A balhé akkor robban ki, amikor a forró leves felnyomja az agyukba a pálinkát – állítja egy bűnügyes kolléga.

Mi azt állítjuk, a balhé a beszédhelyzet uralása körül tör ki. A pálinka elindítja a hegyibeszédet, a nagy igazságosztást, aztán nincs belekotyogás, ellenvélemény.

– A leves legyen megsózva.
– A Biri azt mondja, a Lajosát a só ölte meg.
– Engem is az fog, ha felb@szom az agyamat a sótlan levesen.
– Valamin úgyis felb@szod.
– A Lajost az ölte meg, hogy az unokája megkurvult. Nem a só. Meg még meg is sózom. Csak, ha utána sózod, olyan, mintha b@szás után vennél kotont.
– Jaj, ne beszélj így a gyerek előtt!
– Vedd csak ki a kezéből a telefont, látsz abban még cifrábbakat.
– Apu, te megnézted a telefonomat?
– Nem kell. Azért nyílik csak ujjlenyomatra, hogy ne tudjam megnézni. Úgyhogy el tudom képzelni, most is éppen mit nézegettél…
– Képzeld, éppen az Alexandra oldalát nézem meg.
– Az meg ki a tököm?
– Hát a Biri néni meg a Lajos bácsi unokája. Baccalaureate.
– Az meg mi a tököm?
– Magániskola. Fizetős.
– Na, ezért murdelt meg szegény Lajos.
– A Biri szerint a só meg a pálinka vitte el.
– A só a Tequilához való…
– Jaj, ne mán. De most mondom, ha a rántott hús is sótlan, b@szom ki az ablakon, hátha a kutya megeszi.

És lőn. Buksinak aznap csodás lakomája volt. Még akkor is, ha anyu nem tette az asztalra az összes rántotthúst, mert tudta, hogy apunak felmegy a fejébe a pálinka. Szegény gyerekek így is eléggé kárvallottan néztek. Főleg Zsolti, mert ő tényleg csak annyit mondott, a só a Tequilához való. Neki a tányérjába markolt az apja.

A legrosszabbul azonban Zsófia járt: neki a telefonja is röpült.

Ez az a mozzanat, ami igazán érdekel minket. Az okostelefon mint a társalgás eleme.

Zsófia apja nyilvánvalóan úgy fogta fel, vetekedik vele a beszédhelyzet uralásáért. Vesztesnek érezte magát, mert a lány az okostelefonjára figyelt. Ráadásul be sem vonhatta a küzdelembe, hiszen nem tudhatta, mi a szándéka. Ezért automatikusan ellenséges szándékot tulajdonított neki.

Egyébként helyesen. Evolúciósan az a bevált stratégia, hogy jobb eleve ellenségként kezelni azt, akinek nem ismerjük a szándékát. Ezért közeledünk ismeretlenek felé eleve eredeti jószándékunkat kinyilvánítva. Kezet nyújtunk, magas hangon, örvendezve üdvözöljük, békítő gesztusokat teszünk, mosolygunk, szemkontaktust rövid ideig tartunk, a szem vonalánál lejjebb nem méregetjük a másikat. Nagyjából ott tartjuk a szemünket, ahol a katonák sapkarózsája vagy a tilak. Ez utóbbi a Krisna-tudatú nők homloka közepén arra utal, hogy házasságban élnek. A hindu kultúrában a tilak a békés közeledés, a biztosítéka.

A mi nyelvünk is őrzi a szokást. Ha valaki szemvonalánál lejjebb téved pillantásunk, méregetjük az illetőt. Ha még a nyakánál is lejjebb csúszik a pillantásunk, akkor bizony kihívóan méregetjük. Ez az agresszió jele.

Társalgás közben az okostelefon még ennél is rosszabbat tesz: megvonja a szemkontaktust a többiektől, a gazdáét viszont uralja. Ha ezt egy ember teszi, bunkónak nevezzük azzal együtt, aki őt bambulja. Így az okostelefon egy olyan kulturális kódba lép, ami a társalgás legsúlyosabb megsértése. Ember ritkán keveredik ilyen helyzetbe, de pórul is jár.

Ha most megnézzük a nagy négyest, a fő közellenségeket, akkor bizony az okostelefon húzza a rövidebbet. A törvény a fűre fúj leginkább, miközben a füves egyáltalán nem törekszik a beszédhelyzet uralására, ezért bágyadt mosolya ártatlanságot mutat, szimpátiát ébreszt.

Nem is szólva arról, hogy a fű szívása többnyire eleve társas helyzetet teremt, a cinkos összetartozás élményét adja, akárcsak a dohányzás, vagy az alkoholfogyasztás.

Az okostelefon ezek szerint nagyon vesztésre áll. Évezredes kultúrtechnikákkal kellene megküzdenie. Reménytelen.

Szurkolunk neki?

Nyilván nem, mert bennünk is ott működnek a velünk született viselkedésmódok, amelyek a horda biztonságát szavatolják.

Vagy talán mégis olyat tud az okostelefon, ami komoly ellenféllé teszi?

Igen. Miközben az aktuális társaságból és társalgásból kiszorul, nagyságrenddel átfogóbb cinkos összetartozás csábos élményét adja. Ráadásul pedig csak látszólag szorul ki, hiszen bármely pillanatban hozhat be olyan tudást, amely a beszédhelyzet uralását teszi lehetővé.  Példánkban ez a Baccalaureate kifejezés volt.

Ez viszi kétségbeesésbe a tanárt, aki nem tudja, tanítványa pornót néz-e okostelefonján, az óra unalmasságáról fanyalog, vagy éppen annak néz utána, amit ő mond, és bármikor beszólhat egy kicsike tévedés miatt.

Ettől borul el a nagynéni agya, aki nem tudhatja, hogy az ünnepi vacsorán őt keresi-e a neten az unokaöccse, vagy a tíz legszebb Messi gólt nézi, esetleg a történelem leckét magolja.

Érdemes-e küzdeni az okostelefon ellen? Igen. Most az történik, hogy az éppen meglévő társaságból, az éppen létrejövő beszédhelyzetből emeli ki az embert. Midas kincse: soha nem lehet e jelenben.

Mit várhatunk a küzdelemtől? Azt, hogy kialakul egy olyan kultúrtechnika, amely sokkal jobb szerepet képes adni az okostelefonnak, mint a pálinkának, a ciginek, vagy a fűnek