Mostohák pedig vannak

Boldogtalan kapcsolatok – Döntés, felelősség, gyávaság

– Nem, nem, nem – hajtogatta rekedten a maga igazát Géza – az nem lehet, hogy elvegyék tőlünk a gyerekeket.
– Sajnos ez jogi kérdés, mi legfeljebb mediálhatunk.
– De érvekkel segíthetnek minket – sóhajtott fel Szandra – már három ügyvédnél jártunk, mindegyik azt mondja, ha az anya alkalmas, övé a gyerek, mind a kettő, mert a gyermekek összetartoznak.
– Ön mióta él együtt Gézával?
– Két hónappal azután jöttünk össze, hogy Szandra elköltözött a gyerekekkel. Már régóta ácsingóztam rá, de amíg házasságban élt, tabu volt.
– Szeretné a gyerekeket?
– Igen, önmagukban is, de így azért is különösen, mert Géza nagyon sínyli a hiányukat. Azért is néztem ki magamnak, mert olyan nagyszerű apa.
– Önnek vannak gyermekei?
– Kettő. Jó barátok azzal a kettővel. Szinte kezdettől összejártunk.
– Hogyan költözött el a felesége? – fordulunk ismét Gézához.
– Egy szombat reggel megjelent a rokonságával, összepakoltak, usgyé. Hétfőn már más városban jártak iskolába a gyerekek.
– Akkor tudta meg Géza, hogy a feleségének szeretője van – magyarázza Szandra – pedig mi már fél éve tudtuk.
– Most együtt élnek?
– Mi? Persze – hökkent meg Szandra.
– A volt feleség és a szerető.
– De még hogy! – morgott Géza.
– Ezt hogy érti?
– Van zűr bőven.
– Az előző házassága azért romlott meg, mert a felesége féltette tőle a gyerekeket – tette hozzá Szandra.
Elszánt ajánlatot tettünk: ha találnak olyan ügyvédet, aki hajlandó ránk szánni két órát, úgy, hogy kikapcsolja a mobiltelefonját, felkészítjük úgy, hogy jó eséllyel induljon.
Eléggé tisztességtelen ajánlat volt, már többször megtetettük, mert régóta szerettünk volna egy olyan ügyvéd társat találni, aki némi eséllyel indul fejjel a bírónők zárt falának.
Géza és Szandra találtak egy ügyvéd asszonyt. Területe olyan messze esett a családjogtól, hogy beugrott.
Példák sokaságát elemezve megbeszéltük, mi is az a rendszerszemléletű vagy holisztikus pszichológia. Legjobban az anyós-após, a meny és a fiú esete ragadta meg. Külön-külön jártak Zelkához és ő mindannyiuknak tudott segíteni, miközben a család egészének is segített.
– Ez olyan, mintha egy perben én képviselném az összes felet! – nézett döbbenten.
– Amíg hajlandók együttműködni. Géza volt felesége azonban megtagadja ezt. Okkal. Döntése során figyelmen kívül hagyta a család egészének érdekeit, csak a párkapcsolat lebegett a szeme előtt.
– Egy …-t akart – fakadt ki Géza.
– Mindenesetre ők most egy pár. Közös az identitásuk. Azt kell tehát vizsgálni, együtt alkalmasak-e. Márpedig az nehezen képzelhető el, hogy együtt alkalmasak, ha egyikük nem az. Hiszen ez a tény feszültségeket szül kettőjük között és gyengíti az anyát is.
– Lehet, hogy megváltozott a férfi és most már jó apa.
– Meglehet. Bár inkább az a törvényszerű, hogy nehezebben fogadjuk el azt az embert, akinek alig ismerjük sorsát, előéletét, sikereit és kudarcait, mint azt, akivel feltétlen szeretetben együtt nevekedtünk. Márpedig egy szülő együtt nevelkedik a gyerekével. Úgy válik szülővé. Hogy részt vesz ebben az életen át tartó folyamatban.
– Akkor Géza és Szandra alkalmasságát is vizsgálni kell – szögezte le az ügyvédnő.
– Igen. Azt, hogy együtt alkalmasak-e.
– Erre azt fogja mondani az én ex-nejem, hogy igazából nem is él együtt azzal a pasival. Egyedül neveli a gyerekeket és ő alkalmas.
– A rendszerszemléletű vagy holisztikus pszichológia erre azt mondja, a gyermek oda kerüljön, ahol egész családban van, működő párkapcsolatot lát.

Az ügyvédnő beszállt az elvi küzdelembe és most 8 hónap vizsgálatai és hercehurcája után három hónap próbaidőre az apjuknál vannak a gyerekek.

Válófélben lévő szülők 12 pontja

A Szülők válófélben című hangoskönyv stúdiófelvételén Bodor Virág beszélgetett velünk.

 

12zokni0. Hallgassanak!
1. Váljanak szépen!
2. Döntsenek a gyerek feje felett!
3. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar!
4. A gyerek (is) jobban jöjjön ki belőle, mint ahogy belekerült!
5. Egy az otthon!
6. A szülő új szerelme a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jelentse!
7. A szülő kötelessége a gyereknek egy kiteljesedő párkapcsolat mintáját megadni.
8. Vigye el a balhét!
9. Előlegezze meg a másiknak a „jó szülő” minősítést!
10. A gondoskodás és a megélhetés területén a válás után is együttműködés szükséges.
11. A gyerek kegyetlen, tapintatlan és önző.
12. Adjanak pontos választ a „Hogyan ezután?” kérdésre!

0. Hallgassanak!

Hallgassanak, amiről csak lehet. Nagy valószínűséggel a gyerek is a hallgatást választja. Ha a válás kapcsán szóba hoznak valamit, könnyen olyan területre tévednek, amely a gyerek számára ingoványos és félelmetes. Hiedelem, hogy képesek vagyunk a válásról olyan magabiztosan beszélni, mintha tudnánk mi az. Terapeutaként eddig csupa olyan válást láttunk, amelyek gyökeresen eltértek egymástól. Dőreség azt gondolni, sikerülhet megmondani a gyereknek mi az, amiről a szülőnek is csak halvány és ellentmondásos elképzelése van. Tapasztalataink szerint a válófélben lévő szülőkben él egy magyarázkodási kényszer. Szeretnék, ha környezetük megértené, miért jutottak arra a döntésre, amelyről maguk is tudják, veszélyezteti a jövőjüket, életminőségüket, gyerekeik boldogulását. Ez készteti őket arra, hogy a gyereknek is magyarázkodni (magyarázni) kezdjenek. Ebből a gyerek annyit vesz le, hogy a szülő valamiért másképpen viselkedik, sőt, ő maga, gyerek létére fölénybe kerül egy felnőttel szemben. Amikor azt gondolja, azt mondja, amire Ön szerint a gyerek kíváncsi, valójában azt mondja ki, ami az Ön fejében jár. Saját narratíváját kényszeríti rá. A gyerek agya egészen más srófra jár. Engedjék meg neki, hogy megélje a helyzetet, ahelyett, hogy beszélnének róla, elmondanák milyen. Ha jól csinálják, ha szépen válnak, a gyerek saját maga is pozitív narratívát fog alkotni. Ha elszúrják, ha képtelenek szülőtársként együttműködni, akkor miből gondolják, hogy a kimondott szavakra hallgatva a gyerek majd elhisz olyasvalami, ami ellenkezik a tapasztalataival?
Inkább hallgassanak.

1. Váljanak szépen!

A válófélben lévő szülők közös érdeke, hogy környezetük azt a visszajelzést adja: szépen válnak. Az egymásra dobált sár ugyan a jelenben leperegni látszik, ám a következő párkapcsolatban, vagy más viszonyrendszerekben az első konfliktus megmutatja, mekkora folt maradt utána.
–Teljesen igaza volt a feleségednek, amikor azt mondta, sunyi alak vagy! – vágja majd az egykori szerető újdonsült férje fejéhez, amikor az elfelejt friss kenyeret venni, de azt hazudja, kifogyott a boltban.
– Nem csoda, hogy a férjed elmenekült tőled, ha egyszer ilyen önző módon viselkedsz! – vágja majd a munkatársnő az asszony fejéhez, amikor megtalálja a fiókjában a tűzőgépet.
A közösségek úgy működnek, hogy egy-egy tagnak egyetlen címkéje van: „a morgós karbantartó”, „a hisztis titkárnő”, „a srác, aki motorral jár”, „a csaj, aki sír, mert válik”. A címke komolyan hat az egyén megítélésére, még akkor is, ha önmaga korántsem tekinti identitása részének. Bölcs dolog tehát a közösség értékrendjében magasabban pozícionáló címkét beszerezni: „a pasi, aki a legjobb apa maradt”, „ a nő, aki a volt férjével olyan szépen beszél”.
Szülőként az is közös érdekük, hogy a gyereküknek mintát adjanak arra: nehéz helyzetben is képesek együtt gondolkodni, probléma esetén is tudnak együttműködni. Sőt, akkor igazán! Ha a párkapcsolat megromlására az a válaszuk, hogy szülőpárként is beszüntetik a kommunikációt, a gyereknek azt tanítják: ha valami nem tetszik, ha valami nehéz, ha egy helyzet feszítő vagy kínos, egyszerűen lépjen ki belőle és álljon odébb.
Ha azonban igyekeznek a kapcsolatukat újradefiniálni, megteszik az ehhez szükséges erőfeszítéseket, keresik a lehetőségeket a közös feladatok megoldására, kommunikálnak a szükséges változásokról és cselekszenek is értük, azt mutatják meg a gyereküknek, hogy a kapcsolatok alakíthatók, az együttműködés szintjei újrafogalmazhatók, és valami rosszul működő közös dolognak a vége egy új, jobban funkcionáló összefogásnak kezdete is egyben.
S még egyszer hangsúlyozzuk: ezt csakis a tettek, az élmények, a tapasztalatok szintjén közvetíthetik, azáltal, ahogy a rokonaik szemében megcsillan az elismerés, ahogy az ismerőseik hangjából kiérződik az érdeklődés, ahogy a barátaik mosolyában meglátszik a sikerük öröme.

2. Döntsenek a gyerek feje felett!

Azon legyenek, hogy a gyerek úgy érezze, a válás a szülők dolga. Ha jottányit is engednek neki befolyásolni az eseményeket, elültetik benne a bűntudat magvait. A gyereknek ugyanis az az érdeke, hogy szülei együtt maradjanak, s egyesítsék erőforrásaikat az ő felnevelésére. Ha mégis különválnak a szülők és a gyerek érzi, lehetett volna befolyása az eseményekre, akkor önmagát fogja vádolni.
– Egyszer sírva felhívtam apát, hazajött. Annyiszor kellett volna sírva hívnom, ahányszor elmaradt otthonról.
Törődjenek bele, hogy a gyerek az összes rendelkezésére álló viselkedésmódot ki fogja próbálni válófélben lévő szülei szándékának megváltoztatására. Ide sorolhatók a pszichoszomatikus betegségek, az alvászavarok, a szobatisztasággal kapcsolatos zavarok, a társas viselkedés zavarai, a tulajdon iránti vágy szélsőséges kibontakoztatása és a többi. Ha a válófélben lévő szülők ezeket saját igazuk bizonygatására használják fel, azt a gyerek tudattalanul már eredményként könyveli el és rákap az adott magatartásra. Ha a visszacsatolás semleges, akkor sikertelennek minősíti a próbálkozást.
Azt a meggyőződést közvetítsék a gyerek felé, hogy az ő elhelyezése, szülőkkel való kapcsolattartásának ritmusa, intézményi beíratása, megélhetési kérdései és a válás utáni élethelyzetének bármely egyéb mozzanata a két szülő közös felelőssége, a gyereknek ebbe nincs beleszólása. A véleménye, vágyai, kérései nem írják felül, nem módosítják a szülők döntését.
Ha a gyereket partnerként kezelik a válással kapcsolatos kérdésekben, azzal rá tolják azt a felelősséget, melyet Önöknek mint szülőtársaknak kellene viselniük. A látszólagosan a gyerek érdekében tett olyan „gesztusok”, mint a gyerek véleményének kikérése vagy kívánságának tudakolása semmit nem javítanak a gyerek-szülő kapcsolaton, viszont elültetik a bűntudat magvait, táplálják a lelkifurdalás csíráit. Ha Önök így cselekszenek, arra személyre terhelik a család bizonytalan jövőért való felelősséget, aki a saját tetteiért sem tehető felelőssé, hiszen kiskorú, s ráadásul a helyzet létrejöttéről sem tehet.
Mindegy találtak-e „felelőst” a válás létrejöttéért, nem számít megneveztek-e maguk között „bűnöst”. Innentől akkor is közös feladatuk a helyzet megoldása, ha azt az egyikük okozta, mert Önök szülők, együtt szülők, sőt, még nagyszülők is egyszerre lesznek. A gyerekük jóllétéről, boldogulásáról az Önök közös feladata gondoskodni, de a gyereknek nem feladata az, hogy segítsen Önöknek döntést hozni, az pedig főleg nem, hogy valamelyikük mellé álljon, hogy kiálljon az egyikük érdekében vagy a másikkal szemben.
Tartsák távol a gyerekükről ezt a terhet! Vigyék ketten Önök, akik felnőttek, akik szülők!

3. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar!

A gyerek alkotni fog magában egy hipotézist a válásról. Hallgassák meg ezt az elképzelést – ahelyett, hogy elkezdenének neki magyarázni „Tudod kicsim, apu és anyu már…” stílusban. A gyerek elméletét csak helyenként és apróságokban igazítsák helyre, és csak azután, hogy figyelmesen és alaposan végighallgatták, biztosak benne, hogy értik, a gyermekük pontosan mire gondol és milyen összefüggésben.
A legjobb, ha azt hallgatják meg, hogyan adja elő a gyermeke másoknak az elképzeléseit a helyzetről, annak megoldásáról, és a jövőben várható történésekről.
A válófélben lévő szülők alkossanak olyan közös narratívát, amely a gyerek saját változatára épül. Például:
– Apu nagyon akart egy kutyát, anyu nem engedte. Most apu elköltözött és vett egy kutyát. Én is játszhatok vele.
Ez ellentmondani látszik a hallgatás parancsának, pedig éppen annak következménye.
Hallgassák el a gyerek előtt saját meggyőződésüket, gondolataikat, igazságaikat, és figyeljenek az övéire. Nem attól lesz valaki jó ember – főleg jó szülő – hogy a gyerek előtt bizonyítja saját ártatlanságát, vagy jelzi a másik szülő hibáját, vagy akár hangsúlyozza a közös felelősséget. Egyik sem tartozik a gyerekre!
Hagyják a felnőtt történeteket, a felnőtt narratívákat a felnőttek világában. A jó szülőség jele a válás során az, hogy képes a gyerek világának egyensúlyát azon az áron is őrizni, hogy saját maga aktuálisan nem a legjobb fényben tűnik fel benne.
Gondolja el például, hogy egy turista megállítja, kezében a térképpel eligazítást kér. Erre Ön előveszi a saját térképét, és azon mutatja meg neki, hol van éppen s merre haladjon? Abszurd helyzet.
Tájékozódjanak a gyerek belső térképén, mozogjanak az ő lelkének kertjében. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar: beszéljenek az ő nyelvén, az ő világába helyezkedve, az ő rendszeréhez kapcsolódva!

4. A gyerek (is) jobban jöjjön ki belőle, mint ahogy belekerült!

Adjanak olyan jövőképet a gyereknek, amelyből azt látja, számára kedvezőbb helyzet jön létre a jelenleginél. Emlékezzen a könyv mottójára:
„Mit tehetünk, azért, hogy a gyerek válásunk után jobban legyen, mint most?”
Például:
– Apunál is lesz egy szobád. Kezdjük el tervezni. Milyenek legyenek a falak? Bemehet majd oda a kutya? Nagyobb ágyad legyen, mint itthon.
Ezzel a válás nagy sötét felhője helyett olyasféle apróságokra fókuszálják a gyereket, amelyeket megért, elfogad és amelyek beindítják az együttműködést.
A gyakorló szülő jól tudja, hogy a „rakj rendet” parancsnak nehezen engedelmeskednek a gyerekek, de ha a rendrakás nagy és borzongató feladatát apróbb elemekre bontjuk – például „Keressünk helyet a kis piros autónak!” –, akkor a gyerekek sokkal könnyebben és szívesebben végrehajtják. Válófélben lévő szülők esetében egy megszeppent kisgyereknek kell helyet találni az új körülmények között.
Ha azt szeretné, hogy a gyermeke boldogan és derűsen lehessen együtt Önnel, akkor ehhez a legfontosabb lépés az, ha Ön gondolkodik arról, a gyermeke boldogan és derűsen lehessen együtt az Ön szülőtársával is. Gondolja meg: az a gyerek, aki egyik szülőjével szívesen van, a másikkal meg vonakodva találkozik, vajon mennyit szorong azokra a bizonyos találkozásokra várva? Dolga-e annak a szülőnek, akivel szívesen van a gyerek, tenni azért, hogy a másikkal is jól érezze magát? Igen, az!
Azok az elvált szülők, akik a volt házastársukkal rossz viszonyba kerülve küzdenek a láthatások vagy a gyermekelhelyezés ügyében, olyan érveket kénytelenek keresni, melyek arról szólnak, miért nem jó – netán miért rossz – a gyermeküknek a másik szülővel találkozni, együtt lenni. Van olyan szülő, aki tényleg azt gondolja, a gyermek érdekét szolgálhatja, ha az egyik szülője ahhoz gyűjt érveket és adatokat, miben rossz a másik? Komolyan vehető az a meggyőződés, hogy a gyerekünk életét tesszük jobbá azáltal, hogy akadályozzuk a szülőtársunkkal való szeretetteljes együttlétét? Vagy talán többet érne, jobbat tenne a gyermeknek, ha az a szülő, akiben aktuálisan jobban megbízik vagy akihez adott helyzetben érzelmileg erősebben kötődik, hozzásegítené őt ahhoz, hogy a másik szülőjével is bizalomban, derűben, érzelmi jóllétben lehessen együtt?
A szép válásoknál rendre azt látjuk, a külön költöző apuka (mert magyar viszonylatban az apa elköltözése a gyakoribb mintázat) a korábbinál sokkal meghittebb, bizalmasabb kapcsolatba kerül a gyermekkel. Az együttélés alatti nehézségek, a házastársi viszonyban keletkezett feszültségek elmúltán túl ebben annak van jelentős szerepe, hogy a gyermekével találkozó szülő gondolatban előre készül, ezzel érzelmileg is ráhangolódik az együttlétre. Ráadásul a szülői felelősség a láthatás idejére csakis az övé – márpedig nemcsak a gyerekek, a szülők is igyekeznek felnőni azokhoz a feladatokhoz, melyekben megelőlegezik nekik a bizalmat.
A váló szülők gyermeke nyerhet nyugalmat, találhat egy másik helyen meghittséget, gazdagodhat viszonya mindkét szülőjével, színesedhet világa a szülők környezetébe kerülő új személyek révén…
Találjon meg, és írjon fel már előre legalább hét olyan szempontot, amelynek mentén az Ön gyermekének életében javulás, gazdagodás várható a válás kapcsán. Ezeket a jegyzeteket később újra és újra vegye elő, és korrigálja, bővítse a ténylegesen megvalósulókkal. Saját maga számára visszajelzést lel ezzel a szülői működéséről, de a lista felnőtt életében is hasznos minta ahhoz, hogy észrevegye az új élethelyzet által hozott pozitívumokat és friss lehetőségeket.

5. Egy az otthon!

Tisztázzák előbb egymás között, azután közöljék a gyerekkel, hol lesz az otthona. A felelősség ismét a szülőké. A gyerek feladata nem a döntés, hanem az, hogy alkalmazkodjon a helyzethez.
Ha módjukban áll megtartani a gyermek eredeti otthonát, akkor abban minimális változás legyen. A már meglévő bútorai, tárgyai, játékai maradjanak ott, a másik szobájába, a másik szülőhöz kerüljenek az újak. Az „új” itt természetesen nem feltétlenül boltban vásárolt termékeket jelent. Arra vonatkozik, hogy azok a színek, formák, tárgyak, melyek a gyermek életébe frissen kerülnek bele, az elköltöző szülőnél épülő gyermekvilágot gazdagítsák.
Ha módjukban áll, maradjon a lehető legtöbb dolog állandó az óvoda, a barátok, az időbeosztás terén is. Az otthon kérdésében a fókuszt helyezzék arra, ami változatlan.
Az otthon az emberi lélek kertjének tárgyiasult formája. Ha a kert felett továbbra is ugyanúgy jár a nap, ha a felhőkből továbbra is eső esik, ha a pillangók és kismadarak ugyanolyan szabadon repkedhetnek felette, akkor a gyermek lelke nyugodt marad.
Ha gyermek lakhelye változik, akkor igyekezzenek minél több elemet megtartani a régi életéből.
Tévedés az, hogy a változásokat jobb apránként adagolni. Ha elkerülhetetlen, hogy a gyermek otthona másutt legyen, mint a válás előtt, akkor a változásokat ütemezzék úgy, hogy a lehető legrövidebb időn belül megtörténjenek.
Minél hosszabb az átmeneti időszak, annál hosszabban kell a gyereknek egy „már nem – még nem” közötti bizonytalan, s emiatt szorongató létben időznie. Ha a kötözéssel feltétlenül együtt kell járnia az intézmény váltásnak, vágjanak bele a lehető leghamarabb, akár a tanév közepén is. A lényeg, hogy mihamarabb kialakuljon az az új állapot, melyhez majd a gyermeknek alkalmazkodnia kell, hogy mihamarabb lássa, érezze, tapasztalhassa mi és miként lesz az életében ezentúl.
Egyezzenek meg részletekbe menően egymás között, azután mondják el a gyereknek azokat a konkrét szabályokat, amelyek a külön költöző szülővel létrejövő találkozókra vonatkoznak.
Kerüljék az olyan univerzálékat, mint „bármikor, ahogy akarod…”.
Ehelyett használjanak pontos és a gyerek számára is világos megfogalmazásokat. Például:
– Szerdán, az aikidóra anya visz el, apa megy érted, akkor ott is alszol apánál.
A döntés az Önöké. Ha határozottan és egyhangúan képviselik, a gyerekre kevés felelősség nehezedik, a dolga annyi, mint addig is volt: elfogadni a helyzetet, melyet a szülei létrehoznak. Amint stabil a rendszer, a gyermek elkezdi benne megtalálni az örömeit. Amint megérzi a rendszerességet, nyugodttá, derűssé válik.
Az otthon nem csupán attól otthon, hogy a gyermeknek az a lakcíme, azon a helyen van több holmija, vagy ott lakik a gondviselője. Az otthon attól is otthon, hogy a gyerek ott tölt több időt. Terápiás tapasztalatunk, hogy a fele-fele megoldások a legnagyobb szülői együttműködés esetén is megzavarják a gyereket. A kéthetes periódusból nyolc nap otthon és hat nap a másik szülőnél már olyan magas fokú kommunikációt és kooperációt igényel, hogy ritkán működik tartósan zökkenőmentesen. A legtöbb elvált családnál a kilenc-ötös felosztást láttuk hosszú távon fenntarthatónak mind a gyermek szülőkkel való harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolata, mind pedig az elvált szülők életminősége szempontjából.
Az otthon körül kibontakozó küzdelem arra utal, hogy a válófélben lévő szülők valamelyike szeretné „megszerezni” a gyereket. Világos az ok: az egyik váló fél kompenzálni akarja addigi szülői magatartását. Tapasztalataink szerint minél nagyobb változást idéz elő (vagy próbál meg előidézni) egy szülő a gyerekei életkörülményeiben a válás alkalmával, annál több vaj van a füle mögött. Apukák, akiknél az volt a fő válóok, hogy elhanyagolták gyerekeiket, immár nagy ügyvédi apparátussal küzdenek a gyermekfelügyelet jogáért. Anyukák, akik üvöltöztek a kölykökkel és nem bírták őket idegekkel, képesek más városba, más országba rángatni őket, csakhogy megszerezzék felettük a kontrollt.
A „bűnös” volt házastárs iránt érzett negatív indulatokat a gyerekek világába engedi bűn. És a bűnnek, mint minősítésnek innentől nincs sem jelentősége, sem értelme. Értelme, pozitív kimenetele csak annak lehet, ha felelős szülőként saját magatartását kontrollálja ahelyett, hogy a gyermeke vagy a szülőtársa feletti kontrollért küzdene.

6. A szülő új szerelme a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jelentse!

Praxisunkban azt látjuk, a válások jelentős részét egy harmadik megjelenése okozza. Az érem másik oldala, hogy szerintünk a szerető azért jelenhet meg, azért tudja hatékonyan bomlasztani a párkapcsolatot, mert már adott számára a terep. A harmadik felbukkanása a párkapcsolat bomlásának következménye. Többnyire az érintés dimenzió elsorvadását használja ki, de jöhet a társas, a megélhetés, sőt, a gondoskodás területe felől is. A szerető tehát következmény, még ha oknak tekintik is.
Ezért a válófélben lévő szülők akkor járnak jól, ha az eljövendő párkapcsolatot (még ha a jelenlegi szeretőről van is szó) úgy kezelik, mint a gyermeki lélek kertjének bővülését. Kerüljék a külső kapcsolat bűnbakká tételét!
Az olyan típusú mondatok, mint:
– Az én gyerekem azzal a büdös ribanccal nem találkozhat!
– Én vagyok a gyerek apja, szó sem lehet róla, hogy az a kis pöcs odaköltözzön! – komolyan veszélyeztetik a szülői együttműködést, és többnyire ahhoz vezetnek, hogy a gyereket a szeretőtől távol tartani akaró szülő belekerül egy vesztes-nyertes típusú küzdelembe, melynek garantáltan negatív kimenetele lesz.
Még ha a megcsalt házastárs igyekszik is titkolni a gyerek előtt a szülőtársa partnerével szembeni indulatait, akkor is könnyen megeshet, hogy a gyerek a szülő kimondatlan elvárásainak megfelelni igyekezvén hosszú távon megmérgezi az új párkapcsolatot, ellehetetleníti a pár szerepébe lépő szerető helyzetét. Ennek a családi rendszer egészére nézve káros hatása lesz, ezért ha a váló felek valamelyikében indulatok, negatív érzelmek vannak szülőtársa új partnere iránt, azon feltétlenül dolgozni kell.
Furcsán hangzik, hogy a megcsalt fél igyekezzen elfogadni a volt párja szeretőjét, ha azonban gyermek is van a képben, szülőként ez az együttműködő, felelős viselkedés egyik alappillére. Ellenkező esetben a váló szülők gyermeke abba a helyzetbe kényszerül, hogy egyik szülője rovására viselkedésével nyíltan a másik mellé álljon, vagy valamelyik szülőjének hazudjon a másik szülővel való viselkedéséről. Ez olyan súlyos lojalitás-konfliktus a gyermek számára, amely rövid idő alatt magatartászavarokhoz, érzelmi problémákhoz vagy pszichoszomatikus tünetekhez vezet. A 2. pontban már kifejtettük: a felelősség maradjon a szülőké. Márpedig ha a gyerek az új partner léte miatt nem lehet őszintén jóban mindkét szülőjével, az olyan terhet ró a vállára, melynek viselésére koránál és pszichés fejlettségénél fogva alkalmatlan. Ezért kutya kötelessége a szülőnek dolgozni azon – akár terápiás keretekben is – hogy a szülőtársa párját érzelmileg elfogadja, meglássa, milyen örömöket hozhat gyermeke számára, s legjobb tudása szerint támogassa a közöttük levő kapcsolat bontakozását.
Mivel ez bizony nehéz feladat, s a kezdeti időszakban a legjobb szándék ellenére is megjelennek hullámvölgyek, azt szoktuk javasolni, hogy a volt szerető (az új élettárs) csak akkor jelenjen meg a gyermek világában, amikor a gyerek már jól meg tudta magyarázni a válást, kialakult róla a saját narratívája. Ha ebben a narratívában szerepel egy másik néni vagy bácsi, egy szerető, akkor a valódi új párt célszerű átmeneti időre egy dublőrrel pótolni. Ha a szülő a dublőr oldalán jelenik meg, a gyerek összes haragja ellene fordul. A dublőr „alkalmazásával” a gyermek és a másik szülő is időt nyer indulatai feldolgozására, így a dublőr „távoztával” a valódi személlyel, a szülő új társával már könnyebb lesz olyan kapcsolatot kialakítani, amelybe a gyerek is bevonódik, s azt a másik szülő is elfogadja.
Ez a megoldás nagyfokú együttműködést, jó kommunikációt és a gyerek érdekében való felelős szülői gondolkodást igényel, így nemcsak azért szeretjük, mert a gyerek új partnerrel való pozitív kapcsolatát segíti, hanem azért is, mert a váló szülőknek élményt és mintát ad arra, hogy képesek magas fokon együttműködni, jól kommunikálni, és a gyermekük érdekében felelős szülőként közösen gondolkodni.

7. A szülő kötelessége a gyereknek egy kiteljesedő párkapcsolat mintáját megadni.

Gyakran halljuk megromlott házasságban élő szülőktől, hogy a „gyerekre való tekintettel” vetik el a válás gondolatát, mondván: nem akarják, hogy csonka családban nőjön fel, s emiatt problémás kamasz, zűrös felnőtt legyen belőle. A „gyerek miatti” együtt maradás különös módon arra is elég indok ezen szülők számára, hogy a házasságuk, párkapcsolatuk javításáról lemondjanak. Hallgatólagosan elfogadják, hogy a házasságuk diszfunkcionális, s igyekeznek berendezkedni arra, hogy két- vagy háromlábú párkapcsolati hokedlin egyensúlyozzanak. De vajon milyen mintát adnak ezzel a gyereknek? S valójában mire adnak mintát?
Határozottan és hangsúlyosan javasoljuk: a váláson gondolkodó vagy válófélben lévő szülők a lehető legtávolabból kerüljék az arra való hivatkozásokat, „mi lesz majd így a gyerekből felnőtt korára?”. Ez sokkal inkább ürügy, mely valamely jelenbéli célt szolgál, semmint valódi ok és indok.
A változás, a változtatás nehéz, de akiknek gyerekük van, megromlott párkapcsolat esetén kötelességük változtatni. Vagy abba az irányba, mely a kapcsolat javítását szolgálja, vagy abba, mely teszi lehetővé a lezárást és egy majdani, jobb kapcsolat lehetőségének a megteremtését.
Ez a könyv arról szól, hogy jelen tudásunk szerint képtelenség levezetni egy konkrét esemény kihatását a gyerek későbbi életére. Így a válásét is. Ha Ön azt gondolja, árt a gyereknek a szülők házasságának felbontása, akkor kerülje az olyan válást, mely negatív történéseivel ártó hatású lehet. Helyette:
– javítsa meg a párkapcsolatát,
– vagy váljon el szépen, és építsen egy másik, jól működő kapcsolatot.
A gyerek miatt egy rossz házasságban együtt maradni nemcsak azt jelenti, hogy a gyerek folyamatos feszültségben nő fel, hanem azt is, hogy megvonják tőle az érintés és a társas dimenzióban kiteljesedő párkapcsolat mintáját.
Valamit azért nem tenni, mert a gyerekből az adott cselekedet által ilyen vagy olyan felnőtt válik majd: dőreség. Valamit azért tenni, hogy a gyerek konstruktív megoldási mintákat, együttműködésen alapuló megküzdési módokat, építő problémakezelést lásson: felelősség.
Azok a felnőttek, akik gyermekkorukban nem láttak mintát jól működő párkapcsolatra, jóval nagyobb számban küzdenek maguk is párkapcsolati gondokkal, mint akik szereztek ilyen tapasztalatokat.
Kövezzenek meg minket az erkölcs szószólói, mégis azt mondjuk: a gyereknek fontosabb, hogy lássa, amint a szülője egy kiteljesedett, együttműködésen és szereteten alapuló párkapcsolatban él, mint az, hogy ezt a kapcsolatot a saját szülei között látja-e.

8. Vigye el a balhét!

A házasság felbontását közös szándékkal, együtt gondolkodva és együttműködve végigvivő szülők esetén a döntés közlésének legjobb módja, ha „kommünikét”, közös nyilatkozatot alkotnak a válásról. Ennek legfontosabb része az a mondat, melyet mindketten képesek kihúzott háttal, szemkontaktust tartva a környezetük tagjainak (gyereküknek, családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, munkatársaknak, ismerősöknek, szomszédoknak, stb.) kimondani.
Például:
– Úgy döntöttünk, egy időre különköltözünk. Így mindnyájunknak jobb.
– Most külön élünk, mert ez szolgálja leginkább a családtagok érdekét.
– Felbontjuk a házasságunkat, így jobban tudunk rá összpontosítani, hogy együttműködjünk a szülői feladatokban.
Egy ilyen közös mondat megalkotása azért is előnyös, mert körülrajzolják vele azok mozgásterét, akik válás hallatán szívesen kezdenek sajnálkozni, bűnöst keresni vagy a sanyarú jövő miatt aggódni – ráadásul többnyire a gyerek füle hallatára.
A kommünikével elősegítik a közös narratíva megfogalmazását, s a gyerek, aki rövidesen kettőjük világa között mozog (apa és anya immár elkülönült világában), mindkettőben biztonságban érezheti magát.
Kommüniké híján, amikor az együttműködésre irányuló próbálkozásai kudarcot vallanak, érdemes „egyedül elvinni a balhét”:
– Miattam ment tönkre a házasságunk.
Erre a kijelentésre csak kevesen fejezik ki mély egyetértésüket kerek szemekkel, bólogatva. A standard válasz struktúrája:
– Azért a párodnak is voltak hibái. Bocs, de emlékszem, micsoda jelentett rendezett Lajos esküvőjén.
Ilyenkor elég még egy pozitív kijelentés a másikról, s a beszélgetést nagy eséllyel más témára terelheti – ami a legjobb jelzése annak, hogy a helyzetet elfogadta, s a válást, mint problémamegoldást jónak tartja. Például:
– Remekül megvan a gyerekkel, s nekem most ez a legfontosabb. Te megkaptad a… ?
– Most mindketten nyugodtabbak vagyunk, és én egyre több szülői értékét látom meg. A vizeseket sikerült… ?
– A gyerekre maximálisan odafigyel, és velem nagyvonalú volt a megegyezés során. Téged elért tegnap?…
Ilyen kommunikációval részben már a következő pontot is teljesíti, ami a tartós békesség egyik alappillére.

9. Előlegezze meg a másiknak a „jó szülő” minősítést!

A szülők válás előtti viszonyulása a gyerekükhöz keveset mond arról, hogyan működnek majd a jövőben. A házastársi kapcsolat feszültségei sok figyelmet elvisznek, a szülői feladatok és a felnőtt élet problémái könnyen interferenciába kerülnek egymással, és a házastárssal való találkozások, kommunikációs helyzetek kerülése azt is magával hozza, hogy a szülő-gyermek kapcsolatra kevesebb idő és tér jut. Ezért felesleges dolog a jövőbe vetíteni a válás előtt körülményeket.
Gondolja meg, a bűntudatkeltésen és a másik bántásán túl van-e bármi értelme az alábbi mondatoknak:
– Te nem is törődtél a gyerekkel, most miért akarod minden nap látni? Jöttél volna haza egyszer is fürdetésre!
– Minden hétvégének az volt a vége, hogy ordítoztál a gyerekekkel a rendetlenség miatt. Akkor most miért nem jó neked, ha én két napos programot csinálok velük?
– Azt se tudtad, melyik mesét szereti és kik a barátai! Most minek akarod magaddal cipelni hetente háromszor?
Az elvált szülők kevés kivétellel jobb szülők, mint a válófélben lévő szülők.
Az apuka, aki addig alig törődött gyerekével, immár mutatja a külvilág felé, hogy igenis, jó apa. A házastársi és szülő szerep elkülönülésével a gyerekkel töltött időben ezentúl apaként van jelen, s apai működése innentől az ő egyedüli felelőssége. Ha ebben megfelelő teret kap, az sokkal több nyereséget hoz a gyerek és az anya számára is, mint a feladatból való kizárása.
– Milyen jó, hogy most sok időt szánsz a gyerekre! Ha kettesben vagytok, könnyebben figyeltek egymásra, nekem meg van alkalmam találkozni a barátnőimmel.
A háztartás és a gyerekek körüli teendőktől túlterhelt, kimerült, autonómiájában erősen korlátozott anyának jobb megmutatni mit nyer az apa szülői együttműködésével, mint azokat a „bűnös” cselekedeteket szemére vetni, melyek valójában a körülmények és a helyzet hatására jelentek meg.
– Ha csak vasárnap este hozom vissza a gyerekeket, lesz egy nyugis hétvégéd és ráadásul pakolnod is kevesebbet kell utánuk.
A férj, aki a párkapcsolati problémák elől a munkájához vagy barátaihoz menekült, s alig találkozott a gyerekével, a válás után az apa-gyerek kapcsolatépítésben olyan örömöket találhat, melyek nemcsak személyesen fontosak számára, de a következő párkapcsolatára is erős kihatással lesznek.
Nőknél a párválasztás elsőrendű szempontja, hogy az illető férfi jó apának ígérkezik-e? Ha az apai működésre már látható minta van, az döntő lehet az új partner elköteleződésében. Gondolja csak meg, milyen képet alkot környezete arról a férfiról, aki a gyerekével meghitt és derűs viszonyban van, s milyet arról, akinek számára a saját gyereke elsősorban teher, kötelezettség?
A szülőtárs értékeinek elismerése, méltánylása a további fejlődés lehetőségét hordozza, erős motiváló erőt jelent. A bűnök és hibák emlegetése ezzel szemben olyan lelkiállapotot hív elő, mely leginkább a helyzet elkerülésére sarkall – épp úgy, mint annak idején a párkapcsolatban.
Valamennyi szülőnek van szülői értéke. Annak a szülőtársnak is, akivel Önnek elromlott a házassága. Szépen énekel, ügyesen tud papírsárkányt eregetni, jól úszik, finom pitét süt, takarosan megragasztja a törött játékokat, türelmesen néz mese dvd-t, szeret biciklizni a gyerekkel, lombházat épít a diófára, remek salátát készít…
Keresse meg, mik azok a dolgok, melyekben szívesen és derűsen van együtt szülőtársa és a gyermekük! Ha már a fejében vannak a jó dolgok, csak egy kicsi lépés, hogy ki is mondja őket. Jó hallani a gyereknek, még jobb a szülőtársnak.
A megelőlegezett bizalmat könnyebb megszolgálni.

10. A gondoskodás és a megélhetés területén a válás után is együttműködés szükséges

A válás a szülői kapcsolat integráns része. A szülőknek továbbra is együtt kell működniük a gondoskodás és a megélhetés terén, viszont erősen korlátozottan szabad együttműködniük az érintés dimenziójában és pontos szabályok szerint érintkezhetnek a társas dimenzióban. Félig tehát együtt maradnak. Másik oldalról: csak félig mennek külön.
A párkapcsolat megszűnése nem jelenti tehát a kapcsolat megszűnését. Sőt, az újfajta helyzet jó kezelése közös gondolkodást, jó kommunikációt, konstruktív együttműködést igényel. A szülőpár tagjai továbbra is osztoznak idejük egy részén (melyet közös gyermekükkel töltenek) és anyagi forrásaik egy részén (melyet közös gyermekükre költenek). A kezdeti, érzelmileg nehezebb időkben talán sikerül úgy megszervezni a hétköznapokat, hogy az anya reggel viszi, az apa pedig délután elhozza az óvodából a gyereket, aki aznap nála alszik, majd szintén az oviban „visszacserélik” a szerepeket, s elsősorban telefonon kommunikálnak – hosszabb távon azonban jönnek a kitüntetett napok.
Születésnapot még lehet kettőt tartani, tojást keresni szintén muris két helyen is, sőt, a Jézuska is hozhat ajándékot két fa alá… De az óvodai ünnepekből, az évnyitókból, évzárókból, bemutatókból, előadásokból, ballagásokból csak egyet tartanak, s a gyereknek jól esik, ha azok róla szólnak, ő lehet a „főszereplő”, akinek szavalatát a szülők mindketten meghallgatják, akinek táncát anya és apa egyaránt megtapsolja, akinek anyák napi műsorán anya mellett mindkét nagyi ott ül.
Az óvodai szünidők, a nyaralások szintén komoly egyeztetést, közös tervezést, nagy összehangolást igényelnek.
A téli vagy húsvéti szünet mellett megoldásra vár a 10-12 hetes nyári szünidő – holott könnyen meglehet, hogy a két szülő évi összes szabadsága kevesebb mint 50 nap.
Miközben a szülőnek feladata és kötelessége jó párkapcsolati mintát (is) adni gyermekének, máris itt van néhány olyan körülmény, melyek bizony a kezdetektől terhet rónak a gyermekes felnőtt újabb párkapcsolatára.
Ezt tisztázni kell az új partnerrel. Egyrészt mert a kapcsolat kezdeti szakaszában az új pár elsősorban az érintés és a társas dimenzión át látja a párkapcsolatot, s ezért könnyen féltékeny, türelmetlen vagy elégedetlen lehet a korábbi partnerrel a gondoskodás és a megélhetés területen tapasztalható együttműködésre.
– Nem akarom, hogy vasárnap este hazavidd a gyerekeidet!
– Miért?
– Mert a feleséged még mindig szerelmes beléd. Tudom jól, hogy minden találkozáskor megpróbál elcsábítani.
– Hiszen csak vacsorázni ülök le velük, hogy könnyebb legyen a gyerekeknek az átállás.
– Nekem ez akkor sem tetszik, és azt is mondd meg neki, hogy ne telefonálgasson rád, amikor a barátainkkal vagyunk. Irtó kínos nekem, amikor a Bandiék előtt a volt nejeddel bájcsevegsz.
– Hiszen csak azt kérdezte, befizettem-e az ovit. Mondtam, hogy igen, és már le is tettük.
– Nem arról van szó, hogy mit beszéltetek, hanem arról, hogyan. Ki nem állhatom azt a mézes-mázas hangot!
Másrészt a gyerekekre fordított idő, anyagi forrás és energia az új kapcsolatban könnyen hiányként címkéződik, s az éppen erősödőben levő gondoskodás vagy megélhetés pilléreket ássa alá:
– Elegem van abból, hogy a gyerekek minden szünidőben itt lebzselnek, nincs egy nyugodt percünk.
– Elmegyünk majd egy hétre kettesben.
– Két hétre meg velük együtt. Egész évre 27 napom van, és a nagy része azzal megy el, hogy gyerekprogramokon jópofizok.
– A szünidő negyedét így is a nagyszülőknél töltik…
– Tényleg, akartam is mondani, hogy soknak tartom azt a napi ötezer forintot, amit a nyaralásra az anyádéknak adsz. Végül is az unokájukra vigyáznak. Mi csak félpanziót kérünk a hotelben, de ha róluk van szó, bezzeg nem fogod meg úgy a pénzt!
A gyerekek és az új partner érdekei természetszerűleg ütköznek egymással. Ha Ön a dolgokat hagyja a maguk „szokásos” medrében csordogálni, rövidesen számíthat rá, hogy súlyos lojalitás konfliktusnak néz elébe.
A legjobb lépés a megelőzés: a hosszú távon fenntartható rendszer közös felépítése. Ha az új partner a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jeleni, akkor arra is van esély, hogy a friss párkapcsolatban a korábbi partnertől született gyermek lehetőséget nyújt a szülői szerep közös gyakorlására. A gondoskodás dimenzióban való kooperáció, a gyermekkel adódó helyzetek közös végiggondolása, az erőforrások elosztásáról való együttes döntés éppúgy a párkapcsolatot erősíti, mint a kettesben töltött meghitt pillanatok vagy a barátokkal való vidám együttlét.
A gyermekkel lakó szülőnek is az elfogadás és együttműködés a leginkább perspektivikus megoldás, hiszen ha a szülőtársnak választania kell párja és a gyerekek között, akkor vagy kevesebb idő és anyagi forrás és pozitív érzelem jut a gyerekeknek (a partner mellett voksolva), vagy egy bús, ismételt párkapcsolati veszteséget megélt szülő, aki a maga bajába feledkezve jóval kevesebbet nyújt érzelmileg (annak ellenére, hogy a gyerekek mellett döntött).
A kiegyensúlyozott párkapcsolatban élő szülőtárs képes valóban társként működni a szülőségben, törődésben, figyelemben, odafordulásban egyaránt, így tartható fenn hosszú távon az együttműködés a gondoskodás és a megélhetés területén.

11. A gyerek kegyetlen, tapintatlan és önző.

Vegyék tudomásul, hogy a gyereknek még nincs kialakult felettes énje, ezért kegyetlen, tapintatlan és önző. A létrejött helyzetet ki fogja használni saját céljaira. Ne essenek át a ló túlsó oldalára! Vállalják magukra a felelősséget, döntsenek a gyerek feje fölött, legyenek tekintettel a hiedelmeire, jöjjön ki a gyerek (is) jobban a helyzetből, mint ahogy belekerült. Messziről kerüljék viszont azt, hogy csökkenjen a gyerekkel szemben támasztott elvárások szintje, netán a korábbihoz képest előjogokat szerezzen.
A gyermek evolúciós programja szerint (tehát, ha egészséges gyerek módjára működik), igyekszik a lehető legtöbb erőforrást saját maga számára megszerezni, legyen szó akár figyelemről, akár tárgyakról, akár időről, akár anyagiakról. Neki ez a dolga.
A szülőé meg az, hogy kereteket adjon, mederben tartson, határokat mutasson.
Ha gyerek megérzi, hogy a válófélben lévő szülők valamelyikében bármely hivatkozásával képes bűntudatot kelteni, ha elő tudja idézni a felnőtt szándékának vagy viselkedésének megváltoztatását, akkor a gyerek azt a mozzanatot fel fogja nagyítani és a végletekig kihasználja.
– Nem tudok úgy aludni, hogy apu máshol alszik.
– És ha kapsz egy új ágyat?… – az anya máris besétált a csapdába.
A gyerek rosszkedvével, elfordulásával, hisztijével olyan bűntudatot tud kelteni, amely extrém dolgokra készteti a szülőt. Ennek elkerülése érdekében Ön azt teheti, hogy bűntudatát – ha mégis keletkezett – titokban tartja, csodás színész módjára elrejti, azaz: hazudik a gyereknek érzéseiről, gondolatairól.
Korántsem arról van szó, hogy a szülőként elkövetett hibáinkat hiba volna a gyerek előtt beismerni, vagy tőle bocsánatot kérni. Arról van szó, hogy a különköltözés, a válás, a másik szülő távolléte kapcsán felbukkanó gyereki kontroll-próbálkozásokat kell idejekorán megállítani.
Ha a válás előtt nyolckor volt a lefekvés ideje, akkor a válás után is nyolckor legyen. Ha a válás előtt csoki-tilalom volt ebédig, akkor az a válás után is maradjon meg. Ha a válás előtt egyedül húzott cipőt a gyerek, akkor várjuk el tőle ezt a válás után is.
Azok a felnőttek, akinek szülei saját magukat háttérbe szorítva, a „gyermek az első” és a „szülőnek lenni nagy gond” ideákkal feltöltekezve nevelték utódaikat, azt tanulták meg az évek során, hogy gyereknek lenni jó, de szülőnek lenni terhes, nehéz, lemondásokkal járó, hosszú rabság. Nos, ezek a felnőttek miért is akarnának felnőttként élni, s főleg miért akarnának gyereket? Hiszen akkor ők lennének a szülők, hiszen akkor terhes, nehéz, lemondásokkal járó hosszú rabság várna rájuk!
Ez a veszély bizony fokozottan fenyegeti azokat a gyerekeket, akiknek – keretek, korlátok és elvárások híján – szüleik lehetővé teszik, hogy kihasználják a válás utáni helyzetet.
Ráadásul további csapdák is rejlenek a gyermeki előjogok felbukkanásában.
– Ez a szegény gyerek, legalább hadd aludjon velem egy pár hónapig, amíg megszokja… – és garantált a majdani pár iránti ellenszenv, akinek megjelenésével a gyerek „visszaűzetik” a saját ágyába.
– Édes kicsikém, látom, hogy nincs étvágyad. Gyere, készít neked a mama valami finomságot. Torta legyen vagy inkább puding? – és a gyerek hamar rááll, hogy az evés körüli tünetképzéssel szerezzen figyelmet.
– Bújj ide mellém. Simogatom a homlokodat, akkor elmúlik az a fránya fejfájás – mondja a szülő és gyermeke megtapasztalja, hogy egy kis betegség mekkora változást hozhat a státuszában. Mi volna akkor vajon, ha egy kicsit nagyobb betegség jönne? Talán újra összejönnének a szülők az ágya körül?
Ezek természetesen tudattalanul zajló folyamatok. Anélkül kezdenek hatni, viselkedésmintákat generálni, hogy a gyerek elhatározná vagy akarná. De ettől még – vagy éppen ezért – a szülőknek nagyon is ébernek kell lenniük az ilyen „extra” működésekre, és nagyon is tudatosan kell ragaszkodniuk a szokásos életmenet és az előre eltervezett ritmus fenntartásához.
S még egy gondolat a tapintatlanság és kegyetlenség témakörében: amikor úgy érzik, a gyerek valamely megjegyzése, észrevétele mélyen érinti Önöket, az elevenükbe talál, olyan fájó gondolatot mond ki hangosan, olyan kellemetlen érzelmet önt szavakba, melyet Önök gondolnak vagy éreznek a helyzetről, önmagukról, egymásról vagy egymás párjáról, akkor fejben sürgősen pörgessék vissza: mikor, kitől, milyen körülmények között jutott a gyermekük ezekhez az információkhoz. Meg fogják találni a forrást. Talán egy ismerősnek mellékesen mondott mondatban, talán egy esti telefonbeszélgetésben, talán egy gesztusban vagy arckifejezésben, melyen keresztül „kilátszott” a viszonyulásuk. A gyerek remek tükör. Igaz, fura módon, gyakran késleltetve jön tőle a reflexió, de mindig fellelhető a forrása. Ezért – ha a gyereket kegyetlennek vagy tapintatlannak érzik – lássák meg benne a maguk szerepét.
Kevés csupán jó szavakat mondaniuk a válófélben lévő vagy volt házastársukról. Hitelesen kell kommunikálniuk. Ami azt jelenti: saját maguknak is hinniük kell, amit mondanak. Ha valamit nem képesek őszintén, hittel mondani, arról inkább hallgassanak, s tegyenek érte, hogy a jövőben jobb legyen. Mert a gyerek „kegyetlensége, tapintatlansága vagy önzése” is az Önök felelőssége.

12. Adjanak pontos választ a „Hogyan ezután?” kérdésre!

A válás komolyan veszélyezteti a családi rendszer egészének életminőségét. A válófélben lévő szülők ezért kerüljék az érintés és a társaság témáját, viszont gondolják végig pontosan a megélhetés és a gondoskodás területét. Alaposan, gondosan, közösen.
A „Bárhogy, csak így ne éljünk!” hangzatos állításra érdemes kérdéssel felelni: „Például hogyan?”.
Nagy dolog, ha a múltbéli fájdalmakról képesek figyelmüket a jövőbéli tennivalók felé fordítani. Ha megteszik, látni fogják: sokkal többet hoz, mint a volt házastárs hibáinak felemlegetése.
Az életük új kereteinek kitalálása a házasság felbomlása utáni első konstruktív lépés lehet. Maradván továbbra is szülők, nemcsak saját maguknak kell ennek sikeréről számot adniuk, de a gyereknek is jó megmutatni, mire jutottak. Legjobban az élmények szintjén tudják ezt neki megmutatni, a hétköznapok történéseiben.
Praxisunkban az új keretekről és a bennük való újfajta működésről létrejött megállapodásokat olyankor tudták a válófélben levő szülők leginkább betartani, ha a megállapodás írásos változata is elkészült. Nem a dokumentum hivatalos jellege miatt fontos ez, hanem azért, mert a közösen megfogalmazott mondatok leírása teszi lehetővé a valóban pontos egyeztetést. Segít egy olyan közös képet alkotni a jövőről, melyben a gyereknek megvan a helye, az otthona, az életritmusa, a kapcsolattartási lehetősége mindkét szülőjével.
Ha Önök – segítséggel vagy kettesben – papírra vetették, hogyan lesz ezután, azt tudni fogják világosan kommunikálni, sőt, képesek lesznek aszerint cselekedni is.

 

Hová tűnt a nyugalom?

A boros ballon

– Már mindent próbáltunk Esztivel… – kezdte Ági.
– Még csak 8 éves – igyekeztünk kicsusszanni a „minden-mindig-sohasemmi” csapdából.
– Hát logopédus, nevelési tanácsadó, ilyesmik – fejtette ki Zoli, az új apuka.
– Nevelési tanácsadó dadogás ügyben?
– Még az is baj vele, hogy hebrencs.
– Hebrencs?
– Kapkod, semmit sem fejez be, nem tud figyelni – adta egymásnak a szót Ági és Zoli.
– Van olyan, amikor befejezel valamit? Mert az látszik, hogy most figyelsz – fordultunk Esztihez.
– Van. Iiigenis vaaan.
– Tudod mit tudunk mi?
– Kikikikérdeznek majd.
– Trükköket tudnunk.

Egy kis transz, csak annyi, mintha a tengerparton nyakig betemetnék homokkal, és Eszti máris ott találta magát a nyugalom szigetén. Könyöke a fotel karfáján, tenyerében egy boros ballon talpa. A fél literes kehely félig volt vízzel, amikor a tenyerébe tettük, azután lassan töltögettük.

– Hihetetlen – mondta kissé kásásan forgó nyelvvel – már amikor a kezembe vettem, akkor sem hittem, hogy meg tudom tartani.
– Nézd, milyen tükörsima a vízfelület.
– Mint egy varázstó.

A boros ballon szára mintegy tíz centiméter, kelyhe több mint fél literes. Dinamikus eszköz, arra szolgál, hogy ügyesen lötyögtetve benne néhány korty vörösbort meggyorsítsuk az oxidációs folyamatot. Ezúttal azonban színültig töltöttük. A felületi feszültség miatt már feljebb volt a víz felszíne, mint a pohár széle.

– Már púpos – álmélkodott Eszti – most már tényleg mindjárt kicsordul. A ruhámra.
– Tiszta víz, megszárad hamar.

Melyik verset mondanád el most a legszívesebben.
– Forog a világ.

Ismeretlen vers, azóta sem bukkantunk a nyomára. Tökéletesen mondta, kissé nehezen forgott ugyan a nyelve, de folyamatosan. Végül elmosolyodott:
– Olyan lassan csordogál most az idő. Nem is tudtam, hogy ilyet is tud…
– Hát igen – kezdte Zoli – a nagy igyekezetben még jobban kapkodtunk. Ide vittük, oda vittük, még ezt is, még azt is…
– Nyilván túlkompenzáltunk. Azt akartuk, hogy ne viselje meg a válás. Egyáltalán.

Eszti közben békésen ücsörgött kezében a pohárral. Csak néha álmélkodott:

– Nem is érzem a súlyát – egyedül is megpróbálom majd – mintha az a víz tenger lenne, én meg egy szigeten ücsörögnék…

Pénz, karrier, csillogás – örömmel

Pénz, karrier, csillogás

Részlet a könyvből.

…Dóra szépen leült a bölcsőde várójában, kinyitotta laptopját és írni kezdte a pályázatát. Úgy várt erre a pillanatra, mint a rab az utolsó méterekre titkos alagútjában. Napról napra ez volt a reménysége, erre készült, amikor megkönnyebbülten kijött az alvó gyerekektől, amikor kicsit korábban ment aludni, mint férje, Karcsi, amikor ellenőrizte, húzott-e gumit Karcsi, ha mégis elkerülhetetlenné vált a házastársi kötelesség teljesítése. Mert a második gyerek után már majdnem szabad volt az út. Már látszott az alagút vége, amikor Karcsi bedobott egy ügyes trükköt:
– Tampont is írtál fel? – kérdezte, amikor bevásárolni indultak és átnézték a listát. – A múltkor fogyóban volt.
Dórának ettől az volt a benyomása, hogy a ciklusa vége felé jár. Így este nem ellenkezett különösebben, amikor Karcsi elkezdte a szokásos gumis huzavonát.
Azonnal terhes lett.
Karcsi persze tagadott, ő csak gondosságból kérdezte a tampont, váltig állította, ő sem akart több gyereket.
– De tudattalanul magadhoz akartál láncolni. Érezted, ha kitörök otthonról, felveszem a nyúlcipőt – mondta Dóra már a terápián, merev arccal maga elé nézve.

Akár akarta Karcsi, akár csak tudattalanul akarta, akár csak a kéjvágy vitte rá, Dorka első szökési kísérlete három évre meghiúsult. A másodikat már alaposan előkészítette. Hildát még a terhessége alatt elkezdte bölcsibe íratni, várólistázott, lobbizott, kavart, így elérte, hogy már októberben, alig két éves két hónapos korában elkezdhesse beszoktatni. Azon a laptopon, ott, a váróban pedig pályázatokat írt. Úgy gondolta, decemberben tud kezdeni, megfigyelte, hogy az a jó hónap, valamiért engedékenyebbek a munkaadók. Karcsiban folyamatosan tartotta a lelkifurdalást Hilda ügyében. Megígértette vele, ha beteg lesz a kicsi, otthon marad vele, miután sikerült állást találni.
– Már amennyi esélyem lehet három gyerekkel – tette hozzá rezignáltan. Pedig tudta, hogy megcsinálja.
Ott, a bölcsi várójában szépen letöltötte a ma szokásos cv és motivációs levél mintákat, nézegette a HR-esekről szóló blogokat. Aztán elkezdte megírni saját cv-jét és motivációs levelét. Mint amikor a pillangó kikel a bábból és elkezdi fölpumpálni a szárnyait, úgy bontakozott ki Dóra lelke mondatról mondatra. Elkezdte látni magát a HR-es szemével. Szép, fiatal sikeres nőnek látta magát és lelkesülten írt tovább.
Néha persze elmerengett, csak úgy nézett maga elé, például amikor azon gondolkodott, letagadja-e a gyerekeket.
– Nagyon tetszik a Hilda név! Persze a kislányod is tündér aranyos, de a neve is nagyon tetszik. Én annyit gondolkodtam Soma nevén, persze az is nagyon tetszik, de a Hildát azt irigylem… – tette le a Kiskegyedet Somanyuka.
– Szerintem a Soma is telitalálat, csuda jópofa kölyök – vágta rá Dóra rémülten, mert tudta, most az jön, hogy…
– Hogyan jutott eszedbe?
– Amikor a férjem megkérdezte, akarom-e, azt válaszoltam, akarja a Gobbi Hilda – felelte Dóra valami vagányságtól megszállva.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Somanyuka gyanakvón.
– Én sem értem. Apám szokta mondogatni, ha finoman azt akarta kifejezni: akarja a fene.
– Te nem akartad Hildát?
– El tudtam volna vetetni, még egy hetes sem volt, amikor már tudtam, hogy jön. De sok a három gyerek. Nekem sok.

Somanyuka sóhajtott egyet és felvette a Kiskegyedet. Dóra pedig írni kezdett arról, hogy három gyerek tanította önfegyelemre, munkabírásra és kitartásra. Hozzátette, a gyerekhez megvan a szükséges családi és intézményes háttér. Motivációs levelét arra építette, hogy kiéhezett a munkára. Mint bábból kikelő pillangó szárnyát a folyadék, úgy járta át a magabiztosság. Már látta magát, amint a fekete magas sarkú cipőjében és a nagyon visszafogottan ezüsttel díszített fekete ruhájában magabiztosan leül a HR-essel.
– Most megcsinálom – gondolta, amint Somanyukára pillantott.
Az első úgy indult, mintha a Mennyországba készülne. Élvezte a recepciós lány kutató pillantását, büszkén lépdelt végig a HR-es mögött, aki személyesen jött le elé a portára, derűsen nézett körül a nagy teremben, ahol az a kedves zsongás volt, ami beszélgetésből, számítógép ventillátor zajából és egyéb szöszmötölésből származott. A mellékfolyosón, ami a tárgyalóhoz vezetett, egy kicsit már arra is figyelt, hogy könnyedén lépdeljen.
– Tisztellek a három gyerekért! – nézett rá vissza a nő. – Persze irigyellek is. Én még az elsőnek is félve futok neki – tette hozzá.
Odabent a tárgyalóban már a szokásos forgatókönyv szerint folyt a beszélgetés, mindketten beleálltak a szerepükbe. Dóra biztos volt benne, hogy vissza fogják hívni a második fordulóra, ahol találkozik majd egykori évfolyamtársával, akivel a HÖK-ben is nyomultak. Ám mire ide kellett volna jönnie, már Mikulásra készült az új helyén. Ottó ragaszkodott hozzá, hogy hozza el a gyereket. Dóra hárított, mert amikor még csak Zsombi volt és az első munkahelyére mentek vissza, egyfolytában gyötörte a sírás. Akkor megfogadta, soha. Eztán Karcsi rábeszélte, együtt menjenek el az ő cégéhez, Zsombi már nagy, Fannit pedig ő fogja a karjában tartani. Másképp lett. Karcsi két perc után lelépett az új közép-kelet-európai képviselővel, aki aznap érkezett LA-ből, jetlegre panaszkodott és el akarta magyaráztatni magának ez a Mikulás-dolgot. Zsombi leöntötte magát ragadós baracklével, Fanni pedig bűzleni kezdett. Dóra újra megfogadta, soha többet.
Ottó azonban rábeszélte. Első útjukon, amikor meglátogatták az egyik beszállítót és visszafelé megálltak ebédelni. Ottó egyszer csak mélyen Dóra szemébe nézett és így szólt:
– Szeretném a gyerekeidet is – kis szünetet tartott – megismerni.
A mozdulat, ahogy koccintásra emelte az ásványvizes poharat, arra utalt, hogy a dodonai hangsúlyozásnak mélyebb értelme van. Dórát megint elöntötte az a lepkeszárnybontó melegség, ami oly sok erőt adott neki.

Károly már sírva jött el hozzánk:
– Elvesztettem három gyermekemet és a feleségemet.
– Hogy érti?
– Elvették tőlem.
– Kicsoda?
– Ottónak hívják.

Hittünk neki.
Azután, amikor szép lassan kiderültek Dóra motívumai, kezdett látszani a hordozórakéta, ami kilőtte a családból, főleg a párkapcsolatból, és felsejlett az a végtelen, amely felé  útnak indult.
Ez utóbbit szokták a pénz, a karrier és csillogás vonzerejének tekinteni. Mi azonban azt tapasztaljuk gyakorlati terápiás munkánk során, hogy a pénz, karrier, csillogás sokkal kevésbé vonzó dolgok, mint azt hinnénk. Azok, aki számára a pénz, karrier, csillogás együttese vagy egyike a fő motiváló erő, bizony komoly bajban vannak.
Kemény tézis, ez, legalább olyan módszeres megközelítést igényel, mint Dóra szökése.

Kezdjük tehát azzal az erővel, ami kilőtte Dórát a családból, de főleg a párkapcsolatból. Négy fúvókája volt ennek a hordozórakétának.
Az egyiket nevezzük társas létnek. A Mikulás est a jetleges amerikaival azt szimbolizálja, hogy Dóra – sok asszonytársával együtt – be volt szorulva a gyerekek társaságába. Gyerek fejjel kellett gondolkodnia, folyamatosan jelen lenni a gyerekek sokszor egyszerű és egyhangú világában. Felnőtt felelősséggel. Szeretett volna néha csak úgy egyedül kiülni a WC-re, távoli álmai között szerepelt, hogy fogja a tatyóját és flangál egyet a kirakatok előtt vagy a folyó partján, esetleg egy parkban. Az pedig, hogy felnőttek úgy figyeljenek rá, mint felelős felnőttre, akinek szava van és aki együtt gondolkodik, azután döntést hoz, még Dóra legmerészebb álmaiban sem fordult elő. Annál erősebben nyomasztotta az a kimondott, de leginkább sugallt elvárás, hogy örüljön, ha azokkal a tündér aranyos gyerekekkel lehet. Ezért bosszantotta annyira Somanyuka, ezért kerülte anyósát, sőt, saját szüleit is. Mert nekik elég volt egy pillantás azokra a tündér aranyos gyerekekre, máris ellepte őket a boldogság, máris irigyelni kezdték Dórát, milyen jó neki, hogy ilyen tündér aranyos gyerekekkel lehet. Hogy ilyenek vannak nekik. Milyen kár, hogy így felemelték a nyugdíj korhatárt, hogy nekik nincs idejük unokázni. És amikor más segítséget igyekezett szerezni Dóra, akkor kiderült, az emberek, akik olyannyira irigylik ezeket az ő tulajdonában és fennhatósága alatt lévő tündér aranyos gyerekeket, bizony megkérik az árát annak, hogy ők is részesülhessenek ebben az örömben. Kiszámolta, hogy egyetlen nap, mármint 24 óra annyiba kerülne, mint amennyit Karcsi aznap keres. Pedig Karcsi jól keres. Azt hangsúlyozza is. Ezért is vált a hordozórakéta másik komoly energiaforrásává a megélhetés dimenzió.
Nézzük csak a Mikulás példát: amikor Karcsi magyarázta el a Los Angelesből érkező kisfőnöknek, mi a különbség a Mikulás és a Santa Claus között, akkor a megélhetésükről gondoskodott. Amikor ugyanezt Dóra magyarázta Fanninak, akkor ugye inkább csak költöttek, mert Fannin keresztül a család komoly erőforrásait szívja le a fogyasztói társadalom. Természetes hát, hogy Dóra is arra vágyott, hogy az ő felelős, koncentrált és megterhelő tevékenységét elismerjék. Ahelyett, hogy a társas helyzethez hasonlóan itt is a tündér aranyos gyerekekkel való foglalkozás gyönyöreit ecsetelnék neki.
Ott van még az a dimenzió, ami anyai identitását leginkább megerősítette, ami tartotta benne a lelket: agondoskodás. Az, hogy szükség van őrá, hogy rá vannak utalva a gyerekei és ő a legfontosabb számukra. Csakhogy Dóra néha elvárta volna azt, amit az emberek ilyen helyzetben elvárnak egymástól: némi szimmetriát, hálát, köszönetet, viszontgondoskodást. A való helyzetből ez bizony mind hiányzott, viszont gondoskodás helyett kapott akarnokságot, hisztit és indulatkitöréseket.
Ne feledjük azonban: Ottó azzal vette le a lábáról, hogy a gyerekeit is akarta. Dóra elfogadta a tündér aranyos gyerekekeit, folyamatosan gondoskodni vágyott róluk a jövőben is, csak éppen a felnőttektől várt volna érte némi elismerést. A társadalomtól ezt aligha kapta meg, hiszen abból a segélyből, amiben a gyerekek gondozásáért részesült, két napra sem talált volna saját magával összemérhető munkaérőt. Karcsitól talán kapott elismerést? A férjéről sütött a meggyőződés, hogy ő nagyságrenddel fontosabb, értékesebb és jövedelmezőbb tevékenységet folytat, mint Dóra, akinek más dolga sincs, mint az ő tündér aranyos gyerekeit nevelni.
És itt érkezünk el ahhoz, akit magyarázatként maga előtt tolt Karcsi. Ottóban látta az okot, pedig arról szólt a dolog, hogy Dóra a legkevésbé szexre vágyott. Még akkor sem feküdt le Ottóval, amikor Karcsi már nálunk sírdogált. Mert Dóra még nem volt eléggé felkészülve a szexre. Először helyre kellett állítani a saját nőiességébe vetett hitet. Először egy kicsit saját magába kellett újra beleszeretnie, mielőtt el merte hinni, hogy valaki igazán szeretné szeretni. Mert a férje számára szépen lassan szexpartnerré változott.
– Neked én csak egy mérsékelten nedves punci voltam, amiben néha maszturbáltál – vágta egyszer Karcsi fejéhez.
Dóra azonban felnőtt érintésre, odafordulásra, pillantásokra és szavakra vágyott. Olyasmire, amit udvarlásnak vagy erotikának nevezünk. Mégis jobb azonban itt az érintés szakkifejezést használnunk, mert ezzel rámutatunk: mindezt jórészt és jó ideig a gyerektől kapta meg. Egészen sokáig. Elég hosszan ahhoz, hogy Karcsit már kilőjék a családból ugyanazok az erők, amiket eddig felsoroltunk. Mert ő bizony inkább végzett olyan tevékenységet, amiért megbecsülték felnőtt társai, amit néha abba lehetett hagyni és némi autonómiát élvezni.
Volt tehát elég hajtóerő, ami felvitte Dórát ama irodaház negyedik emeletére. Mint láttuk, ennek semmi köze pénzhez, karrierhez, csillogáshoz, érthető és méltányolható emberi igényeket elégített ki.

Nézzük meg most azt a szívóerőt, amit hajlamos a mi társadalmunk, kultúránk és morálunk a pénz, karrier, csillogás sátánháromságához kötni. Mert vegyük észre: Dóra figuráját, az amerikai stílusú és tulajdonú multi bérencét, a csalfa asszonyt, aki szabadulni akar tündér aranyos gyerekekeitől, aki boldog, ha ezüsttel pókhálózott ruhájában és magas sarkú cipőjében végigbilleg a folyosón Ottó nyálcsorgató pillantásától kísérve, bizony, Dórát úgy alkottuk meg, mint a „pénz, karrier, csillogás fertő” élő hordozóját. Mint egy amcsi sorozat szinglivé visszavedlett hősnőjét.

De kérdezzük meg igaz szakmai lelkiismeretünket:
– Pénz, karrier, csillogás volt az, amire vágyott?
– Vágyott ám a Gobbi Hilda – vágná rá Dóra.
– Akkor mégis mire? – tehetnénk fel neki a kulcskérdést.
– Elismerésre, megbecsülésre, szeretetre… – lenne a tétova válasz, ami mögül kibuggyanna a tündér aranyos gyerekek miatti lelkifurdalás.
Hát segítsünk egy kicsit Dórának. Először is, arra vágyott, amit Karcsi megkapott. Punktum.
Másodszor nézzük meg, hogy az amcsi multi mennyivel ügyesebben használja ugyanazokat az erőforrásokat, amiket társadalmunk képtelen a gyermeknevelés szolgálatába állítani. Kielégíti Dóratársas igényét. Felnőttek között lehet, ahol autonóm személyiségként kezelik. Úgy van kialakítva az iroda, hogy láthasson, de legalább hallhasson másokat, de mégis tudjon autonóm módon tevékenykedni. Otthon vagy egyedül volt Dóra, vagy irányítások, tanácsok, elvárások záporoztak rá, hogyan legyen jó anyja a tündér aranyos gyerekeknek. És persze folyamatosan ott élt benne a bűntudat, mert néha elvesztette a türelmét, mert másképpen mondott valamit, mint ahogyan az a gyerek számára érthető lett volna. Szóval egy sor egymásnak ellentmondó normának és elvárásnak kellett volna megfelelnie, élükön a sajátjával. A cégnél viszont az a kirívó, ha néha ellentmondanak a követelmények, ha néha túllépnek valamilyen normát, standardot, szerződést, elvárást. A cég viszonylag jól odafigyel arra is, hogy növelje az alkalmazottak közötti társas érintkezési felületet. Rövid beszélgetések munka közben, kiszálláskor, együtt elköltött ebédek, tréningek. Képzeljük csak el, mennyire abszurd lenne, ha ilyenkor ott lennének a gyerek.
A kép groteszksége onnan származik, hogy a gyerekek evolúciósan rögzült programja a maximális figyelemre törekvés. Az, hogy azonnal közbenyomulnak, ha két felnőtt megpróbál egymással felnőtt hangon kommunikálni, sőt, akkor is, ha csak telefonálni szeretne. „Anyúúúú!” Ilyenkor mindent megtesznek, hogy magukra vonják a figyelmet, rosszalkodnak, ha arra tanultak rá, balesetet szenvednek, ha arra tanultak rá, csépelik a felnőttet, ha arra tanultak rá – valamire rátanulnak, mert így vannak programozva. A felnőtt viszont úgy van programozva, hogy vágyik a felnőttek társaságára, a tőlük kapott érintésre, odafordulásra, elismerésre, még pontosabban a horda rangsorában betöltött magasabb pozícióra. Hát erre a mi kultúránkban a gyerek révén aligha tehet szert. A pénz, karrier, csillogás társasági része előbb érhető el a célba szellentés művészetének gyakorolgatásával, mint tündér aranyos gyerekek nevelésével.

Látott már valaki olyan pénz, karrier, csillogás show műsort, amibe behívtak valakit, mert tündér aranyos gyerekekei vannak? Utoljára talán Magda Goebbels anyai teljesítményét tematizálta a média, igaz, elsősorban férje nyomására és ideológiai okokból. Mégis jól jellemzi a média érdeklődését, hogy most azt tematizálják, pontosan hogyan végezte ki hat gyermekét.

Dórát tehát azzal szívta magába a multi, ami leginkább emberi igényünk. Ez a kurkászás, a grooming, a társas együttlét igénye. Valóban, nem csak emberi, állati igény is, de attól még nem ördögi. Csúsztatás lenne összekeverni a pénz, karrier, csillogás iránti igénnyel. Amint ezt Karcsi sírva meg is tette. Pedig tehetett volna mást is Karcsi: biztosíthatta volna Dóra számára a felnőtt társaságot saját személyében. Igaz, erre a gyerek otthon aligha adtak alkalmat, mert közbenyomultak, de hát így meg nagyobb erők nyomultak közbe, amik szétfeszítették, távolra sodorták őket egymástól.

Amikor azt tanácsoljuk a szülőknek, saját párkapcsolatuk érdekében jelenjenek meg együtt társaságban, mutassák meg közös identitásukat, összetartozásukat, azt, hogy ők még mindig egy szép pár, akkor általában racionális ellenérvek jönnek: mikor, hogyan és kinek passzoljuk le a gyerekeket, már elkoptak a régi barátok, stb. Annyit tudunk mondani, ez közös kreativitásuk kérdése. És arra tudunk hivatkozni, hogy íme, a kegyetlen, profitra, hatékonyságra törekvő multi figyel erre. Mi több, szent profitjából áldoz is erre. Többet fordít szervezetépítésre, tréningekre a maga kasszájából, mint amennyit a szülők a családi kasszából. A pénz, karrier, csillogás iránti vágyat elégíti ki egy flancos karácsonyi fogadással? Lehet. Melléktermékként azonban eleget tesz a társas igényeknek. Hatékonyan, kiszámítottan és a profitja érdekében. Attól még tanulhatunk tőle.

A másik tényező, ami Dórát beszippantotta, eléggé evidens módon a megélhetés. Míg ugyanis ő Karcsi és a társadalom megítélése szerint csak költött, míg a társadalom őt nagyvonalúan segélyezte, Karcsi sűrű sóhajok között eltartotta, addig Dóra bizony szorongott. Hiszen ő csak kiadott, bevétele alig volt. A párkapcsolatból hamar kiürült a megélhetésről való együtt gondolkodás igénye. A pénz tehát, amivel a karrier és a csillogás mellett magához szipkázta a multi, részben a párkapcsolati egyensúlyra, szimmetriára törekvést fejezte ki, részben, sőt, még inkább az érték elfogadását. A pénz mint egyetemes értékmérő összehasonlítási alap: a tündér aranyos gyerekek neveléséért tized annyi jár, mint a dolgozós munkáért. Szokás ilyenkor mindenféle „igen, de…” típusú közbevetést tenni. Ezek arról szólnak, hogy tulajdonképpen, lényegileg és alapjában Dórának jó a tündér aranyos gyerekekkel. Dóra azonban erre azt mondja, neki egészen jó Ottóval kiszállásra menni, izgalmas tárgyaláson részt venni, vagy a szemébe nézve koccintani. Elege van abból, hogy gyámkodjanak felette, egy kalap alá véve a tündér aranyos gyerekekkel. Elege van abból, hogy Karcsi azzal érvel, neki lesz jobb, ha nem húz óvszert. Mármint neki, Dórának.
A pénz tehát megélhetést jelent Dórának és értékei elismerését, szorongása csökkentését és autonómiát. Azt, az elvárást jelenti a pénz, hogy egyenrangú félként vegyék be a megélhetésről szóló döntések meghozatalába, Karcsi hiedelme helyett, hogy ő a családfenntartó, Dóra pedig rendelkezzen szabadon az ő „kis pénzecskéje” felett, amelyet maradék autonómiáját féltve kivett a bankból és egy kis borítékban őrizgetett.
Mennyivel világosabb és egyenesebb ajánlattal szipkázta őt be a multi: ennyit adok, ha ennyit megteszel értem. Ha kell jó, ha nem kell, nem baj. Semmi közöd hozzá, te mennyit hozol nekem, te nekem ennyit érsz. Ha magadnak többet érsz, akkor alkudj ügyesebben. Ha kiderül, hogy másnak többet érsz, emelem a tétet vagy elengedlek. Karcsi viszont magába zuhant, amikor kiderült, Dóra többet ér másnak. Ahelyett, hogy emelte volna a tétet, jött morális és vallási érvekkel. Még a házasság szentségét is felemlegette, amitől Dórának erős ordíthatnékja támadt. Mi pedig felhívtuk szíves figyelmét arra, hogy a házasság szentsége mást jelent, mint azt, hogy bármit el kell viselnie annak, aki felvette. Ez azonban mellékszál, mert a lényegi kérdés, hogy a multi nevű vetélytárs pénz formájában valami ördögi dolgot ígért-e, valami öncélú dolgot ígért-e, sok-sok nullát egy virtuális banki felületen, ahogy a pénz a gazdagoknál megjelenik, avagy ellenszert a szorongásra és tápot az autonómiának. A karriert a csillagos ég felé vezető magányos útként kínálta-e Dóra számára, vagy a folyamatos haladás ígéreteként, a folyamatos veszteség helyett, amit akkor élt meg, amikor ő „csak költött” Karcsi pedig „csak hozta a pénzt a házhoz”.

Módszeres levezetésünkben most oda jutottunk, hogyan szipkázza el a multi Dórát a gondoskodás dimenziójában a családjától. A válasz: leginkább sehogyan. A mi kis becsempészett okfejtésünk erről kizárólag arra mutat rá, milyen könnyen stigmatizálunk. Miközben azzal indult az írás, hogy Dóra ül a bölcsődében, hogy Dóra gondoskodik a gyermekéről, miközben kiszúrja a szemünket, hogy az összes képben, amit behoztunk róla, ott vannak a gyerekei, mégis könnyedén stigmatizáltuk őt azzal, hogy megmutattuk a pénz, karrier, csillogás rá ható erejét. Ezzel a kérdés magjához érkeztünk: a pénz, karrier, csillogás démonizálásához. Remélhetőleg sikerült az olvasónak is megadni az élményt, amely abban áll, hogy bizony, azt asszociáljuk, kötjük, ragasztjuk gondolagtban a pénz, karrier, csillogás iránti vágyunkhoz, hogy ezzel elvetjük a gyerekeinket. Megtagadjuk a róluk való gondoskodást, felrobbantjuk a családot és a bulvár média rabjai leszünk, mert hiszen annak hiénái gyűlnek a pénz, karrier, csillogás áldozatainak még mozgó tetemei köré, hogy beszámoljanak jól megérdemelt agóniájukról és cafatokra tépjék őket.
Ez a megbélyegzési hajlam tudományosabb terminusokban azt jelenti, együttjárást tételezünk fel a pénz megléte, a karrier felívelése, a szemet gyönyörködtető csillogás és a gyerek elhanyagolása, a züllöttség és az önimádat között. Ez a meggyőződés részben katolikus kultúránkban gyökerezik, részben projekciókon alapul, bizonyítást azonban mindmáig nem lelt. Ellenpróbája annál érdekesebb.

Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy lemondjon az értékek mérhetőségéről, ami a pénz egyik funkciója? Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy elvesse a törekvést, az igyekezetet, a jövőképet, az álmokat, amik a karrier iránti vágy mozgatói? Milyen lesz az a gyerek, akit lenevelünk a csillogás iránti vágyáról a szürkeség depressziójába taszítva?
Hogyan nevelünk gyereket hatékonyan? Saját példánkkal.

Ha Dóra benne ragadt volna abban, hogy a gyermeknevelés egy áldozat, a gyermek pedig egy nagy gond, akinek feláldozza magát, akkor aligha nevelte volna gyerekeit a felnőttség iránti vágyra. Arra nevelte volna őket, hogy bizony, van aki feláldozza magát értünk, aki megoldja a gondjainkat – ez a felnőtt feladata. Ergó: nem akarnának felnőni. (Ahogy Tari Annamária fogalmazott: „nem akarok kilépni a felnőtt életbe”.)
Ha Dóra eljátszotta volna a neki szánt szerepet, azoknak a népes táborát gyarapította volna, akik húszas, harmincas éveikben, de még nyugdíjas korukban is a szülők és a társadalom gyámsága alatt élnek.

Mit tett Dóra ehelyett? Gondoskodott Hildáról. Ezzel ugyancsak ősi ösztönének tett eleget. Mert a mi veleszületett emberi magatartásformánk ezen a téren valami olyasmi, hogy egy ideig csimpaszkodni hagyjuk a gyereket, azután elkezdjük belemeríteni a közösségbe. Keressük azokat, akik ugyancsak gondját viselik a gyereknek, részben egy kapcsolati hálót szőve ki neki, részben pedig azt biztosítva, hogy még több virág nyíljon számára a gyermeki örömök kertjében. Vajon ide tartozik a bölcsőde? Egy sivár életű anyukához képest igen. Egy elvágyódó szülő világában van helye. Ezért is mutattuk úgy be, mint a pénz, karrier, csillogás ellenpólusát. A stigmatizálás egyik legfőbb támadási felületét. A gyerekek lepasszolásának intézményes formáját. A szülői gondoskodás csődjét.
De mit is állítunk ezzel? Dóra azért adta bölcsődébe Hildát, mert elvakította a pénz, karrier, csillogás? Vagy már azért nem akart harmadik gyereket, mert ez a vakság még korábban rátelepedett?
Korántsem! Dóra azért bölcsődébe adta Hildát, mert meggyőződött róla: rajta kívül a bölcsőde gondoskodik a kislányról a legjobban. Alaposan megismerte a gondozónőket, látta hogyan élnek együtt a gyerekekkel, hónapokkal korábban összehangolta Hilda napirendjét az ottani ritmussal. Elkötelezett profikra bízta azt a két évest, akit senki más nem vállalt volna heti öt napon át napi nyolc órában.
Kit vakít el igazán a pénz, karrier, csillogás? Azt, aki meg van győződve arról, hogy Dórának és csak Dórának a kötelessége a gyerekekről gondoskodnia. Ez pedig cseles vakság. Általában attól óvja meg a környezetet, hogy felismerje saját szerepét.
Nézzük csak, milyen meggyőző ereje van a mondatnak:
„Dóra jó pénzért állásba ment, most egy nagy cégnél mászik felfelé a szamárlétrán, miközben ezüstszállal átszőtt ruhája alól kivillan a piros tanga.”
S ki mondja rá ezt? Aki tehetne valamit ezért, hogy Dóra a gyerekek érdekében, életük sokszínűségére törekedve megoszthassa a gondoskodást másokkal. Az kiabál a leghangosabban, aki elzárta Dórát a társas érintkezés örömeitől. Az vet rá követ, aki kitette a megélhetés miatti szorongásnak, aki megvonta tőle az érintés örömét.

Mielőtt azonban a feldühödött nép kaszára, kapára kapva Karcsit kiált, megint egy manipulációs fogásra hívjuk fel a figyelmét. Egy személyre fókuszáltuk a bűnt. Először Dórára, azután most Karcsira.
Pedig a pénz, karrier, csillogás problematika gyökere éppen a bűnbakkeresés. Az igény, hogy ott, ahol pénz, karrier, csillogás van jelen, automatikusan poklot, kutyálkodás és csődöt keressünk. Miközben a valóság az, hogy a siker mélyen belénk kódolt belső igényünk. Meglehet, kerülő utakon, de az egészséges ember törekszik rá.
Mitől kap gellert ez a természetes igény? Miért van mégis rossz érzésünk Dórával kapcsolatban?
Képzeljük csak el tíz év múlva. A karrierje addigra már a középvezetésbe vinné. Régi kapcsolatai alig élnének már, barátai lekoptak volna, gyerekeire nehezen tudna figyelni, olyannyira lefoglalná fontos és felelősségteljes munkája. Az egyszerű emberi szükségletek, amik egykor kifeszítették pillangószárnyait, immár egy multi lélektelen profitnövelését szolgálnák. Bankszámláján gyarapodnának a nullák, olyan tárgyak kerülnének tulajdonába, amelyeknek kevés köze van a meghitt emberi együttléthez. A csillogás pedig lételemévé válna, hozzászokott volna, észre sem venné. Elfelejtené lekapcsolni a reflektorokat. Épp oda jutna, amitől a terápia idején féltettük. Úgy tűnne, igaza lett Somamának, úgy gondolnánk, joggal sírt nálunk tíz évvel azelőtt Karcsi. Talán felmerülne a gyanú, hogy mindez egy jóslat önbeteljesülése, hiszen Dórától azt várta el a környezet, hogy kiégjen és addig hajtva a mókuskereket, amíg ájultan kiszédül belőle. Sok igazság lehet ebben is, de ettől még ijesztő a kép. Ez is egy lehetséges jövő.

Az egyszerűbb megoldás azonban a változásra épít. Arra tényre, hogy a pénz, karrier, csillogás átalakítja Dóra életét. Márpedig minden változás egyensúlyvesztéssel, megterheléssel is jár. Könnyen megértjük ezt, ha valaki elszegényedik, megbukik, visszazuhan a szürkeségbe. Mellé állunk, segítjük, hiszen nehéz neki elfogadni az új helyzetét. Vegyük észre: nem abban segítjük, hogy újra pénze legyen, hogy ívelni kezdjen a karrierje, hogy csillogjon! Dehogy. A barátok, akik a bajban ismerszenek meg, azt segítik, hogy elfogadja az új helyzetét. A siker azonban gyakran lepattintja a barátokat. A siker inkább a haverokat vonzza.
A sikerben és a bukásban az a közös, hogy mindkettő olyan változást hoz, amivel meg kell küzdeni. A bukás esetében ezt elfogadja a környezet, a sikert aligha segít feldolgozni. A sikerrel egyedül marad az, aki részesül benne. És ami még nehezebb: alig van mintánk a siker feldolgozására.

Nézzük először, miért tolerálja környezet olyan nehezen, ha valaki csillogni-villogni kezd, pénze lesz és felfelé ível a karrierje? Azért, mert úgy vagyunk programozva, hogy a közösség, amiben élünk, véges erőforrásokkal rendelkezik. Ha tehát valakinek több lesz, akkor a közösség többi tagjától veszi el. Egy másik evolúciós programunk, hogy szeretnénk magas pozíciót magunknak. Ha valaki nálunk feljebb jut és ott ragyog, szeretnénk lehúzni magunkhoz vagy másképpen fölébe kerekedni. Például kétségbe vonjuk a pénz legalitását, megkérdőjelezzük a karrier tisztaságát, a csillogást pedig talminak minősítjük. Ezt nevezi és ítéli meg a köznyelv irigység címke alatt.

A sikeres ember azonban másképpen éli meg mindezt. Felborul belső egyensúlya, megrázkódtatás éri. Törekszik egy új egyensúlyi helyzet kialakítására, csak éppen hiányoznak a mintái. Ritkán áll rendelkezésére erre a szituációra alkalmas viselkedésminta. Nehezen tudja kezelni az új helyzet.

Addig, amíg a pénz, karrier, csillogás zárt kör osztályrésze volt, addig a körben lévőknek megvoltak a hozzá tartozó magatartásmódjaik is. Egy uralkodóház tagjának viszonylag kis küzdelmébe kerül elfogadni, hogy van pénze, kiszámítható karrierje, és csillogás veszi körül. Még a gazdagabb családok hagyományrendszere is erről szól.
Dórának ez aligha jutott osztályrészül. Ezt a kérdést azonban már kifejtette Zsolt Péter, amikor kitért a meritokratikus eszmére.
A kérdés az, hogyan lehet megóvni Dórát attól, hogy Tari Annamária tipikus amerikai filmjelentének szereplője legyen: „Dóra tudja, hogy már rég a gyerek balett-bemutatóján kellene lennie, ám ehelyett az irodájában ül Ottóval, és az aznapi tizenötödik meetingjét bonyolítja. Közben látjuk, ahogy Karcsi szenvedő arccal ül a nézőtéren, a gyerek meg majdnem sír a színpadon.” (Azért választottunk nő figurát, hogy a problémafelvetésből ki tudjuk emelni a férfisovinizmus felhangjait.)

Számunkra az a kérdés, hogyan lehet Dórát továbbsegíteni a maga útján úgy, hogy a családi rendszer többi tagja, nevezetesen Hilda, Ottó, Fanni, Karcsi és Zsombor is mind jól jöjjenek ki ebből a helyzetből?

A legelső: megakadályozni, hogy Dóra elszálljon. Mert a családból kilövő rakétát magába szippanthatja a multi űrének végtelensége. Az a sivár világ, ahol a pénz egy újabb nullát jelent a bankszámla végén, a karrier egyhangú fokokat a végtelen létrán, a csillogás pedig a reggeli sminket.
Legelőször azért kell tenni, hogy olyan jövőképe legyen Dórának, amelyben szerepel a családi rendszer valamennyi tagja. Akkor lesz képes ellenállni a szívóerőnek, ha képes horgonyt vetni a családi rendszerben. Ennek előfeltétele a közös jövőkép. Úgy tűnik a krízishelyzetben, Ottóval már van közös jövőképük, csakhogy ez a multihoz kötődik, ezért hosszú távon ugyanúgy kiüresedhet, mintha egyedül lenne Dóra. Ezért kézenfekvő, hogy Karcsival alkossanak közös jövőképet. Abszurdumnak tűnik, hiszen Karcsi most harag és az elutasítás állapotában van. Mégis arra van igazán igénye a családi rendszernek, hogy kialakítsák a jövendő együttműködést a gondoskodás és a megélhetés terén. Ez elég egyszerű józan kérdések sora:
– Hol laknak ezentúl?
– Miből élnek?
– Kivel lesznek a gyerek és mikor?
– Milyen erőforrásaik vannak?

Karcsit máris katartikus élmény éri. Rájön, hogy jó néhány éve felborult az időmérlege, elképed, mennyi időt fog a gyerekkel tölteni, miután hagytuk sikerrel harcolni ezért a kötelességéért, amit jogként tüntettünk fel. Most jön rá, hogy amivel Dórát vádolta, a pénz, karrier, csillogás elvakult hajhászása, az tulajdonképpen projekció volt, hiszen ő maga is ezt tette, csak éppen lefedte a családfenntartás mázával. A Zsolt Péter által bevezetett fogalommal kifejezve: átmotivál. Magáról farizeus módon azt állítja, hogy gürizik, hogy ilyen-olyan fontos vacsorákon kell részt vennie, pedig kell a Gobbi Hildának!
Karcsit tehát úgy hozzuk ki jól a helyzetből, hogy átzavarjuk egy jó kis életközepi válságon: Popper Péter képével élve rádöbbentjük, ebből az inkarnációból negyven évet arra pocsékolt el, hogy értékes emberi testében eljátssza a haszonállatot. Azért sír, hisztizik, ájuldozik Karcsi, mint egy kisgyerek, mert ebből az életkorból kell újraindítani önmagát. Felismerni az örömöket. Generációja úgy szocializálódott, hogy az öröm a költés, vele szemben a szerzés gyötrelme áll. Ezért volt képtelen elhelyezni a alkotás örömét. Egyszerűen letagadta. Emlékezzünk, Dórának az okozott szorongást, hogy ő csak költ. Miben ebben a nyelvi kódban, a fogyasztói társadalom értékrendjében a költés örömöt jelent, vásárlást, erőfitogtatást, státusz mutogatást, Dóra beszorongott, mert ő aligha élhette át ezt az örömöt, annál jobban a bűntudatot, amit Karcsi öntudatlanul is ébresztett benne azáltal, hogy a szerzés gyötrelmét magára vette.
A jövőkép érdekében tehát örülni kell legelőször megtanítani Karcsit és Dórát egyaránt. Természetesen úgy, hogy feladatot adunk neki, mert az ő generációjuk szorong az örömtől. Helyesebben az örvendezést önálló tevékenységnek tartja, egy szerepnek, amit adott helyen, adott jelmezben játszanak. Úgy hívják: buli. Azért van rá szükség, mert az alkotásban elért sikereknek tilos örülni. Azokat úgy hívjuk, teljesítettük a célkitűzést, sikerrel érvényesítettük érdekeinket, növeltük a profitot.

Jó példa erre Zoltán, aki egyik alkalommal gyönyörű sportkocsival állított be hozzánk. Barátnője, aki remekül mutatott a kocsiban, borzongva mesélte, délelőtt vették át a kocsit, de Zoltán egy pillanatra sem mosolyodott el, telefonálgatott az autószalonban, azt panaszolta, milyen sokáig tart a kocsi átvétele és utasítgatta titkárnőjét a tárgyalási időpontok módosítására.
– Egy merő stressz volt a pasi, amikor végre beleülhetett az autóba, amit fél éven át tervezgetett és amire fél évet várt – tört ki a panasz a barátnőből.
– Mi magyarok panaszkodva dicsekszünk – igyekeztük menteni a helyzetet. – A késés jó ürügy volt elmondani, mi miatt kényszerül rá.
– A loft lakásban, amit egy híres politikustól vett meg sok kör tárgyalás után, ugyanilyen arccal vonult végig, amikor végre megkapta a kulcsokat. Azt mondogatta, hová kell más csempe, mikorra kell kicserélni az elektromos rendszert. Amikor én táncikálni kezdtem az erkély felé, azt mondta: „buta liba”.
Abbahagytuk a győzködését, inkább arra fókuszáltunk, milyen jó, hogy benne még megmaradt az öröm képessége.

Karcsi és Dóra tehát azt a feladatot kapták, úgy adják elő a gyereknek a válás tényét, hogy örömöt sugározzanak. Találják meg azokat a pozitívumokat, amelyeket a gyereknek megmutathatnak.
– Értem – mondta Karcsi. – Minél kisebb sérüléssel ússzák meg.
– Szeretné, ha sérülnének? – kérdeztünk vissza.
– Ezt hogy értik?
– Tűzzük ki azt a célt, hogy jobban lesznek, mint most!
– Ezt én is nehezen tudom elképzelni – szólalt meg rekedten Dóra, akiben felébredt a bűntudat.
– Egyszerű bűvésztrükk. Úgy hívjuk, átfókuszálás. Be szokott válni például, hogy a másik lakásban is kialakítunk gyerekszobát, amit már a gyerekkel együttműködve tervezünk meg, festünk ki, rendezünk be.
– Ócska manipuláció! – horkant fel Karcsi.
– Mi az őszinte és igaz interpretáció? – kérdeztünk vissza.
– Az, hogy Dóra megcsalt és elhagyott.
– Attól még lehet szép gyerekszobájuk?

Ilyen nehéz és fáradságos dolog örülni tanítani mások gyerekeit. Karcsi igyekezett alaposan leárnyékolni őket saját sötét szarkazmusával. Mivel azonban feladat volt, végül vérrel verítékkel mégis talált néhány pozitívumot, amiknek közvetítése lehetővé tette számára, hogy hamarosan úgyszólván szülőként kezdjen működni.

Dórának a gyerekek örömén kívül még azt a feladatot is adtuk, hogy legyen boldog Ottóval. Ahogy Karcsit a kötelességtudat és a szabálykövetés előtti kisgyermekkorból indítottuk újra, úgy őket arra kértük, lépjenek vissza kamaszkorukba, csintalankodjanak, tegyenek felesleges dolgokat és rúgjanak fel szabályokat. Szeretkezzenek az irodaház liftjében vagy takarítószer tárolójában, Dóra tegyen úgy, mintha kikezdene valamelyik ügyféllel, Ottó pedig kapja rajta, mindegy mit, csak műveljenek valami olyasmit, ami összeköti őket, és a kettejük identitását különválasztja a multi identitástól, ami szőrüstül-bőröstül elnyelheti őket. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megvannak a maguk örömei, hiedelmei és kis bűnei, egyszóval képesek játszani, máris létrejött az autonómia, amire Dóra olyannyira vágyott, ami nélkül a pénz, karrier, csillogás üres kellékekké válnának…

 Folytatás a könyvben.