Felnőtt – felnőtt?

– Ott a gyerek!
– Hol?
– A harmadik sorban, a negyedik.
– Balról?
– Persze.
– Ne mán, neki nem tányérsapkája van!  
– Tényleg, csákója. Csórikám, mennyit kerestük a zokniját…
– Végül nem abban ment.
– Félt is, hogy lebukik. A főtörzs ilyenkor még egyszer megszívatja őket.
– Miközben gúnyosan hadnagy úrnak szólítja egész balf@sz bagázst. Én nem ismerem meg. Te, Zsófi?
– A második sorban balról a második. Már a bevonuláskor kiszúrtam. Tegnapelőtt a szobában gyakorolta a díszlépést.
– Gondolom, akkor vesztette el a zokniját.
– Az sem volt rajta…

Párbeszéd az ország legnagyobb családi eseményén hangzik el, egy esküt tevő ifjú tiszt szülei és barátnője között. Ilyenkor több mint száz család kap napszúrást a dísztribünön, szembesülve az egyenruha uniformizáló hatásával. Szembesülve a ténnyel, hogy a kisfiú immár az egész haza oltalmazója és védelmezője, holnaptól pedig már a szívató főtörzsnek is parancsnoka. Több alárendeltje lesz, mint a család teljes baráti köre. Zsófi sürgetheti a házasságot, mert barátja hirtelen kapós lesz, mint a szétgurult krumpli. Anyu már azon töri a fejét, hol találnak megfelelő helyet a hivatást jelképező szablyának, hová teszik a tiszti állást és becsületet szimbolizáló kardbojtot. A szablya jól mutatna az esküvői kép mellett, de egy ilyen bojt, az nagy porfogó, annak vitrin kéne… Az ifjú hdgy. pedig teljes szerepkonfliktusba kerül az ünnepi vacsoránál, amit apja úgy szervezett meg, hogy rálátás legyen a tűzijátékra. Zsófi szülei is részt vesznek, nem baj, ha egy vagyonba kerül. Elvégre ez amolyan kis eljegyzés.

– Szerinted egyenruhában jön? – kérdi anyu szorongva Zsófit
– Jaj, dehogy! A csomagtartóban ott van a kedvenc pólója meg egy rövid naci, azt veszi át a hátsó ülésen, mielőtt bemegy a fiúkhoz a buliba.
– De ezek szerint ott lesz a kocsiban az egyenruha, vissza is veheti, mielőtt bejöttök a vacsorára…
– Én értem, miért nem ébreszt az egyenruha elismerést, tiszteletet és szeretetet – sóhajt fel apu.
Ebben maradnak, hosszan hallgatnak.

Ha családi rendszerben nézzük az avatott hadnagyot, látjuk, hogy egyszerre gyermek, felnőtt, sőt, pszichológiai értelemben szülő, családfő, hiszen jónéhány bajtársának, beosztottjának, alárendeltjének elöljárója. Harci helyzetben élet-halál ura. Az elmaradó tűzijáték vacsorát a szülők juszt sem mondják le, nagy zavarban ücsörögnek mind a hatan, kezdődik a vitéz urazás, a kiskadétozás, a hősözés. Ezzel oda is állunk az ifjú hadnagy pártjára. Zsófi csak zavartan vihorászik.

Ha mégis az örömszülők oldalától vizsgáljuk a dolgot: ők most két dologban is újoncok. Kopaszok. Kéne nekik egy főtörzs, aki helyre rakja őket, aki irányt mutat. Mert még soha nem voltak felnőtt-felnőtt kapcsolatban ezzel a férfigyerekkel. Nem is szólva a tiszteletről, ami az oltalmazónak jár. Ezzel a gondolattal veszélyes vizekre eveztünk, mert pszichológiai kultúránk része a tranzakcióanalízis, a játszmaelmélet ismerete. Az alapgondolat, hogy rendre valamelyik énállapotból szólalunk meg a másik valamelyik énállapotát címezve: felnőttből, szülőből vagy gyermekből a felnőtthöz, szülőhöz vagy gyerekhez. A tranzakció másik résztvevője szintén ezt teszi.

Jön az elvárás: Lépjünk ki a szülő-gyermek játszmából! Beszéljünk úgy a hadnagy úrral, mint egy felnőtt társsal (felnőtt-felnőtt), sőt, mint olyannal, aki megóv minket (gyerek-felnőtt). LEHETETLEN. Ha anyu vagy apu meg is próbálja, a szülő fog szólni a felnőttből, a gyerekből is.

– Megvan már, hová vezényelnek? (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Úgy néz ki, Szombathelyre. (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Az jó, Bögötén ott lakik a Hermin néni, ő majd süt neked hatlapost. (a felnőttből a szülő beszél – a felnőttben rejlő gyermekhez)
– A Herminka néni büszke lesz rád, a nagyanyját is a honvédek mentették meg az oroszoktól. Tudod, hogy értem… (felnőtt, gyermek a szülőhöz próbálkozás)
– Majd díszegyenruhában megyek látogatni. (felnőtt a gyermekhez próbálkozás)
– Le szoktad enni magad a paprikás csirkével. Az pedig nem könnyen jön ki, márpedig ott a tisztítóra szorulsz ám! (ismét a szülő a gyerekhez)

Mindez aligha egyszerűsödik, amikor Zsófi megszüli majd a kisunokát. Ekkor már a „gyerekek”, „a fiatalok” is szülők lesznek, szüleik pedig újonc nagyszülők. Fő érvük ez lesz: „Ezt így jó csinálni, nézzétek csak, milyen emberekké neveltünk benneteket!”…

Már jeleztük: a helyzetre aligha van százszázalékos megoldás. Okfejtésünk célja felnőttként szólni a felnőtt olvasóhoz, mondván: az van, hogy ez van. Jó, ha tudunk róla: ez egy olyan kommunikációs feladat, aminek felesleges hibátlan megoldását keresni. Olyasforma, mint megmászni egy cseresznyefát, megnézni a tűzijátékot vagy uborkát kóstolni. Egyiket sem lehet tökéletesen végrehajtani.

Ugyanakkor jó meglátni a dolog jó oldalát: a játszmák lehetnek élvezetes játékok. Ha néha rájuk látunk, örömünket leljük bennük. A vacsora feszültségét például remekül oldotta Zsófi ügyesen elkapott felvétele, amin egy lány szerelmetes pillantást vet a vőlegényére:
– Ilyen nyalka vitéz az én leendő uram – nyújtotta oda a képet jövendő anyósának.

Világos

Előző bejegyzésünk szerint mélyen gyökerezik kultúránkban az éjszakai szex hiedelme. Ideje múzeumba tenni. Evolúciós örökségünk a nappali szex. Könnyen beláthatjuk, hogy a látvány hozza a legtöbb szexuális ingert. A látvány pedig azért különösen fontos, mert nappali lények vagyunk, a fény népe, a Nap fiai.

Ideje azonban arra is figyelni, aki éjszakáink új szereplője. Az újszülött még jó ideig az érintés, az illatok és a hangok világában tájékozódik első sorban. Mégpedig azért, mert viszonylag új, néhány évmillióra visszanyúló fejlemény, hogy a Nap fiai lettünk.

Az embergyerek első hónapjait még a régebbi, hatvan millió éves emlős veleszületett viselkedésminták határozzák meg. A szó szoros értelmében emlős, hiszen számára a legfontosabb az anya emlőjének íze, illata, érintése. A kapcsolatuk alapja az oxitocin, az élet egyik legősibb ingerület átvivője. A gerinceseknél már mindenképp jelen van, több mint fél milliárd éves. Ilyen örökséggel dacolunk, ha az édesanyát távol akarjuk tartani babájától. És ilyen ős-rémületnek tesszük ki az egyedül hagyott babát.

Miért akarnánk akkor elválasztani őket?

Az egyik indok a szoptatós anyuka kimerültsége. Nincs azonban használható vizsgálati adat annak bizonyítására, hogy az anya jobban kipihenné magát, ha a kisbabát átviszik a gyermekszobába. Feltételezhető, hogy az érintés, az illatok és a hangok hiánya mindkettőjüket nyugtalanná teszi.

A másik komoly ok az édesapa férfiassága. Neki is szükséglete a megnyugvást hozó oxitocin, amiben érintés, magömlés révén részesülhet. Ingerültsége sok bajt hozhat a párkapcsolatra, sőt, a szülőtársi együttműködésre.

Több családot ismerünk, ahol egy kisszobát bematracoztak. Együtt alszanak, egy kupacban még az ovis korúakkal is. Jó dolog összebújni, megnyugtató a meghitt szuszogás, még a fészkelődés is. Másrészt egy ekkora kupacban kevésbé tűnik fel a szülők időnkénti távolléte.

A családok egy részével máig tartjuk a kapcsolatot. Azok a gyerekek, akik a nagy alomban kezdték életüket, szépen cseperednek, önállók, kiegyensúlyozott a személyiségük. Megkockáztatjuk: szociális képességeik jobbak az átlagosnál. És persze már régen a saját ágyukban alszanak…

Akár meg is tartható tehát az együtt alvás = (éjszakai) szex hiedeleme. Mégis azt javasoljuk, a kisbabás pároknak: ha érintésről, ölelésről, szexről van szó, legyenek ugyanolyan találékonyak, mint párkapcsolatuk kezdetén, keressék a napfényes órákat együttléteikhez.

Kúria az első emeleten

Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.

– A legtöbb esetben…
– A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki…
– Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…

A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.

Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:

– Mi az a végtelen?
– Meddig fogsz szeretni?
– Mi nem ér véget soha?

Dunning és Kruger kétféle választípust talált.
– Mi az a végtelen?
– A te kérdezősködésed.

Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.

Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”

Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”

Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.

A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”

Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük:
– Tudod?
– Érted?
– Ugye?

Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz.
A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.

A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…

A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.

Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak:
– Utálom ezeket a ronda konténereket.
– Mikor vittél utoljára vacsorázni?
– Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.

Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.

A rossz szabály is jobb, mint a semmilyen

Gyakorló ügyvéd barátunk idézte Tersztyányszky Ödön alkotmánybírót:

„Ha nyitva az ablakod, és valaki bekiabál, hogy add neki a csillárt, akaszd le, add ki neki, vigye.”

Hirtelen egy igehellyel válaszoltunk:

„Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is.” (Mt5)

Azután valahogy a csilláros példázat rámutatott az igehely számunkra mélyebb értelmére: rengeteg energiát takarítunk meg a békességgel. Vegyük azt az esetet, hogy a bekiabálónak nemet mondunk. Könnyen lehet, hogy átkozódni, fenyegetődzni kezd. Megfélemlít. Riasztót szereltetünk a csillár árának többszöröséért. A riasztó néha téved, éjjel egy kóbor macska miatt felveri a szomszédságot, mehetünk át bocsánatért.

A békesség mellett a tradíciók is vigyáznak erőforrásainkra.

Paradox módon régebben nehezebb volt a legtöbb pár megélhetése, mégis kevesebb gondot jelentett az összecsiszolódás a megélhetés terén. Megvoltak az együttműködés hagyományai. A férfi és a nő tevékenységi köre, az anya és az apa feladatai. Nem merünk példát hozni, méhkasba nyúlnánk, hiszen mostanában ezeket a területeket egyénileg osztják be a párok, ezzel pedig kénytelen, vagy örömmel, de nagyon komoly szellemi terhet vesznek magukra. Elképesztően sok döntést kell hihetetlenük gyakran meghozni.

Könnyedén hangzik:

– Persze, majd megbeszéljük.

– Ezen csak nem fogunk összeveszni.

– Majd megoldjuk, ahogy jön.

– Aki megérzi a gyereken, hogy aktuális, kicseréli a pelenkáját.

– Ha behajítok valamit a szennyesbe, látom, hogy van egy mosásnyi adag, hát berakom a gépbe.

– Ha lejár a mosogatógép, pittyen egyet, aki éppen ott van, kirakodja.

– Az tankol, akinél fogytán a benzin, lemosatja a szélvédőt is, a készséges kutas közben meg tudja nézetni az ablakmosót, az olajat és a guminyomást, van idő beugrani a shopba tarhonyáért és folyékony szappanért.

Gondolatkísérlet: a parlament rendezni akarja a mosógép berakásának jogait és kötelességeit. Csak látszólag piszlicsáré dolog. A feministák szeretnék kimenteni a nőket, a konzervatívok a klasszikus családfőt védenék, a családpártiak a gyerekek jogait tisztáznák, a nyugdíjas érdekképviseletek is hallatnák reszketeg hangjukat. Végül az ellenzék tüntetést szervezne a háztartási rabszolgaság ellen. Több száz parlamenti képviselő több ezer munkaóráját, szakértői és média stábokat mozgósítana a dolog, a közvélemény pedig erősen megoszlana. A törésvonalakba szélsőségek fészkelnék be magukat.

A poén, hogy az üzemanyagszint-jelző figyelmeztetése hasonló ribilliót indít el az érzelmek parlamentjében. Ha éppen a feleség ül az autóban, úgy gondolja, ráér a tarhonya, most nincs idő átvizsgáltatni az autót. A férj is gondolhatja, elmegy még ennyivel két napig a kicsi kocsi, úgyis csak az ovi köröket járják. Valamit mondott ugyan anyu tarhonyáról, dörzsölt kell, vagy ilyesmit. Fel kellene hívni, de most kizökkenne a projekt leadásból. Igaz, ha majd reggel viszi a gyereket, sirbákol, hogy el kellett volna mennem tankolni.

Ha viszont az a szabály, hogy az első csippantó jelre, az első alkalmas helyen tankolás, akkor legfeljebb egy sóhajtás, aztán az van, hogy ez van. Elég egyszer meghozni egy szabályt, és máris megtakaríthatjuk a tarhonyás köröket.

– Ugyan már, – jöhet az ellenvetés – legalább mi ne toporogjunk lényegtelen dolgokkal, mint a politikusok!

– Ha ilyen merev szabályok irányítanák az életünket, házassági robotok lennénk.

– Hol maradnak az érzelmek? Szeretettel mindent meg lehet oldani.

Valóban ezt gondoljuk, csak hát nem ezt tesszük. Tudattalanunk másképpen működik. Nem tudja, mi a lényeges. Olyan, mint egy csekk. Lehet ráírni ezret, vagy ezermilliót. Nagyjából ugyanúgy néz ki. A döntés önmagában, akár lényeges, akár lényegtelen dologról szól, hatalmas energiákat mozgósít, használ fel, esetünkben pedig pazarol. Az elmét egyáltalán nem élesíti, viszont kimeríti az érzelmi erőforrásokat. A következő történik: érzelmi központunk megalkotja a döntés által létrejövő helyzet modelljét. Előkeres a múltból egy hasonló modellt, azt a jövőbe vetíti, majd megvizsgálja, hogyan válna be. Jobb esetben elfogadja, különben újabb megoldást keres. Agyunk ilyenkor ezerrel pörög, a kimerülő érzelmi energiák pedig visszahatnak a párkapcsolatra.

Még a rossz szabály is jobb, mint a semmilyen. Autós hasonlattal: Beleépül a mozgásunkba, automatikussá válik, mikor adunk gázt, mikor lépünk a fékre. Ettől még örömmel használhatjuk autónkat, sőt, jól sikerülhet a kirándulás, biztonságban visszük haza a bébiszittert. A párkapcsolat is annál jobb, minél kevesebb felesleges döntéssel terheljük. A gyermeknevelésben pedig kifejezetten a pontos napirendre építenek az intézmények, csak az egyetemen nem csengetnek már be.

A párkapcsolat óriási alkotó ereje abban áll, hogy a megoldott problémákból képes szabályokat, szokásokat létrehozni. A házasságon belül külön előny, ha ezt a gyerekkel együttműködve tesszük.

Tersztyányszky Ödön alkotmánybíró sokat tudhat a békesség erejéről: nagyapja hős katona, olimpiai vívóbajnok. Megalapozott családi tradíció rendje biztosítja a sikeres, alkotó életet immár egy évszázada.

Aktivitás avagy mozgás

Anker: Nagyapa mesél
Anker: Nagyapa mesél

A járvány egyik aspektusa arra hívja fel a figyelmet, idős embereknél az orvoshoz járásnak nem csak az a másodlagos betegségelőnye, hogy van kivel beszélgetni. A bezártság észrevétette velünk: az orvoshoz járás, az egyik orvostól másikhoz szaladgálás, a kórházból kórházba rohangálás – bizony ez mind mozgás. Többnyire csak a váróban beszélgetni igyekvő öregek tűnnek fel, az utcán nem figyeljük, hová igyekeznek. Pedig bizony összeszedték magukat, készülődtek, hozzá öltözködtek, fürödtek, mosakodtak. A városi ember időskorának komoly tevékenysége kieszközölni, hogy maga a professzor fogadja, elmenni a rendelésre, kivárni a sorát. Maga a professzor is hosszasan haladt felfelé a ranglétrán, mire arra a magaslatra ért, hogy érdem legyen, ha fogad valakit, eddigre jócskán túljutott a nyugdíjas koron. Attól még persze aktív: vizitel, magánbetegeket fogad.

A tanyasi ember esetében az a csodálatos, hogy “még mindig teszi a dolgát”. Miért? Mert teheti.

Öreg, nehezen jár, mégis megfej, elengedi a tehenet a csordába, almoz, kiengedi a tyúkokat, darát önt a disznóknak, kimegy a kaszálóra forgatni, csalánt gyűjt a disznóknak, összeszedi a tojást, ebéd után ledől egy kicsit, aztán tele jászollal fogadja a tehenet, megfeji, ad a disznóknak, bezárja a tyúkokat. Ha szerencséje van, nyugovóra tér a feleségével, aki főzött, mosott, rendezte a tejet, a tojást, megjárta a piacot mert termett még egy jó kosár barack is. persze, a buszon trécselt egy kicsit, ahogy a papa is letámasztotta a biciklit a kocsma előtt. Nyárra, szünetre gyakran megkapják az unokákat. 

Mondhatjuk, rá vannak kényszerítve, hogy öregségükre is csak keveset pihenhetnek, mert a nyugdíj kevés. Lehet a dolognak egy ilyen vetülete is, ám aki ismer igazi, csökönyös gazdát, tudja: nem fogad el semmit, annál adakozóbb. Főleg azért dolgozik öregségére is, mert teheti. Tevékeny egészségben öregedhetett meg.

Mi párkapcsolattal, házassággal, gyermekneveléssel foglalkozunk. Látszólag. Valójában a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia határozza meg a kereteinket. A gyermek unoka is egyben, a generatív szülőtársi együttműködést az üres fészek követi, az alkotó aktivitás gyakran hirtelen megy át tétlenségbe, például orvoshoz járás, vagy akciós áruk beszerzésének pótcselekvéseibe.

Mindeközben ágálunk a kizsarolt talaj, a vegyszerek ellen, háborgunk a kegyetlen és antibiotikummal visszaélő állattartás miatt. Elkeserítő, amikor az otthonok kizsarolják az időseket, a kegyetlenül teletömik őket molekulákkal és antibiotikummal, úgy bánva velük, mint a haszonállatokkal. Teremtsünk valódi alternatívát! Építsünk olyan jövőképet, amiben a nagyszülők a család központjai idős korunkban is. Gondoskodjunk olyan környezetről, amely alkotó tevékenységben tart.

Távol még az időskor, de a mozgás és az aktivitás már a kicsi gyerekeknél is kezd különválni. A képernyő olyan agyi aktivitásban tart minket, ami eddigi evolúciónk során sosem fordult elő. Lehet ezen vekengeni, de jobb azt látni: legalább az agyik (sic!) rész aktív. Most már legyünk azon, hogy a testet is hozzárendeljük. Saját magunkkal kell kezdenünk. Olyan jövőkép alkotásával, amely megengedi a gyerekeknek, hogy  tájékozottságukat, játékosságukat, gyors gondolkodásukat hozzárendeljék egy érdekes világhoz.

Ha erőltetjük a mozgást, az csak dacot szül. Hiába mondja a doki, szív- és érrendszer, elhízás, több mozgás – legtöbbször nem hoz érdemi aktivitást. Hiába mondjuk a gyereknek, kelj fel a képernyő mellől, attól még a képernyőről van szó. Az edzőtermek és futópályák mókuskerekei csak akkor tartják meg varázsukat, ha eljön a dopaminfüggőség magánya.

A mi felelősségünk olyan világban élni, ahol az értelmes tevékenység megóv az ádáz termeléstől, az együttműködés összehangolja az aktivitást és a mozgást. Albert Anker szerint egyszer már volt ilyen.