Ma egyetlen beszélgetésünk volt csak arról, hogy a vírus által elpusztított vörösvértesteket véradással lehetne pótolni. Egy sportoló tisztelt meg bizalmával, aki saját szavaival tisztességtelenül közel is volt életében olyanokhoz, akik sajátvérrel doppingoltak.
Gyakorlatias szemszögből közelítette.
– Drága.
Nem kaptam fel a fejemet, hiszen tudjuk, a járvány olyasmi, mint egy katasztrófa, olyankor minden drága, mert kevesebb az erőforrás annál, ami szükséges a megküzdéshez. Azzal érveltem, hogy a plazmaferézis sem drágább, mint a lélegeztetés, így vissza lehetne adni a tisztított saját vérplazmát és hozzá saját vörösvértesteket, vagy akár disznóktól levett hemoglobin koncentrátum is megfelel.
– Drága.
– Egy titkos kísérletet talán megérne. Maradhat a beteg a lélegeztető gépen, minden változatlan, csak egy infúziót kötnénk be neki.
– Drága.
– Jaj, ne mán. Megtisztel, hogy hajlandó velem szóba állni, de ez már inkább lepöckölés.
Erre elmondta, azért drága, mert kitudódna. Így, vagy úgy. Ha sikerül, értelemszerűen, ha nem akkor a „na, ugye”-effektus miatt. Lehet, hogy ha az elején vörösvértesteket adnak, akkor most a lélegeztető gép tűnne abszurdnak.
De már elindult az óceánjáró. Senki sem mer róla vízbe ugrani, mert fél nap, mire megfordul. Úgyhogy meg sem fordul.
