Káló

Péter indulatkezelési problémákkal jött el hozzánk, helyesebben felesége, Zsuzsa hozta. Otthonukban mindennaposak voltak az ordibálások, Zsuzsa attól tartott, a gyerekek elmenekülnek. Zsolti (17) egyszer már a határán volt, hogy megüsse az apját, Petra (15) pedig egyetemista srácokkal lógott, félő volt, hogy egyszer csak elkezd a koleszban csövezni.

Péter szerint akkor fogyott el a cérna, amikor harmadszor hozta meg a küldönc Zsolti megjavított okostelefonját. Havi 6 ezer a biztosítás, 30 az önrész, 100 a veszteség. Zsolti szerint addig is folyton ráordított az apja, hogy le fog esni a telefon. Két másikat is javíttattak, egyik az apjáé, másik Petráé. Azok összesen 60-ba kerültek. Okostelefon 160.

– Egy kezdő tanító havi fizetése!
– Egy hetet te is vállaltál a kezdők öröméből – szólt be Petra.
– Mintha háromezer tojást törnél össze!
– Kétezer M-eset és ezer XXL-eset – válaszolta Zsolti, mert egyszer már volt vásárolni.
– Hát akkor jól vigyázz azokra az XXS tojásaidra! – üvöltött Péter magából kikelve. – Legközelebb megkeresed az árát a kva okostelefonodnak.

Zsuzsa a szomszéd autóját húzta meg. Gyorsan intézkedett, ismerősnél 100 volt a javítás. Ha bevonják a kgb-t, ugrik a makulátlanság, indul a mutykolás a márkaszervizzel, szegény szomszédnak egész nyáron nem lett volna autója. Egy szó, mint száz: így gyors volt és baráti. Még egy jót söröztek is rá, de ezt a 10-et nem számolták be. Péter magán kívül volt.

– Legfeljebb 20 ezret bukunk, ha elvesznek egy-két bónusz pontot.
– De bénáztam.
– Ugyan! Ha olyan jó szomszéd, megértheti, hogy béna vagy. És figyeld meg, fikázni fogja, azt híreszteli majd, gányba csinálták, Sufnituning. Ennyi.

A legnehezebb akkor volt Péterrel, amikor előjött nagyapja kedvenc idézetével:
„Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, amint mondom, követendi gyász.”

– Meséljük a Darell-szintű sztorikat a korfui nyaralásról, neki viszont csak az jut eszébe, hogy egy penészes koszfészket ajánlott a légitársaság. Kifordultunk az ajtón, buktunk 70-et. 60-ért szuper helyen jól voltunk, nagyszerű társaságban, manchesteriekkel. Szerencsére az anyuka tudott angolul is, így akadt tolmácsunk.
– Jó, csak azt a végtelen hosszú utat nem éreztétek, amíg én egy görccsel a gyomromban vezettem a korfui éjszakában – öntötte el a tehetetlen düh Pétert.
– Másfél kilométer volt, később sokszor lesétáltam azt az utat Miriammal.
– De ezt honnan tudtam volna?
– Már odafelé mondta Zsolti, itt kellene lakni, mert látta, amint Miri a medence felé cigánykerekezik.
– Tényleg nagy hiba volt, hogy nem álltam bele a fékbe! – veszekedett Péter.
– Tovább élt volna az a macska – nyögte be Zsolti a bajuszkája alatt.

– A takarítónőnk is meglopott. A 300€ akkor még csak 90-et ért, jó kérdés, hová tegyük azt a tízest, amivel kevesebbet ér a pénzünk. Péter ordított, amikor be akartuk fizetni Petra síútját.
– !!%!
– Milyen jó, hogy anya addigra már sörözött a szomszéddal, mert biztosan feljelentett volna rasszista hangulatkeltésért…

– Zsuzsika biciklije kétszer kapott defektet, egyszer meg segítőkész fiúk elállították a váltóját. Mínusz 10. Azt inkább nem mondjuk, miket mondott Péter a fiúkra…
– Házibulinkon meg elloptak a vendégek egy Xtreme hangszórót, és egy kisebbet. Az 80 + 12 volt. Mínuszban, Szilveszterkor…
– Jó kis barátaitok vannak! – kelt ki magából megint Péter.
– Nem a barátaink.
– Mert tudjátok, ki volt?
– Persze.
– Ragaszkodom hozzá, hogy feljelentsük!
– Bence sose állna szóba Zsoltival.
– Mert?
– A bátyja volt. Drogos. Egyszer ellopta az anyja tamponjait.
– Visszavették tőle.
– Nem, használtak voltak – vigyorgott Zsolti, de majdnem kapott egy pofont.
– Bence bátyja bármit el tud adni. És szerezni is tud bármit. Például Xtreme hangszórót – mosolygott Petra.
– Féláron – tette hozzá Zsolti.
– A félárú Xtreme-et egy kocsmában felejtették a hátizsákban, 36 kiránduláspénzzel, iratokkal, hálózsákkal és márkás kulaccsal.
– Cakk-pakk 140 lenne a pakli csakli, de szerencsére félárú bóvlit loptak, így csak 100…
– Minő szerencse – csapott át vörösbe Péter.
– Szerintem szólunk Bencének és ötvenért megvan. Az ő területük – bizakodott Petra.

– De a színház is ilyen összetett történet! – mosolygott Zsuzsa.
– Attól még veszteség, hogy nem volt kedvem menni!
– Így fürödtél a megmentő szerepében. Ha lett volna nínó szerkód, azzal vitted volna Zsoltit.
– Hagyjuk a körítést! Kihagyott színház 20. Helyette magán sürgősségi ügyelet. Zsolti nagylábujja nem is tört el, a röntgent mégis ki kellett fizetni. 17 plusz 22 a vizsgálat. Az elegáns bot: 8.
– Ugyanez a kör bordával, bot nélkül, amikor a kosármeccsről vittek, 39 volt  – vigyorogtak a lányok.
– Nem vittek. Saját lábamon mentem, jöttem.
– Nem úgy, mint a csapat. Ők csak jöttek a saját lábukon.
– Naés?
– Az egyik elejtett egy karton kézműves sört.
– Hatos papírcsomagolást – helyesbített Péter. Arcán halvány mosoly.
– Térlefedési rekordot döntött.
– A WC és kamra, a konyha és a lépcsőház is tele lett habzó szilánkkal. A takinéninek fél napi munka, a sörveszteséggel együtt 10. Viszont megtaláltunk két üveg hidegen sajtolt prémiumminőségű bio tökmagolajat. Négy év alatt tönkrement. Az idei évhez számítsuk a veszteséget, vagy mondjam, hogy ha előbb ejtik el a sört, még jól is járunk?

– A lovat is a te kutyád marta meg! – használta ki a család a jókedv üdítő fuvallatát.
– Ugatott. Igaz, hogy megijesztette a lovat, de jogilag tiszták vagyunk.
– Különben nem esett volna le a lovas, nem törte volna mindkét csuklóját – horgadt fel Zsolti dühösen.
– Vettünk egy bidé rátétet fájdalomdíjul. 160. Jó barátság kerekedett vele, akárcsak a törött autójú szomszéddal.

Békülékenyebb lett a hangulat. Azt már együtt mesélték, hogy a lopós takinéni elhozta a tesóját kertészkedni. A gyökerénél vágta el a teraszt befutó vadszőlőt és az erkély csodás díszét, a borostyánt. Akkor, ott nem is vették észre. A tesó pedig saját javaslatára átállt kerítést mázolni. Több napi munkával lecsiszolta a deszkát, aztán eltűnt. Reggel hívták a takinénit, mondta, elfáradt a tesó. Nagyon. Zsuzsa megnézte az időjárás előrejelzést. Másnap egész napos eső. Ha a lecsiszolt deszka megszívja magát, orbitális szívás. Egész nap, mind a négyen mázoltak. Meg persze csiszoltak, mert a nehezebb helyeket otthagyta a fáradós takitesó.

– Jut eszembe takinéni. Úgy a vége felé felhív, hogy akkor ő most fáradt, mégis jöjjön-e? Mondtuk, persze, rendetlen a ház. Nem is tűnt fel, mit válaszol. Aztán eljött, ücsörgött itt, csücsült és telefonozott ott, szemét és ruhakupacok mindenütt. Meguntuk a botladozást, kérdeztük, mi van.
– Én kérdeztem, jöjjek-e mégis. Péterrel beszéltem, azt mondta, okvetlenül, teljesen széjjel van a ház.
– Ahogy tegnap hagytad – kiáltott közbe Péter tehetetlen dühében.
– Szóval igen. Hát tessék. Itt vagyok.

Nem sokkal ezután tűnt fel a száradó vadszőlő és borostyán. Azonnal mentek a kert végébe, a lonchoz. A balsejtelmük beigazolódott.

A fáradt tesók kis túlzással Péterék fél nyarát tönkre vágták, fél agyukat elcsiszolták, fél pénzüket ellopták. Talán miattuk a legfontosabb az új szemlélet, a káló. Mert ha azt mondják, belefér, sok átkozódástól óvják meg magukat. Meg is kérdeztük Pétert, tudja-e mi a káló?

– Naná. Az öregem benzinkutas volt.
– De mi az? – kérdezte Zsuzsa.
– Veszteség. Kalkulált veszteség – okította Péter.
– Mi lenne, ha a veszteségek alapján megbecsülnénk egy kálót? – tettük fel a kulcskérdést.
– Mindjárt összeszámolom pontosan – lelkendezett Zsuzsa.
– Ne fáradj vele. Az elv az érdekes – nézett ránk méltatást várva Péter. – Ha azt mondom, ez a kár éppúgy beletartozik a költségvetésbe mint az évi 400 gáz, 400 villany, 300 telefon, net és kábel, az évi 400 üzemanyag és 900 tandíj, a bevásárlások és a vendéglők és az utazások akkor szép lassan áthangolódhatunk arra, hogy a káló meg ennyi.

Legközelebb kettesben jöttek. Péternek megtetszett, hogy a tehetetlen düh, a mindenféle hibáztatás helyett ugyanúgy vegyék számításba a kálót, mint az autópályadíjat vagy a betegbiztosítást.

– A betegbiztosítás még egy rejtett káló tömeget mutat. Vannak olyan dolgok, amiket megveszünk, de gyakorlatilag nem használunk. Retró bólogatós kutya a kalaptartóra (nincs), ultramodern futócipő rekortánra (nincs), okosóra (nem mér), mágneses csoda-karkötő, élelmiszerkiegészítő (fosat), kabát, pulcsi, nadrág, hozzájuk való szekrény, szoba, ház.
– Ezekre majd jövőre tanulunk meg legyinteni. Az idei feladat sem piskóta. Rájöttem, tényleg felesleges összeszámolni az idei veszteséget. Ha jövőre százzal több lesz, akkor akadjunk ki, ha kétszázzal kevesebb, örvendezzünk?
– Vannak benne láncreakciók is. Ha például nem engedünk Bence zsarolásának a hátizsákkal, nem szerezzük vissza újra az Extreme hangrobbantót, a szemüvegre sem eshetett volna rá.
– Stílusos, retro Zeiss keretről van szó. Tétel. Inkább a jövő évi kálóba számoljuk.

Mi csendesen örültünk a többes szám első személy gyakorodásának, alakult az egyetértés.

– Ha viszont mindezekből a károkból tragédiát csinálunk, a folyamatossá összeálló stressz gyötör meg minket, aminek következménye magas vérnyomás, szívbaj, veseelégtelenség, hosszú, kínos fulladásos halál, amit már alig vár a környezet, mert ráunnak a dühöngésre, morgásra, folyamatos kioktatásra.
– Erekciós zavarok – mosolyodott el Zsuzsa.
– A Viagra káló? – kérdezte halkan Péter.
– Korkérdés.
– Csak viccelek ám. Igazából azért voltam ilyen engedékeny, mert ha eldurran a fejem, utána hosszú a mosolyszünet, és akkor másom készül eldurranni, ezért durran el még hamarabb a fejem.
– Van máshol is kiszállás, nem csak a kálónál…

Ui.: Jó tréfa lett volna megkérdezni, kálónak tartják-e a nálunk töltött több mint három órát, de elfelejtettük. Nagy kár.

Pannika

Ebben az évben volt az utolsó szakasza annak a hosszú előadássorozatnak, amelyet Mosonmagyaróvárott kezdtünk, Szombathelyen folytattunk és Tatabányán fejeztünk be. A szervezés óriási munkáját Pannika (Dr. Orbán Józsefné) vezetésével egy feledhetetlen csapat végezte. Nevelési tapasztalatok, értékes gondolatok kincseit halmoztuk fel a Szülők Kézikönyve oldalon, itt azonban most Pannika iránti szeretetünket fejezzük ki.

Pannikát a tündércsapdában találtuk.
Alaposan megijedtünk, amikor csillogó felhőcskéket láttunk felszállni. Rohantunkban így lihegtünk:
– Szegényke biztosan vergődik, a szárnyáról potyog a csillám.
– Minek is tettük ki a csapdát, ha egyszer nem figyelünk rá!
– Azért mégiscsak jó, hogy végre fogtunk vele valamit.
– És ha nem is tündér?
Ahogy közelebb értünk, megnyugodtunk. Tündér volt a csapdában. Kis kendőbe gyűjtötte a csalinak szánt csillagport, aztán kirázta. Beállt az ajtóba, úgy rázta ki, hogy a szél jó irányba vigye. A felhőcskék összeálltak és amolyan Tejutat alkottak. Hetvenet számoltunk.
– Tettem még a csalihoz, hogy tartsa az ajtót. Egyébként, ha veszek el a jóságból, aligha csapódik be az ajtó, mert rozsdás.
– Röösstelljüük…
– Van nálam olaj, tudjátok, azzal teszek mindent könnyebbé. Gyere lányom, mint a varrógépet, úgy csöppentesd meg!
– Tessék mondani, jó csali a jóság?
– Persze. Engem az csalt ide. Púposra tettem a csalitálat, különben azt hinnétek, elég van benne.
– Tényleg a Dunát tetszel figyelni innen?
– Igen. Hajót várok. Az utasok arcán annyi az öröm és csodálat, hogy sokszor alig tudok felszállni vele. De még így is én bírom a legjobban.
– Pedig mindkettő nehéz. Nagyon nehéz.
– Főleg a tisztelet.
– Nekünk könnyű tégednénit tisztelni, csodálni.
– Örülök. Azért ne hetvenkedjetek!