Te melyik mozit nézed?

Zsuzsa úgy érzi, boldogan műveli a kertet, este elégedett fáradtsággal heveredik el. Párja egészen mást mesél róla a barátainak és családjának. Állítja, Zsuzsa széthajtja magát, úgy menekül a család zsivaja és a kötelességek, főleg a házastársi kötelességek elől. Zsuzsa viszont zártkörű vetítésen terjeszti baráti és családi körben, férje naplopó. Állandó derékfájása, gyengélkedése, fokozott politikai érdeklődése és baráti kapcsolatainak intenzív ápolása, – főleg sörözések keretében–, végeredményben lustaság és léhaság. Zsuzsa állítja, a kertművelés folyamatos testedzés, jótékonyan átmozgatja minden tagját, minden izmát, a kert pedig gazdagítja tudását, élményeket szolgáltat, szellemi frissességét is fenntartja. Ha tehát forgatókönyveket írnának, bizony tökéletesen különböző filmek készülhetnének, még a főszereplők is mások lennének. Zsuzsa az egyik filmben megkeseredett mártír, aki a végkimerülésig hajt, keserűsége mérgezi környezetét, a másik filmben vidám, mozgékony, újdonságokra érzékeny asszony, akinek csupa öröm a napja. A férj az egyik filmben pohos, pöffeszkedő semmittevő, a másikban egy alakuló közéleti mozgalom reményteli alakja.

Néha bizony mindannyiunkat megrohanja az az érzés, hogy tökéletesen másképpen értelmezzük, meséljük, más keretben látjuk ugyanazt a helyzetet.

A „Melyik mozit nézed?”  kérdés akkor is aktuális, ha történetesen ugyanazt a filmet nézzük, egyszerre, együtt. Képes-e egy film egy pár számára közös családi modellt közvetíteni?  Ha ezt sikerül felderíteni, jöhet majd a kérdés, élhetők-e egyáltalán ezek a modellek.

Élhető modellt ad-e a család számára például a Reszkessetek betörők? Képtelenségnek tűnik folyamatos káoszban és küzdelemben élni. A felszín alatt megbúvó szeretet és feltétlen elköteleződés azonban más távlatot is nyithat: évszázados romantikus irodalmi örökséget fogalmaz újra ez a bohókás vígjáték. Valószínűleg két különböző modell érkezik meg. A nők inkább az erős kötődést, a férfiak az izgalmas családi káoszt látják irányadónak.

Más film: Egy merész férfi, aki párjával új vállalkozást készült indítani, a Ponyvaregényből idézte sorsuk iránymutató jelenetét: „Azt mondja a maffiafőnök a Bruce Willisnek, basszál a becsvágyra, csak fájdalmat okoz. Sosem segít. Tedd túl magad rajta.” Ha kicsit tovább nézzük a filmet, kiderül, az észosztó jelenetben messze nem a becsvágy járt a Bruce Willis által alakított bokszoló fejében. Egyáltalán nem becsvágyból üti ki ellenfelét, hanem mert így borítja a bundát, így nyerhet ő a fogadáson. Melyik mozit nézte a férfi és becsvágyó társa?

Másik film: Örök igazságként idézte egy kizsigerelt elvált férjnek jóbarátja a Good Will Hunting részletet. „Azt mondja a Robin Williams a Matt Demonnak, nem a te hibád. Tízszer is elmondja.” Mondhatná csak úgy saját kútfőből is a jóbarát: Figyelj, nem a te hibád, hogy gazembernek nevez a tízéves fiad, hanem az a förmedvény anyósod és az ádáz lánya vadítják ellened szegény kölyköt mindenféle hazugsággal. Sokkal meggyőzőbb azonban Robin Williams mint hiteles pszichológus idézése egy világsikerű filmből. Kinek hisz végül az elgyötört apa? Barátjának? A hiteles színésznek? Az általa alakított pszichológusnak, akinek az a Matt Demon írta forgatókönyvet, aki a rossz fiút alakítja, megkönnyebbül és jó útra tér?

Jóbarátja jót tesz a kizsigerelt elvált férjjel, mert olyan meggyőződést közvetít felé, amit hitelessé, hihetővé teszi, hogy hiteles embert idéz hiteles forrásból. Több igazoló pecséttel is ellátja a „Nem a te hibád!” állítást. Így a meggyőződés hitté erősödhet. A kizsigerelt elvált férj mély hittel mantrázza, nem az ő hibája, ha förmedvény anyósa és az ádáz exe még a gyerekek matektanárát is ellene vadítják.

Ezzel el is érkeztünk a lényeghez: azért érdemes ugyanazt a mozit nézni, mert van esély rá, hogy közös identitást ad, olyan meggyőződést, amit mindketten oszthatunk, beépíthetünk közös személyiségünkbe. Másfelől veszélyes is lehet ugyanazt a mozit nézni, mert ha nem ad közös identitást, akkor bizony könnyen pusztító hitvitákat eredményezhet, ahogy az a meggyőződések és hiedelemek különbözősége esetében oly könnyen megtörténhet.

A közös üzletbe fogó pár egyik tagja lelkesen ismételgette a „Basszál a becsvágyra!” szlogent, míg a másik kétségbeesetten igyekezett bizonygatni a jelenet belső humorát, miszerint Butch (Bruce Willis) éppenhogy nem becsvágyból ütötte ki ellenfelét, hanem azért, hogy saját hasznára fordítsa a fogadást, amit a főnök bundázott volna meg. Azért nem üttette ki magát, mert több pénzt nyert így, mint amennyit a bundával megkeresett volna. Más szóval: „baszott a becsvágyra”, mégis kiütötte ellenfelét, így paradox módon mégis kielégítette becsvágyát. Mégiscsak fontos az a becsvágy…

Csavaros helyzet, jó lenne megbeszélni. Jó eszköze a mozi a párkapcsolat gazdagításának, a közös identitás erősítésének, de csak akkor, ha megbizonyosodunk róla, ugyanazt a mozit néztük, amikor együtt voltunk moziban.

Egy mókás példa a „Drágán add az életed” által híres-hírhedtté tett „Helsinki szindróma”. Ezzel sokszor írjuk le a bántalmazás egy fontos körülményét. Amikor hivatkozunk rá, általában bólogatás a válasz: “tudom, tudom, valójában Stockholm”. Azt azonban elmossa a viccelődés, pontosan mit is írunk le a szindrómával. Pedig a filmbéli pszichológus jól számol be a jelenségről, ami oly sok párkapcsolatot terhel.

Örök, mindent legyőző, tökéletes szerelem

Szerelmünk hajnalán igazi nyócker szobakonyhában éltük át a határtalan boldogságot. Szemben Tibor lakott, Marx feltétlen híve. Az ajtaja mögül lesett és esett ránk, hogy téríthessen. Végtelen udvarias toporgással szolgáltuk meg közös pozitív énképünket, egyik lábunkról a másikra állva hallgattuk a magányos ember végtelen eszmefuttatásait.

Az emelet harmadik ajtaján súlyos vasalat. Tibor számára maga a fertő. Fényes bizonyítéka a magántulajdonban megtestesülő gonoszságnak: a kincsképző funkcióban sínylődő ingatlan megfosztja a rászoruló proletárt az emberhez méltó lakhatástól, a munkaerő bővített újratermelésétől. Üresen áll! Tulajdonosa, a rocksztár celeb átlag négyévente költözik vissza, amikor véget ér párkapcsolata azzal, akit Tibornak rendre az igaziként mutat be. Néhány héten belül aztán bemutatja az újabb igazit, akinek Tibor örül, mert végtelen udvarias toporgással szolgálja meg közös pozitív énképét a celebbel.

Mikor hamarosan elköltöznek, azt Tibor azért is zokon veszi, mert szerinte az egyetlen igaz és örök eszme a történelem dialektikus fejlődése, amely végül az idealista megváltást fejéről talpára állítva materialista lendülettel hozza el az örök boldogság állapotát, a kommunizmust.

Örök szerelmünk hajnalán nyilván nem tűnt fel a párhuzam a három ember örökkévalóhoz fűződő viszonyában. Tibor örök időkig prédikált volna a fagyos folyosón, Marx örökre megszüntette volna a történelmet, a celeb pedig örökké megtalálta az igazit.

Közhelyes fordulat lenne évtizedek távlatában, hogy a szerelem bizony nem örökkévaló. Mi azonban azt állítjuk, az örök szerelmet éppen az teszi tönkre, ami kezdetben naggyá teszi. Ez pedig a mindenható általánosítás.

Az olyan állítások, mint:
– Sohasem fogok mást szeretni!
– Rajtad kívül nincs olyan ember, akit valaha így csodálnék!
– Mindig is veled akarok élni!
– Örökké hű maradok hozzád.

Kínosan rímelnek a romlás olyan virágaira, mint:
– Sohasem viszed le a szemetet!
– Rajtad kívül senki nem nézné tétlenül, ahogy a gyerekekkel kínlódok! Mindenki az mondja, végtelen erőm van.
– Mindig is ilyen voltál, csak most ébredek rá.
– Bárkivel jobb, mint veled.

Úgy tűnik, az örök szerelem és az örökös balhé titka ugyanott rejtőzik. A titok nyitja pedig abban áll, hogy az általánosítás egyben tagadás is. Ha kivesszük az állítások általánosító, univerzális érvényét, máris olyan együttműködésre alkalmas, szelíd mondatokat kapunk, mint:
– Szeretném, ha többször vinnéd le a szemetet.
– Jó lenne, ha te adnál reggelit a gyerekeknek.
– Emlékszem, már kezdetben feltűnt, hogy amikor stressz ér, azonnal elmész aludni.
– Van, aki szeretettel bánik velem, ezt kérem tőled is.

Az általánosítás egyben tagadás is. A mindig például azt jelenti, nem volt, van és lesz olyan pillanat, amelyben másképp volt, van, és lesz a helyzet.

Mindig hat például a gravitáció. Az ősrobbanás óta jelenlévő erő. Volt olyan helyzet, amikor nem volt jelen? Talán az ősrobbanás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen gravitáció?  Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha a gravitáció? Erre semmi sem utal.

Mindig szeretni fogjuk egymást. Mióta megláttuk egymást, ez így van. Nincs olyan helyzet, amikor nem szeretjük egymást. Talán az első találkozás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a szerelmünk?  Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha? Erre semmi sem utal.

Láthatjuk, a mindig általánosításra fizikát és szerelmes verset egyaránt alapozhatunk. És bizony ugyanerre alapul a bántás és a viszály is:

Mindig széthagyod a holmidat. Amint belépsz, rúgod le a sáros cipődet, dobod el a cuccodat és a tányérodat is az asztalon hagyod. Volt ez valaha másképp? Talán az első találkozás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a rendetlenséged?  Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha? Erre semmi sem utal.

A múlt, jelen és jövő összemosása egy nagy általános állításba, még egy veszélyt is magában hordoz: tagadja annak lehetőségét, hogy a másik valaha képes lesz változni. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, egyéb helyzetben másképpen cselekszik-e, az általánosítás egybemossa adott cselekedet és a személyt. Más dolog rajtakapni egy gyereket a füllentésen, és igencsak más dolog hazugnak nevezni.

Aki hazug, hazudós, az mindig hazudik, sohasem mond igazat, örökké sunnyog. Ha ezt állítjuk róla, reménytelenül elveszik számunkra. Akárcsak az a kristálytiszta jellem, aki mindig igazat mond, sohasem hazudik, a becsület megtestesítője. Elég egytelen kivétel, egy kicsi füllentés, máris összetört a kristály. Néhány kedves szó egy másik személy felé már flörtnek számít, egy véletlen felgyorsítás száguldozásnak, egy kiadós jóllakás falánkságnak.

A gyakorítás, általánosítás így könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat: akit falánknak mondanak, annak szépen beépül az énképébe, hogy amikor csak teheti, zabál – és a közösség elvárásának eleget téve zabál is, amint teheti.

Visszatérve a szerelemre: az örök hűséget egytelen hűtlenség lerombolja. Kártyavárként dől össze a bizalom, a családi, rokoni és baráti kapcsolatrendszer, a cégháló és a birtok.  

Az általánosítás a kivételre fókuszálja a figyelmet, leárnyékolja az alapvető jószándékot. Maga a mondandó pedig könnyen érvényét veszti:
– Soha nem viszed le a szemetet.
– És tegnap ki vitte le?
– Jó, mert éppen indultál valahová.

Sok család máig boldogan élne, ha az örök kevésbé nyomná el a hűség megértését. Mivel az örök annyira általánosságot és egyetemességet sugall, hogy a hűség pontos értelmezése elsikkad. A magasztos örök megfogalmazásnak ugyanaz a hatása, mint a gravitációval vont párhuzamnak.

Az örök éppúgy zavarodottá, tesz, mint a minden. Gondoljunk csak bele, mi értelme a következő strófának: „Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a szerelmünk?  Aligha. Mindent áthat.” Lehet-e erről érvényes diskurzust folytatni?

Ugyanez a helyzet az „Örök hűséget ígértél, most meg jelölted azt a bizonyos volt osztálytársadat.” „Örök hűséget ígértél, erre összefeküdtél a szegmensmenedzserrel a csapatépítőn!” „Örök hűséget ígértél, aztán éjjel-nappal apádat ápolod.”

Mennyire más a kérdésfeltevés, ha magát az egyedi eseményt vizsgáljuk, a mindent elsöprő általánosítás helyett! Három család biztosan még mindig boldogan és jólétben élne, ha így teszik fel a kérdést: „Látom, jelölted a gimis szerelmedet.” „ Elkeserít, hogy összefeküdtél a szegmensmenedzserrel a csapatépítőn!” „Kevés jut belőled, ha apádat egyedül te ápolod.”

Közhely, hogy kerülni kell az általánosítást. Soha se mondd, hogy soha – ezt a szabályt kellene örökké, mindenkiknek tartani. 🙂

Mi csak azt mondjuk: örök szerelem helyett hosszú, szeretetben megélt párkapcsolatra érdemes törekedni. Ennek egyik fontos mozzanata a rejtett tagadás helyett az elfogadás. Az van, hogy ez van. 🙂 Persze azért lehet, olyan, amit mégsem fogadunk el, úgy, ahogy van – de erről már elég sokat írunk a Szeretők című könyvünkben.

Felnőtt – felnőtt?

– Ott a gyerek!
– Hol?
– A harmadik sorban, a negyedik.
– Balról?
– Persze.
– Ne mán, neki nem tányérsapkája van!  
– Tényleg, csákója. Csórikám, mennyit kerestük a zokniját…
– Végül nem abban ment.
– Félt is, hogy lebukik. A főtörzs ilyenkor még egyszer megszívatja őket.
– Miközben gúnyosan hadnagy úrnak szólítja egész balf@sz bagázst. Én nem ismerem meg. Te, Zsófi?
– A második sorban balról a második. Már a bevonuláskor kiszúrtam. Tegnapelőtt a szobában gyakorolta a díszlépést.
– Gondolom, akkor vesztette el a zokniját.
– Az sem volt rajta…

Párbeszéd az ország legnagyobb családi eseményén hangzik el, egy esküt tevő ifjú tiszt szülei és barátnője között. Ilyenkor több mint száz család kap napszúrást a dísztribünön, szembesülve az egyenruha uniformizáló hatásával. Szembesülve a ténnyel, hogy a kisfiú immár az egész haza oltalmazója és védelmezője, holnaptól pedig már a szívató főtörzsnek is parancsnoka. Több alárendeltje lesz, mint a család teljes baráti köre. Zsófi sürgetheti a házasságot, mert barátja hirtelen kapós lesz, mint a szétgurult krumpli. Anyu már azon töri a fejét, hol találnak megfelelő helyet a hivatást jelképező szablyának, hová teszik a tiszti állást és becsületet szimbolizáló kardbojtot. A szablya jól mutatna az esküvői kép mellett, de egy ilyen bojt, az nagy porfogó, annak vitrin kéne… Az ifjú hdgy. pedig teljes szerepkonfliktusba kerül az ünnepi vacsoránál, amit apja úgy szervezett meg, hogy rálátás legyen a tűzijátékra. Zsófi szülei is részt vesznek, nem baj, ha egy vagyonba kerül. Elvégre ez amolyan kis eljegyzés.

– Szerinted egyenruhában jön? – kérdi anyu szorongva Zsófit
– Jaj, dehogy! A csomagtartóban ott van a kedvenc pólója meg egy rövid naci, azt veszi át a hátsó ülésen, mielőtt bemegy a fiúkhoz a buliba.
– De ezek szerint ott lesz a kocsiban az egyenruha, vissza is veheti, mielőtt bejöttök a vacsorára…
– Én értem, miért nem ébreszt az egyenruha elismerést, tiszteletet és szeretetet – sóhajt fel apu.
Ebben maradnak, hosszan hallgatnak.

Ha családi rendszerben nézzük az avatott hadnagyot, látjuk, hogy egyszerre gyermek, felnőtt, sőt, pszichológiai értelemben szülő, családfő, hiszen jónéhány bajtársának, beosztottjának, alárendeltjének elöljárója. Harci helyzetben élet-halál ura. Az elmaradó tűzijáték vacsorát a szülők juszt sem mondják le, nagy zavarban ücsörögnek mind a hatan, kezdődik a vitéz urazás, a kiskadétozás, a hősözés. Ezzel oda is állunk az ifjú hadnagy pártjára. Zsófi csak zavartan vihorászik.

Ha mégis az örömszülők oldalától vizsgáljuk a dolgot: ők most két dologban is újoncok. Kopaszok. Kéne nekik egy főtörzs, aki helyre rakja őket, aki irányt mutat. Mert még soha nem voltak felnőtt-felnőtt kapcsolatban ezzel a férfigyerekkel. Nem is szólva a tiszteletről, ami az oltalmazónak jár. Ezzel a gondolattal veszélyes vizekre eveztünk, mert pszichológiai kultúránk része a tranzakcióanalízis, a játszmaelmélet ismerete. Az alapgondolat, hogy rendre valamelyik énállapotból szólalunk meg a másik valamelyik énállapotát címezve: felnőttből, szülőből vagy gyermekből a felnőtthöz, szülőhöz vagy gyerekhez. A tranzakció másik résztvevője szintén ezt teszi.

Jön az elvárás: Lépjünk ki a szülő-gyermek játszmából! Beszéljünk úgy a hadnagy úrral, mint egy felnőtt társsal (felnőtt-felnőtt), sőt, mint olyannal, aki megóv minket (gyerek-felnőtt). LEHETETLEN. Ha anyu vagy apu meg is próbálja, a szülő fog szólni a felnőttből, a gyerekből is.

– Megvan már, hová vezényelnek? (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Úgy néz ki, Szombathelyre. (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Az jó, Bögötén ott lakik a Hermin néni, ő majd süt neked hatlapost. (a felnőttből a szülő beszél – a felnőttben rejlő gyermekhez)
– A Herminka néni büszke lesz rád, a nagyanyját is a honvédek mentették meg az oroszoktól. Tudod, hogy értem… (felnőtt, gyermek a szülőhöz próbálkozás)
– Majd díszegyenruhában megyek látogatni. (felnőtt a gyermekhez próbálkozás)
– Le szoktad enni magad a paprikás csirkével. Az pedig nem könnyen jön ki, márpedig ott a tisztítóra szorulsz ám! (ismét a szülő a gyerekhez)

Mindez aligha egyszerűsödik, amikor Zsófi megszüli majd a kisunokát. Ekkor már a „gyerekek”, „a fiatalok” is szülők lesznek, szüleik pedig újonc nagyszülők. Fő érvük ez lesz: „Ezt így jó csinálni, nézzétek csak, milyen emberekké neveltünk benneteket!”…

Már jeleztük: a helyzetre aligha van százszázalékos megoldás. Okfejtésünk célja felnőttként szólni a felnőtt olvasóhoz, mondván: az van, hogy ez van. Jó, ha tudunk róla: ez egy olyan kommunikációs feladat, aminek felesleges hibátlan megoldását keresni. Olyasforma, mint megmászni egy cseresznyefát, megnézni a tűzijátékot vagy uborkát kóstolni. Egyiket sem lehet tökéletesen végrehajtani.

Ugyanakkor jó meglátni a dolog jó oldalát: a játszmák lehetnek élvezetes játékok. Ha néha rájuk látunk, örömünket leljük bennük. A vacsora feszültségét például remekül oldotta Zsófi ügyesen elkapott felvétele, amin egy lány szerelmetes pillantást vet a vőlegényére:
– Ilyen nyalka vitéz az én leendő uram – nyújtotta oda a képet jövendő anyósának.

Aha, aha, igen, persze!

– De tényleg: ágynyugalom, pihi! – egy fél évvel ezelőtt írtuk. Azért, mert ki kellett írni magunkból.
– Aha, aha, igen, persze – jött rá a válasz, pontosan abban a hangnemben, ahogy a kamasz válaszol szüleinek, nagyszüleinek, akik az agyára mennek.
Aztán hónapokig csönd. Reménykedtünk. Aztán jött a hír: azért nem jelentkeztek, mert szövődmény jelentkezett. Nem az agyára ment a vír, a szívére vette az úr/hölgy.

Nagy kérdés, hogyan keveredjünk ki az „Ugye megmondtam!” buta szülői kliséjéből? Meglehet, igazunk sem volt igazán, talán akkor is ez lenne a helyzet, ha tényleg betartották volna az ágynyugalom, pihi dörgedelmet.
De mi van, ha mégsem „kikeveredni” ebből a helyzetből, hanem inkább alaposabban körbejárni? Hiszen klasszikus játszma, hokedli modellünk minden lábát érinti.

A szülői és a gyermeki én közötti konfliktus elsősorban a gondoskodás dimenzióban bontakozik ki: gyermekek, unokák helyezkednek gondoskodó, aggodalmaskodó szerepbe szüleikkel, nagyszüleikkel szemben. Azok pedig vagy berémülnek, mint az egészen kicsi gyerekek, vagy felhorgadnak, mint a kamaszok.

Játszmák alakulnak ki a megélhetés dimenzióban is, hiszen a kezdeti nagy hörcsög-hisztiből maradt még vissza felhalmozás, az ingyenes kiszállítás értékhatárának elérése érdekében pedig látszólag racionális döntések születnek konfliktust okozó dolgok megvásárlásáról.
– Hová tesszük ezt a vackot a következő lomtalanításig?
– Arra gondoltam, ha megveszem, ingyenes lesz a kiszállítás…
Közben jól tudjuk, a szorongás irányítja igazán ezt a fajta ingerültséget.

A társas dimenzióba átszivárog a távolságtartás parancsa. Gyakorlatilag bárkivel beszélgethetnénk órák hosszat telefonon, de a tudattalannak nehéz leválasztani a tilalmat.

Olyan ez, mint amikor áramszünet van: „Igen, a mikro, az persze nem működik, a fürdőben sem ég a villany, de a gáz, az csak gáz. Persze, a gyújtószikra elektromos, de az pótolható gyufával, a sütő viszont tényleg elektromos. Az okostelefon gond nélkül megy, csak fel kell majd tölteni. Bár megy a gáztűzhely, mert begyújtottuk gyufával, attól még nem működik a gázkazán, hiába ég az őrláng.” – Éppen így keveredik meg agyunk evolúciós huzalozása, mert nincs felkészülve az érintés és az érintkezés különválasztására. Tudatosan persze megy, de tudattalanul feszültség, tehetetlen düh keletkezik.
– Miért nem képesek felhívni? A tárgyalás előtt kikérték a véleményünket, alaposan elbeszélgettünk, aztán most nagy büdös csönd.
– Hívtak, amikor úton voltak a szülészetre, most meg semmi. Mi lehet a baj?
– Kérdezték, lehetséges-e, hogy a szaglás mellett az ízlelés is elveszik, most meg egy hete csönd. Lélegeztető gépen vannak? Vagy mégis elmentek síelni a negatív teszttel?

Úgy tűnik, mintha a vírus valahogy levágott volna egy visszajelzés-hurkot a kommunikációról. Feljebb tette a kapcsolatteremtés ingerküszöbét. Indokoltnak tűnik megkeresni valakit, ha baj van, de a szokásos kedvesség, simogatás, csevegés már gondot jelent. Hiába történik teljesen veszélytelenül, telefonon. Tudattalanunk ezt nem érti, nem tudja feldolgozni. Közeli szeretteinket is úgy hívjuk, mint a mentőt, a tűzoltót vagy a rendőrt: csak ha nagyon indokolt, de akkor sincs csevegés, bratyizás, traccsparti.

Ezzel el is érkeztünk az érintés dimenzióhoz – ha úgy tetszik, hokedlink negyedik lábához. Itt is feleslegesen tevődik át a gátlás, hiszen a távolságtartás másokra vonatkozik, de tudattalanunk itt sem tud igazán különbséget tenni. Valami olyan modellre építhet, mint a társasági események. Az érzéki csók a templomban vagy az anyakönyvvezető előtt erős kivétel. Nem is hozza igazán lázba az ifjú párt. A lagziban már lehet lassúzni, de ott is inkább a menyasszonytáncon van a hangsúly. Szóval a távolságtartás átléptet minket egy „frakkos-abroncsos” kódba, amiből nehéz kikecmeregni a házastársaknak, a szülőtársaknak és a gyereknek.

Ennyit az értelmezésről a játszma- és a hokedli modell keretében. Várjuk, hogy lelkes pszichológushallgatók, péhádézók rárepüljenek a témára. Érdekes tézis lenne a maszk levevés és a kivillanó boka erotikájának összehasonlítása.

Keep smiling

A pszichológiában szakkifejezésnek számít a maszk, az álarc, a homlokzat. Jelentésük nagyjából levezethető a köznyelvből, ezért szerencsére felesleges tudálékos magyarázgatni őket.

A covid-19 járvány miatti kénytelen-kelletlen maszk-viselésnek sajnos egyik komoly következménye, hogy eltakarja az agresszió csillapító mosolyt. Ezzel hasonló folyamat kezdődik, mint az utakon az autóknál. Vannak az erőt sugárzó és vannak a barátságos maszkok, vannak a drágák és vannak az összetákoltak – mi pedig ezek alapján (sokszor tudattalanul) elkezdjük megítélni a viselőjüket, sőt,  a ítéletünk alapján reagálunk is rájuk. Az arckifejezés hiányából származó agresszió-csillapítás elmaradása így még inkább gond.

Az agresszió szintje valószínűleg azért maradhat mégis kezelhető, mert az arc alsó részéről származó vizuális információ híján a pillantásunk a másik szemére és homlokára irányul, ami a méregetés helyett elfogadás és tisztelet érzését kelti. Kivétel perszer a farkasszemet nézés, ami a mosoly kiesése miatt kifejezetten ellenjavallt.

A mimikai visszajelzésen kívül gyakran hiányzik a friss levegő és a szellő is, ettől mindannyian feszültebbek leszünk a maszk alatt.

Hogyan jöjjünk ki ebből jól?

Megoldásként kínálkozik az USA-ban bevezetett „keep smiling”. Szerencsére már lerágtuk azt a csontot, hogy minek mosolyogni, ha úgyis csak megjátszom. Azért, mert a mosoly visszahat a saját lelkiállapotunkra, elkezdjük magunkat valóban jobban érezni tőle.

De minek a másikra mosolyogni, ha úgysem látja a szánkat maszk alatt? Azért, mert ha jobban érezzük magunkat, az kihat a testünk többi jeladójára: szemünkre, testtartásunkra, gesztikulációnkra, beszédünkre, hanghordozásunkra is. Így összességében mégis jobb benyomást teszünk, rokonszenvesebbek leszünk.

Ettől pedig már igazából is lehet jobb a kedvünk. 

Amúgy már megjelentek a piacon különféle mosoly-maszkok is. Ezek hatását lehetőleg teszteljük családi vagy baráti körben mielőtt publikus használatukba kezdenénk. Jobb előre tudni, mint váratlanul beleszaladni egy nehezen kezelhető helyzetbe…