„Jó, jó, hát majd a Pinczinger!”

(Ágynyugalom)

A címadó mondat Ottlik Géza regényéből származik. Azt a végtelen megkönnyebbülést örökíti meg, amit akkor él át az Iskola a határon főhőse, amikor a gyengélkedőn olvasnivalót kér – és kap. Végtelen megnyugvást érez, amikor:

„Félóra múlva megint elcsöndesedett az épület. Az ápoló kivitte a reggelizőtálcát, és behozott négy könyvet. Odarakta Medve ágyára, hogy válasszon. Egy Sven Hedin, két Verne és egy “Universum” kötet. Amikor Kappéter szóba hozta a könyvkérést Majvald néninek, Medve egy pillanatig sem képzelte, hogy komolyan megvalósul majd a dolog… Érezte a ropogó fahasábok szagát, kötésének alkoholszagát, hallgatta a csöndet, a kályha duruzsolását. Aludt, ha kedve volt; olvasott; beszélgettek.”

A regény fordulópontját éljük át Medve megnyugvásával. Drukkolunk neki, mértéktartóan dörzsölje, pöckölje azt a lázmérőt, hogy maradhasson még egy két napot, de mégse játssza el a jó Majvald néni, főleg pedig a Pinczinger bizalmát.

Ma ezt úgy is lehetne értelmezni: „Bevágtak egy szűk szobába néhány ósdi könyvvel, ott senyvedtem egy hétig.”

Pedig, ha sikerülne a karantént begyömöszölni abba a csodába, hogy „aludt, ha kedve volt, olvasott, beszélgettek”… De hát, nem szeretjük az ósdi megoldásokat. Ma tenni-venni szokás a gyógyulásért. Gyógyszert szedni, miközben nincs gyógyszer, tevékenykedni, pedig alig van szufla.

A Pinczinger egyvalamit ad: ágynyugalmat. Ez mára kiment a divatból, mint a simmi, az éteres érzéstelenítés vagy a kompót.

Pedig az ágynyugalom a stressz minimálisra csökkentése, melynek köszönhetően az immunrendszer maximális támogatást kap.

Hagyjuk egy kicsit a tevést és a vevést!

Katasztrófafilmek és a családi mérleg

Az alábbiakat 15 éve írtuk. Közben felnőtt az a generáció, akiket a negédes, rózsaszínű álom jegyében neveltek szuperanyukák. Olyanok, akik tudták a tuttit. Tévelygő gyermekeik látványosan sodródnak. Ezért idézzük a rég leírt gondolatokat: gyereket nevelni komoly megküzdés, családi, közösségi teljesítmény. A magára maradó szülőpárt csak látszólag óvja meg a kudarctól, hogy párkapcsolatukat beáldozzák a szülőség oltárán. A család alapja a párkapcsolat. Ha erodálódik, a szülőség is kudarcra van ítélve.

“…a gyerek nagy gond, csak mostanában nem illik bevallani. A hatalomnak evidens érdeke úgy jeleníteni meg a dolgot, hogy szülőnek lenni derű móka, kacagás. Milyen boldog pillanat, amikora munkából hazatérő apuka elé szalad a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka jelenik meg, türelmesen várva, amíg férje őt is átöleli.

A propaganda kamera aligha vesz olyan unalmas dolgokat, hogy miközben az anyuka a nagyobbik lány haját mossa, addig a kisebbik megtépi az öccsét, mert az levágta a babája szoknyáját, a kiskutya pedig megrágja azokat a cipőket, amiket nem pisil le, vagy amikbe már nem jut kaki, majd jól végezve a dolgát gödröt ás a pázsiton, amit amúgy is sárgítanak a hangyák. A propaganda kamera aligha vesz fel olyan unalmas dolgokat, mint például azt, amikor az apuka újabb feladatot vállal munkahelyén az előrelépés és a jelzálog biztos kifizetése érdekében.

És más kamera sem figyel ilyesmire. Ha filmekben rendeznek olyan jelenetet, amelyben a munkába induló apukának integet a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka, akkor tudjuk, hamarosan meghalljuk a közelgő katasztrófa zenei motívumát és amint az apuka elindul, máris jön az első snitt a Földet fenyegető borzalomról. Egyszóval: boldog családot katasztrófafilmek első jelenetében szokás mutatni, negyven másodpercben.

A propaganda kamera pedig az állam azon érdekét szolgálja, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel törvénytisztelő és magas adókategóriába kerülő polgárhoz jusson.

Az állam evidens érdeke, hogy a szülők a lehető legnagyobb idő és energia befektetésével neveljék gyermekeiket buzgó adófizetőkké.

Éppen ezért ritkán esik szó olyan egyszerű tényekről, amelyeket alább felsorolunk:

– A gyerek érzelmi fekete lyuk: nagyon sok odafordulást igényel és nagyon keveset ad vissza.
– A gyerek mindkét szülő maximális figyelmét igyekszik lekötni, ezért azok eltávolodnak egymástól.
– A gyerek testvérével állandó küzdelmet folytat a családi erőforrásokért.

Ha létezne egy családi könyvelés, akkor az bizony nagy hiányokat mutatna a gyerek oldalán.

És létezik ilyen. Böszörményi Nagy Iván pszichológus használja a “Számadási Főkönyv” metaforát. Szerinte a gyermek “Belső Főkönyve” hiányos marad, amikor a szülő-gyermek kapcsolat nem jó. Ami kisgyerekként járt volna neki, és akkor nem kapta meg, az felnőtt korában már nem jár neki. Ilyen például az állandó készenlét és gondoskodás, becézés, a fenntartás nélküli szeretet stb. A kielégítetlen igény rejtett vagy nyílt módon megmaradt, és a felnőtt a partnerétől akarja megkapni, amit kisgyerekként nem adtak meg neki, és ez igencsak megterheli a felnőtt- felnőtt kapcsolatot.”

– Részlet az Eseteink. Páratlan párkapcsolatok című kötetünkből. Továbbiak a Baktay webkönyvesboltban. –

Keep smiling

A pszichológiában szakkifejezésnek számít a maszk, az álarc, a homlokzat. Jelentésük nagyjából levezethető a köznyelvből, ezért szerencsére felesleges tudálékos magyarázgatni őket.

A covid-19 járvány miatti kénytelen-kelletlen maszk-viselésnek sajnos egyik komoly következménye, hogy eltakarja az agresszió csillapító mosolyt. Ezzel hasonló folyamat kezdődik, mint az utakon az autóknál. Vannak az erőt sugárzó és vannak a barátságos maszkok, vannak a drágák és vannak az összetákoltak – mi pedig ezek alapján (sokszor tudattalanul) elkezdjük megítélni a viselőjüket, sőt,  a ítéletünk alapján reagálunk is rájuk. Az arckifejezés hiányából származó agresszió-csillapítás elmaradása így még inkább gond.

Az agresszió szintje valószínűleg azért maradhat mégis kezelhető, mert az arc alsó részéről származó vizuális információ híján a pillantásunk a másik szemére és homlokára irányul, ami a méregetés helyett elfogadás és tisztelet érzését kelti. Kivétel perszer a farkasszemet nézés, ami a mosoly kiesése miatt kifejezetten ellenjavallt.

A mimikai visszajelzésen kívül gyakran hiányzik a friss levegő és a szellő is, ettől mindannyian feszültebbek leszünk a maszk alatt.

Hogyan jöjjünk ki ebből jól?

Megoldásként kínálkozik az USA-ban bevezetett „keep smiling”. Szerencsére már lerágtuk azt a csontot, hogy minek mosolyogni, ha úgyis csak megjátszom. Azért, mert a mosoly visszahat a saját lelkiállapotunkra, elkezdjük magunkat valóban jobban érezni tőle.

De minek a másikra mosolyogni, ha úgysem látja a szánkat maszk alatt? Azért, mert ha jobban érezzük magunkat, az kihat a testünk többi jeladójára: szemünkre, testtartásunkra, gesztikulációnkra, beszédünkre, hanghordozásunkra is. Így összességében mégis jobb benyomást teszünk, rokonszenvesebbek leszünk.

Ettől pedig már igazából is lehet jobb a kedvünk. 

Amúgy már megjelentek a piacon különféle mosoly-maszkok is. Ezek hatását lehetőleg teszteljük családi vagy baráti körben mielőtt publikus használatukba kezdenénk. Jobb előre tudni, mint váratlanul beleszaladni egy nehezen kezelhető helyzetbe…

Élő eseteink

Azt gondoltuk, kicsit átírjuk az Eseteink könyvet, most, hogy hangoskönyv készül belőle. Már akkor fontolgattuk, amikor új borítót készítettünk hozzá. Elvégre másfél évtizede készült, azóta sokat változott a világunk. Lejjebb egy olyan részletet adunk közre, ami segít megérteni, miért hagyjuk mégis változatlanul.

A hangoskönyv különlegessége, hogy a Prológust az olvassa fel, aki annak idején megírta. Él is virul. Ha elkészül az egész hanganyag, közreadjuk a könyvesboltban. Addig is itt egy kis ízelítő:

ESETEINK (részlet):

A kutya fája (14:40-től)

Akkor már három éve vegzáltak minket folyamatosan azok az orvosok, akik ötven éve tudták, hogyan kell gyereket csinálni. Laborok és műtők, mikroszkópok és endoszkópok, leletek és ijedelmek közepette éltük szerelmi életünket, ami gyakran torkollott vad száguldásba peteérés idején.

És akkor döntöttünk úgy, jó lesz nekünk a kiskutya.

Tigris és a dögdoki (15:10-től)

Persze azon nagyon sokat törtük a fejünket, minek nekünk gyerek, mi mozgat olyan erősen, hogy vietnámi gyereket pesztonkálunk, hogy egy kutyára fordítjuk energiánk, időnk és jövedelmünk jelentős részét. Merthogy Galiba előtt volt nekünk Pukmarinunk, vietnámi szomszédunk négyhónapos fia, akit minden délben jó órás sétával kikocsikáztattunk a Józsefvárosi Piacra, hogy ott megszoptassa az anyukája a bugyibolt raktárjában. Közben elücsörögtünk a vietnami bugyiboltban, ami tulajdonképpen egy szabvány konténer elé tákolt pult volt. Jöttek a vidékiek, akik a gyári kollektíva számára vásároltak ezrekért bugyit és melltartót, jöttek a román hordárok, és jöttek az újabb és újabb rendelkezések, amik a kiszolgáltatott keleti kereskedők vérét szívták. Egyszer például azzal állt elő a másodállású rendőrökből álló felügyelet, hogy magyar állampolgár kell minden vállalkozásba. Így lett Miklós stróman. Bement a felügyelőségre, ahol a másodállású rendőrök fényképet készítettek róla egy megszólalásig ugyanolyan szerkezettel, amint amivel az okmányiroda dolgozott. Ki is nyomtatták a másodállású rendőrök egy megszólalásig ugyanolyan szerkezettel, amint amivel az okmányiroda dolgozott. Adtak neki egy igazolványt a másodállású rendőrök egy megszólalásig ugyanolyat, mint a személyije. Na, ezzel kiülhetett a standra, és várta, hogy ellenőrizzék a másodállású rendőrök. Másnap reggel fél ötkor már ott volt a piacon a bugyibolt nyitásakor. Egész más volt ez, mint a déli világ. A nagy cápák suhantak végig ilyenkor, menő elit belvárosi butikosok, márkás bolthálózatok inkognitóba bújt üzletvezetői. Hozzá sem nyúltak az áruhoz, csak rendeltek egy-egy kartonnal. Miklós tátott szájjal figyelt. Közben mulatott a többi standokon felszaporodó strómanokon. Elképesztő ügyességgel szedték össze a távol-keletiek a legmókásabb közel-kelet-európai figurákat: kiérdemesült örömlányok, aktív alkoholisták, börtöngyúrt roma csávók egyeztették munkabérüket egymással – na és vele, akit csak doktornak szólítottak. Egyiknek meg is maradt a telefonszáma, a Tigris sok mindent el tud intézni neki. Igaz, amikor először kérte tőle egy parkolási bírság elsikamikálását, nem akarta megismerni.

– Én vagyok, a doki, a bugyis standról.

– Anyáddal szórakozz, köcsög.

– Te vagy az, Tigris?

– Te ki vagy, buzikám?

– Tudod, te voltál a cipős kínainál, és meg a bugyis vietnáminál…

– Jaj, nyald meg a f…om, akkor miért mondod, hogy doki vagy? Hozod rám az ideget világba…

– Te szólítottál így…

– Doktornak, te bibolák. A formád miatt. Na, mondjad…

Hiába mondta, kicsi volt a tét, nagy a munkadíj. A Tigris több százezres elmaradásra szakosodott.

Később persze kiderült, hogy a doki egy külön szakma. Azokban a társaságokban, amelyek dögök újrahasznosításával foglalkoznak, szóval elhullott állatokat adnak el menő henteseknek, a doki az, aki hegyes pálcájával megszurkálja az árut és eldönti, érdemes-e érte kifizetni kilónként négy eurocentet, vagy hagyják tovább rothadni Isten nevében, a dögkútban.

Bizalmi állás a doki, ezért ijedt meg Tigris. Éppen kezdte komolyan feszélyezni ez az üzletág. Lévén pedig dögözésről szó, hát azt is mondhatjuk, húsbavágó lett a dolog.

Piacon a tudásunk (19:05-től)

Szóval ott ült Miklós a börtöngyúrt Tigris és a tenyérjós Regina társaságában, és röhögték egymást, meg a másodállású rendőröket, akik komoly képpel igazoltatták őket. A Kaponyás a farmereseknél annyira berúgott, hogy a pultot kellett arrább tenni szikkadt feje fölül, mert azt könnyebb volt mozgatni, mint őt. Miklós javasolta is, vágjanak neki egy lyukat, tegyék fölé az igazolványát, vezessék be hozzá a folyó bort, és akkor teljesen beépül, mint egy szentkép, vagy Lenin.

Mert a leépülésen már túl volt.

Szóval Miklós ült ott épületes ötleteivel, amiken a másodállású rendőrök kényszeredetten mosolyogtak, és azon töprengett, mi lesz, ha megjön az első ismerős. Mondjuk egyik kliens pár nőtagja, hogy erotikus fehérneműt szerezzen be magának jutányos áron. Elhessegette a gondolatot, mert Fu felismerte a testméretek és a jövedelmi viszonyok közötti összefüggést, ezért az ő árfekvésében szinte kizárólag xxx-el kezdődő méretek voltak.

Na, jó, de ha mégis… mert akkoriban sokat foglalkoztunk kórosan elhízottakkal is. Akiknek már az is teljesítmény volt, ha az xxxxxxxxxx-es bugyi és a rekord b-es melltartó felment rájuk. Azt is megtehette volna, hogy lebukik, mint Regina, aki szinte olyan volt, mint egy céllövöldés bódéban a kacsa, ha jól célzó társaság elé került. Hiába, neki hasonló körből kerültek ki a kuncsaftjai, mint a kínai művirág-áruséi.

Végül Miklós úgy döntött, vállalja ottlétét, büszkén feszített Fu és Nyu bugyis standján, mellén a kitűzővel. Két indokot mérlegelt. Egyrészt úgy gondolta, érdemes lenne könyvet írni erről a piacról, és ezzel ki is magyarázza ottlétét. Ahogy azonban megismerte a másodállású rendőrök sajátos világát, amiről Tigris narratívái is elárultak ezt-azt, úgy gondolta, inkább az öngyilkosságnak azt a módját választja, hogy egy világítótorony tetején veszi be a mérget, úgy, hogy még legyen ideje főbe lőni magát és teste a part menti sziklákon zúzódjon szét, ahonnan a hatalmas hullámok azonnal a mélybe mossák a beetetett cápák elé. Ezt nagyobb valószínűséggel túléli, mint a kínai piacról szóló könyv halvány gondolatát.

Szóval maradt az, hogy szerelemből.

Ezt a magyarázatot próbálta ki Tigrisen és Reginán. Megértően bólogattak. Még a Kaponyás is.

– A gyerek az élet célja! – mondta. – Idefigyelj, én ismertem a Zámorit, de még azzal se cseréltem volna, mert nem volt gyereke.

– Neked van? – kérdezte Regina.

– Hát persze. Kettő. – mutatta Kaponyás a füleit.

– Hol? – froclizta Tigris.

– A májam tudja. De van. Érted!? Van. Na, ez az.

– Ki az a Zámori? – okvetetlenkedett Miklós.

– Szabolcsi gyerek, nagyon lent kezdte, de végülis…

– …végülis…

– Végülis övé a…

– a micsoda?

– A vastelep.

– Egy frászt! – vágta rá Tigris. – A kertje végében van egy csomó ócskavas, és féláron veszi át a kábelt a gyűjtőktől, mert pálinkában fizet.

– Szabolcsival! – vágta rá lelkesen a Kaponyás.

– Na ezt fordítsd le a bugyisodnak! – rikkantott Regina.

Kérése jogos volt, mert Zelka kidolgozott egy végletekig egyszerűsített nyelvet, amivel a piaci szókincsre építve még városnézést is tartottunk szülőtársainknak. Szájtátva nézték a Parlamentet, ami amúgy tíz percnyi autóút volt lakásuktól.

– Itt dolgozik főnök Magyarország – kommentálta Zelka.

– Itt csinál tévé műsor.

– Első híd át a Dunán. Nagyon régi. Német csinál bumm, épít ugyanúgy.

– Nagyon drága – bólogatott Miklós az Alagútban. – Ha van eső, betolják ide.

Nos, eme kommunikációs készség birtokában fordult oda Fu-hoz:

– Gyerek kell nagyon.

– Gyerek csinál minden – derült fel Fu arca.

Ebben aztán meg is egyeztek. Úgyhogy, ha jött volna ismerős, Miklós elmondta volna, azért ücsörög ott a bugyis pult mögött, mert Zelkával nagyon vágynak gyerekre, ezt a vágyukat átmenetileg Fu fiával elégítik ki, ám ha Fut bezárják a nyugdíjas és másodállású rendőrök, akkor még pótgyerekük se lesz.

Csőgörény

Ide bizony az kell. Lassan szivárog le a víz a mosogatóból. A szifont kitisztítottuk, mélyebben van a hurut.

A szakik a vasboltban azt mondták, érdemes a leghosszabb csőgörényt venni. Megkérdeztem, az hány méter, erre a sorban mögöttem álló, aki már addig is idegesen ciccegett, be is szólt:
– Nem mindegy, ha a leghosszabb?
– Igaz.
– Már úgyis szétvet az ideg a kibszott qva maszk miatt – tette hozzá magyarázólag, amíg fizettem.

Ahogy kiértem, lekaptam a maszkot. Nagyot sóhajtottam. Igazsága volt a ciccegőnek. A maszkon át csak szivárog a levegő, mint a víz a mosogatóból. Idegesítő. Igen, persze, a járvány a főgörény, de ha diszkomfort érzésünk van, a közvetlen környezetünkben keressük az okot. A diabeteszes férj a feleségével pöröl, ha leesik a cukra. Az asszony erre türelmesen ad neki egy kis narancslevet. Amikor fogy a levegő a teremben, egyre feszültebb a hangulat, míg végül valaki feltépi az ablakot. Arra azonban már sok sértegetés mérgezte meg a légkört, hiába a jó levegő.

Első kézből, kovid osztályon dolgozó orvostól tudjuk: borzasztó betegség a koronavírus. Kín. Kínhalál.

Szégyelltem magam, hogy egy maszk miatt rinyálok. Megkértem hát Zelkát, keretezzük át a dolgot. Először csak egy kendőt vettem a maszk elé. Rendesen megszívtam. A fejem vöröslött. Hát akkor legyen meg az élmény! Felvettem még egy maszkot a másikra. Durva. Még egy sálat a maszkokra. Éreztem, ahogy gúvad a szemem. Zelka intett, sőt, segített letépni a sok fullasztó réteget. Sokáig lihegtem. Átéltem a fullasztó kínt.

Ha nem hiszel nekem, akkor se egyedül próbáld ki! Ha viszont megvan az élmény, azután a maszk már smafu. Élni jó!

A csőgörénnyel azóta is kínlódunk. Túl hosszú. Összekunkorodik. Mégis valami kemény vegyszerre fogunk fanyalodni…