Busz

Egyszer Zelkát hívták egyik kereskedelmi tévétől. Kérték, mondja meg, miért nem adják át az emberek a helyüket a terhes asszonyoknak.
Zelka azt válaszolta, szívesen elmondja, miért és hogyan kapnak helyet a várandós anyukák. Amikor ő várta a babákat, metróval, busszal járt tanítani az egyetemre. Ha minden hely foglalt volt, odalépett a legközelebbi életerősnek látszó emberhez és azt mondta: „Jó napot. Babát várok. Átadná a helyét?”. A megszólítottak kivétel nélkül felpattantak, szabadkoztak. Az ember elbambul így utazás közben…

A szerkesztő csalódottan tette le a telefont. Már leforgatták az egészet rejtett kamerával. Elkaptuk a műsort is. A „terhes asszony” merev arccal, sehová se nézve állt. Azt sugallta: Átnézek a fejetek felett, mert önző, lusta dögök vagytok. Nem is érdemes kérni tőletek.

Elsőre a Medve bmeg a fűnyíródat példázatát fedeztük fel a történetben, mulatságosabb azonban a malac, aki megszólítja a buszon a pocakos anyukát:

– Kismama! Tessék leülni!
– Nagyon köszönöm!
– Igen, csak hová? – néz körül mélán a helyéről a malac.