Ideje együtt aludni

Az előző bejegyzés arról szól, hogyan képes erodálni a gyerek esti virgoncsága, reggeli kábasága a párkapcsolatot, vele együtt a szülőtársi együttműködést, végeredményben a házasságot. A kultúrát hibáztattuk.

Vegyük észre, a már a címben is ott rejtőzik egy félrevezető kulturális hiedelem. Azt sugallja, az érintés, az ölelés, a szexuális együttlét helyszíne a hitvesi ágy, ideje az alvásé. Minden egyéb perverzió.

Ezt sugallják a katasztrófafilmek, mert azok bevezetőjében szerepel csak igazán boldog család, de csak azzal a feltétellel, hogy hamarosan jön a gigabalhé. Még a rövid klipet is csak úgy nézi végig a néző, ha időnként bevágják a közeledő katasztrófa előjeleit gordonka aláfestéssel – egyébként elunná a boldog családot…

59330686_s.jpg

A boldog házaspár aludni teszi a gyereket, aki mosolyogva lehunyja szemét és már el is szunnyad. Ezután a férj izompólóban várja feleségét, aki csábosan lengedező köntösben lép elő a fürdőből. Következik az intimitás, majd újabb gyors tisztálkodás, majd a gyönyörű feleség és édesanya mosolyogva lehunyja szemét és már alussza is az igazak álmát. A férj és édesapa még mereng, majd sokat sejtetve éberen szendereg. Jó lenne egyszer megkérdezni a forgatókönyvírót, honnan vette ezt a jelenetet.

Egy másik filmből? Egy színdarabból? Egy régi regéből? Mindenképpen azokból az időkből, amikor a nappali szex még állati perverziónak számított. Azért állatinak, mert az állatok csinálják nappal. Helyesebben, az állatok nappal csinálják.

A bajban lévő szülőtársak tudattalan sejtik, közel a megoldás. Párkapcsolatuk kezdetén keresgélik, mondván, valami megváltozott. Való igaz, másik életszakaszba léptek. Attól még jó helyen kapizsgálnak, könnyen vissza lehet hozni a szép időket. Modellezni kell őket.

A modell a szeretői viszony. Lényege a légyott, amire a pár napokat, heteket, hónapokat készül. Szervez, titkolózik, sajnálja, hogy máris vége, alig várja a következőt. Azt gondolják, milyen jó lesz, ha majd bármikor együtt lehetnek…

Lassacskán kiderül, nem is bármikor. Jön a „csak még ezt…, mindjárt…, máris…, majd…” időszak. Fontos, nagyon fontos az ölelés, összebújás, de egy kicsit azért még várhat. Egy nagyon kicsit. Ez éppen ellentétes tendencia a szeretői kapcsolat „alig várom” szakaszával.

Vegyük észre, a modellnek a szexen kívül komoly alkotó eleme a ráhangolódás és az együttműködés a prioritás érdekében. Ezek mind párkapcsolat gazdagítás fontos eszközei. A legfontosabb persze a közös élmény, erről legközelebb…

Ideje aludni

Az egyszobás lakások éjszakai szállóigéje volt a „Fordulj be, és aludj!”. A vágytól rekedt apa mordult így a gyerekre, miközben a kistesó készült foganni. A felajzott férjnek már elege volt abból, hogy felesége folyton fojtott hangon a gyerekre hivatkozva utasítja el.

Hiába bővült az élettér, a szülői együttműködés legnagyobb próbája továbbra is az altatás. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, hogy ágyba szuszakolják a kölyköt. Mindent bevetnek, hogy rávegyék az alvásra, időablakot teremtve a párkapcsolat számára.

A gyerek erre idegállapotba helyezi magát. Szüleire hangolódva érzi, ő most nagyon fontossá vált, nagyon észnél kell lenni, résen kell lenni, ébernek kell maradni. Igyekszik kreativitásban lepipálni a szülőket. 

Egy ovis nagytesó így számolt be kisöccséről, aki már sokadszor hívta vissza a szülőket:

– Azt mondta vigyorogva, még vizet is fog kérni.

Mi a teendő?

Mint mindenben, itt is a szülői modell a fontos. Ha el akarod altatni a gyereket, miközben egyre éberebb vagy, vizet prédikálsz és bort iszol. Illetve csak szeretnél bort inni. Arra vársz, aludjon el végre a kölyök, igyunk egy pohár bort, aztán bújjunk össze.

Szóval nevelsz. Arra akarod rávenni a gyereket, amit te nem csinálsz. Aludjon, míg te éberen és aktívan várod a pillanatot. Olyan ez, mint a a „Te még kicsi vagy, nem dohányozhatsz!”. Jobb modellt nyújtani. Jobb, ha úgy tanítod a gyereket aludni, hogy magad is álmosan nyugovóra térsz.

Sok édesanya rájön erre, csakhogy ezzel az úgynevezett házaséletet lehetetleníti el. A kielégítetlen férj ingerült lesz. Rájön az elégítetlenség elégedetlensége. A vágytól rekedten mordul házastársára és gyerekeire. Nem éppen kulturált viselkedés.

A kulturálatlan viselkedés gyökere éppen a kultúránk. Az elvárás, hogy este még éberek, sőt, aktívak legyünk, férfi-nő összhangot teremtsünk, romantikázzunk, intenzíven figyeljünk egymásra. Elvégre kisebb az alvásszükségletünk, mint a gyereké. 

Csakhogy annyival nem tudunk kevesebbet aludni, ameddig a gyerek képes fennmaradni, mert reggel kelni kell. Bezárul a kör. A szülőként vívott harcok lemerítik a párkapcsolatot. Közben a gyerek egyre rafináltabb módszereket dolgoz ki az ébren maradás érdekében.

A szülőség a szó szoros értelmében ott liheg a párkapcsolat nyakán. Csakhogy a két működésmód kizárja egymást, az áthangolódás önmagában is időigényes, külön nehezítő körülmény a szorongás attól, előtör-e a gyerek…   

A szülői együttműködés még nagyobb próbája az esti csatározásokban kimerült gyerek felkeltése reggel. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, mindent bevetnek, bármit megadnak, hogy időben elindulhassanak.

A helyzet veszélyesebb, mint gondoljuk. A gyerek olyan hatalmat kap, amivel egyszerre rombolhatja családját és saját egészségét. A szülőtársak előbb-utóbb egymást kezdik hibáztatni, annak érdekében pedig, hogy a gyerek „mégiscsak reggelizzen valamit”.

Ilyenkor jönnek azok a tápok, amiket férj és feleség már kapcsolatuk hajnalán száműztek asztalukról, a tejhatalommal (sic!) bíró gyerekkel azonban nem áll módjukban elfogadtatni az egyszerű szabályokat. Ez a melegágya sok táplálkozási és viselkedészavarnak.

Itt az ideje a megoldásnak: az időjárás már megengedi a kilépést a kultúrából. A gyereket úgy lehet aludni tanítani, hogy elérjük, ő maga vágyjon nyugalomra térni. A természet ölén, napnyugtakor remek dolog kipihenni egy fárasztó napot, szülőknek, gyereknek együtt nyugovóra térni. Hamvadó tábortűz, bekuckózás a sátorban, meghitt összebújás. Valahogy így lehet elkezdeni felépíteni az esti alvásra hangolást. 

Bízzunk benne, előbb-utóbb a gyerek is vágyni fog az alvásra. Úgy, mint mi magunk. Rajtunk múlik, hogy ez előbb következzen be, mint utóbb. Megengedve, hogy az utóbb is jobb, mint az az elkeserítő érzés, miszerint sosem lesz vége az esti harcoknak.

Ha pedig időben ébred a gyerek, van ideje megéhezni, akkor pedig annál a döntés, akinél a kamrakulcs. Persze magától is beáll a dolog. Aki elég éhes, boldogan falja be az estéről megmaradt szalonnát, hagymát és kenyérhéjat.

Komoly hozadéka a kultúra átmeneti elhagyásának a felnőtt magabiztosság erősödése is. A gyermek, mint legfőbb fogyasztó hatalmas támogatást kap a társadalomtól. Az új helyzetben azonban szüksége van a szülőre, mint felnőttre.

A szülőtársak erősödő magabiztossága visszahat a párkapcsolatra, a tehetetlen düh csitulása lehetővé teszi a gyengéd odafordulást. A következő részben pedig még ennél is csábosabb ígérettel rukkolunk elő…

DRMMS vagy inkább DRMPS? – A válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő

Ismerjük a megható képet: egyik öreg meghal, a másik hamarosan követi. Annyira összenőttek, annyira közössé vált az identitásuk, hogy egyik a másik nélkül már nem életképes. Feladja. Ez a kép talán segít megérteni azt a jelenséget, amit DRMMS-nek hívnak.

Lényege, hogy a válás során az édesanya ádáz küzdelembe kezd a „gyerekért”. Minden módon igyekszik megakadályozni, hogy édesapa „hozzájusson”, de más módon is igyekszik büntetni, megsemmisíteni volt férjét. Totális háborút indít ellene.

Viselkedése olyan mértékben hasonló a nárcisztikus személyiségzavarhoz, hogy csak az előélete alapos felderítése után állapítható meg, valóban csak a válás tette-e rosszindulatúvá. A DRMMS (divorce-related malicious mother syndrome): a válás kapcsán rosszindulatúvá váló anya szindróma.

Praxisunkban előfordult már jónéhány rosszindulatú apa is, ők visznek még közelebb a megértéshez. A feleségüket akarják büntetni a gyerekekkel. Elvenni őket, lerombolni az anyjuk életét, romlásba, nyomorba dönteni. Szóval talán bölcsebb volna válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő szindrómát (DRMPS-t) említeni.

A válás során bevadult szülőtársaknak belefér a bíró és az igazságügyi szakértő megvesztegetése, a magándetektív és a lehallgatás. Feljogosítva érzik magukat bármilyen törvény, szokás, norma áthágására. Ezért is merül fel a nárcisztikus személyiségzavar gyanúja.

Azért jelent kulcsot az egymás után haló öregek sorsa, mert a válás kapcsán rosszindulatúvá válás azt mutatja, az elhagyott fél képtelen feldolgozni a közös identitás lebomlását, képtelen megtalálni saját identitását, ezért kapaszkodik görcsösen a másikba, ezért igyekszik minden áron tartani vele a kapcsolatot.

Sajnos tudjuk: a bántalmazás is kapcsolat. A folyamatos bántalmazás pedig a Stockholm-szindrómához vezet: a bántalmazott is ragaszkodik bántalmazójához, amivel aztán végképp összezavarja támogatóit, akik nem értik, miért szalad bele újabb és újabb pofonokba.

Így talán érthetővé válik az is, miért emleget a szakirodalom anyákat a válás során jelentkező rosszindulat kapcsán. A kicsi gyerekekkel otthon töltött évek könnyen megbillenthetik az identitást, még akkor is, ha egykor csillogó személyiség volt a lány.

Férfiaknál erősebb a gyanú, hogy valójában csak a közös identitásban találtak magukra, azelőtt nem volt kiforrott személyiségük, s ennek az időszaknak a puszta emléke is rémiszti őket. Ezért ragaszkodnak kétségbeesetten a gyerekhez és a bántalmazott édesanyához, feleséghez.

Mit lehet tenni?

A rosszindulatú tetteknek szinte biztosan a frusztráció, a tehetetlen düh az energiaforrása. A konfliktus többnyire komoly érzelmi töltést hordoz, így az ádáz harc ellenére türelmes munkával gyakran sikerül helyrehozni a párkapcsolatot – de legalábbis a szülőtársi együttműködést. Általában olyan alkotmány működik eredményesen, amit négyesben munkálunk ki a párral. 

Prevenció is létezik: keress magadnak Valakit. Olyasvalakit, akinek a személyisége több rétegű, vannak valódi barátai, képes alkotni. Főképpen pedig képes figyelni rád. Azután folyamatosan gazdagítsátok a párkapcsolatot, gondozzátok odafigyeléssel a Mi-t, a ti kettőtök közös identitását.

Daloló énekes madárkám, fülemülém, csalogányom

Az énekes madarak hangjukkal a territóriumukat védik. A fülemüle éjszaka is aktív csalogány néven. Csodáljuk dalát, és félreértjük.

Arany János persze nem tudhatta, hogy a madárdal veleszületett territoriális viselkedésmód. Gondolta a fene. A fülemile versében a madár ártatlan dala éppen ellenpontja a szomszédok territoriális viszályának. 

Az emberi agresszió köztudottan hangoskodásban nyilvánul meg, de még ádázabb a halk beszéd. Úgy tűnik, szomszédék csak egymás közt beszélgetnek, miközben alázzák a kényszerűségből kihallgatót a kerítés túloldalán.

– Szerinted honnan jön ez a sok hernyó…

– Bizony, drága a permetezőszer…

– Jó ez a bió, sok fehérjét termel…

– Hamarosan mi is áttérhetünk a rovartáplálkozásra… 

Párkapcsolatban a „csak mondja” feszítheti végletekig a húrt. Ilyenkor az egyik fél végletesen megvonja a beszédhelyzetet a másiktól. Dala így hangzik: tüttürü, tüttürü, jó, tüttürü, tüttürü. Ha a másik megszólal, helyette fejezi be a mondatot.

– Örökké az történik, amit te akarsz, neked a jónál is jobb kell, egy kicsit vegyél már vissza, jó, mert holnap is, mit akarsz már megint, semmi kedvem hozzá, jó…

– Holnap…

– … tudom, már megint a mama, tudom, jó, csak tudod, elegem van a mamából, jó, meg az egész pereputtyodból, jó, úgyhogy holnap eszem ágában sincs…

– Holnap…

– Mondom, tele van a hócipőm a holnapjaiddal, jó, a máiddal, jó, a tegnapjaiddal, jó, hagyjuk ezt a hülyeséget, jó…

Sohasem tudjuk meg, mit is akart a másik fél a holnappal, viszont el tudjuk képzelni, hogyan válik egyre ingerültebbé a beszélgetés, míg átmegy hangoskodásba. Azt is el tudjuk képzelni, ahogy a mondja-mondja fél egyre követi a másikat, aki igyekszik kilépni a helyzetből, amíg sarokba szorul, és már nem is tudja, mit tesz.

Úgyhogy néha engedd át a beszédhelyzetet. Jó?

Morbid 18+!

Előadást tartottunk bűnmegelőzéssel foglalkozó rendőröknek. Elmondták, a családon belüli erőszak áldozata többnyire a konyha sarkában esik össze a késszúrásoktól. Odáig követi a megmondó ember a másikat, aztán a sarokba szorított kést ragad, hogy végre elhallgattassa a másikat.

Házasságok

Érzünk valami hasonlóságot a verbunkos és a magyar nóta között. Jobban hat mai életünkre, mint gondolnánk.

A verbunk bulikon a katonaéletre vették rá, helyesebben szedték rá a férfiakat. Elhitették velük, vitézek lesznek, büszke hadfik, a lányok bálványai. A mulatság mámorában besorozták őket. Azután jött a kemény, inkább durva kiképzés, majd a hosszú és gyötrelmes katonaélet.

A leszerelő katonák obsitjukkal hazatérve ott folytatták, ahol a verbunk véget ért. Büszkélkedtek vitézségükkel, érdemeikkel és hősiességükkel. A lányok bálványozták őket. A lánykérés azután már maga volt a verbunk. Fényes lagzit, királynő menyasszonyt, boldogító igent, örök szerelmet ígért.

Többnyire már maga a nászéjszaka is hasonlított az újoncok betöréséhez. A katonaviselt férfi, ha máshol nem, hát a tábori kuplerájban szerzett szexuális tapasztalatot. Ez aligha felelt meg a gyengédségnek, amire a szűznek szüksége lett volna. Márpedig a szüzesség elvárás volt.

A házastársi kötelesség mellé még felsorakoztak a kikapós menyecske betörésének egyéb módjai – erős párhuzamot mutatva az újoncok kiképzésével. Mottó: „Én is kibírtam, így faragtak belőlem rendes embert.”

A modell igazi veszélye az életszakaszok hiánya. Gondolkodásunkat máig két állapot határozza meg: az esküvő előtt és az után. Az utóbbi szakaszt többé-kevésbé mindmáig a verbunkosok idején rögzült klisék határozzák meg.

Az egyetlen életszakasz tételezését valamelyest finomítja az együtt megöregedő, szeretetben zsörtölődő pár képe. Mogorva ősz öreg, pörölő feleség, akik egymás nélkül egyedül vannak és egymás után halnak. Eddig tart a lagzi utáni életszakasz.

Valójában inkább házasságokról érdemes beszélni. A párkapcsolat gyökeresen átalakul a szülőtársi viszonyban, aminek ugyancsak több szakasza van, attól kezdve, hogy édesanya lecuppan a babáról, egészen addig, amíg a gyerek maga is családot alapít és az unokák nagyszülőket faragnak a házaspárból.

A párkapcsolati terápia során életszakaszokban és házasság-modellekben gondolkodunk. Tovább bonyolítja a helyzetet a verbunkos modell avulása, kopása. Azt azonban már aligha engedi a mai világ, hogy nyilvánosan más, újabb modelleket elemezzünk.