Nosztalgia

Amikor még Rigó volt az utak ura, amikor még nem pöfögtek kocsik mindenütt, amikor még a hűtők nem vágtak ózonlyukat, akkor Werderics bácsi télen jeget hordott a verembe, tavasszal várt a melegre, nyáron eladta, ősszel elitta. Azért persze nem volt az élet fenékig tejfel.

Werderics bácsi télen azon kesergett, hogy jeges a kaptató. Nem győzte verni Rigót.

Werderics bácsi tavasszal várta a meleget, hogy az emberek jeget vegyenek.

Rigó már olyan éhes volt, hogy elrágta a zablát is.

Nyáron a nagy melegben az emberek várták Werderics bácsit, aki fel is pakolt jéggel.

Csakhogy mire szegény Rigó felért a kaptatóra, bizony el is olvadt a jég. Épphogy a kocsmárosnak jutott néhány kockányi.

Ha viszont nem volt nagy meleg, akkor meg nem kellett a jég az embereknek. A kocsmáros szánalomból vett néhány tömböt és elraktározta az udvar sarkán. Ezt a pénzecskét tette félre Werderics bácsi, hogy legyen mit elinni ősszel a kocsmárosnál.

Szerencsére a sok jégtől hideg maradt az udvar napos sarka és kivirított a gyopár.
Ennek csodájára jártak az emberek és fröccsöt fizettek Werderics bácsinak.

Csak szegény Rigó maradt éhes. Egy óvatlan pillanatban lelegelte a gyopárt.

Werderics bácsi elszéggelte magát és adott egy fröccsöt szegén Rigónak.