„Jó, jó, hát majd a Pinczinger!”

(Ágynyugalom)

A címadó mondat Ottlik Géza regényéből származik. Azt a végtelen megkönnyebbülést örökíti meg, amit akkor él át az Iskola a határon főhőse, amikor a gyengélkedőn olvasnivalót kér – és kap. Végtelen megnyugvást érez, amikor:

„Félóra múlva megint elcsöndesedett az épület. Az ápoló kivitte a reggelizőtálcát, és behozott négy könyvet. Odarakta Medve ágyára, hogy válasszon. Egy Sven Hedin, két Verne és egy “Universum” kötet. Amikor Kappéter szóba hozta a könyvkérést Majvald néninek, Medve egy pillanatig sem képzelte, hogy komolyan megvalósul majd a dolog… Érezte a ropogó fahasábok szagát, kötésének alkoholszagát, hallgatta a csöndet, a kályha duruzsolását. Aludt, ha kedve volt; olvasott; beszélgettek.”

A regény fordulópontját éljük át Medve megnyugvásával. Drukkolunk neki, mértéktartóan dörzsölje, pöckölje azt a lázmérőt, hogy maradhasson még egy két napot, de mégse játssza el a jó Majvald néni, főleg pedig a Pinczinger bizalmát.

Ma ezt úgy is lehetne értelmezni: „Bevágtak egy szűk szobába néhány ósdi könyvvel, ott senyvedtem egy hétig.”

Pedig, ha sikerülne a karantént begyömöszölni abba a csodába, hogy „aludt, ha kedve volt, olvasott, beszélgettek”… De hát, nem szeretjük az ósdi megoldásokat. Ma tenni-venni szokás a gyógyulásért. Gyógyszert szedni, miközben nincs gyógyszer, tevékenykedni, pedig alig van szufla.

A Pinczinger egyvalamit ad: ágynyugalmat. Ez mára kiment a divatból, mint a simmi, az éteres érzéstelenítés vagy a kompót.

Pedig az ágynyugalom a stressz minimálisra csökkentése, melynek köszönhetően az immunrendszer maximális támogatást kap.

Hagyjuk egy kicsit a tevést és a vevést!

Katasztrófafilmek és a családi mérleg

Az alábbiakat 15 éve írtuk. Közben felnőtt az a generáció, akiket a negédes, rózsaszínű álom jegyében neveltek szuperanyukák. Olyanok, akik tudták a tuttit. Tévelygő gyermekeik látványosan sodródnak. Ezért idézzük a rég leírt gondolatokat: gyereket nevelni komoly megküzdés, családi, közösségi teljesítmény. A magára maradó szülőpárt csak látszólag óvja meg a kudarctól, hogy párkapcsolatukat beáldozzák a szülőség oltárán. A család alapja a párkapcsolat. Ha erodálódik, a szülőség is kudarcra van ítélve.

“…a gyerek nagy gond, csak mostanában nem illik bevallani. A hatalomnak evidens érdeke úgy jeleníteni meg a dolgot, hogy szülőnek lenni derű móka, kacagás. Milyen boldog pillanat, amikora munkából hazatérő apuka elé szalad a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka jelenik meg, türelmesen várva, amíg férje őt is átöleli.

A propaganda kamera aligha vesz olyan unalmas dolgokat, hogy miközben az anyuka a nagyobbik lány haját mossa, addig a kisebbik megtépi az öccsét, mert az levágta a babája szoknyáját, a kiskutya pedig megrágja azokat a cipőket, amiket nem pisil le, vagy amikbe már nem jut kaki, majd jól végezve a dolgát gödröt ás a pázsiton, amit amúgy is sárgítanak a hangyák. A propaganda kamera aligha vesz fel olyan unalmas dolgokat, mint például azt, amikor az apuka újabb feladatot vállal munkahelyén az előrelépés és a jelzálog biztos kifizetése érdekében.

És más kamera sem figyel ilyesmire. Ha filmekben rendeznek olyan jelenetet, amelyben a munkába induló apukának integet a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka, akkor tudjuk, hamarosan meghalljuk a közelgő katasztrófa zenei motívumát és amint az apuka elindul, máris jön az első snitt a Földet fenyegető borzalomról. Egyszóval: boldog családot katasztrófafilmek első jelenetében szokás mutatni, negyven másodpercben.

A propaganda kamera pedig az állam azon érdekét szolgálja, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel törvénytisztelő és magas adókategóriába kerülő polgárhoz jusson.

Az állam evidens érdeke, hogy a szülők a lehető legnagyobb idő és energia befektetésével neveljék gyermekeiket buzgó adófizetőkké.

Éppen ezért ritkán esik szó olyan egyszerű tényekről, amelyeket alább felsorolunk:

– A gyerek érzelmi fekete lyuk: nagyon sok odafordulást igényel és nagyon keveset ad vissza.
– A gyerek mindkét szülő maximális figyelmét igyekszik lekötni, ezért azok eltávolodnak egymástól.
– A gyerek testvérével állandó küzdelmet folytat a családi erőforrásokért.

Ha létezne egy családi könyvelés, akkor az bizony nagy hiányokat mutatna a gyerek oldalán.

És létezik ilyen. Böszörményi Nagy Iván pszichológus használja a “Számadási Főkönyv” metaforát. Szerinte a gyermek “Belső Főkönyve” hiányos marad, amikor a szülő-gyermek kapcsolat nem jó. Ami kisgyerekként járt volna neki, és akkor nem kapta meg, az felnőtt korában már nem jár neki. Ilyen például az állandó készenlét és gondoskodás, becézés, a fenntartás nélküli szeretet stb. A kielégítetlen igény rejtett vagy nyílt módon megmaradt, és a felnőtt a partnerétől akarja megkapni, amit kisgyerekként nem adtak meg neki, és ez igencsak megterheli a felnőtt- felnőtt kapcsolatot.”

– Részlet az Eseteink. Páratlan párkapcsolatok című kötetünkből. Továbbiak a Baktay webkönyvesboltban. –

Keep smiling

A pszichológiában szakkifejezésnek számít a maszk, az álarc, a homlokzat. Jelentésük nagyjából levezethető a köznyelvből, ezért szerencsére felesleges tudálékos magyarázgatni őket.

A covid-19 járvány miatti kénytelen-kelletlen maszk-viselésnek sajnos egyik komoly következménye, hogy eltakarja az agresszió csillapító mosolyt. Ezzel hasonló folyamat kezdődik, mint az utakon az autóknál. Vannak az erőt sugárzó és vannak a barátságos maszkok, vannak a drágák és vannak az összetákoltak – mi pedig ezek alapján (sokszor tudattalanul) elkezdjük megítélni a viselőjüket, sőt,  a ítéletünk alapján reagálunk is rájuk. Az arckifejezés hiányából származó agresszió-csillapítás elmaradása így még inkább gond.

Az agresszió szintje valószínűleg azért maradhat mégis kezelhető, mert az arc alsó részéről származó vizuális információ híján a pillantásunk a másik szemére és homlokára irányul, ami a méregetés helyett elfogadás és tisztelet érzését kelti. Kivétel perszer a farkasszemet nézés, ami a mosoly kiesése miatt kifejezetten ellenjavallt.

A mimikai visszajelzésen kívül gyakran hiányzik a friss levegő és a szellő is, ettől mindannyian feszültebbek leszünk a maszk alatt.

Hogyan jöjjünk ki ebből jól?

Megoldásként kínálkozik az USA-ban bevezetett „keep smiling”. Szerencsére már lerágtuk azt a csontot, hogy minek mosolyogni, ha úgyis csak megjátszom. Azért, mert a mosoly visszahat a saját lelkiállapotunkra, elkezdjük magunkat valóban jobban érezni tőle.

De minek a másikra mosolyogni, ha úgysem látja a szánkat maszk alatt? Azért, mert ha jobban érezzük magunkat, az kihat a testünk többi jeladójára: szemünkre, testtartásunkra, gesztikulációnkra, beszédünkre, hanghordozásunkra is. Így összességében mégis jobb benyomást teszünk, rokonszenvesebbek leszünk.

Ettől pedig már igazából is lehet jobb a kedvünk. 

Amúgy már megjelentek a piacon különféle mosoly-maszkok is. Ezek hatását lehetőleg teszteljük családi vagy baráti körben mielőtt publikus használatukba kezdenénk. Jobb előre tudni, mint váratlanul beleszaladni egy nehezen kezelhető helyzetbe…

Csőgörény

Ide bizony az kell. Lassan szivárog le a víz a mosogatóból. A szifont kitisztítottuk, mélyebben van a hurut.

A szakik a vasboltban azt mondták, érdemes a leghosszabb csőgörényt venni. Megkérdeztem, az hány méter, erre a sorban mögöttem álló, aki már addig is idegesen ciccegett, be is szólt:
– Nem mindegy, ha a leghosszabb?
– Igaz.
– Már úgyis szétvet az ideg a kibszott qva maszk miatt – tette hozzá magyarázólag, amíg fizettem.

Ahogy kiértem, lekaptam a maszkot. Nagyot sóhajtottam. Igazsága volt a ciccegőnek. A maszkon át csak szivárog a levegő, mint a víz a mosogatóból. Idegesítő. Igen, persze, a járvány a főgörény, de ha diszkomfort érzésünk van, a közvetlen környezetünkben keressük az okot. A diabeteszes férj a feleségével pöröl, ha leesik a cukra. Az asszony erre türelmesen ad neki egy kis narancslevet. Amikor fogy a levegő a teremben, egyre feszültebb a hangulat, míg végül valaki feltépi az ablakot. Arra azonban már sok sértegetés mérgezte meg a légkört, hiába a jó levegő.

Első kézből, kovid osztályon dolgozó orvostól tudjuk: borzasztó betegség a koronavírus. Kín. Kínhalál.

Szégyelltem magam, hogy egy maszk miatt rinyálok. Megkértem hát Zelkát, keretezzük át a dolgot. Először csak egy kendőt vettem a maszk elé. Rendesen megszívtam. A fejem vöröslött. Hát akkor legyen meg az élmény! Felvettem még egy maszkot a másikra. Durva. Még egy sálat a maszkokra. Éreztem, ahogy gúvad a szemem. Zelka intett, sőt, segített letépni a sok fullasztó réteget. Sokáig lihegtem. Átéltem a fullasztó kínt.

Ha nem hiszel nekem, akkor se egyedül próbáld ki! Ha viszont megvan az élmény, azután a maszk már smafu. Élni jó!

A csőgörénnyel azóta is kínlódunk. Túl hosszú. Összekunkorodik. Mégis valami kemény vegyszerre fogunk fanyalodni…

Benéztem

Régi történet, még az autónepperek hőskorából való, hogy Lalink vett egy roncsot. Arcoskodott vele rendesen, mert az első terepjárók egyike volt. Nem egészen a történelem első modelljéről van szó, hanem a SUV divathullám előszeléről. Gallytörő rács, kémény-kipufogó, felező. Lehetett vele az erdőn át munkába járni. Ott nem szondáztattak. Mert Lalink közúton nem ivott.

Színjózan volt, amikor anyósát vásárolni vitte, mégis átvágott a parkon. A kormány csak pörgött, az autó ment tovább egyenesen. Eltörött a rúdja. Lalink kapkodott. Kihúzta a slusszkulcsot, de még úgy is vagy negyven métert ment tovább a csodagép, míg egy sövény végre megállította. Anyós váltig állította, távíró póznának mentek, pedig azt jó méterrel elhibázták, csak ő ugrott neki, amikor kergült tyúkként menekült.

–  Hát mennyivel mentél? – kérdezte az egyik haver.
–  Balra kanyarodtam volna, csak nem engedte a qkormány.
–  Szóval harminccal?
–  Francot. Hússzal sem.
–  Akkor megállhattál volna az úttest túlszélén.
–  Próbáltam, nem ment.
–  Fékezni?
–  Még a motorfék se fogott, pedig kivettem a slusszkulcsot!
–  Na, akkor a kuplungot nyomtad, mafla.

Bizony, Lalink bepánikolt. Ha benne lett volna a reggeli egész (két feles), simán megáll. Csakhogy az elvonási tünetektől megzavarodott.

–  Na, ugye!
–  Nem ugye!

A minap jött hozzánk egy pár. Apuci a karantén alatt gondosan foglalkozott a gyerekkel, délután, amikor hazaért munkából, megebédelt, aztán nekikezdtek a mateknak, fizikának. A gyerek próbált számolni, ám apuci didaktikusan haladt: először a szemlélet.

–  Becsüld meg a kör területét!
–  Kiszámolom. A sugara…
–  Nézd, ha kétszer veszed a sugarát, az ugye kiadja az átmérőt.
–  Elég a sugár, négyzetre emelem…
–  Előbb a szemlélet! Ha az átmérőt veszed, az egy olyan négyzet oldala, amibe érintve belefér a kör.
–  De annak nagyobb a területe!
–  De nagyságrendileg hasonló. Ha egyszerűen a d-t emeled négyzetre, olyan értéket kapsz, ami orientál.
–  Ha viszont az r-t emelem négyzetre, csak meg kell szoroznom…
–  Először a szemlélet! Ha nincs szemlélet, jönnek a nagyságrendi tévedések. Az alagutak nem találkoznak, a hidak nem érnek össze, az alapozás mélysége… – emelkedett édesapa hangereje.
–  Nézd, itt az eredmény!
–  De a szemlélet!

Az ordításra bejött édesanya, a gyerek sírva el.
–  Mi az ott előtted?
–  A söröm.
–  Hát ne igyál, amikor a gyerekkel foglalkozol!
–  Jaj, mióta árt meg nekem ebéd után egy sör?
–  Ma dél óta.

Hatalmas balhé tört ki. A párkapcsolati terápia első ülése reménytelennek tűnt. Édesapa azt hangoztatta, ő pontosan érzi, mikor és miben hátráltatja az alkohol, sőt, már szondáztatták is úgy, hogy volt benne egy sör és a kütyü semmit sem mutatott.

Következő alkalommal külön mentünk. Édesanyának Miklós elmesélte Lali történetét, de az asszony felháborodott, hogy az ő ura nem alkoholista.

Ezközben Zelka néhány egyszerű tesztet vett fel édesapával, majd megkínálta egy korsó sörrel. Kicsit beszélgettek, aztán újra elővették a teszteket. A különbség szignifikáns volt. Megbeszélték, hogyan lehet megalázkodás nélkül kiszállni a helyzetből.

–  Úgy, hogy kerek-perec elmondom a feleségemnek. Ezt benéztem.