Kihívás/élmény

Elérkezett hozzánk is az internetes gyerek-öngyilkossági hullám. Próbáljuk korlátozni, tiltani a netet, de a kölykök rafináltak. Ajaj, hamar megvan a baj. Szörnyű.

Mit lehet tenni?

Élményt szerezni. A gyerekek azért próbálkoznak, mert élményre vágynak, még ha halálközeli is az élmény. Még ha nem is tudják, mi hiányzik, még ha úgy is hívják, kihívás, challenge.

Újabb szülői kötelesség. Honnan a …ból/ből szerezzek még élményt is?! Külön műfaj! Más, mint a program, a meglepetés, az ajándék. Rá kell hangolódni, le kell csengetni, leginkább a szexhez hasonlít.

Mi más lehet a párkapcsolat és a szülői együttműködés igazi tartalma, mint az élmény? Tekintsük úgy a munkát, a kötelezettséget és a kötelességeket, mint az élmény lehetőségét. Ennyi. Amúgy már sokat írtunk arról, hogyan kell az élménynek megágyazni.

Gémer lélek

A pont húúú fiúcska bejegyzés sok kérdést vetett fel. 

Némelyik egyszerűen megválaszolható: Azért értelmetlen generációról beszélni, mert a fiúknak tökéletesen más a viszonya az online játékokhoz, mint a lányoknak. A képen látható fiúcska már féléves korában vadászik, cserkel, felhajtja a kacagtató pont húúú emberkét.

Még egyszerűbb a kérdés, mit csináljunk ezzel a kiskölyökkel? Szeressük őket. Fogadjuk el feltétel nélkül, tegyünk különbséget közte és a démonizált képernyő között. Igaz, ezzel elfogadhatatlanná tesszük az ítéletet, amivel a telefonnyomkodást egységesen pokolra küldjük. Megsértjük korunk egységét, a közös meggyőződést, miszerint a képernyő maga az ördög. Ez a hiedelem ma gyakran a szülők közös identitásának legfőbb alapja, egyben a szülőtársak legfőbb konfliktusterepe. Az nem kérdés, hogy a sátánnal van dolgunk, csak abban nincs egyetértés, hogyan űzzük el az ördögöt?

Nézzük, miben tudunk egyetérteni! Az online játszó fiúkat veleszületett viselkedésmód vezérli, a falkában űzött kifullasztásos vadászat. Ez emberségünk egyik legfontosabb formáló tényezője. A falka tagjai együttműködnek a zsákmányállat folyamatos hajszolásában. Homo sapiens lévén kevésbé fulladnak ki, hisz egész testük verítékkel hűtőzik. A közvetlen érintkezést elkerülik a veszélyesen visszatámadó prédával, mert orsócsontjuknak köszönhetően képesek szúrni, hajítani. 

A kifullasztásos vadászat során a falka tagjai félreteszik saját szükségleteiket, olyan hormonális egyensúlyi állapotba kerülnek, ami elviselhetővé teszi a fáradtságot, sőt, a kimerültséget, az evés, ivás, alvás, ürítés hiányát. Számukra megáll az idő, fókuszáltak, vagy ha úgy tetszik, beszűkült tudatállapotban vannak. Merjük kimondani, módosult tudatállapotba kerülnek, mint a maratonfutó, a hegymászó, a bokszoló, ha túljut a holtponton. 

Sok más módon kerülnek fiúk, férfiak hasonló állapotba, csak épp ezeket a tudatmódosult állapotokat hajlamosabbak vagyunk elfogadni, mert konvencializálódtak. Ilyen mindjárt maga a vadászat. Hunort és Magort aligha neveznénk gamernek. Leonidásznak már több ezer éve elnézzük, hogy ignorálta a szent ünnepet, és vakmerően kockáztatta saját és katonái életét. Dugovics Titusz is ritkán kap szemrehányást, amiért irracionálisan viselkedett.

A mögöttes folyamatok hét millió éves program szerint mennek végbe bennünk. A folyamatleírás pontosan illik azokra az ifjakra, akiknek egybefolyik éjjel és nappal, kilépnek az időből, a kötelességek, a szokások és normák világából. Néhány korty energiaital a táplálékuk, gyakorlatilag megszűnnek a külvilág számára. Félrevisz, ha ezt mind a képernyőnek tulajdonítjuk. 

– Jaj, ne már, hogy a képernyő előtt kuporgó, semmirekellő alakokat a történelem legnagyobbjaihoz hasonlítsuk!
– Be kell tiltani az ilyen cikkeket, amikkel még bátorítják is őket a léhaságra!
– Ez olyan, mintha drogot, piát, cigit osztogatnának a gyerekeknek!

Mi csak azt állítjuk, legalább hétmillió éves a program, ami a kisgyermek csodálatát, feltétlen elfogadását váltja ki a nagyobbakban.

Mi csak azt állítjuk, éppen hétmillió éves a program, ami a női keblek láttán érdeklődést, izgalmat kelt a nemzőképes férfiakban.

Mi csak azt állítjuk, hatvan millió éves a program, ami egy oxitocin nevű ingerületátvivő anyagot a kötődés, a bizalom, az odaadás hormonjává tesz.

Mi csak azt állítjuk, megjelentek olyan számítógépes programok, amelyek a fiatal fiúkból előhozzák a vadászt, a harcost. 

Mi csak azt kérjük, szeressük ezeket a suhancokat. Keressük hozzájuk az utat, tárjunk fel számukra olyan alternatívákat, amik megengedik, hogy hősök maradhassanak.

Szüle

– Puncsot kérek!
– De hát azt adott a néni. Kóstold csak meg!
– Ez nem puncs.
– Akkor mutasd meg, melyik a puncs!
– Az.
– Az eper.
– Azt kérek.
– Jó, akkor én elnyalogatom a puncsot.
– Puncsot kérek, nem epret.
– De az eper…

Azt hinnénk, hisztit látunk, lezuhant a gyerek vércukorszintje, azért vágja földhöz a fagyit. Valójában szabadulási akció tehetetlen tanúi vagyunk. A gyerek segítségért kiált. Látni a szemén, ahogy kontaktust keres. Persze a felnőttek kerülik a kontaktust. Hamar megkapnák:

– Mit bámul?!      
– Törődjön a maga dolgával!
– Belépőt persze nem fizetnek…

Ha pedig valaki megpróbálná kicsit megölelgetni, csendesen szeretgetni a gyerkőcöt, hamar bilincsbe kerülne. Pedig éppen erre vágyna csórikám. A jog uralma helyett a szeretetre való jogát érvényesítené. Azt, ami járna neki.

A kis túsz egyre reménytelenebbnek érzi a sorsát, és mivel az elszigetelés, a mozgásszabadság korlátozása, a folyamatos kritika a lelki bántalmazás tünetei, hát bizony egyre ritkábbak lesznek a kitörések. A közösségben már elszigetelődik, a felnőttekben immár nem bízik.

Szerencsére a túsztartó is nehezen viseli a helyzetet, igyekszik lepasszolni a gyereket. És ekkor léphet be a pszichológiai szülő. Egyetlen vele megélt élmény életre szóló reménységet, biztonságot ad. Ha pedig a sors olyan kegyes, szülére lel.

Lelkünk mélyén cseng-bong az „édes szülém” megszólítás. Ma már legtöbben úgy értik, édesanyám, szülőanyám. Pedig sokkal szélesebb a jelentése. Lehet dadus, kedves szomszéd vagy rokon, aki a gyermekkel van.

Nagy luxus ugyanis a tettre kész, alkotó édesanyának naphosszat a gyerekek mellett sertepertélni. Elvannak azok egymással, magukban, vagy éppen a kedves szülével, aki néha mesél, néha ételt kínál, többnyire meg a szeme sarkából figyel.

A szüle egy életen át szüle marad, akár édesanya, akár édes dada a kedves nénike.

És a gyerekkel mi lesz? Ifjonc, aztán maga is szülő. Egyszercsak szembesül a kérdéssel: lehet-e más is édes szüléje a gyermekének? Megszólal a vészcsengő: anya csak egy van. Megszólal a vészmadár: használd ki azt a pár rövid évet a gyerekkel! Megszólal a riasztás: anya csak egy van, el a kezekkel a gyerekemtől.

Létrejön az a riasztó helyzet, amiben először anyósék, majd a saját szülők, végül a házastárs, jellemzően a férj is eltávolíttatik. Az ok pedig az önzés. A kapzsiság.

Így válik sok gyermek tulajdonná. Egyéni, személyi, magántulajdonná. Ezáltal egyre problémásabb lesz, a kizárólagos tulajdonos pedig egyre nehezebben bír vele, de fél bárkit bevonni, hiszen azzal elismerné, hogy nehezen bír a kisajátított birtoktárggyal.

Hagyományosan azonban a gyermek kortárs közösségbe való, és annak örül, ha sok-sok szüle tekintetét érzi magán. Felfogásunk, a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia szerint a gyerek horda-lény. Arra van kódolva, hogy tucatnyi másik társaságában legyen, szülék biztonságos körében.

A kisajátított gyereket könnyű felismerni közszereplései alkalmával. Igyekszik felhívni magára a figyelmet. Így reméli segítségül hívni a lehetséges szüléket. Az ürügy természetesen jó magyarázatot kínál, hiszen a gyermek tudattalanul igyekszik szabadulni a fogságból.

Kultúránkban a jelenség könnyen társul egy társsal. A kisajátító szülő megosztja tulajdonát társával. Az anya jellemzően a nagymamával. Kettesben elfogadják a közös ellenségképet, az apát, vagy bárkit, aki megpróbálná kiszabadítani a gyereket. De fogvatartó lehet az apa, társa pedig élettársa vagy szülei – édesanyja, esetleg édesapja. Egy ilyen szövetség gyakran annyival erősebb a lelkileg felmorzsolódott anyánál, hogy önbeteljesítő jóslatként valóban alkalmatlanná teszi a gyermek nevelésére.

Ideje aludni

Az egyszobás lakások éjszakai szállóigéje volt a „Fordulj be, és aludj!”. A vágytól rekedt apa mordult így a gyerekre, miközben a kistesó készült foganni. A felajzott férjnek már elege volt abból, hogy felesége folyton fojtott hangon a gyerekre hivatkozva utasítja el.

Hiába bővült az élettér, a szülői együttműködés legnagyobb próbája továbbra is az altatás. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, hogy ágyba szuszakolják a kölyköt. Mindent bevetnek, hogy rávegyék az alvásra, időablakot teremtve a párkapcsolat számára.

A gyerek erre idegállapotba helyezi magát. Szüleire hangolódva érzi, ő most nagyon fontossá vált, nagyon észnél kell lenni, résen kell lenni, ébernek kell maradni. Igyekszik kreativitásban lepipálni a szülőket. 

Egy ovis nagytesó így számolt be kisöccséről, aki már sokadszor hívta vissza a szülőket:

– Azt mondta vigyorogva, még vizet is fog kérni.

Mi a teendő?

Mint mindenben, itt is a szülői modell a fontos. Ha el akarod altatni a gyereket, miközben egyre éberebb vagy, vizet prédikálsz és bort iszol. Illetve csak szeretnél bort inni. Arra vársz, aludjon el végre a kölyök, igyunk egy pohár bort, aztán bújjunk össze.

Szóval nevelsz. Arra akarod rávenni a gyereket, amit te nem csinálsz. Aludjon, míg te éberen és aktívan várod a pillanatot. Olyan ez, mint a a „Te még kicsi vagy, nem dohányozhatsz!”. Jobb modellt nyújtani. Jobb, ha úgy tanítod a gyereket aludni, hogy magad is álmosan nyugovóra térsz.

Sok édesanya rájön erre, csakhogy ezzel az úgynevezett házaséletet lehetetleníti el. A kielégítetlen férj ingerült lesz. Rájön az elégítetlenség elégedetlensége. A vágytól rekedten mordul házastársára és gyerekeire. Nem éppen kulturált viselkedés.

A kulturálatlan viselkedés gyökere éppen a kultúránk. Az elvárás, hogy este még éberek, sőt, aktívak legyünk, férfi-nő összhangot teremtsünk, romantikázzunk, intenzíven figyeljünk egymásra. Elvégre kisebb az alvásszükségletünk, mint a gyereké. 

Csakhogy annyival nem tudunk kevesebbet aludni, ameddig a gyerek képes fennmaradni, mert reggel kelni kell. Bezárul a kör. A szülőként vívott harcok lemerítik a párkapcsolatot. Közben a gyerek egyre rafináltabb módszereket dolgoz ki az ébren maradás érdekében.

A szülőség a szó szoros értelmében ott liheg a párkapcsolat nyakán. Csakhogy a két működésmód kizárja egymást, az áthangolódás önmagában is időigényes, külön nehezítő körülmény a szorongás attól, előtör-e a gyerek…   

A szülői együttműködés még nagyobb próbája az esti csatározásokban kimerült gyerek felkeltése reggel. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, mindent bevetnek, bármit megadnak, hogy időben elindulhassanak.

A helyzet veszélyesebb, mint gondoljuk. A gyerek olyan hatalmat kap, amivel egyszerre rombolhatja családját és saját egészségét. A szülőtársak előbb-utóbb egymást kezdik hibáztatni, annak érdekében pedig, hogy a gyerek „mégiscsak reggelizzen valamit”.

Ilyenkor jönnek azok a tápok, amiket férj és feleség már kapcsolatuk hajnalán száműztek asztalukról, a tejhatalommal (sic!) bíró gyerekkel azonban nem áll módjukban elfogadtatni az egyszerű szabályokat. Ez a melegágya sok táplálkozási és viselkedészavarnak.

Itt az ideje a megoldásnak: az időjárás már megengedi a kilépést a kultúrából. A gyereket úgy lehet aludni tanítani, hogy elérjük, ő maga vágyjon nyugalomra térni. A természet ölén, napnyugtakor remek dolog kipihenni egy fárasztó napot, szülőknek, gyereknek együtt nyugovóra térni. Hamvadó tábortűz, bekuckózás a sátorban, meghitt összebújás. Valahogy így lehet elkezdeni felépíteni az esti alvásra hangolást. 

Bízzunk benne, előbb-utóbb a gyerek is vágyni fog az alvásra. Úgy, mint mi magunk. Rajtunk múlik, hogy ez előbb következzen be, mint utóbb. Megengedve, hogy az utóbb is jobb, mint az az elkeserítő érzés, miszerint sosem lesz vége az esti harcoknak.

Ha pedig időben ébred a gyerek, van ideje megéhezni, akkor pedig annál a döntés, akinél a kamrakulcs. Persze magától is beáll a dolog. Aki elég éhes, boldogan falja be az estéről megmaradt szalonnát, hagymát és kenyérhéjat.

Komoly hozadéka a kultúra átmeneti elhagyásának a felnőtt magabiztosság erősödése is. A gyermek, mint legfőbb fogyasztó hatalmas támogatást kap a társadalomtól. Az új helyzetben azonban szüksége van a szülőre, mint felnőttre.

A szülőtársak erősödő magabiztossága visszahat a párkapcsolatra, a tehetetlen düh csitulása lehetővé teszi a gyengéd odafordulást. A következő részben pedig még ennél is csábosabb ígérettel rukkolunk elő…

DRMMS vagy inkább DRMPS? – A válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő

Ismerjük a megható képet: egyik öreg meghal, a másik hamarosan követi. Annyira összenőttek, annyira közössé vált az identitásuk, hogy egyik a másik nélkül már nem életképes. Feladja. Ez a kép talán segít megérteni azt a jelenséget, amit DRMMS-nek hívnak.

Lényege, hogy a válás során az édesanya ádáz küzdelembe kezd a „gyerekért”. Minden módon igyekszik megakadályozni, hogy édesapa „hozzájusson”, de más módon is igyekszik büntetni, megsemmisíteni volt férjét. Totális háborút indít ellene.

Viselkedése olyan mértékben hasonló a nárcisztikus személyiségzavarhoz, hogy csak az előélete alapos felderítése után állapítható meg, valóban csak a válás tette-e rosszindulatúvá. A DRMMS (divorce-related malicious mother syndrome): a válás kapcsán rosszindulatúvá váló anya szindróma.

Praxisunkban előfordult már jónéhány rosszindulatú apa is, ők visznek még közelebb a megértéshez. A feleségüket akarják büntetni a gyerekekkel. Elvenni őket, lerombolni az anyjuk életét, romlásba, nyomorba dönteni. Szóval talán bölcsebb volna válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő szindrómát (DRMPS-t) említeni.

A válás során bevadult szülőtársaknak belefér a bíró és az igazságügyi szakértő megvesztegetése, a magándetektív és a lehallgatás. Feljogosítva érzik magukat bármilyen törvény, szokás, norma áthágására. Ezért is merül fel a nárcisztikus személyiségzavar gyanúja.

Azért jelent kulcsot az egymás után haló öregek sorsa, mert a válás kapcsán rosszindulatúvá válás azt mutatja, az elhagyott fél képtelen feldolgozni a közös identitás lebomlását, képtelen megtalálni saját identitását, ezért kapaszkodik görcsösen a másikba, ezért igyekszik minden áron tartani vele a kapcsolatot.

Sajnos tudjuk: a bántalmazás is kapcsolat. A folyamatos bántalmazás pedig a Stockholm-szindrómához vezet: a bántalmazott is ragaszkodik bántalmazójához, amivel aztán végképp összezavarja támogatóit, akik nem értik, miért szalad bele újabb és újabb pofonokba.

Így talán érthetővé válik az is, miért emleget a szakirodalom anyákat a válás során jelentkező rosszindulat kapcsán. A kicsi gyerekekkel otthon töltött évek könnyen megbillenthetik az identitást, még akkor is, ha egykor csillogó személyiség volt a lány.

Férfiaknál erősebb a gyanú, hogy valójában csak a közös identitásban találtak magukra, azelőtt nem volt kiforrott személyiségük, s ennek az időszaknak a puszta emléke is rémiszti őket. Ezért ragaszkodnak kétségbeesetten a gyerekhez és a bántalmazott édesanyához, feleséghez.

Mit lehet tenni?

A rosszindulatú tetteknek szinte biztosan a frusztráció, a tehetetlen düh az energiaforrása. A konfliktus többnyire komoly érzelmi töltést hordoz, így az ádáz harc ellenére türelmes munkával gyakran sikerül helyrehozni a párkapcsolatot – de legalábbis a szülőtársi együttműködést. Általában olyan alkotmány működik eredményesen, amit négyesben munkálunk ki a párral. 

Prevenció is létezik: keress magadnak Valakit. Olyasvalakit, akinek a személyisége több rétegű, vannak valódi barátai, képes alkotni. Főképpen pedig képes figyelni rád. Azután folyamatosan gazdagítsátok a párkapcsolatot, gondozzátok odafigyeléssel a Mi-t, a ti kettőtök közös identitását.