Címke: szülőség

„Tolvaj lett a kisfiunkból!”

Közzétéve Szerző:

– Pedig csak most gyakorolja a kivonást kölcsönkéréssel, pedig még bizonytalan az óhajtás írásjele ügyében..
– Mégis ellopott 77 ezer forintot a nagyobbik nővérértől!
– Ugyan már, két hetes, mint egy kisbaba…
– Ugyan már, 49, azt is ki tudja számolni!
Ki tudja, még honnan lopott, mert az osztályban is estek furcsaságok, a szülőknél is villant néha bizonytalanság, amikor borravalót adtak valamelyik futárnak.

Zsebes lett a gyerek, ott voltak a csokis papírok a nadrágok, kabátok, táskák zsebében. Az övéiben és a barátokéban. Mert lettek barátai, akik elkísérték a büfébe, kisboltba, haza. Magához édesgette őket enyves kezének bőkezű gesztusaival. Cukrosöcsi lett. Anyu sok felkiáltó jelet kezdett használni, óhajtotta megismerni az eseményeket, apu osztott, szorzott, végül göngyölítettek.

A nagylánynak megtérítették a kárát, tartottak otthon édességet, hogy a fussa barátokra. Találtak egérutat: a lezuhanó vércukorszint okoz kontrollvesztést. Mérni kezdtek, kétjegyű tizedesekkel fejezték ki a falánkság főbűnét. Elegáns megoldás. A cukrot demonizálták. Ha 7,1 fölé szaladt, szédítő mámor, ha 3,1 alá zuhant ,az sátáni kísértés.

A kisfiú tovább használja a megszerzett képességeket, hazudik, sunnyog, ám ezek sokszor válnak hasznára. Nővérei egyetértenek abban, hogy megérte: lettek barátai. 

Anyáink napjai

Közzétéve Szerző:

Érdekes üzenetet küldött ma reggel a Viber: „Köszöntsd a számodra fontos anyukákat!”

Milliók kapták meg, így halkan hozzátehetjük: valóban több anyánk van életünkben. Szerencsés esetben. Édesanyánk, szülőanyánk természetesen csak egy van. Anyaként azonban mások is viselkedhetnek velünk különböző életszakaszokban. Márpedig anya az, aki anyaként viselkedik.

Számunkra fontos anyukák adják a viselkedésmintákat, amelyek modellként épülnek be szülői együttműködésünkbe. Nekik is érdemes visszajelezni, eléjük tárni az arany pillanatot, ami az ő szülőségüket meghatározó élménnyé tette számunkra.

Ezúton, ismeretlenül köszönöm meg az asszonynak, aki 3 éves forma kislányával a gipszelő előtt várakozott. Az egyik várakozó banánt vett elő. A kislány nyafogni kezdett, az anyuka csitítási megoldásás leginkább fókusz szórásnak nevezném: „Igen, tudom, szeretnél banánt, szeretnéd a dínót a gipszelőből, kakaót az automatából, nyunyót az autóból, pisilned is mindjárt kell majd…” még sokáig mondta, amíg a gyerek végképp elrévedt. Hálával köszöntöm a számomra fontos anyukák között! Ismeretlenül, több évtizedes távlatból. Azzal a szülőtárssal együtt, aki arra tanította hisztiző gyerekét: „Az van, hogy ez van.”

Kihívás/élmény

Közzétéve Szerző:

Elérkezett hozzánk is az internetes gyerek-öngyilkossági hullám. Próbáljuk korlátozni, tiltani a netet, de a kölykök rafináltak. Ajaj, hamar megvan a baj. Szörnyű.

Mit lehet tenni?

Élményt szerezni. A gyerekek azért próbálkoznak, mert élményre vágynak, még ha halálközeli is az élmény. Még ha nem is tudják, mi hiányzik, még ha úgy is hívják, kihívás, challenge.

Újabb szülői kötelesség. Honnan a …ból/ből szerezzek még élményt is?! Külön műfaj! Más, mint a program, a meglepetés, az ajándék. Rá kell hangolódni, le kell csengetni, leginkább a szexhez hasonlít.

Mi más lehet a párkapcsolat és a szülői együttműködés igazi tartalma, mint az élmény? Tekintsük úgy a munkát, a kötelezettséget és a kötelességeket, mint az élmény lehetőségét. Ennyi. Amúgy már sokat írtunk arról, hogyan kell az élménynek megágyazni.

Gémer lélek

Közzétéve Szerző:

A pont húúú fiúcska bejegyzés sok kérdést vetett fel. 

Némelyik egyszerűen megválaszolható: Azért értelmetlen generációról beszélni, mert a fiúknak tökéletesen más a viszonya az online játékokhoz, mint a lányoknak. A képen látható fiúcska már féléves korában vadászik, cserkel, felhajtja a kacagtató pont húúú emberkét.

Még egyszerűbb a kérdés, mit csináljunk ezzel a kiskölyökkel? Szeressük őket. Fogadjuk el feltétel nélkül, tegyünk különbséget közte és a démonizált képernyő között. Igaz, ezzel elfogadhatatlanná tesszük az ítéletet, amivel a telefonnyomkodást egységesen pokolra küldjük. Megsértjük korunk egységét, a közös meggyőződést, miszerint a képernyő maga az ördög. Ez a hiedelem ma gyakran a szülők közös identitásának legfőbb alapja, egyben a szülőtársak legfőbb konfliktusterepe. Az nem kérdés, hogy a sátánnal van dolgunk, csak abban nincs egyetértés, hogyan űzzük el az ördögöt?

Nézzük, miben tudunk egyetérteni! Az online játszó fiúkat veleszületett viselkedésmód vezérli, a falkában űzött kifullasztásos vadászat. Ez emberségünk egyik legfontosabb formáló tényezője. A falka tagjai együttműködnek a zsákmányállat folyamatos hajszolásában. Homo sapiens lévén kevésbé fulladnak ki, hisz egész testük verítékkel hűtőzik. A közvetlen érintkezést elkerülik a veszélyesen visszatámadó prédával, mert orsócsontjuknak köszönhetően képesek szúrni, hajítani. 

A kifullasztásos vadászat során a falka tagjai félreteszik saját szükségleteiket, olyan hormonális egyensúlyi állapotba kerülnek, ami elviselhetővé teszi a fáradtságot, sőt, a kimerültséget, az evés, ivás, alvás, ürítés hiányát. Számukra megáll az idő, fókuszáltak, vagy ha úgy tetszik, beszűkült tudatállapotban vannak. Merjük kimondani, módosult tudatállapotba kerülnek, mint a maratonfutó, a hegymászó, a bokszoló, ha túljut a holtponton. 

Sok más módon kerülnek fiúk, férfiak hasonló állapotba, csak épp ezeket a tudatmódosult állapotokat hajlamosabbak vagyunk elfogadni, mert konvencializálódtak. Ilyen mindjárt maga a vadászat. Hunort és Magort aligha neveznénk gamernek. Leonidásznak már több ezer éve elnézzük, hogy ignorálta a szent ünnepet, és vakmerően kockáztatta saját és katonái életét. Dugovics Titusz is ritkán kap szemrehányást, amiért irracionálisan viselkedett.

A mögöttes folyamatok hét millió éves program szerint mennek végbe bennünk. A folyamatleírás pontosan illik azokra az ifjakra, akiknek egybefolyik éjjel és nappal, kilépnek az időből, a kötelességek, a szokások és normák világából. Néhány korty energiaital a táplálékuk, gyakorlatilag megszűnnek a külvilág számára. Félrevisz, ha ezt mind a képernyőnek tulajdonítjuk. 

– Jaj, ne már, hogy a képernyő előtt kuporgó, semmirekellő alakokat a történelem legnagyobbjaihoz hasonlítsuk!
– Be kell tiltani az ilyen cikkeket, amikkel még bátorítják is őket a léhaságra!
– Ez olyan, mintha drogot, piát, cigit osztogatnának a gyerekeknek!

Mi csak azt állítjuk, legalább hétmillió éves a program, ami a kisgyermek csodálatát, feltétlen elfogadását váltja ki a nagyobbakban.

Mi csak azt állítjuk, éppen hétmillió éves a program, ami a női keblek láttán érdeklődést, izgalmat kelt a nemzőképes férfiakban.

Mi csak azt állítjuk, hatvan millió éves a program, ami egy oxitocin nevű ingerületátvivő anyagot a kötődés, a bizalom, az odaadás hormonjává tesz.

Mi csak azt állítjuk, megjelentek olyan számítógépes programok, amelyek a fiatal fiúkból előhozzák a vadászt, a harcost. 

Mi csak azt kérjük, szeressük ezeket a suhancokat. Keressük hozzájuk az utat, tárjunk fel számukra olyan alternatívákat, amik megengedik, hogy hősök maradhassanak.

Szüle

Közzétéve Szerző:

– Puncsot kérek!
– De hát azt adott a néni. Kóstold csak meg!
– Ez nem puncs.
– Akkor mutasd meg, melyik a puncs!
– Az.
– Az eper.
– Azt kérek.
– Jó, akkor én elnyalogatom a puncsot.
– Puncsot kérek, nem epret.
– De az eper…

Azt hinnénk, hisztit látunk, lezuhant a gyerek vércukorszintje, azért vágja földhöz a fagyit. Valójában szabadulási akció tehetetlen tanúi vagyunk. A gyerek segítségért kiált. Látni a szemén, ahogy kontaktust keres. Persze a felnőttek kerülik a kontaktust. Hamar megkapnák:

– Mit bámul?!      
– Törődjön a maga dolgával!
– Belépőt persze nem fizetnek…

Ha pedig valaki megpróbálná kicsit megölelgetni, csendesen szeretgetni a gyerkőcöt, hamar bilincsbe kerülne. Pedig éppen erre vágyna csórikám. A jog uralma helyett a szeretetre való jogát érvényesítené. Azt, ami járna neki.

A kis túsz egyre reménytelenebbnek érzi a sorsát, és mivel az elszigetelés, a mozgásszabadság korlátozása, a folyamatos kritika a lelki bántalmazás tünetei, hát bizony egyre ritkábbak lesznek a kitörések. A közösségben már elszigetelődik, a felnőttekben immár nem bízik.

Szerencsére a túsztartó is nehezen viseli a helyzetet, igyekszik lepasszolni a gyereket. És ekkor léphet be a pszichológiai szülő. Egyetlen vele megélt élmény életre szóló reménységet, biztonságot ad. Ha pedig a sors olyan kegyes, szülére lel.

Lelkünk mélyén cseng-bong az „édes szülém” megszólítás. Ma már legtöbben úgy értik, édesanyám, szülőanyám. Pedig sokkal szélesebb a jelentése. Lehet dadus, kedves szomszéd vagy rokon, aki a gyermekkel van.

Nagy luxus ugyanis a tettre kész, alkotó édesanyának naphosszat a gyerekek mellett sertepertélni. Elvannak azok egymással, magukban, vagy éppen a kedves szülével, aki néha mesél, néha ételt kínál, többnyire meg a szeme sarkából figyel.

A szüle egy életen át szüle marad, akár édesanya, akár édes dada a kedves nénike.

És a gyerekkel mi lesz? Ifjonc, aztán maga is szülő. Egyszercsak szembesül a kérdéssel: lehet-e más is édes szüléje a gyermekének? Megszólal a vészcsengő: anya csak egy van. Megszólal a vészmadár: használd ki azt a pár rövid évet a gyerekkel! Megszólal a riasztás: anya csak egy van, el a kezekkel a gyerekemtől.

Létrejön az a riasztó helyzet, amiben először anyósék, majd a saját szülők, végül a házastárs, jellemzően a férj is eltávolíttatik. Az ok pedig az önzés. A kapzsiság.

Így válik sok gyermek tulajdonná. Egyéni, személyi, magántulajdonná. Ezáltal egyre problémásabb lesz, a kizárólagos tulajdonos pedig egyre nehezebben bír vele, de fél bárkit bevonni, hiszen azzal elismerné, hogy nehezen bír a kisajátított birtoktárggyal.

Hagyományosan azonban a gyermek kortárs közösségbe való, és annak örül, ha sok-sok szüle tekintetét érzi magán. Felfogásunk, a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia szerint a gyerek horda-lény. Arra van kódolva, hogy tucatnyi másik társaságában legyen, szülék biztonságos körében.

A kisajátított gyereket könnyű felismerni közszereplései alkalmával. Igyekszik felhívni magára a figyelmet. Így reméli segítségül hívni a lehetséges szüléket. Az ürügy természetesen jó magyarázatot kínál, hiszen a gyermek tudattalanul igyekszik szabadulni a fogságból.

Kultúránkban a jelenség könnyen társul egy társsal. A kisajátító szülő megosztja tulajdonát társával. Az anya jellemzően a nagymamával. Kettesben elfogadják a közös ellenségképet, az apát, vagy bárkit, aki megpróbálná kiszabadítani a gyereket. De fogvatartó lehet az apa, társa pedig élettársa vagy szülei – édesanyja, esetleg édesapja. Egy ilyen szövetség gyakran annyival erősebb a lelkileg felmorzsolódott anyánál, hogy önbeteljesítő jóslatként valóban alkalmatlanná teszi a gyermek nevelésére.