Sorskönyv mondatok

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.

László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél!
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.

– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?

László elmesélte, amikor a Családi kör című verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.”
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
„Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.”
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve azt tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki, azt viszont előírta, hogy előbb a régebbi ételt kell elfogyasztani. Mire az újabban vásárolt kenyérhez jutott a család, addigra az is épp megszáradt.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának. Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert legtöbbször észre sem vesszük őket – hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.

Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés-típus a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” olyankor használatos, amikor a gyerek szeretne valamit, de mi eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a rég áhított papa-bicskát. Ekkor a mama hirtelen kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz, egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, ahová irányítják a figyelmét. Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat efféle mozzanatai iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, amikor a kémia tanár azt mondja:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során a kétségbeesett szülők már szimbolikusba transzformálják a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem. Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Egy másik, életre szóló atyai intelem: „Tanulj fiam, mert nem vagy zseni!”
Géza élete merő küzdelem volt ezzel a sorskönyv mondattal. Amit elért tanulással, azt felrúgta egy zseni-gesztussal. A csúcspontot az jelentette, amikor országos tudományos diákköri dolgozatával első helyen végzett, a díjat azonban nem vette át. Zseni módjára viselkedett, miközben szorgalmas kutatómunkát végzett.
Ez lett a tudatos válasza a nem is tudatosult sorskönyv mondatra. És a tudattalan?
A már felnőtt Géza szorgalmasan dolgozik adatelemzőként, miközben zseniális eredményeket hoz ki az adatokból. Olyan mintázatokat emel ki, amelyekre óriás-cég marketingjét lehet építeni.
Mégis, mi a különbség egy mély értelmű bölcsesség, egy ordas marhaság és a sorskönyv mondat között? Előbbi kettő között csupán az értelmezési keret. Erre most azért nem adunk konkrét példát, mert írásban nehéz keretet változtatni.
A sorskönyv mondat lényege az a helyzet, amelyben elhangzik. Amikor valaki érzelmi, lelki értelemben nyitott állapotban van, olyankor könnyen kap kiemelt szerepet bármi, ami abban a helyzetben elhangzik: beég emlékezetébe, sorsa vezérmotívumává válik.

Gézát meghökkentette, kiszolgáltatottá tette édesapja furcsa viselkedése. A legtöbb apa akkor is biztatja gyermekét, ha nincs teljesen meggyőződve zsenialitásáról. A „nem vagy zseni” apai kijelentés megrázta a fiút, úgy érezte, komoly támadás érte, figyelme kiélesedett, valamennyi érzékszervi modalitása beaktiválódott. Emiatt kiemelkedő, a trauma határát súroló élmény lett, ami érte. Máig emlékszik apja hangjára és hanghordozására, az ebédlőbútor mintázatára, a sarkok félhomályára, az apja mozdulatára, amivel megsimogatta a fejét.

A sorskönyv mondatok kiemelkedően hatásos fajtái a slágerek. Nagy esély van ezeket olyan helyzetben meghallani, amikor személyiségünk nyitott a sorskönyv mondatokra, ráadásul a szövegek egyik-másik sora úgy beleeszi magát a fülünkbe, aztán folyton eszünkbe jut.
Ilyen helyzetet éltünk meg Edittel. Külföldön élt, lassan már hullatta szirmait, de még mindig nem sikerült elköteleződnie. Több kört leírtunk, mire rájöttünk arra a hiedelemére, hogy a távkapcsolat jobb, mint a folyamatos együttélés.
Természetesen szüleire kezdtünk fókuszálni, hátha náluk tapasztalta, hogy hosszabb külön töltött idő után nagyon örültek egymásnak. Netán édesapa hajóskapitány vagy aranyásó volt? Nem bizony! Edit szülei unalmas hétköznapok egyhangú sorát élték egymással, ha valakinek komolyabban sikerült bemozgatni az édesanyát, hát az Szécsi Pali volt.
– Jut eszébe dala? – kérdeztük Editet.
– Jaj, mindet tudom kívülről. Az egész házban ő szólt – felelte.
– Mégis, melyik jut legelőször eszébe?
– Talán az, amelyiknek az elején nem énekel, csak beszél azon a meleg hangján.
– Mit mond?
– Jaj, olyan gáz! Talán csak azért erre emlékszem, mert anyám ezt vele mondta, vagyis inkább vele énekelte. Próbálta énekelni…
– Nos?
– „Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja…”

Érződött, ahogy átszakad a gát. Szép lassan kiderült: ez a mondat irányította Edit életét. Alapigazságként fogadta el tudattalanul. Ahogy a gravitációt, a napsütést vagy a politikai ígérgetést. Négy évtizeden át jutott eszébe, valahányszor újabb táv-párkapcsolatot kezdett. És a sorskönyv mondat persze egyben önbeteljesítő jóslattá is vált. A „nagy tüzet” nyilván fellobbantotta volna a távollét. Csakhogy amint a távolság miatt a még friss kapcsolatban valami nehézség adódott, máris bebizonyosodott: bizony, ez is csak szalmalángocska. Azaz: nem érdemes a folytatásra. Főleg nem elköteleződésre…

Szülő az, aki szülőként viselkedik

Zoli régi barátunk. Sikeres vállalkozó, remek sportoló. Kosárlabda, síelés profi módon megy, a futball csak annyira, hogy még Miklós is befér a csapatba. Viszont sörözni a legjobb focimeccs után, például mert ott a pályabüfé. Zoli következetesen állítja, szülők nélkül nőtt fel. Igen, lakott együtt egy idősebb nővel és férfival, ha elment, mondta nekik: „helló”, ha megjött szintén. Volt ágya, a konyhában is talált enni. Szülőknek nem nevezte ezeket az embereket.

Egyszer síszerkót kértünk kölcsön Zolitól. Elképesztő gyűjteménye volt, szép rendben a garázs falán, négy autót körbevéve. Könnyen és gyorsan találtunk magunknak is, a gyerekeknek is teljes felszerelést.

Zoli kicsit érzelmes mosollyal elővett egy 34-es bakancsot.
– Hinnétek, hogy ebbe valaha belefért a lábam?
– Akkor még nyilván nem voltál 199 centis.
– Sem 120 kilós. És csak hat éves.
– Hoppá, akkor azért legalább síelni elvittek a szüleid!
– Dehogy! A szomszédok. Mindenhová ők vittek. Lali bácsi és Piri néni.
Döbbenten álltunk. Zoli végre mesélni kezdett. Valójában nálunk volt otthon, főleg, mert Tibi fiuk az osztálytársa volt. Testvérekként nőttek, fel, mindenhová négyesben mentek. Síelni, túrázni, zarándokutakra vitték.
– De hát akkor mégis voltak szüleid!
Zoli arcán döbbenet jelent meg.
– B@ßdmeg Miki! Tényleg. Negyvennégy éves vagyok, végre lettek szüleim is.

Évtizedes rejtély oldódott meg. Zoli olyan kedves, nyílt, jószándékú ember, olyan segítőkész és nagyvonalú, hogy bizony nehezen képzeltük el, milyen gyökérből szívhatta fel mindezt, ha egyszer a szülei olyan gyökerek voltak. Helyesebben a vér szerinti, a jogi értelemben vett szülei. Mert a pszichológiai szülei Lali bácsi és Piri néni voltak.

Na, ezzel aztán jól meggyőzzük a válófélben lévő szülőket! Minek is maradnának együtt, hiszen könnyen találnak a gyereküknek pszichológiai szülőt ahelyett a baromarcú helyett, akitől szabadulni kellene. A történetben azonban van még egy csavar. Valójában a nagyszülőkről van szó.

A válások jelentős része ugyanis onnan ered, hogy a két származási család értékrendje, státusza, érzelmi élete gyökeresen eltérő. Ez kergeti a párokat egyre mélyülő lojalitás-konfliktusba. Ez kezdetben, a közös identitás erősödő szakaszában elhanyagolható, ám a legapróbb repedésbe könnyen beszivárog a megáradó szülői jóakarat.

Ilyenkor jön az igazság, amire Zoli a csöppnyi bakancsokkal a kezében rádöbbent: Szülő az, aki szülőként viselkedik.

Kétélű fegyver ez. A válófélben lévő szülőtársak mondhatják: „Lehet, hogy te vagy a jog- és vérszerinti szülő, de a szeretőm lesz az igazi, a pszichológiai szülő.”

Mi itt arra a mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a válófélben lévő párok szüleinek éppúgy kötelessége végigvizsgálni azokat a lehetőségeket, amiket a gyermekük és a párja sorra vesz. Akkor viselkednek igazán szülőként, ha párként bánnak velük, ha segítenek nekik tartani a közös identitást, a feltétlen elköteleződést, ha alaposan végigeszik azokat a körülményeket, amelyek egyiket vagy másikat az adott viselkedésmódra, működésmódra vezetik.

Ha szerepet téveszt a nagyszülő és pártoskodik, küzdelemre buzdít, aligha mondhatjuk, hogy gyerekével szülőként viselkedik. Olyankor, kedves szülőtársak, összpontosítsátok az erőiteket és védjétek meg magatokat. Akár lángpallossal is, akár azon az áron is, hogy kiveritek a támadókat, a magukat szülőnek álcázó idősebb embereket a családból.

További viszályra igazán nincs szükség, amikor amúgy is krízisben vagytok.

Pódiumbeszélgetés

Készülünk egy beszélgetésre. Kaptunk kérdéseket.

 Mi a különbség az egyéni és a párterápia között?

Meglátjuk, milyen a közönség. Ha jó a hangulat, azzal kezdjük a választ, hogy az utóbbi lehetséges. Az egyéni terápia egy speciális viszony a terapeuta és egy magányos lélek között. Mindkettőjük társas dimenziójában jókora zavart okoz. Ha kevésbé leszünk merészek, azzal kezdjük, hogy a párkapcsolat egy perszonálunió, egy közös identitás, ezért úgy is bánunk a párral, mint egy olyan személlyel, aki nincs jóban önmagával.

 Mennyire hatékony a párkapcsolati terapeuta?

Olyasmivel kezdjük a választ, hogy önmagában alig. Ezért használjuk fejlesztéseinket, az élmény bevonását és a házaskunyhót. Ezekre majd nyilván rákérdeznek, ha nem, akkor is elmondjuk, hogyan működnek.

 Saját párkapcsolatukat hogyan menedzselik?

Azzal kezdjük, hogy az utóbbi 20 évünk szakmai fejlesztéseit nagyrészt annak köszönhetjük, hogy elemezzük a párkapcsolati problémáinkat és a szülői együttműködésünket, új szabályokat alkotunk, ezeket visszaforgatjuk munkánkba. Például…

 Milyen párkapcsolati és családi modell alapján dolgoznak?

Biztosan a dínóknál kezdjük, aztán az evolúciós alapon bemutatjuk a horda szerkezetét, amely kétmillió éven át alakította a velünk született viselkedésmódokat. Például a családfőét, a feleségét, a gyerekekét…

 Mennyire fogadják el a keresztény családmodellt?

Azzal kezdjük majd, hogy a keresztény közösséggel együtt. Az csalás, hogy a násznép jóllakik a lagzin, azután legjobb esetben magára hagyja a párt, de többnyire tűzzé szítja a viták szikráit.

 Szülőként mit tartanak fontosnak?

A hisztériával kezdjük, ami a képernyő körül alakul. Elmondjuk áldásait. Erre hazazavarnak minket. Esetleg megkérdezik:

 Mi a mostani világunk legfontosabb pszichológiai problémája?

A nárcisztikus személyiségzavar járványszerű terjedése.

 Min dolgoznak most?

Egy kódexen. Mutatjuk.

A beszélgetésre február 20-án este fél hétkor kerül sor Budaörsön, a Városi Könyvtárban.

Workshop iskolás gyerekek és kamaszok szüleinek

Időpont: 2018. december 8. szombat 9:00

Helyszín: Kertvárosi Művelődési Otthon, Tatabánya

A Nagycsaládosok Tatabányai Egyesülete és a Mosonmagyaróvári Nagycsaládosok Életfa Egyesülete szervezésében ezúttal a kisgyermekkorral és az óvodáskorral foglalkozunk. A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött.

További információ:
Dr. Orbánné Anna, telefon: 06 70 489 1076, e-mail: orbanneanna@gmail.com
Tóth Gábor, telefon: 06 70 315 5473, e-mail: nagycsalad.tatabanya@gmail.com

A részvételi szándékot a gyermekprogramok és az étkezés biztosítása érdekében a megadott elérhetőségek valamelyikén kérjük jelezni a szervezők felé.

Nagycsaládosok és kortárs közösség felé forduló gyermekek

Legközelebb a nyilvánosság előtt:

Január 20-án 10 órakor Mosonmagyaróvárott, a Szent István király út 140. alatt, a Fehér Ló Közösségi Házban, a Mosonmagyaróvári Nagycsaládosok Életfa Egyesülete szervezésében

Fókuszban: a kortárs közösség felé forduló gyermekek

Előzmények:

A párkapcsolati terápia során modelleket használunk. Olyan modelleket, amelyről tudjuk, segítenek a közös identitás, az együttműködés és a feltétlen elköteleződés kialakításában.

Sajnos a párok előtt többnyire olyan modellek jelennek meg, amelyek repedést keltenek a közös identitáson, erodálják az együttműködést és a feltétlen elköteleződést más személyre helyezik át, például ügyvédre, jóbarátra terapeutára.

Ezért tartjuk nagy adománynak, hogy együttműködhetünk a Mosonmagyaróvári Nagycsaládosok Életfa Egyesületével a Védőháló a családokért program jóvoltából.

Több olyan modellt kaptunk tőlünk, amelyek nem csupán a terápia során hasznosak, ezért megérdemlik, hogy közreadjuk őket.

Itt van mindjárt egy tizenegy gyermekes család. A szülők, Élő Dorottya és Papp György vállaltak egy közönség előtti beszélgetést. Hamarosan közre fogjuk adni a felvételt, itt azt a modellt emeljük ki, amely sok család számára óriási segítség. Számunkra is. Ugyanis mi a terápián többnyire egy-, két, maximum három gyermekes szülőtársakkal találkozunk. Dorottya és Gyuri elmondták: megértik, hogy bajban vannak ezek a szülőtársak, a rendszer ugyanis a negyedik gyermeknél kezd igazán működni. Addig nekik is nehéz volt. Dorottya máig az élmény elevenségével, az öröm boldog mosolyával meséli, milyen volt, amikor hazatért a negyedik kisbabájukkal. Az élmény a következő hét szüléssel egyre erősödött.

Úgy örültünk ennek a történetnek, mint a fizikusok, ha valami olyan részecskére, jelenségre bukkannak, amit elméletileg már megjósoltak. Hiszen a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia gondolati kerete, amit praxisunk során kidolgoztunk és használunk, bizony rákérdez: hogyan lehetett ez abban a kétmillió éveben, amikor az evolúció kialakította veleszületett viselkedésmódjainkat? Logikus, hogy a gyakori mozgásra szorított édesanyák csak egy gyereket tudtak cipelni, ezért a másodszülött nagyjából akkor jöhetett, amikor az első négy éves körül volt. A harmadik születésekor a legidősebb nyolc éves körül járt, a negyedik testvér világra jöttekor pedig nagyjából tizenkét éves korba ért.

Azt jól tudjuk, hogy a gyerekek ma is egyre felelősségteljesebbé válnak úgy hét-nyolc éves koruk táján, kiskamasz korukban pedig kifejezetten örülnek a „cuki” babáknak. A legidősebb testvér tehát évmilliók óta úgy van programozva, hogy felelősen, gyengéden gondoskodjék negyedikként született kistestvéréről, mire az – nagyjából két éves korában – elkezd távolodni édesanyjától. (A kortárs közösség szerepének részletezése messzire vinne, de fontosságára azért itt is utalunk.)

Dorottya és Gyuri a Szentlélekre hagyatkozva továbbmentek háromnál, és megkapták a segítséget.

És jött a segítség másoktól is.

– Természetesen! – vághatnánk rá, hiszen egy négy gyermekes családnak legtöbben szívesen segítenek. Csakhogy addig más ám a dolog szokványa!

A lagziban egykor oly felhőtlenül ünneplő barátok és rokonság bizony könnyen hangolódik az ifjú pár bontakozó közös identitása ellen. Igen, gyakran fordul elő, hogy önfejűek. Aztán a „csak mi ketten!” felkiáltással csak egymásban bízva jól befürödnek a használt autóval, a dohos lakással, a „jövedelmező” befektetéssel. Jó esetben szeretteik vigasztalják őket, szimpátiát éreznek, szüleik, barátaik, munkatársaik melléjük állnak. Mert – akárcsak a kicsi gyermek – a közös identitás is pátyolgatásra szorul.

Csakhogy a társas dimenzió, a rokoni és baráti kör bizony csak egy ideig toleráns, azután viszont megbotránkozik az újonnan született közös személyiség rátartiságán, hálátlanságán, elfordulásán. Bár a pár tagjai csak a közös identitásukat erősítik, csak egymás felé fordulnak, a környezet ezt sokszor másként észleli. Ezért örvendezik, ha valamelyik fél kibontakozik ebből az nagy összeborulásból, hiszen akkor feléjük tesznek egy fordulatot. Ha lazul az új közös identitás, remény van a régi kapcsolatok megerősödésére. Ez akkor is így van, ha megelégszünk az eredeti jószándék tételezésével és nem minősítjük a történéseket féltékenységnek, irigységnek vagy kárörvendésnek.

A gyermek születése gyakran még szorosabbá teszi a szülőtársak szövetségét, akik még inkább zárnak a környezet irányába. Ez csak erősödik a második, harmadik gyereknél. Aztán a negyediknél valami a környezetben is átfordul. Elkezdik támogatni a családot, így annak tartó boltívét, a szülőtársak párkapcsolatát. Dorottya és Gyuri derűsen számoltak be arról, hogy jótékony támogatóik gyakran hozzásegítik őket közös élményt hozó kettesben eltöltött alkalmakhoz.

A legtöbb párkapcsolatot azonban már egyetlen gyerek is erodálja. Ilyenkor inkább csak a repedést erősíti a közösség, pedig inkább az lenne a dolga, hogy összetartsa, egymás felé segítse a párokat. Erre egészen addig nem ismertünk példát, míg az egyik találkozóra el nem jött Zoltán atya.

Ő mesélt a házasságbörtönről, ami három évszázadon át működött Berethalmon. Fellelkesültünk. Tünde segítségével kiderítettük, hogyan lehet eljutni oda. Húsvétkor ott leszünk! Alaposan körüljárjuk a helyszínt és a kérdést, azután megpróbáljuk itthon is modellezni.

Az igazi nagy keret persze akkor sem az a közösség lesz, amely börtönbe veti renitens tagjait, hanem az, amely csendesen segíti a családokat. Megértéssel támogatja őket. A Mosonmagyaróvári Nagycsaládosok Életfa Egyesület értő támogatást ad. Ha kell, kenyeret, ha kell, több tonna más élelmet nyújt a családoknak.

Mi abban tudunk segíteni, hogy megértéssel támogatunk. Segítünk megérteni azokat a folyamatokat, amelyek egy család, egy közösség rendszerében mennek végbe. Ezekhez ugyanis egészen más megközelítésre van szükség, mint az egyénekhez. A megértést, az aha élményt jelzi vissza nagy örömünkre egy élet biztos tapasztalati talaján állva az orvos házaspár Dr. Smodics Katalin és Dr. Cseh Sándor. Végtelen jó érzés, ahogy rezonálnak, örvendeznek egy új felvetés adta gondolati lehetőségeknek. Ők azok, akik egész életen át megőrizték a tudós szellemet.

A megértés és az elfogadás közötti hidat pedig az Orbán család mutatja. Számunkra ők a megértő elfogadás, a feltétlen alázat modelljét jelentik. Minden pillanatát élvezzük, figyeljük annak a határozott és szeretetteljes munkának, amit nálunk látunk a közösség köreiben.

Szabadjon idéznünk Orbán Józsefné Anna levelét:

„Ma csodálatos dolgot mesélt nekem egyik négy gyermekes tagcsaládunk.
Szeptember 30-án Edina és Miklós végighallgatták az összes előadást. Mikor elhagyták a Fehér Ló Közösségi Házat  még mindig a Családi Nap hatása érződött lelkükben. Miklós megkérdezte Edinát. Hogy vagy egészségileg?
Mert amit ma hallottam  és átéltem, közölte Miklós,  azok alapján szeretnék egy ötödik gyereket. Aztán egész hazáig erről beszéltek, és tervezgettek. Edina kért egy kis időt, hogy utánajárjon, találjon olyan szakorvost, akivel megbeszélheti, hogy szabad-e négy császáros szülés után egy ötödiket bevállalni.  Mire hazaértek addigra megbeszélték, hogy elköltöznek falura, vesznek egy jó állapotban lévő parasztházat. Október elsején a hirdetéseket böngészve megtalálták álmaik házát (…) a házat körülölelő telket botanikus kertté varázsolták a volt tulajdonosok. Október 2-án megegyeztek az adás-vételről. Azóta már a lakásukat is sikeresen eladták.
(…) Féltem az egész pályázattól. Végül azzal győztem meg magam,  ha csak egy embernek teszünk jót vele, akkor már megéri foglalkozni vele. Hát már megtaláltam az egy embert és rajta keresztül egy egész családot.
Bevallom elsírtam magam.
Hamarosan újra jelentkezem.
Panni”