Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.
– A legtöbb esetben… – A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki… – Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…
A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.
Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:
– Mi az a végtelen? – Meddig fogsz szeretni? – Mi nem ér véget soha?
Dunning és Kruger kétféle választípust talált. – Mi az a végtelen? – A te kérdezősködésed.
Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.
Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”
Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”
Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.
A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”
Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük: – Tudod? – Érted? – Ugye?
Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz. A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.
A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…
A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.
Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak: – Utálom ezeket a ronda konténereket. – Mikor vittél utoljára vacsorázni? – Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.
Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.
Zoli régi barátunk. Sikeres vállalkozó,
remek sportoló. Kosárlabda, síelés profi módon megy, a futball csak annyira,
hogy még Miklós is befér a csapatba. Viszont sörözni a legjobb focimeccs után,
például mert ott a pályabüfé. Zoli következetesen állítja, szülők nélkül nőtt
fel. Igen, lakott együtt egy idősebb nővel és férfival, ha elment, mondta
nekik: „helló”, ha megjött szintén. Volt ágya, a konyhában is talált enni.
Szülőknek nem nevezte ezeket az embereket.
Egyszer síszerkót kértünk kölcsön Zolitól. Elképesztő gyűjteménye volt, szép rendben a garázs falán, négy autót körbevéve. Könnyen és gyorsan találtunk magunknak is, a gyerekeknek is teljes felszerelést.
Zoli kicsit érzelmes mosollyal elővett egy 34-es bakancsot. – Hinnétek, hogy ebbe valaha belefért a lábam? – Akkor még nyilván nem voltál 199 centis. – Sem 120 kilós. És csak hat éves. – Hoppá, akkor azért legalább síelni elvittek a szüleid! – Dehogy! A szomszédok. Mindenhová ők vittek. Lali bácsi és Piri néni. Döbbenten álltunk. Zoli végre mesélni kezdett. Valójában nálunk volt otthon, főleg, mert Tibi fiuk az osztálytársa volt. Testvérekként nőttek, fel, mindenhová négyesben mentek. Síelni, túrázni, zarándokutakra vitték. – De hát akkor mégis voltak szüleid! Zoli arcán döbbenet jelent meg. – B@ßdmeg Miki! Tényleg. Negyvennégy éves vagyok, végre lettek szüleim is.
Évtizedes rejtély oldódott meg. Zoli olyan kedves, nyílt, jószándékú ember, olyan segítőkész és nagyvonalú, hogy bizony nehezen képzeltük el, milyen gyökérből szívhatta fel mindezt, ha egyszer a szülei olyan gyökerek voltak. Helyesebben a vér szerinti, a jogi értelemben vett szülei. Mert a pszichológiai szülei Lali bácsi és Piri néni voltak.
Na, ezzel aztán jól meggyőzzük a
válófélben lévő szülőket! Minek is maradnának együtt, hiszen könnyen találnak a
gyereküknek pszichológiai szülőt ahelyett a baromarcú helyett, akitől
szabadulni kellene. A történetben azonban van még egy csavar. Valójában a
nagyszülőkről van szó.
A válások jelentős része ugyanis onnan
ered, hogy a két származási család értékrendje, státusza, érzelmi élete
gyökeresen eltérő. Ez kergeti a párokat egyre mélyülő lojalitás-konfliktusba.
Ez kezdetben, a közös identitás erősödő szakaszában elhanyagolható, ám a
legapróbb repedésbe könnyen beszivárog a megáradó szülői jóakarat.
Ilyenkor jön az igazság, amire Zoli a
csöppnyi bakancsokkal a kezében rádöbbent: Szülő az, aki szülőként viselkedik.
Kétélű fegyver ez. A válófélben lévő
szülőtársak mondhatják: „Lehet, hogy te vagy a jog- és vérszerinti szülő, de a
szeretőm lesz az igazi, a pszichológiai szülő.”
Mi itt arra a mozzanatra szeretnénk
felhívni a figyelmet, hogy a válófélben lévő párok szüleinek éppúgy kötelessége
végigvizsgálni azokat a lehetőségeket, amiket a gyermekük és a párja sorra vesz.
Akkor viselkednek igazán szülőként, ha párként bánnak velük, ha segítenek nekik
tartani a közös identitást, a feltétlen elköteleződést, ha alaposan végigeszik
azokat a körülményeket, amelyek egyiket vagy másikat az adott viselkedésmódra,
működésmódra vezetik.
Ha szerepet téveszt a nagyszülő és pártoskodik, küzdelemre buzdít, aligha mondhatjuk, hogy gyerekével szülőként viselkedik. Olyankor, kedves szülőtársak, összpontosítsátok az erőiteket és védjétek meg magatokat. Akár lángpallossal is, akár azon az áron is, hogy kiveritek a támadókat, a magukat szülőnek álcázó idősebb embereket a családból.
További viszályra igazán nincs szükség, amikor amúgy is krízisben vagytok.
Péter indulatkezelési problémákkal jött el hozzánk, helyesebben felesége, Zsuzsa hozta. Otthonukban mindennaposak voltak az ordibálások, Zsuzsa attól tartott, a gyerekek elmenekülnek. Zsolti (17) egyszer már a határán volt, hogy megüsse az apját, Petra (15) pedig egyetemista srácokkal lógott, félő volt, hogy egyszer csak elkezd a koleszban csövezni.
Péter
szerint akkor fogyott el a cérna, amikor harmadszor hozta meg a küldönc Zsolti
megjavított okostelefonját. Havi 6 ezer a biztosítás, 30 az önrész, 100 a
veszteség. Zsolti szerint addig is folyton ráordított az apja, hogy le fog esni
a telefon. Két másikat is javíttattak, egyik az apjáé, másik Petráé. Azok
összesen 60-ba kerültek. Okostelefon 160.
– Egy kezdő tanító havi fizetése! – Egy hetet te is vállaltál a kezdők öröméből – szólt be Petra. – Mintha háromezer tojást törnél össze! – Kétezer M-eset és ezer XXL-eset – válaszolta Zsolti, mert egyszer már volt vásárolni. – Hát akkor jól vigyázz azokra az XXS tojásaidra! – üvöltött Péter magából kikelve. – Legközelebb megkeresed az árát a kva okostelefonodnak.
Zsuzsa a
szomszéd autóját húzta meg. Gyorsan intézkedett, ismerősnél 100 volt a javítás.
Ha bevonják a kgb-t, ugrik a makulátlanság, indul a mutykolás a márkaszervizzel,
szegény szomszédnak egész nyáron nem lett volna autója. Egy szó, mint száz: így
gyors volt és baráti. Még egy jót söröztek is rá, de ezt a 10-et nem számolták
be. Péter magán kívül volt.
– Legfeljebb 20 ezret bukunk, ha elvesznek egy-két bónusz pontot. – De bénáztam. – Ugyan! Ha olyan jó szomszéd, megértheti, hogy béna vagy. És figyeld meg, fikázni fogja, azt híreszteli majd, gányba csinálták, Sufnituning. Ennyi.
A legnehezebb akkor volt Péterrel, amikor előjött nagyapja kedvenc idézetével: „Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, amint mondom, követendi gyász.”
– Meséljük a Darell-szintű sztorikat a korfui nyaralásról, neki viszont csak az jut eszébe, hogy egy penészes koszfészket ajánlott a légitársaság. Kifordultunk az ajtón, buktunk 70-et. 60-ért szuper helyen jól voltunk, nagyszerű társaságban, manchesteriekkel. Szerencsére az anyuka tudott angolul is, így akadt tolmácsunk. – Jó, csak azt a végtelen hosszú utat nem éreztétek, amíg én egy görccsel a gyomromban vezettem a korfui éjszakában – öntötte el a tehetetlen düh Pétert. – Másfél kilométer volt, később sokszor lesétáltam azt az utat Miriammal. – De ezt honnan tudtam volna? – Már odafelé mondta Zsolti, itt kellene lakni, mert látta, amint Miri a medence felé cigánykerekezik. – Tényleg nagy hiba volt, hogy nem álltam bele a fékbe! – veszekedett Péter. – Tovább élt volna az a macska – nyögte be Zsolti a bajuszkája alatt.
– A takarítónőnk is meglopott. A 300€ akkor még csak 90-et ért, jó kérdés, hová tegyük azt a tízest, amivel kevesebbet ér a pénzünk. Péter ordított, amikor be akartuk fizetni Petra síútját. – !!%! – Milyen jó, hogy anya addigra már sörözött a szomszéddal, mert biztosan feljelentett volna rasszista hangulatkeltésért…
– Zsuzsika biciklije kétszer kapott defektet, egyszer meg segítőkész fiúk elállították a váltóját. Mínusz 10. Azt inkább nem mondjuk, miket mondott Péter a fiúkra… – Házibulinkon meg elloptak a vendégek egy Xtreme hangszórót, és egy kisebbet. Az 80 + 12 volt. Mínuszban, Szilveszterkor… – Jó kis barátaitok vannak! – kelt ki magából megint Péter. – Nem a barátaink. – Mert tudjátok, ki volt? – Persze. – Ragaszkodom hozzá, hogy feljelentsük! – Bence sose állna szóba Zsoltival. – Mert? – A bátyja volt. Drogos. Egyszer ellopta az anyja tamponjait. – Visszavették tőle. – Nem, használtak voltak – vigyorgott Zsolti, de majdnem kapott egy pofont. – Bence bátyja bármit el tud adni. És szerezni is tud bármit. Például Xtreme hangszórót – mosolygott Petra. – Féláron – tette hozzá Zsolti. – A félárú Xtreme-et egy kocsmában felejtették a hátizsákban, 36 kiránduláspénzzel, iratokkal, hálózsákkal és márkás kulaccsal. – Cakk-pakk 140 lenne a pakli csakli, de szerencsére félárú bóvlit loptak, így csak 100… – Minő szerencse – csapott át vörösbe Péter. – Szerintem szólunk Bencének és ötvenért megvan. Az ő területük – bizakodott Petra.
– De a színház is ilyen összetett történet! – mosolygott Zsuzsa. – Attól még veszteség, hogy nem volt kedvem menni! – Így fürödtél a megmentő szerepében. Ha lett volna nínó szerkód, azzal vitted volna Zsoltit. – Hagyjuk a körítést! Kihagyott színház 20. Helyette magán sürgősségi ügyelet. Zsolti nagylábujja nem is tört el, a röntgent mégis ki kellett fizetni. 17 plusz 22 a vizsgálat. Az elegáns bot: 8. – Ugyanez a kör bordával, bot nélkül, amikor a kosármeccsről vittek, 39 volt – vigyorogtak a lányok. – Nem vittek. Saját lábamon mentem, jöttem. – Nem úgy, mint a csapat. Ők csak jöttek a saját lábukon. – Naés? – Az egyik elejtett egy karton kézműves sört. – Hatos papírcsomagolást – helyesbített Péter. Arcán halvány mosoly. – Térlefedési rekordot döntött. – A WC és kamra, a konyha és a lépcsőház is tele lett habzó szilánkkal. A takinéninek fél napi munka, a sörveszteséggel együtt 10. Viszont megtaláltunk két üveg hidegen sajtolt prémiumminőségű bio tökmagolajat. Négy év alatt tönkrement. Az idei évhez számítsuk a veszteséget, vagy mondjam, hogy ha előbb ejtik el a sört, még jól is járunk?
– A lovat is a te kutyád marta meg! – használta ki a család a jókedv üdítő fuvallatát. – Ugatott. Igaz, hogy megijesztette a lovat, de jogilag tiszták vagyunk. – Különben nem esett volna le a lovas, nem törte volna mindkét csuklóját – horgadt fel Zsolti dühösen. – Vettünk egy bidé rátétet fájdalomdíjul. 160. Jó barátság kerekedett vele, akárcsak a törött autójú szomszéddal.
Békülékenyebb
lett a hangulat. Azt már együtt mesélték, hogy a lopós takinéni elhozta a
tesóját kertészkedni. A gyökerénél vágta el a teraszt befutó vadszőlőt és az
erkély csodás díszét, a borostyánt. Akkor, ott nem is vették észre. A tesó pedig
saját javaslatára átállt kerítést mázolni. Több napi munkával lecsiszolta a
deszkát, aztán eltűnt. Reggel hívták a takinénit, mondta, elfáradt a tesó.
Nagyon. Zsuzsa megnézte az időjárás előrejelzést. Másnap egész napos eső. Ha a
lecsiszolt deszka megszívja magát, orbitális szívás. Egész nap, mind a négyen
mázoltak. Meg persze csiszoltak, mert a nehezebb helyeket otthagyta a fáradós
takitesó.
– Jut eszembe takinéni. Úgy a vége felé felhív, hogy akkor ő most fáradt, mégis jöjjön-e? Mondtuk, persze, rendetlen a ház. Nem is tűnt fel, mit válaszol. Aztán eljött, ücsörgött itt, csücsült és telefonozott ott, szemét és ruhakupacok mindenütt. Meguntuk a botladozást, kérdeztük, mi van. – Én kérdeztem, jöjjek-e mégis. Péterrel beszéltem, azt mondta, okvetlenül, teljesen széjjel van a ház. – Ahogy tegnap hagytad – kiáltott közbe Péter tehetetlen dühében. – Szóval igen. Hát tessék. Itt vagyok.
Nem sokkal
ezután tűnt fel a száradó vadszőlő és borostyán. Azonnal mentek a kert végébe,
a lonchoz. A balsejtelmük beigazolódott.
A fáradt
tesók kis túlzással Péterék fél nyarát tönkre vágták, fél agyukat elcsiszolták,
fél pénzüket ellopták. Talán miattuk a legfontosabb az új szemlélet, a káló.
Mert ha azt mondják, belefér, sok átkozódástól óvják meg magukat. Meg is
kérdeztük Pétert, tudja-e mi a káló?
– Naná. Az öregem benzinkutas volt. – De mi az? – kérdezte Zsuzsa. – Veszteség. Kalkulált veszteség – okította Péter. – Mi lenne, ha a veszteségek alapján megbecsülnénk egy kálót? – tettük fel a kulcskérdést. – Mindjárt összeszámolom pontosan – lelkendezett Zsuzsa. – Ne fáradj vele. Az elv az érdekes – nézett ránk méltatást várva Péter. – Ha azt mondom, ez a kár éppúgy beletartozik a költségvetésbe mint az évi 400 gáz, 400 villany, 300 telefon, net és kábel, az évi 400 üzemanyag és 900 tandíj, a bevásárlások és a vendéglők és az utazások akkor szép lassan áthangolódhatunk arra, hogy a káló meg ennyi.
Legközelebb kettesben jöttek. Péternek megtetszett, hogy a tehetetlen düh, a mindenféle hibáztatás helyett ugyanúgy vegyék számításba a kálót, mint az autópályadíjat vagy a betegbiztosítást.
– A betegbiztosítás még egy rejtett káló tömeget mutat. Vannak olyan dolgok, amiket megveszünk, de gyakorlatilag nem használunk. Retró bólogatós kutya a kalaptartóra (nincs), ultramodern futócipő rekortánra (nincs), okosóra (nem mér), mágneses csoda-karkötő, élelmiszerkiegészítő (fosat), kabát, pulcsi, nadrág, hozzájuk való szekrény, szoba, ház. – Ezekre majd jövőre tanulunk meg legyinteni. Az idei feladat sem piskóta. Rájöttem, tényleg felesleges összeszámolni az idei veszteséget. Ha jövőre százzal több lesz, akkor akadjunk ki, ha kétszázzal kevesebb, örvendezzünk? – Vannak benne láncreakciók is. Ha például nem engedünk Bence zsarolásának a hátizsákkal, nem szerezzük vissza újra az Extreme hangrobbantót, a szemüvegre sem eshetett volna rá. – Stílusos, retro Zeiss keretről van szó. Tétel. Inkább a jövő évi kálóba számoljuk.
Mi csendesen
örültünk a többes szám első személy gyakorodásának, alakult az egyetértés.
– Ha viszont mindezekből a károkból tragédiát csinálunk, a folyamatossá összeálló stressz gyötör meg minket, aminek következménye magas vérnyomás, szívbaj, veseelégtelenség, hosszú, kínos fulladásos halál, amit már alig vár a környezet, mert ráunnak a dühöngésre, morgásra, folyamatos kioktatásra. – Erekciós zavarok – mosolyodott el Zsuzsa. – A Viagra káló? – kérdezte halkan Péter. – Korkérdés. – Csak viccelek ám. Igazából azért voltam ilyen engedékeny, mert ha eldurran a fejem, utána hosszú a mosolyszünet, és akkor másom készül eldurranni, ezért durran el még hamarabb a fejem. – Van máshol is kiszállás, nem csak a kálónál…
Ui.: Jó
tréfa lett volna megkérdezni, kálónak tartják-e a nálunk töltött több mint
három órát, de elfelejtettük. Nagy kár.
Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt. Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát. Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.
László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért. – Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél! – Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László. – Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid. Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.
– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal. – Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László. E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest. – Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit. – Mit is tanult Andris? – kérdeztük. – Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék. – És még mit? – …? – Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet? – Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre. – Kondicionálta a gyereket. Mire? – Jó viselkedésre. – Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában. – Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit. – …?
László elmesélte, amikor a Családi kör című verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy „Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre.” És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között: „Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb, Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.” A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki: – Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke! – El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász. – Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni. – Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit. – Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve azt tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki, azt viszont előírta, hogy előbb a régebbi ételt kell elfogyasztani. Mire az újabban vásárolt kenyérhez jutott a család, addigra az is épp megszáradt.
Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának. Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert legtöbbször észre sem vesszük őket – hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra. Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.
Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés-típus a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda. A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” olyankor használatos, amikor a gyerek szeretne valamit, de mi eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a rég áhított papa-bicskát. Ekkor a mama hirtelen kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz, egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát. Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, ahová irányítják a figyelmét. Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat efféle mozzanatai iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri: – Figyeljétek a levél erezetét! Pusmogni kezd, amikor a kémia tanár azt mondja: – Most nézzétek a reakciót a kémcsőben! A későbbiek során a kétségbeesett szülők már szimbolikusba transzformálják a dolgot: – Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót. A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem. Meg fogjuk látni, meg fog bukni.
Egy másik, életre szóló atyai intelem: „Tanulj fiam, mert nem vagy zseni!” Géza élete merő küzdelem volt ezzel a sorskönyv mondattal. Amit elért tanulással, azt felrúgta egy zseni-gesztussal. A csúcspontot az jelentette, amikor országos tudományos diákköri dolgozatával első helyen végzett, a díjat azonban nem vette át. Zseni módjára viselkedett, miközben szorgalmas kutatómunkát végzett. Ez lett a tudatos válasza a nem is tudatosult sorskönyv mondatra. És a tudattalan? A már felnőtt Géza szorgalmasan dolgozik adatelemzőként, miközben zseniális eredményeket hoz ki az adatokból. Olyan mintázatokat emel ki, amelyekre óriás-cég marketingjét lehet építeni. Mégis, mi a különbség egy mély értelmű bölcsesség, egy ordas marhaság és a sorskönyv mondat között? Előbbi kettő között csupán az értelmezési keret. Erre most azért nem adunk konkrét példát, mert írásban nehéz keretet változtatni. A sorskönyv mondat lényege az a helyzet, amelyben elhangzik. Amikor valaki érzelmi, lelki értelemben nyitott állapotban van, olyankor könnyen kap kiemelt szerepet bármi, ami abban a helyzetben elhangzik: beég emlékezetébe, sorsa vezérmotívumává válik.
Gézát
meghökkentette, kiszolgáltatottá tette édesapja furcsa viselkedése. A legtöbb
apa akkor is biztatja gyermekét, ha nincs teljesen meggyőződve zsenialitásáról.
A „nem vagy zseni” apai kijelentés megrázta a fiút, úgy érezte, komoly támadás
érte, figyelme kiélesedett, valamennyi érzékszervi modalitása beaktiválódott. Emiatt
kiemelkedő, a trauma határát súroló élmény lett, ami érte. Máig emlékszik apja
hangjára és hanghordozására, az ebédlőbútor mintázatára, a sarkok félhomályára,
az apja mozdulatára, amivel megsimogatta a fejét.
A sorskönyv mondatok kiemelkedően hatásos fajtái a slágerek. Nagy esély van ezeket olyan helyzetben meghallani, amikor személyiségünk nyitott a sorskönyv mondatokra, ráadásul a szövegek egyik-másik sora úgy beleeszi magát a fülünkbe, aztán folyton eszünkbe jut. Ilyen helyzetet éltünk meg Edittel. Külföldön élt, lassan már hullatta szirmait, de még mindig nem sikerült elköteleződnie. Több kört leírtunk, mire rájöttünk arra a hiedelemére, hogy a távkapcsolat jobb, mint a folyamatos együttélés. Természetesen szüleire kezdtünk fókuszálni, hátha náluk tapasztalta, hogy hosszabb külön töltött idő után nagyon örültek egymásnak. Netán édesapa hajóskapitány vagy aranyásó volt? Nem bizony! Edit szülei unalmas hétköznapok egyhangú sorát élték egymással, ha valakinek komolyabban sikerült bemozgatni az édesanyát, hát az Szécsi Pali volt. – Jut eszébe dala? – kérdeztük Editet. – Jaj, mindet tudom kívülről. Az egész házban ő szólt – felelte. – Mégis, melyik jut legelőször eszébe? – Talán az, amelyiknek az elején nem énekel, csak beszél azon a meleg hangján. – Mit mond? – Jaj, olyan gáz! Talán csak azért erre emlékszem, mert anyám ezt vele mondta, vagyis inkább vele énekelte. Próbálta énekelni… – Nos? – „Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja…”
Érződött, ahogy átszakad a gát. Szép lassan kiderült: ez a mondat irányította Edit életét. Alapigazságként fogadta el tudattalanul. Ahogy a gravitációt, a napsütést vagy a politikai ígérgetést. Négy évtizeden át jutott eszébe, valahányszor újabb táv-párkapcsolatot kezdett. És a sorskönyv mondat persze egyben önbeteljesítő jóslattá is vált. A „nagy tüzet” nyilván fellobbantotta volna a távollét. Csakhogy amint a távolság miatt a még friss kapcsolatban valami nehézség adódott, máris bebizonyosodott: bizony, ez is csak szalmalángocska. Azaz: nem érdemes a folytatásra. Főleg nem elköteleződésre…
Meglátjuk, milyen a közönség. Ha jó a hangulat, azzal kezdjük a választ,
hogy az utóbbi lehetséges. Az egyéni terápia egy speciális viszony a terapeuta
és egy magányos lélek között. Mindkettőjük társas dimenziójában jókora zavart
okoz. Ha kevésbé leszünk merészek, azzal kezdjük, hogy a párkapcsolat egy
perszonálunió, egy közös identitás, ezért úgy is bánunk a párral, mint egy
olyan személlyel, aki nincs jóban önmagával.
–Mennyire hatékony a párkapcsolati terapeuta?
Olyasmivel kezdjük a választ, hogy önmagában alig. Ezért használjuk
fejlesztéseinket, az élmény bevonását és a házaskunyhót. Ezekre majd nyilván
rákérdeznek, ha nem, akkor is elmondjuk, hogyan működnek.
–Saját párkapcsolatukat hogyan menedzselik?
Azzal kezdjük, hogy az utóbbi 20 évünk szakmai fejlesztéseit nagyrészt
annak köszönhetjük, hogy elemezzük a párkapcsolati problémáinkat és a szülői
együttműködésünket, új szabályokat alkotunk, ezeket visszaforgatjuk munkánkba.
Például…
–Milyen párkapcsolati és családi modell alapján dolgoznak?
Biztosan a dínóknál kezdjük, aztán az evolúciós alapon bemutatjuk a horda
szerkezetét, amely kétmillió éven át alakította a velünk született
viselkedésmódokat. Például a családfőét, a feleségét, a gyerekekét…
–Mennyire fogadják el a keresztény családmodellt?
Azzal kezdjük majd, hogy a keresztény közösséggel együtt. Az csalás, hogy a
násznép jóllakik a lagzin, azután legjobb esetben magára hagyja a párt, de
többnyire tűzzé szítja a viták szikráit.
–Szülőként mit tartanak fontosnak?
A hisztériával kezdjük, ami a képernyő körül alakul. Elmondjuk áldásait.
Erre hazazavarnak minket. Esetleg megkérdezik:
–Mi a mostani világunk legfontosabb pszichológiai problémája?
A nárcisztikus személyiségzavar járványszerű terjedése.
–Min dolgoznak most?
Egy kódexen. Mutatjuk.
A beszélgetésre február 20-án este fél hétkor kerül sor Budaörsön, a Városi
Könyvtárban.
A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ
Ez a honlap sütiket használ. Amennyiben az "Elfogadás" gombra kattint, azzal Ön elfogadja a sütik használatát. A baktayhazaspar.hu nem gyűjt személyes adatokat. A honlapon elérhető bejegyzések időnként külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak úgy viselkednek, mintha meglátogattuk volna az adott honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, és figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést – amennyiben az adott másik webhelyen rendelkezünk felhasználói fiókkal és éppen be vagyunk jelentkezve az oldalra.
