Felnőtt – felnőtt?

– Ott a gyerek!
– Hol?
– A harmadik sorban, a negyedik.
– Balról?
– Persze.
– Ne mán, neki nem tányérsapkája van!  
– Tényleg, csákója. Csórikám, mennyit kerestük a zokniját…
– Végül nem abban ment.
– Félt is, hogy lebukik. A főtörzs ilyenkor még egyszer megszívatja őket.
– Miközben gúnyosan hadnagy úrnak szólítja egész balf@sz bagázst. Én nem ismerem meg. Te, Zsófi?
– A második sorban balról a második. Már a bevonuláskor kiszúrtam. Tegnapelőtt a szobában gyakorolta a díszlépést.
– Gondolom, akkor vesztette el a zokniját.
– Az sem volt rajta…

Párbeszéd az ország legnagyobb családi eseményén hangzik el, egy esküt tevő ifjú tiszt szülei és barátnője között. Ilyenkor több mint száz család kap napszúrást a dísztribünön, szembesülve az egyenruha uniformizáló hatásával. Szembesülve a ténnyel, hogy a kisfiú immár az egész haza oltalmazója és védelmezője, holnaptól pedig már a szívató főtörzsnek is parancsnoka. Több alárendeltje lesz, mint a család teljes baráti köre. Zsófi sürgetheti a házasságot, mert barátja hirtelen kapós lesz, mint a szétgurult krumpli. Anyu már azon töri a fejét, hol találnak megfelelő helyet a hivatást jelképező szablyának, hová teszik a tiszti állást és becsületet szimbolizáló kardbojtot. A szablya jól mutatna az esküvői kép mellett, de egy ilyen bojt, az nagy porfogó, annak vitrin kéne… Az ifjú hdgy. pedig teljes szerepkonfliktusba kerül az ünnepi vacsoránál, amit apja úgy szervezett meg, hogy rálátás legyen a tűzijátékra. Zsófi szülei is részt vesznek, nem baj, ha egy vagyonba kerül. Elvégre ez amolyan kis eljegyzés.

– Szerinted egyenruhában jön? – kérdi anyu szorongva Zsófit
– Jaj, dehogy! A csomagtartóban ott van a kedvenc pólója meg egy rövid naci, azt veszi át a hátsó ülésen, mielőtt bemegy a fiúkhoz a buliba.
– De ezek szerint ott lesz a kocsiban az egyenruha, vissza is veheti, mielőtt bejöttök a vacsorára…
– Én értem, miért nem ébreszt az egyenruha elismerést, tiszteletet és szeretetet – sóhajt fel apu.
Ebben maradnak, hosszan hallgatnak.

Ha családi rendszerben nézzük az avatott hadnagyot, látjuk, hogy egyszerre gyermek, felnőtt, sőt, pszichológiai értelemben szülő, családfő, hiszen jónéhány bajtársának, beosztottjának, alárendeltjének elöljárója. Harci helyzetben élet-halál ura. Az elmaradó tűzijáték vacsorát a szülők juszt sem mondják le, nagy zavarban ücsörögnek mind a hatan, kezdődik a vitéz urazás, a kiskadétozás, a hősözés. Ezzel oda is állunk az ifjú hadnagy pártjára. Zsófi csak zavartan vihorászik.

Ha mégis az örömszülők oldalától vizsgáljuk a dolgot: ők most két dologban is újoncok. Kopaszok. Kéne nekik egy főtörzs, aki helyre rakja őket, aki irányt mutat. Mert még soha nem voltak felnőtt-felnőtt kapcsolatban ezzel a férfigyerekkel. Nem is szólva a tiszteletről, ami az oltalmazónak jár. Ezzel a gondolattal veszélyes vizekre eveztünk, mert pszichológiai kultúránk része a tranzakcióanalízis, a játszmaelmélet ismerete. Az alapgondolat, hogy rendre valamelyik énállapotból szólalunk meg a másik valamelyik énállapotát címezve: felnőttből, szülőből vagy gyermekből a felnőtthöz, szülőhöz vagy gyerekhez. A tranzakció másik résztvevője szintén ezt teszi.

Jön az elvárás: Lépjünk ki a szülő-gyermek játszmából! Beszéljünk úgy a hadnagy úrral, mint egy felnőtt társsal (felnőtt-felnőtt), sőt, mint olyannal, aki megóv minket (gyerek-felnőtt). LEHETETLEN. Ha anyu vagy apu meg is próbálja, a szülő fog szólni a felnőttből, a gyerekből is.

– Megvan már, hová vezényelnek? (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Úgy néz ki, Szombathelyre. (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Az jó, Bögötén ott lakik a Hermin néni, ő majd süt neked hatlapost. (a felnőttből a szülő beszél – a felnőttben rejlő gyermekhez)
– A Herminka néni büszke lesz rád, a nagyanyját is a honvédek mentették meg az oroszoktól. Tudod, hogy értem… (felnőtt, gyermek a szülőhöz próbálkozás)
– Majd díszegyenruhában megyek látogatni. (felnőtt a gyermekhez próbálkozás)
– Le szoktad enni magad a paprikás csirkével. Az pedig nem könnyen jön ki, márpedig ott a tisztítóra szorulsz ám! (ismét a szülő a gyerekhez)

Mindez aligha egyszerűsödik, amikor Zsófi megszüli majd a kisunokát. Ekkor már a „gyerekek”, „a fiatalok” is szülők lesznek, szüleik pedig újonc nagyszülők. Fő érvük ez lesz: „Ezt így jó csinálni, nézzétek csak, milyen emberekké neveltünk benneteket!”…

Már jeleztük: a helyzetre aligha van százszázalékos megoldás. Okfejtésünk célja felnőttként szólni a felnőtt olvasóhoz, mondván: az van, hogy ez van. Jó, ha tudunk róla: ez egy olyan kommunikációs feladat, aminek felesleges hibátlan megoldását keresni. Olyasforma, mint megmászni egy cseresznyefát, megnézni a tűzijátékot vagy uborkát kóstolni. Egyiket sem lehet tökéletesen végrehajtani.

Ugyanakkor jó meglátni a dolog jó oldalát: a játszmák lehetnek élvezetes játékok. Ha néha rájuk látunk, örömünket leljük bennük. A vacsora feszültségét például remekül oldotta Zsófi ügyesen elkapott felvétele, amin egy lány szerelmetes pillantást vet a vőlegényére:
– Ilyen nyalka vitéz az én leendő uram – nyújtotta oda a képet jövendő anyósának.

Aha, aha, igen, persze!

– De tényleg: ágynyugalom, pihi! – egy fél évvel ezelőtt írtuk. Azért, mert ki kellett írni magunkból.
– Aha, aha, igen, persze – jött rá a válasz, pontosan abban a hangnemben, ahogy a kamasz válaszol szüleinek, nagyszüleinek, akik az agyára mennek.
Aztán hónapokig csönd. Reménykedtünk. Aztán jött a hír: azért nem jelentkeztek, mert szövődmény jelentkezett. Nem az agyára ment a vír, a szívére vette az úr/hölgy.

Nagy kérdés, hogyan keveredjünk ki az „Ugye megmondtam!” buta szülői kliséjéből? Meglehet, igazunk sem volt igazán, talán akkor is ez lenne a helyzet, ha tényleg betartották volna az ágynyugalom, pihi dörgedelmet.
De mi van, ha mégsem „kikeveredni” ebből a helyzetből, hanem inkább alaposabban körbejárni? Hiszen klasszikus játszma, hokedli modellünk minden lábát érinti.

A szülői és a gyermeki én közötti konfliktus elsősorban a gondoskodás dimenzióban bontakozik ki: gyermekek, unokák helyezkednek gondoskodó, aggodalmaskodó szerepbe szüleikkel, nagyszüleikkel szemben. Azok pedig vagy berémülnek, mint az egészen kicsi gyerekek, vagy felhorgadnak, mint a kamaszok.

Játszmák alakulnak ki a megélhetés dimenzióban is, hiszen a kezdeti nagy hörcsög-hisztiből maradt még vissza felhalmozás, az ingyenes kiszállítás értékhatárának elérése érdekében pedig látszólag racionális döntések születnek konfliktust okozó dolgok megvásárlásáról.
– Hová tesszük ezt a vackot a következő lomtalanításig?
– Arra gondoltam, ha megveszem, ingyenes lesz a kiszállítás…
Közben jól tudjuk, a szorongás irányítja igazán ezt a fajta ingerültséget.

A társas dimenzióba átszivárog a távolságtartás parancsa. Gyakorlatilag bárkivel beszélgethetnénk órák hosszat telefonon, de a tudattalannak nehéz leválasztani a tilalmat.

Olyan ez, mint amikor áramszünet van: „Igen, a mikro, az persze nem működik, a fürdőben sem ég a villany, de a gáz, az csak gáz. Persze, a gyújtószikra elektromos, de az pótolható gyufával, a sütő viszont tényleg elektromos. Az okostelefon gond nélkül megy, csak fel kell majd tölteni. Bár megy a gáztűzhely, mert begyújtottuk gyufával, attól még nem működik a gázkazán, hiába ég az őrláng.” – Éppen így keveredik meg agyunk evolúciós huzalozása, mert nincs felkészülve az érintés és az érintkezés különválasztására. Tudatosan persze megy, de tudattalanul feszültség, tehetetlen düh keletkezik.
– Miért nem képesek felhívni? A tárgyalás előtt kikérték a véleményünket, alaposan elbeszélgettünk, aztán most nagy büdös csönd.
– Hívtak, amikor úton voltak a szülészetre, most meg semmi. Mi lehet a baj?
– Kérdezték, lehetséges-e, hogy a szaglás mellett az ízlelés is elveszik, most meg egy hete csönd. Lélegeztető gépen vannak? Vagy mégis elmentek síelni a negatív teszttel?

Úgy tűnik, mintha a vírus valahogy levágott volna egy visszajelzés-hurkot a kommunikációról. Feljebb tette a kapcsolatteremtés ingerküszöbét. Indokoltnak tűnik megkeresni valakit, ha baj van, de a szokásos kedvesség, simogatás, csevegés már gondot jelent. Hiába történik teljesen veszélytelenül, telefonon. Tudattalanunk ezt nem érti, nem tudja feldolgozni. Közeli szeretteinket is úgy hívjuk, mint a mentőt, a tűzoltót vagy a rendőrt: csak ha nagyon indokolt, de akkor sincs csevegés, bratyizás, traccsparti.

Ezzel el is érkeztünk az érintés dimenzióhoz – ha úgy tetszik, hokedlink negyedik lábához. Itt is feleslegesen tevődik át a gátlás, hiszen a távolságtartás másokra vonatkozik, de tudattalanunk itt sem tud igazán különbséget tenni. Valami olyan modellre építhet, mint a társasági események. Az érzéki csók a templomban vagy az anyakönyvvezető előtt erős kivétel. Nem is hozza igazán lázba az ifjú párt. A lagziban már lehet lassúzni, de ott is inkább a menyasszonytáncon van a hangsúly. Szóval a távolságtartás átléptet minket egy „frakkos-abroncsos” kódba, amiből nehéz kikecmeregni a házastársaknak, a szülőtársaknak és a gyereknek.

Ennyit az értelmezésről a játszma- és a hokedli modell keretében. Várjuk, hogy lelkes pszichológushallgatók, péhádézók rárepüljenek a témára. Érdekes tézis lenne a maszk levevés és a kivillanó boka erotikájának összehasonlítása.

Keep smiling

A pszichológiában szakkifejezésnek számít a maszk, az álarc, a homlokzat. Jelentésük nagyjából levezethető a köznyelvből, ezért szerencsére felesleges tudálékos magyarázgatni őket.

A covid-19 járvány miatti kénytelen-kelletlen maszk-viselésnek sajnos egyik komoly következménye, hogy eltakarja az agresszió csillapító mosolyt. Ezzel hasonló folyamat kezdődik, mint az utakon az autóknál. Vannak az erőt sugárzó és vannak a barátságos maszkok, vannak a drágák és vannak az összetákoltak – mi pedig ezek alapján (sokszor tudattalanul) elkezdjük megítélni a viselőjüket, sőt,  a ítéletünk alapján reagálunk is rájuk. Az arckifejezés hiányából származó agresszió-csillapítás elmaradása így még inkább gond.

Az agresszió szintje valószínűleg azért maradhat mégis kezelhető, mert az arc alsó részéről származó vizuális információ híján a pillantásunk a másik szemére és homlokára irányul, ami a méregetés helyett elfogadás és tisztelet érzését kelti. Kivétel perszer a farkasszemet nézés, ami a mosoly kiesése miatt kifejezetten ellenjavallt.

A mimikai visszajelzésen kívül gyakran hiányzik a friss levegő és a szellő is, ettől mindannyian feszültebbek leszünk a maszk alatt.

Hogyan jöjjünk ki ebből jól?

Megoldásként kínálkozik az USA-ban bevezetett „keep smiling”. Szerencsére már lerágtuk azt a csontot, hogy minek mosolyogni, ha úgyis csak megjátszom. Azért, mert a mosoly visszahat a saját lelkiállapotunkra, elkezdjük magunkat valóban jobban érezni tőle.

De minek a másikra mosolyogni, ha úgysem látja a szánkat maszk alatt? Azért, mert ha jobban érezzük magunkat, az kihat a testünk többi jeladójára: szemünkre, testtartásunkra, gesztikulációnkra, beszédünkre, hanghordozásunkra is. Így összességében mégis jobb benyomást teszünk, rokonszenvesebbek leszünk.

Ettől pedig már igazából is lehet jobb a kedvünk. 

Amúgy már megjelentek a piacon különféle mosoly-maszkok is. Ezek hatását lehetőleg teszteljük családi vagy baráti körben mielőtt publikus használatukba kezdenénk. Jobb előre tudni, mint váratlanul beleszaladni egy nehezen kezelhető helyzetbe…

Kérni nehéz

Szívünk csücske a kérés-kérdés.

Ha a szakmai etika kevésbé rigorózusan tiltaná, még többet kérnénk. Elég szomorú, hogy a szakmai etikát és a közgondolkodást ugyanaz a hiedelem vezeti, miszerint a kérő elköteleződik.

Pszichológiai alapigazság, hogy az köteleződik el, aki ad. A pénzpiacon ez világos. Ott ritkán kéri el a kölcsönt felvevő a bank pedigréjét, címét, mérlegadatait. Az adós fogja a pénzt és igyekszik elfelejteni az egész dolgot. A bank tart nyilván az adósról mindent, ami tudható. Az igazán elkötelezett az adó.

Mi nagyon szeretünk kérni, akár terapeutaként is. Egy ételrecept elkérése, a bébiszitterünk elvitele a Kalefre, vagy akár az, hogy “adja közelebb a mézet a teához”, valójában azt az érzést kelti a készséges emberekben, hogy “íme, ezek a Baktayék milyen kedvesek, megérdemlik, hogy tegyek értük valamit”. A tudattalan pedig nem ismer kis és nagy dolgokat. A tudattalanban ilyenkor az indul be, hogy “íme, teljesítettem a kérést, biztosan jól tettem, s ha jól tettem, akkor azok jó emberek, akik kérnek tőlem”.

Mi akadályozza meg mégis legtöbbünket abban, hogy éljünk a kérés remek kapcsolatépítő erejével? Az a hiedelem, hogy a kérés elkötelez. Ezen kívül a bizonytalanság: “Mit fognak nekem felszámolni a kérés teljesítéséért?”.

Ezt a bizonytalanságot erősíthetik a rossz, sőt traumatikus élmények, miközben a derűsen, könnyedén, legyintve teljesített kérést már régen elfelejtettük, előbbiekre sokáig emlékezünk.

Már régen eltalicskáztuk azt a kis kupac földet, már csak bosszankodunk, ha odébb kell rakni a sufniban azt a rozsdás talicskát. Aztán egyszer csak elkezd velünk ordítani a szomszéd, hogy jó lenne, ha a néha tudna egy kicsit aludni a kutyánktól, ha egy icipicit normálisabbak lennénk, és ha végre visszaadnánk a talicskát, amit tavaly nyáron tíz percre kértünk el tőle.

A sokkot éppen az okozza, hogy az adó jobban nyilvántartja a dolgot, mint az adós. Mondhatni: a kérést rövid távon jutalmazza, hogy illik azonnal és kedvesen teljesíteni, ám hosszú távon borzalmasan bünteti, hogy a kérő hajlamos róla megfeledkezni, az adó pedig váratlanul előáll egy durva követeléssel. Ez egyaránt igaz arra, ha egy pelenkát kérünk a szülőtárstól, vagy ha egy családi ház árát kölcsönözzük a banktól. A pelenkát már régen kidobtuk, a házban pedig magas a rezsi. Sokkol, ha valaki hirtelen elkezd tőlünk egy pelenkát, vagy egy halom pénzt követelni.

A kérés, ráadásul új keletű kommunikatív cselekvés. Az utóbbi kétmillió évben a hordában az volt a szabály, hogy egymás transzparens életében segítenek a horda tagjai. Agyunk bonyolult rendszere részben azért is alakulhatott ki, hogy nyilvántartsuk a horda bonyolult belső kettős könyvelését. Érzelmi és materiális szinten egyaránt.

A kérés tehát egy újkeletű kultúrtechnika, használatát meg kell tanulni, mint a tablet-ét, a cipőfűzőét vagy répacukorét. Nehéz, de érdemes.

Gyakorlásként kezdetben kérjünk olyasmit, amire semmi szükség, és biztosan teljesítik. Egy menynek például azt ajánlottuk, kérje meg gyűlölt anyósát, hogy útban hozzájuk menet ugorjon be a boltba két friss zsemléért, mert unokája azt szereti, ha ropogós. Az anyós vitt egy zacskóval, annyira megkönnyebbült, hogy rá valóban szükség van. A következő kérés az volt, hogy gyümölcsöt adjon tízóraira az unokájának csokis chips helyett. Mostanában rendszeresen megkérik, vigyázzon az unokájára, amíg a szülők elmennek egy kicsit kényeztetni egymást.

A következő fázisban már kérhetünk nagyobbat. Egy fiatal pár azt kérte a férj apjától, finanszírozza egy fél évig az életüket, mert szeretnének többet lenni a gyermekükkel, ezt pedig a hajtós munkájuk nem engedi. A papa mélyen a zsebébe nyúlt.

A kérés titka az indoklás. Bármilyen is az indoklás, jobb, mint a semmilyen.

Agyunk addig dolgozik, míg sikerül összehoznia a kérést az indoklással. Aki kételkedik ebben, próbálja meg! Menjen előre a sorban, mondván: Bocsánat, a Baktay házaspár küldött. Ha még mindig kételkedik – mondván, nekünk hatalmunk van a sorok fölött -, mondja: a sors küldött. Vagy találjon ki bármi abszurdumot.

Előre fogják engedni.

 

Nyaralásra készülve

northcourt_gall_home_2-274x300A nyaralás közel akkora veszélyt jelent a családi békére, mint a karácsony. Ez esetben is hosszas, fárasztó és konfliktusokkal terhes szervezkedést követ egy anyagi határterhelés. Hova, kivel, mikor megyünk, mennyibe kerül, mennyit tudunk kiadni rá.

Az esemény szervezője már csak azért is hálátlan szerepbe kerül, mert más a rendszer egésze szempontjából nézni egy területet, mint önmagában. Például a tengerpart ott köves, ahova egyszerű repülőtéri transzferrel el lehet jutni. Az autó bérelése a szállás színvonalának rovására mehet. Apu inkább sörözne, anyu inkább napozna, apu inkább túrázna, a gyerek pancsolnának.

A veszekedések egyik alapja a teljesen érvényes rész-racionalitások ellentmondása az egésszel.

Fontos eleme még a személetnek, hogy a családi nyaralás a kapcsolat-gazdagítás egyik speciális módja: közös élmények szerzése a szülőségben. Ilyenkor van lehetőség arra, hogy a két szülő rálásson gyermekeire idegen helyzetben, ahogy felderítik a helyszínt, alkalmazkodnak a körülményekhez és mozogni kezdenek a társas dimenzióban.

Mindezen eredeti fejlesztésű, terápiás tapasztalatokkal felvértezve, szakmai tudásunkat elővéve szervezni kezdtük a nyarat.

1. Feltáró beszélgetés: a gyerekek még mindig romantikus kastélyba vágynak, Zelka angol nyelvterületre, lehetőleg a pinky regények helyszíneire. Miklós mindebből kihallotta gyermekkorának egyik nagy álmát, ama Beatles dalból, ami oly régen visszhangzott a fülében:

Every summer we can rent a cottage,
In the Isle of Wight, if it’s not too dear
We shall scrimp and save
Grandchildren on your knee
Vera, Chuck & Dave

Elkezdte nézni a cottage felhozatalt. Szebbnél szebb istállókat, fészereket és tűzoltó szertárakat alakítottak át a derék angolok a magányra vágyó középosztály számára – szűrte le fél nap internetes, telefonos és személyes tájékozódás eredményeképpen.

northcourt_gall_home_3-300x2002. Feltáró beszélgetés: a gyerekek még mindig romantikus kastélyba vágynak, Zelka angol nyelvterületre. Szép, szép az összkomfortos hodály, amelyből körpanoráma nyílik a birkalegelőkre, ameddig a szem ellát, csak hát a legközelebbi angol nyelvterület húsz perc autóval. És akkor ott ki terül elénk nyelvileg? Miklós a pubban bízott sokszorosan, a kortyolás nyelvterületében, a felső erjesztésű sörök felsőbbrendűségében – csakhogy ugye akkor ki vezet visszafelé?

Újabb kör. Hagyjuk változatlanul a fapadost, a bérelt autót, Wight szigetét és a too deart. Fél nap internetes és telefonos tájékozódás eredményeképpen megvan a Tudor kastély, amelyben jelen van a társaságra vágyó angol középosztály – mintegy nyelvterületet szolgáltatva Zelkának és bátorításra szoruló gyermekeinknek. A verseny méretű biliárdasztal, a csapolt sör és a wifi Miklós számára is ígéret. Az árak híven tükrözik az angol és a magyar középosztály között tátongó mély és rideg jövedelmi szakadékot. Fontos körülmény.

northcourt_gall_home_4-300x2003. Feltáró beszélgetés: a gyerekeknek megvan a romantikus kastély, zegzugos, tornyos, ódon. A gyepen angol úrigyerekek. Kipipálva. Zelka angol nyelvterülete kipipálva, Miklós kipiálva a dohányzóval és a billiárddal.

Jöhet az időpont kérdése, szoros összefüggésben az árral. Fél nap internetes és telefonos tájékozódás.

4. Feltáró beszélgetés: ha most azonnal kivesszük a gyerekeket az iskolából, visszamondjuk a bejelentkezéseket és sürgősségi áron veszünk repülőjegyeket, nagyjából ott tartunk, mintha főszezonban fizetünk dupla árat a szállásért. Legyen az utóbbi, mert az autóbérlés díja szinte változatlan, a kompé is.

Rövid és gyors foglalás ismerős a dalból:

Drop me a line stating point of view
Indicate precisely what you mean to say,
Give me your answer, fill in a form.

5. Feltáró beszélgetés. Megjött a válasz.

Regret we have no availablity for a number of these dates.

Jelezzük: ez a teljes szöveg. Akinek esetleg hiányozna a megszólítás. És az aláírás.

yours sincerely wasting away
– ismer rá a dalra Miklós.

maradunkitthon-193x3006. Feltáró beszélgetés. Milyen jó, hogy a gyerekek előtt hallgattunk a Tudor kastélyról.

Először bosszantott minket, hogy már megint elfoglalták a parkolóinkat a turisták.

Aztán jött a megoldás: Budapest egyik legszebb kirándulóhelyére autóznak azok, akik elfoglalták a parkolóinkat. Beszédbe elegyedni közülük a native englishekkel ugyanannyi esélyünk van, mint Wight szigetén. Akkor jövünk ki jól ebből, ha itthon maradunk.

7. Feltáró beszélgetés. Jó itthon.

 

Segítségül a Beatles dal: