Pálinka, cigi, fű, okostelefon

A balhé akkor robban ki, amikor a forró leves felnyomja az agyukba a pálinkát – állítja egy bűnügyes kolléga.

Mi azt állítjuk, a balhé a beszédhelyzet uralása körül tör ki. A pálinka elindítja a hegyibeszédet, a nagy igazságosztást, aztán nincs belekotyogás, ellenvélemény.

– A leves legyen megsózva.
– A Biri azt mondja, a Lajosát a só ölte meg.
– Engem is az fog, ha felb@szom az agyamat a sótlan levesen.
– Valamin úgyis felb@szod.
– A Lajost az ölte meg, hogy az unokája megkurvult. Nem a só. Meg még meg is sózom. Csak, ha utána sózod, olyan, mintha b@szás után vennél kotont.
– Jaj, ne beszélj így a gyerek előtt!
– Vedd csak ki a kezéből a telefont, látsz abban még cifrábbakat.
– Apu, te megnézted a telefonomat?
– Nem kell. Azért nyílik csak ujjlenyomatra, hogy ne tudjam megnézni. Úgyhogy el tudom képzelni, most is éppen mit nézegettél…
– Képzeld, éppen az Alexandra oldalát nézem meg.
– Az meg ki a tököm?
– Hát a Biri néni meg a Lajos bácsi unokája. Baccalaureate.
– Az meg mi a tököm?
– Magániskola. Fizetős.
– Na, ezért murdelt meg szegény Lajos.
– A Biri szerint a só meg a pálinka vitte el.
– A só a Tequilához való…
– Jaj, ne mán. De most mondom, ha a rántott hús is sótlan, b@szom ki az ablakon, hátha a kutya megeszi.

És lőn. Buksinak aznap csodás lakomája volt. Még akkor is, ha anyu nem tette az asztalra az összes rántotthúst, mert tudta, hogy apunak felmegy a fejébe a pálinka. Szegény gyerekek így is eléggé kárvallottan néztek. Főleg Zsolti, mert ő tényleg csak annyit mondott, a só a Tequilához való. Neki a tányérjába markolt az apja.

A legrosszabbul azonban Zsófia járt: neki a telefonja is röpült.

Ez az a mozzanat, ami igazán érdekel minket. Az okostelefon mint a társalgás eleme.

Zsófia apja nyilvánvalóan úgy fogta fel, vetekedik vele a beszédhelyzet uralásáért. Vesztesnek érezte magát, mert a lány az okostelefonjára figyelt. Ráadásul be sem vonhatta a küzdelembe, hiszen nem tudhatta, mi a szándéka. Ezért automatikusan ellenséges szándékot tulajdonított neki.

Egyébként helyesen. Evolúciósan az a bevált stratégia, hogy jobb eleve ellenségként kezelni azt, akinek nem ismerjük a szándékát. Ezért közeledünk ismeretlenek felé eleve eredeti jószándékunkat kinyilvánítva. Kezet nyújtunk, magas hangon, örvendezve üdvözöljük, békítő gesztusokat teszünk, mosolygunk, szemkontaktust rövid ideig tartunk, a szem vonalánál lejjebb nem méregetjük a másikat. Nagyjából ott tartjuk a szemünket, ahol a katonák sapkarózsája vagy a tilak. Ez utóbbi a Krisna-tudatú nők homloka közepén arra utal, hogy házasságban élnek. A hindu kultúrában a tilak a békés közeledés, a biztosítéka.

A mi nyelvünk is őrzi a szokást. Ha valaki szemvonalánál lejjebb téved pillantásunk, méregetjük az illetőt. Ha még a nyakánál is lejjebb csúszik a pillantásunk, akkor bizony kihívóan méregetjük. Ez az agresszió jele.

Társalgás közben az okostelefon még ennél is rosszabbat tesz: megvonja a szemkontaktust a többiektől, a gazdáét viszont uralja. Ha ezt egy ember teszi, bunkónak nevezzük azzal együtt, aki őt bambulja. Így az okostelefon egy olyan kulturális kódba lép, ami a társalgás legsúlyosabb megsértése. Ember ritkán keveredik ilyen helyzetbe, de pórul is jár.

Ha most megnézzük a nagy négyest, a fő közellenségeket, akkor bizony az okostelefon húzza a rövidebbet. A törvény a fűre fúj leginkább, miközben a füves egyáltalán nem törekszik a beszédhelyzet uralására, ezért bágyadt mosolya ártatlanságot mutat, szimpátiát ébreszt.

Nem is szólva arról, hogy a fű szívása többnyire eleve társas helyzetet teremt, a cinkos összetartozás élményét adja, akárcsak a dohányzás, vagy az alkoholfogyasztás.

Az okostelefon ezek szerint nagyon vesztésre áll. Évezredes kultúrtechnikákkal kellene megküzdenie. Reménytelen.

Szurkolunk neki?

Nyilván nem, mert bennünk is ott működnek a velünk született viselkedésmódok, amelyek a horda biztonságát szavatolják.

Vagy talán mégis olyat tud az okostelefon, ami komoly ellenféllé teszi?

Igen. Miközben az aktuális társaságból és társalgásból kiszorul, nagyságrenddel átfogóbb cinkos összetartozás csábos élményét adja. Ráadásul pedig csak látszólag szorul ki, hiszen bármely pillanatban hozhat be olyan tudást, amely a beszédhelyzet uralását teszi lehetővé.  Példánkban ez a Baccalaureate kifejezés volt.

Ez viszi kétségbeesésbe a tanárt, aki nem tudja, tanítványa pornót néz-e okostelefonján, az óra unalmasságáról fanyalog, vagy éppen annak néz utána, amit ő mond, és bármikor beszólhat egy kicsike tévedés miatt.

Ettől borul el a nagynéni agya, aki nem tudhatja, hogy az ünnepi vacsorán őt keresi-e a neten az unokaöccse, vagy a tíz legszebb Messi gólt nézi, esetleg a történelem leckét magolja.

Érdemes-e küzdeni az okostelefon ellen? Igen. Most az történik, hogy az éppen meglévő társaságból, az éppen létrejövő beszédhelyzetből emeli ki az embert. Midas kincse: soha nem lehet e jelenben.

Mit várhatunk a küzdelemtől? Azt, hogy kialakul egy olyan kultúrtechnika, amely sokkal jobb szerepet képes adni az okostelefonnak, mint a pálinkának, a ciginek, vagy a fűnek

Sorskönyv mondatok

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.

László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél!
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.

– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?

László elmesélte, amikor a Családi kör című verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.”
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
„Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.”
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve azt tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki, azt viszont előírta, hogy előbb a régebbi ételt kell elfogyasztani. Mire az újabban vásárolt kenyérhez jutott a család, addigra az is épp megszáradt.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának. Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert legtöbbször észre sem vesszük őket – hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.

Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés-típus a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” olyankor használatos, amikor a gyerek szeretne valamit, de mi eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a rég áhított papa-bicskát. Ekkor a mama hirtelen kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz, egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, ahová irányítják a figyelmét. Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat efféle mozzanatai iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, amikor a kémia tanár azt mondja:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során a kétségbeesett szülők már szimbolikusba transzformálják a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem. Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Egy másik, életre szóló atyai intelem: „Tanulj fiam, mert nem vagy zseni!”
Géza élete merő küzdelem volt ezzel a sorskönyv mondattal. Amit elért tanulással, azt felrúgta egy zseni-gesztussal. A csúcspontot az jelentette, amikor országos tudományos diákköri dolgozatával első helyen végzett, a díjat azonban nem vette át. Zseni módjára viselkedett, miközben szorgalmas kutatómunkát végzett.
Ez lett a tudatos válasza a nem is tudatosult sorskönyv mondatra. És a tudattalan?
A már felnőtt Géza szorgalmasan dolgozik adatelemzőként, miközben zseniális eredményeket hoz ki az adatokból. Olyan mintázatokat emel ki, amelyekre óriás-cég marketingjét lehet építeni.
Mégis, mi a különbség egy mély értelmű bölcsesség, egy ordas marhaság és a sorskönyv mondat között? Előbbi kettő között csupán az értelmezési keret. Erre most azért nem adunk konkrét példát, mert írásban nehéz keretet változtatni.
A sorskönyv mondat lényege az a helyzet, amelyben elhangzik. Amikor valaki érzelmi, lelki értelemben nyitott állapotban van, olyankor könnyen kap kiemelt szerepet bármi, ami abban a helyzetben elhangzik: beég emlékezetébe, sorsa vezérmotívumává válik.

Gézát meghökkentette, kiszolgáltatottá tette édesapja furcsa viselkedése. A legtöbb apa akkor is biztatja gyermekét, ha nincs teljesen meggyőződve zsenialitásáról. A „nem vagy zseni” apai kijelentés megrázta a fiút, úgy érezte, komoly támadás érte, figyelme kiélesedett, valamennyi érzékszervi modalitása beaktiválódott. Emiatt kiemelkedő, a trauma határát súroló élmény lett, ami érte. Máig emlékszik apja hangjára és hanghordozására, az ebédlőbútor mintázatára, a sarkok félhomályára, az apja mozdulatára, amivel megsimogatta a fejét.

A sorskönyv mondatok kiemelkedően hatásos fajtái a slágerek. Nagy esély van ezeket olyan helyzetben meghallani, amikor személyiségünk nyitott a sorskönyv mondatokra, ráadásul a szövegek egyik-másik sora úgy beleeszi magát a fülünkbe, aztán folyton eszünkbe jut.
Ilyen helyzetet éltünk meg Edittel. Külföldön élt, lassan már hullatta szirmait, de még mindig nem sikerült elköteleződnie. Több kört leírtunk, mire rájöttünk arra a hiedelemére, hogy a távkapcsolat jobb, mint a folyamatos együttélés.
Természetesen szüleire kezdtünk fókuszálni, hátha náluk tapasztalta, hogy hosszabb külön töltött idő után nagyon örültek egymásnak. Netán édesapa hajóskapitány vagy aranyásó volt? Nem bizony! Edit szülei unalmas hétköznapok egyhangú sorát élték egymással, ha valakinek komolyabban sikerült bemozgatni az édesanyát, hát az Szécsi Pali volt.
– Jut eszébe dala? – kérdeztük Editet.
– Jaj, mindet tudom kívülről. Az egész házban ő szólt – felelte.
– Mégis, melyik jut legelőször eszébe?
– Talán az, amelyiknek az elején nem énekel, csak beszél azon a meleg hangján.
– Mit mond?
– Jaj, olyan gáz! Talán csak azért erre emlékszem, mert anyám ezt vele mondta, vagyis inkább vele énekelte. Próbálta énekelni…
– Nos?
– „Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja…”

Érződött, ahogy átszakad a gát. Szép lassan kiderült: ez a mondat irányította Edit életét. Alapigazságként fogadta el tudattalanul. Ahogy a gravitációt, a napsütést vagy a politikai ígérgetést. Négy évtizeden át jutott eszébe, valahányszor újabb táv-párkapcsolatot kezdett. És a sorskönyv mondat persze egyben önbeteljesítő jóslattá is vált. A „nagy tüzet” nyilván fellobbantotta volna a távollét. Csakhogy amint a távolság miatt a még friss kapcsolatban valami nehézség adódott, máris bebizonyosodott: bizony, ez is csak szalmalángocska. Azaz: nem érdemes a folytatásra. Főleg nem elköteleződésre…

Szülő az, aki szülőként viselkedik

Zoli régi barátunk. Sikeres vállalkozó, remek sportoló. Kosárlabda, síelés profi módon megy, a futball csak annyira, hogy még Miklós is befér a csapatba. Viszont sörözni a legjobb focimeccs után, például mert ott a pályabüfé. Zoli következetesen állítja, szülők nélkül nőtt fel. Igen, lakott együtt egy idősebb nővel és férfival, ha elment, mondta nekik: „helló”, ha megjött szintén. Volt ágya, a konyhában is talált enni. Szülőknek nem nevezte ezeket az embereket.

Egyszer síszerkót kértünk kölcsön Zolitól. Elképesztő gyűjteménye volt, szép rendben a garázs falán, négy autót körbevéve. Könnyen és gyorsan találtunk magunknak is, a gyerekeknek is teljes felszerelést.

Zoli kicsit érzelmes mosollyal elővett egy 34-es bakancsot.
– Hinnétek, hogy ebbe valaha belefért a lábam?
– Akkor még nyilván nem voltál 199 centis.
– Sem 120 kilós. És csak hat éves.
– Hoppá, akkor azért legalább síelni elvittek a szüleid!
– Dehogy! A szomszédok. Mindenhová ők vittek. Lali bácsi és Piri néni.
Döbbenten álltunk. Zoli végre mesélni kezdett. Valójában nálunk volt otthon, főleg, mert Tibi fiuk az osztálytársa volt. Testvérekként nőttek, fel, mindenhová négyesben mentek. Síelni, túrázni, zarándokutakra vitték.
– De hát akkor mégis voltak szüleid!
Zoli arcán döbbenet jelent meg.
– B@ßdmeg Miki! Tényleg. Negyvennégy éves vagyok, végre lettek szüleim is.

Évtizedes rejtély oldódott meg. Zoli olyan kedves, nyílt, jószándékú ember, olyan segítőkész és nagyvonalú, hogy bizony nehezen képzeltük el, milyen gyökérből szívhatta fel mindezt, ha egyszer a szülei olyan gyökerek voltak. Helyesebben a vér szerinti, a jogi értelemben vett szülei. Mert a pszichológiai szülei Lali bácsi és Piri néni voltak.

Na, ezzel aztán jól meggyőzzük a válófélben lévő szülőket! Minek is maradnának együtt, hiszen könnyen találnak a gyereküknek pszichológiai szülőt ahelyett a baromarcú helyett, akitől szabadulni kellene. A történetben azonban van még egy csavar. Valójában a nagyszülőkről van szó.

A válások jelentős része ugyanis onnan ered, hogy a két származási család értékrendje, státusza, érzelmi élete gyökeresen eltérő. Ez kergeti a párokat egyre mélyülő lojalitás-konfliktusba. Ez kezdetben, a közös identitás erősödő szakaszában elhanyagolható, ám a legapróbb repedésbe könnyen beszivárog a megáradó szülői jóakarat.

Ilyenkor jön az igazság, amire Zoli a csöppnyi bakancsokkal a kezében rádöbbent: Szülő az, aki szülőként viselkedik.

Kétélű fegyver ez. A válófélben lévő szülőtársak mondhatják: „Lehet, hogy te vagy a jog- és vérszerinti szülő, de a szeretőm lesz az igazi, a pszichológiai szülő.”

Mi itt arra a mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a válófélben lévő párok szüleinek éppúgy kötelessége végigvizsgálni azokat a lehetőségeket, amiket a gyermekük és a párja sorra vesz. Akkor viselkednek igazán szülőként, ha párként bánnak velük, ha segítenek nekik tartani a közös identitást, a feltétlen elköteleződést, ha alaposan végigeszik azokat a körülményeket, amelyek egyiket vagy másikat az adott viselkedésmódra, működésmódra vezetik.

Ha szerepet téveszt a nagyszülő és pártoskodik, küzdelemre buzdít, aligha mondhatjuk, hogy gyerekével szülőként viselkedik. Olyankor, kedves szülőtársak, összpontosítsátok az erőiteket és védjétek meg magatokat. Akár lángpallossal is, akár azon az áron is, hogy kiveritek a támadókat, a magukat szülőnek álcázó idősebb embereket a családból.

További viszályra igazán nincs szükség, amikor amúgy is krízisben vagytok.

Kifullasztásos vadászat a Cityben

Sydney belvárosában történt a napokban. Egy kiakadt fiú henteskéssel rohangált, akit ért, megszúrt, a táskájában lévő bombával fenyegetőzött. Idősödő úr ebédelt a közeli teraszon. Látva az ámokfutót, felkapta a székét, maga elé tartotta. Ahogy közeledett a kölyök, kinyílt a táskája. Üres volt. Üres fenyegetés tehát a bomba. A késes megtorpant, aztán menekülőre fogta a dolgot. Az idősödő úr utána. Őt követte egy csákányos ember, csizmásan, munkásruhában. Mögöttük még egy székes, majd további hat felbátorodott férfi, végül a kamerás. Kiabálva figyelmeztették a járókelőket, térjenek ki az ámokfutó útjából, közben egyre inkább sarokba szorították, végül le is terítették. Az idősödő úr úgy tette rá fonott székét, hogy mozdulni se tudott, főleg, miután valaki még egy rácsos ládát is a fejére borított.  Az ámokfutó úgy pillogott a rácsok között, mint egy tyúk a tojásgyárban.

Hála a videós tudósítónak, olyasmit láthattunk, amit az utóbbi hét-nyolc ezer évben alig.

Összeállt egy férfi-falka kifullasztásos vadászatra. Üldözték a zsákmányt, sarokba szorították, földre vitték. Közben vigyáztak egymásra és saját magukra, a kezük ügyébe kerülő eszközökkel (székkel, csákánnyal, ládával) tartották távol maguktól a veszélyt. Vezetőjük a széket ragadó 64 éves ügyvéd lett, az ő kiáltásai és mozgásai irányították a falkát a belváros parkoló autói, letámasztott kerékpárjai, korlátai és egyéb terepakadályai között. Ő helyezte el hatalma jelképét, a fonott széket a zsákmányon (amihez rögvest csatlakozott a láda), ő tartotta vissza a feltüzelt vadásztársakat a végső rúgásoktól és döfésektől.

A deres homlokú ügyvéd fellépésének köszönhetően a rendőrök szinte sértetlenül vették át a zsákmányt. Azonnal el is kezdték „megnyúzni”. Levették a cipőjét, zokniját, felső testéről is ráncigálták a ruhát. A racionális magyarázat nyilván rejtett fegyverek, sebek keresése, ám a mozdulatok egyértelműen a zsákmány feldolgozását idézik.

Így lett hős a King és Clarence utca sarkáról az ebédjét békében elkölteni szándékozó deres homlokú ügyvéd, bár ő maga szerénykedik: csak azt tette, amit kellett.

Honnan tudta, mit kell tenni?

A férfiak két millió éve kifullasztásos vadászatra születnek. A mintázat a vérükben van. A génjeikben. Veleszületett viselkedésmód. Ennek köszönhetjük, hogy homo hordáinkat annak idején nagy biztonsággal el tudta tartani egy tucatnyi férfi. A lehetséges zsákmány mérete a vadászó falka létszámán kívül a horda méretét is meghatározta. Otthon húsz-harminc asszonyt, gyereket, öreget, beteget, sérültet hagytak. Ők voltak a zsákmánnyal hazatérő hősök ünneplői. Ők alkották a mítoszt, ami máig felemeli a hősöket.

Nekik köszönheti népszerűségét Dr. John Bamford, aki mindeddig csak egy jómódú belvárosi ügyvéd volt, ám az öltönyös tekintély egy pillanat alatt átment falkavezérbe. Követői, ugyancsak öltönyösök, azonnal összeálltak falkává, terelték, beszorították a zsákmányt. Úgy indult be nyakkendőjük alatt a kétmillió éves veleszületett viselkedésmód, mintha minden nap gyakorolnák.

A légi felvétel jól mutatja a területet. Magasan lebeg a kamera, a felhőkarcolók közé bekukkantva látjuk: a sűrűk sűrűjében történt a dolog. A terep nagyszerűen megfelelt a szavanna és a bozótos közötti átmenetnek. A vadászat utóhangjai is éppen olyanok voltak, mint a homo sapiens megjelenésének hajnalán. A falka tagjai képtelenek voltak elaludni, egész éjszaka tárgyalták, vitatták az eseményeket, mesélték melyikük hogyan élte át a hajszát. Egy testvérpár néhány éve költözött Manchesterből Sydneybe. A másnap reggeli tévéinterjúban szóba került, hogy otthon is hősként ünneplik őket, s a két műsorvezető hölgy is csillogó szemmel nézett rájuk.

Egyedi, rendkívüli esetnek tűnik, ami Sydney belvárosában történt, pedig azt szemléleti, ami a homo sapiens múltjában tipikusan és rendszeresen történt. Hallottunk olyan felvetést, miszerint az ügyvéd úr és társai biztos szeretik a focit, a rögbit, az amerikai futballt, s onnan ismerik az efféle csapatmozgásokat. Meglehet. De vegyük észre: ezek a sportok mind a kifullasztásos vadászat viselkedésmintáira épülnek… 

A levezetést még sok lépésben és hosszan folytathatnánk. Sorolhatnánk számos további szempontot, hiszen egész kötetté állt össze az az évmilliók során belénk íródott múlt, mely a gyerekek bot iránti vonzalmától a női táskák rejtélyén és a takarítőnők egyre növekvő hatalmán keresztül, a fagyasztott mangón és a drónokon át a tévésorozatokig és a vegánságig ívelően a mai napig meghatározza viselkedésünket.

Meg is fogjuk tenni. Folytatás következik.

Működésmód

Az asszony éppen úgy mocorgott a kanapén, mint a kezdő kártyás, aki nagyon jó lapokat kapott. Nézelődött, fészkelődött. Mellette a férje nagy kínban sorolta, hova jutottak. Nagyjából úgy éltek egymással, mint egy nevelőintézet fűtője és egy fúrótorony konyhása. Az asszony egyszer csak megelégelte a románc rózsaszín ködét és terített.

– Paranoid skizofrén – sóhajtott és hüvelykujjával is a férje felé bökött.

Hosszú csönd. Végre elővett egy papirost, amiről elkezdte sorolni a diagnózist igazoló példákat. Hibalistát készített, mintha egy használt autót hozna vissza a kereskedőhöz, mintha egy a kupecnek hányná a szemére, miféle göthös a dögöt adott el neki, mintha egy tőzsérnek mutatná a disznót, ami felfordult, pedig a böllér még csak a kötényét kötötte.

A férj döbbenten hallgatott. Mi a diagnózis forrását firtattuk. Kiderült, az asszony barátnője ismer egy pszichiátert, a barátnő azt mondta, a pszichiáter azt mondta, talán valami ilyesmi lehet.

Ma már elég bepötyögni a listát, a kereső kidobja a diagnózist. Például a „bűntudat, lelkiismeret, érzések, gátlástalanság, megbánás” kulcsszavak többnyire a pszichopata cikkeket hozzák elő.

Nézzünk egy próbát!

„A motoros ott feküdt az aszfalton, a zuhogó esőben, vér- és víztócsában. Senki sem mert hozzányúlni. A férfi különösebb bűntudat nélkül kutatta át a zsebeit. A motoros közben felnyögött, de a férfi lelkiismeretére ez nem hatott. Érzelmek nélkül hajolt fölé, gátlástalanul tapogatta végig, pedig jól tudta, micsoda fájdalmai vannak. Végül, miután kollégája bekötötte az infúziót, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül végül beadta a bódító injekciót.”

Hasonlóképp a pszichopata diagnózis ugrana előbb-utóbb az elfogulatlan kutató elé, ha egy férj azt mesélné: „Hiába csalt meg, semmi bűntudatot nem érez. Láthatóan a lelkiismerete sem furdalja, a családja iránti érzések kihunytak. Gátlástalanul kavar azzal a bájgúnárral, a megbánás legapróbb jele nélkül.”

Pedig a mentőorvos lehet gyengéd szerető, aggódó anya, hű barát. A csalfa nő is lehet gyengéd szerető, aggódó anya, hű barát – csak már unja az állandó szemrehányásokat a férjétől, aki éveken át semmibe se vette.

Működésmódról van tehát szó, nem pedig személyiségzavarról.

A cselekedeteket illetően már egészen jól tudunk bánni ezzel: Attól, hogy valaki egyszer hazudik egyet, még nem hazug ember. Ha előfordult vele, hogy ellopott valamit, még nem tolvaj. Ha puskázik egy vizsgán, még nem csaló.

Most, amikor a net egy pillanat alatt dobja a billogot, tanuljunk meg bánni a helyzettel. Személyiségzavar? Talán. De könnyen lehet, hogy csupán egy működésmóddal van dolgunk. Mégpedig hatékony és helyes működésmóddal. Az igazi jó ügynökről csak akkor tudjuk biztosan levenni a borderline billogot, ha látjuk más működésmódban. Az a művész, aki nem kelti a nárcisztikus személyiségzavar benyomását, inkább csak mesterember.

Jó kérdés persze, cáfolja-e a nárcisztikus személyiségzavar diagnózist, ha valakit kivételesen gondos mesterember működésmódban látunk? Meglehet, csak arról szól a dolog, hogy asztalosnak is grandiózus…

A múlt héten Győző azzal állított be, hogy ő pszichopata. Aztán szép lassan elmesélte, hogyan ijesztett rá barátnőjére (aki szerinte nárcisztikus személyiségzavaros). Leparkolt a sötétben, várt, megvárta, amíg a lány megjön és kiszáll az autójából, hogy bemenjen a szülei házába. Akkor aztán lerohanta. Fényszórózva, csikorgó gumikkal. Aztán a halálra rémült lányt arról faggatta, hol volt, ki a szeretője. 

Az akciót bánta. Enyhítő körülménykét felhozta, hogy be volt kokózva, ő maga pszichopata, a lány pedig nárcisztikus személyiségzavaros. A történet élét még azzal az körülménnyel tompította, hogy csak azért tépte-, törte-, zúzta össze a lány nála lévő holmiját, mert megivott egy fél üveg konyakot.

Elképesztő, ahogy a bántalmazó énvédelmi, bűntudat-csökkentő apparátusába beépül a személyiségzavar diagnózis. A tendencia pedig félelmetes. A tudatmódosító szereket már bünteti a törvény és az erkölcs. A kokó és a részegség inkább súlyosbító körülmény.

Bezzeg a személyiségzavar! Nincs mit tenni vele!

Tíz éve még nagyon örültünk, amikor nárcisztikus személyiségzavarról szóló videóinkat és könyvünket felkapta a bulvár, sőt, a szakma is. Úgy éreztük, az egyre szaporodó jelenség áldozatainak segítünk.

Ha az egyik félnél diagnosztizáltuk a nárcisztikus személyiségzavart, a másikat arra kértük, hallgasson. Akkor még csak egyedi esetnek tartottuk a választ a kiszivárgott diagnózisra: „Na! És?  Szeretem magam. Megérdemlem.”

Erre most megjelennek az öndiagnózissal hamisított nárcisztikus személyiség-zavarosok, pszichopaták, borderlájnosok. Akik a diagnózissal takaródznak. Olyan jól jön ez a flepni!

Egyáltalán, hol a határ?

Győző kisfiú korát Winnetou helyett Bruce Willis, Sólyomszem helyett Jason Statham és Little Joe helyett Vin Diesel határozták meg. Mind a hatan csak másodpercekre lépnek ki a pszichopaták érzelem nélküli világából.

Meglehet, ennyi időt Győző is megenged magának. Meglehet, annyira megtanulta kikapcsolni az érzelmi központját, hogy az teljesen elsorvadt. Bozót növi be az oda vezető ösvényeket. Döntést például valóban nem tud hozni, ha mégis, akkor csak azért, hogy meggyőzze saját magát egy másik lehetőségről.

Ebből az őrült helyzetből az is következik: jobb egy valódi pszichopata, mint egy Győző. Mert a valódi legalább disszimulál, legalább megjátszik érzelmeket – még ha néha nevetséges is, ahogy gombnyomásra sír vagy nevet. Győző viszont azokat a jeleneteket veszi át hőseitől, amikor véletlenül sem rezzen az arcuk – sem a lelkük. 

Honnan tudjuk hát, hogy Győző, az örök akcióhős nem pszichopata, csak van egy kitüntetett működésmódja, míg Nóri valódi pszichopata, csak éppen a mosolygós mamataxis a kedvenc működésmódja?

Tesztekből!

Tesztekből? Ugyan! A tesztek azt mutatják, milyen működésmódban van éppen a tesztalany.

Válaszunk a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia. A személyiséget és annak zavarait más személyiségekkel, kapcsolatokkal, evolúciós mintázatokkal és modellekkel együttműködésben látjuk meg.

Győzőről például tudjuk, azért próbál annyira azonosulni Vin Diesellel, mert domináns hím szeretne lenni. Úgy gondolja, mácsó. Egyelőre inkább csak lúzer, papírmácsó. Az igazi kérdés, azért akar-e domináns hím, lenni, mert vágyik a családfő felelősségére, az őt körülvevő bizalomra, vagy csak a hatalmat áhítja?

Nincs az a vizsgálat, teszt, terápia, ami erre válaszolhat. Világosan megmutatja azonban a helyzetet az a társas-, családi- és párkapcsolati erőtér, amiben Győző mozog.

Erről szólnak a könyveink.