Hogyan írunk?

Kiről írunk? Hogyan készülnek írásaink?

Esettanulmányok kizárva: több szereplőjük van, márpedig a terápia résztvevői egyenként is számíthatnak a teljes terápiás titoktartásra. Ha ráismernének esetükre, akkor olyasmit tudnának meg a többi szereplőről, amit mi gondosan titokban tartunk. Mi több, a terápia során maguk a résztvevők is csak a terápia felszínét láthatják, azt a mélyszerkezetet felesleges eléjük tárni, amiben mi dolgozunk. Mi több, ahhoz, hogy megértsék szemléletünket, módszerünket, a használt fogalmakat, sokszor annyi időt kellene magyarázatokkal töltenünk, mint a terápia. Egyre mélyebbre kellene kifejtenünk az adott helyzetben használt tudást, nehéz is megmondani, mennyi időre és energiára lenne szükségünk.

Írásainkban arcot szépítünk. A szép arc az abszolút átlagos. Szép arcot úgy állítunk elő, hogy sok arcot egymásra kopírozunk. Jellemző esetet úgy írunk le, hogy sok esetet egymásra kopírozunk. Végeredményben egy olyan történetre ültetjük át, amelyet nem terápiában ismertünk meg, hanem környezetünkben esett meg, rokonainkkal, barátainkkal vagy éppen velünk. Ezek a történetek természetesen erősen torzulnak, nyeklenek, roskadnak a rájuk tett terápiás súly alatt. Így aztán megesik, hogy mégis kalamajkát okoznak. Többeket is megbántottunk történetük elferdítéséért. Ezúton is elnézést kérünk.

A leginkább járható útnak az tűnik, hogy saját történeteinket ferdítjük. Erre-arra. Hajnal úr története, amit Miklós mostanában Berecz Andrással színpadon mesél, természetesen annak a történetnek egy változata, amit az Eseteink könyvben is megírtunk, ami pedig annak egy változata, amit akkor éltünk át, amikor Péter fiunkra vártunk és doktorokat jártunk. Persze ezt is ketten éltük át, kétféleképpen, azután narráltuk közös történetbe. Ma már néhány arany pillanat él az egészből, bizony igencsak össze kellene szednünk magunkat ahhoz, hogy rekonstruáljuk az eseményeket. Sok minden inkább csak az írásokban maradt fel, az pedig nem úgy volt.

Most, ahogy így végiggondoljuk az egészet, szédítő, hogy átírjuk saját múltunkat. Már mi magunk sem tudjuk, hogyan volt igazából. Sok történetet kopírozunk ugyanarra az életeseményre. És van itt még egy csavar. Mit is jelent a kitétel, hogy „ahogy így végiggondoljuk az egészet”? Azt a képet hozza, hogy ülünk és gondolkodunk együtt. Vagy éppen beszélgetünk. Vagy Zelka ír. Vagy Miklós ír. Csakhogy Miklós alig tud gépelni. Esetleg Miklós diktál. Csakhogy akkor hogyan tudnánk együtt gondolkodni? Hagyjuk ezt a kérdést! Hamarosan úgyis eljön az idő, amikor az egészet felülírja, hogy együtt írunk. És tényleg feledésbe merül, ki is írta le a pontot ennek a mondatnak a végén.