. Néhány megszakítással ugyan, de óvodáskoruk óta érzelmi szálak kötik őket egymáshoz. Több évtizede tartó kapcsolatukról a jogász feleség mesélt. „Manapság minden azt sugallja, hogy csak az egyéni boldogságod számít. Sokan elfelejtik, hogy nemcsak önmagunkért, de egymásért is felelősek vagyunk. Nem gondolnak arra, hogy amikor egy fellángolás miatt felrúgják addigi kapcsolatukat, komoly lelki és egzisztenciális sérüléseket okozhatnak társuknak. Mi a férjemmel végigkövettük egymás életét, így felnőtt fejjel nem két idegenként találkoztunk. Gyermekkori ismeretségünk okán mindig őszinték lehettünk, és ami a legfontosabb: mertünk önmagunk lenni! Tapasztalatom szerint sokan igyekeznek kizárólag a jó oldalukat mutatni a párkapcsolatban, és a másik feltételezett elvárásai szerint viselkednek, amibe bizony nagyon bele lehet fáradni.”

Timiék egyetemista éveik alatt elszakadtak egymástól, mert hajtotta őket a kíváncsiság, hogy milyen lehet másvalakivel. „Vonzott minket az újdonság varázsa, de amint lehullt a rózsaszín köd, én úgy éreztem, hogy a másik ember idegen lett számomra, és vágyom abba a biztonságos, ismerős burokba, amit Atival már megtapasztaltam. Visszataláltunk egymáshoz, és már 10 éve vagyunk házasok. Van egy 8 éves fiunk, ma így hárman alkotunk erős szövetséget. A kapcsolatunk tartósságának titka, hogy mindketten komfortosan érezzük magunkat benne – testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon jó barátok is vagyunk, és tudjuk, hogy összetartozunk. Persze mi sem vagyunk fából, jólesnek a másik nemtől jövő visszajelzések, de beszélgetéseink során arra jutottunk, hogy nem adnánk fel a kapcsolatunkat egy fellángolásért, amely idővel úgyis elmúlik.”

Timi szerencsésnek vallja magát, amiért kettejüket összesodorta az élet. Úgy véli, a sorsszerűség is kell ahhoz, hogy az ember rátaláljon arra, akivel együtt tud rezegni. Hiszen hiába van hajlandóság az elköteleződésre, ha nincs meg az a társ, akivel boldoggá tehetnénk egymást.

Együtt megöregedni?

„Az esküvő körüli felhajtás trendinek hathat – mondja Baktay Miklós –, ám sokan elfelejtik, hogy közös jövőkép nélkül a romantikus történet már véget is ért az oltárnál. A szerelem csupán az a mozdulat, amikor felülünk a bicajra, a párkapcsolat pedig az, amikor hajtjuk. Nincs azzal semmi baj, ha szeretetünk új formát ölt, csak már nincsenek meg a régi idők kaptafái, viszonyulási pontjai. Emellett jóval többet várunk egy kapcsolattól, mert a szerelmet összemossuk a kapcsolati léttel.”

„Emiatt aztán bármi olyat tapasztalunk, ami eltér a nagykönyvben leírtaktól (például a másik csökkenő figyelmét vagy a nemi vágy apadását), csalódásként éljük meg – veszi át a szót a párterapeuta felesége. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni a média szerepét. A hatásvadász riportok, a filmek, de még az újságcikkek is a párkapcsolati boldogságot, a hathatós happy endet hangsúlyozzák. A celebvilágban is láthatjuk a körforgást. Szerelmek, csalódások, szakítások váltják egymást. Mindig jön egy újabb partner, csakhogy az érintettek a következő fejlődési ciklusba már nem jutnak el. Például amikor az idősebb férfi konzekvensen fiatal nőt választ, azért ugrik mindig vissza az időben, mert ő ebben az életkorban élte meg a szerelem érzését. Minden kornak megvan a szépsége, és minden korban átélhető a szerelem. Az együtt megöregedő pár képével azonban ritkán találkozunk, sokkal kevésbé látjuk vonzó párkapcsolati képnek, mint a tengerparti jelenetekben tomboló ifjak szenvedélyét.”

Tegyünk a kapcsolatért!

„A boldog házasság titka a párkapcsolati szakaszok megélése és az ezekre való felkészülés – folytatja Baktay Zelka. – Az adott szakaszban élve már könnyen belesüppedünk a helyzetbe, és kevésbé figyelünk arra, hogyan tudjuk továbbépíteni a kapcsolatot. Ehelyett elkezdünk panaszkodni, más élvezeteket habzsolni, vagy éppen magunkba fordulni, de közben még mindig azt várjuk, hogy a párunk »gerjedjen« ránk. Sokan esnek abba a hibába, hogy úgy gondolják, párjuk már nem alkalmas a közös játékra, ezért szeretőt tartanak, akivel meg kell szervezni a titkos találkákat. Ezek a légyottok nagyon felértékelődnek, miközben a házastárs kéznél van. Miért ne lehetne ugyanezzel a titkos szervezkedéssel visszalopni a szenvedélyt a meglévő párkapcsolatba? Sokan meg sem adják az esélyt” – mondja szakértőnk, aki hangsúlyozza: gyakran nem ismerjük fel saját felelősségünket kapcsolataink megromlásában. Trendkutatók állítják, hamarosan eljöhet az az idő, amikor meghatározott időtartamra köttetnek a házasságok, melyek ennek lejártával meghosszabbíthatók vagy könnyedén felbonthatók.

Szakértőink szerint azonban ez nem fog javítani a házasságok minőségén. „Ez olyan, mintha cél nélkül futnánk. Még 5 évig élek vele, de a 6. évre már nem tervezek. Csakhogy a hosszú távú együttéléshez a közös jövőképben állandóságnak kell lennie. Ahogy időt szakítunk egészségi állapotunk ellenőrzésére, úgy bizony időről időre a párkapcsolatunk felülbírálására is sort kell kerítenünk.”

„Mindenki vágyik a szeretetre”

Edit (29) másfél évvel ezelőtt, egy 5 éves kapcsolat után kezdett új életet. A munka és a tanulás mellett leginkább a szórakozásban, máskor pedig éppen a csendes elvonulásban tudja levezetni a feszültségét, az ismerkedéssel sosem voltak nehézségei. Mostanában azonban a környezete gyakran szegezi neki a kérdést: miért nem állapodik már meg valaki mellett? „Adnék esélyt, de rövid időn belül mindig kiderül, hogy valami hiányzik belőlem, a másikból vagy a kettőnk közötti viszonyból. Tudom, mire vágyom, a társkeresést pedig leginkább egy céltáblához hasonlítanám, amelynek egyre inkább a közepe felé lövöldözgetek. Biztos vagyok benne, hogy van valaki, aki éppen rám vár, és ő is hagyná már a keresgélést. Időnként elönt a türelmetlenség, ilyenkor esélyt adok olyan kapcsolatoknak, amelyekben nagy kompromisszumokat kötök. Aztán rájövök, hogy ez nem működhet így.”

Edit azt vallja, sokat köszönhet az internetes társkereső oldalakon szerveződött találkáinak, mert nagyobb magabiztosságra tett szert általuk. „Nem vagyok híve a hosszas levelezgetésnek, érdemes minél hamarabb sort keríteni a személyes találkozásra. Számomra ez tanulási folyamat, talán most még nem állok készen egy hosszabb kapcsolatra. Nem hiszek a divatszingliségben, szerintem mindenki vágyik a szeretetre. Manapság pedig örökké tartó kapcsolatról merészség beszélni. Én nem látok a tágabb családi környezetemben pozitív mintát erre, és nem is merném kijelenteni, hogy a következő 40 évet egyvalaki mellett fogom leélni. De bizakodó vagyok, úgy kell hozzáállni, hogy sikerülhet.”

Tartósíthatók az érzelmeink?

Baktay Miklós szerint egy szerelmi kapcsolat kezdetén a tudattalanunk irányít minket. Az érzékeink, az illatok, az érintések, a mozdulatok dominálnak. Később gyakran vetjük a másik szemére, hogy sosem beszélget velünk, pedig ha belegondolunk, a szerelem bódító időszakában sem csevegünk sokat, hiszen ekkor még az egymásban való elmerüléshez nem kellenek szavak.
„Azt szoktuk javasolni a hozzánk forduló pároknak, menjenek el együtt valahová, ahol nagy a látótávolság. Sétáljanak, de ne beszélgessenek, éljék meg a csendet.  Ez segít abban, hogy újra beinduljanak az érzékeik! El kell fogadni, hogy maga az érzés nem tartósítható, hiszen szervezetünknek nagyon kimerítő lenne a folyton tomboló szerelem. Fogjuk fel úgy, hogy ez a mámoros szakasz készít fel minket egy másik fajta szerelemre vagy szeretetre.”

Jövőkutatás

Trendkutatók szerint a monogámia leginkább a 30 és 40 év közöttieket állítja próba elé. A minden területre kiterjedő megfelelni vágyás és a mai együttélési formák rugalmasabbá válása – például a patchwork családok – sem kedvez a tartós kapcsolatoknak. A trend azonban kedvezőbbre válthat, hiszen rájövünk majd, hogy érzelmi szükségleteinket a folytonos változások nem elégítik ki. Peter Wippermann trendkutató úgy látja, a tradicionális családi értékek újra tekintélyt nyernek, hiszen a kutatások rámutattak: 10 megkérdezettből 9 szerint a család a legfontosabb az életben. A szakember abban látja a hibát, hogy kevés az idő a családra. Leginkább a 25–45 éves korosztály szenved hiányt szabadidőben és biztonságban, amely a közös minőségi időhöz kell.

A statisztikák eközben azt mutatják, hogy a gyermektelen kapcsolatok sérülékenyebbek, amihez persze hozzájárul a felek nagyobb önmegvalósítási igénye vagy a valódi elköteleződéstől való félelem. A prognózis szerint azonban idővel újra stabilabbá válnak a párkapcsolatok. A közös fejlődést elősegítő párbeszéd új értelmet ad az együttélésnek, miközben a késő 18. századi romantikus szerelmi ideál háttérbe szorul majd.