– Ott a gyerek!
– Hol?
– A harmadik sorban, a negyedik.
– Balról?
– Persze.
– Ne mán, neki nem tányérsapkája van!  
– Tényleg, csákója. Csórikám, mennyit kerestük a zokniját…
– Végül nem abban ment.
– Félt is, hogy lebukik. A főtörzs ilyenkor még egyszer megszívatja őket.
– Miközben gúnyosan hadnagy úrnak szólítja egész balf@sz bagázst. Én nem ismerem meg. Te, Zsófi?
– A második sorban balról a második. Már a bevonuláskor kiszúrtam. Tegnapelőtt a szobában gyakorolta a díszlépést.
– Gondolom, akkor vesztette el a zokniját.
– Az sem volt rajta…

Párbeszéd az ország legnagyobb családi eseményén hangzik el, egy esküt tevő ifjú tiszt szülei és barátnője között. Ilyenkor több mint száz család kap napszúrást a dísztribünön, szembesülve az egyenruha uniformizáló hatásával. Szembesülve a ténnyel, hogy a kisfiú immár az egész haza oltalmazója és védelmezője, holnaptól pedig már a szívató főtörzsnek is parancsnoka. Több alárendeltje lesz, mint a család teljes baráti köre. Zsófi sürgetheti a házasságot, mert barátja hirtelen kapós lesz, mint a szétgurult krumpli. Anyu már azon töri a fejét, hol találnak megfelelő helyet a hivatást jelképező szablyának, hová teszik a tiszti állást és becsületet szimbolizáló kardbojtot. A szablya jól mutatna az esküvői kép mellett, de egy ilyen bojt, az nagy porfogó, annak vitrin kéne… Az ifjú hdgy. pedig teljes szerepkonfliktusba kerül az ünnepi vacsoránál, amit apja úgy szervezett meg, hogy rálátás legyen a tűzijátékra. Zsófi szülei is részt vesznek, nem baj, ha egy vagyonba kerül. Elvégre ez amolyan kis eljegyzés.

– Szerinted egyenruhában jön? – kérdi anyu szorongva Zsófit
– Jaj, dehogy! A csomagtartóban ott van a kedvenc pólója meg egy rövid naci, azt veszi át a hátsó ülésen, mielőtt bemegy a fiúkhoz a buliba.
– De ezek szerint ott lesz a kocsiban az egyenruha, vissza is veheti, mielőtt bejöttök a vacsorára…
– Én értem, miért nem ébreszt az egyenruha elismerést, tiszteletet és szeretetet – sóhajt fel apu.
Ebben maradnak, hosszan hallgatnak.

Ha családi rendszerben nézzük az avatott hadnagyot, látjuk, hogy egyszerre gyermek, felnőtt, sőt, pszichológiai értelemben szülő, családfő, hiszen jónéhány bajtársának, beosztottjának, alárendeltjének elöljárója. Harci helyzetben élet-halál ura. Az elmaradó tűzijáték vacsorát a szülők juszt sem mondják le, nagy zavarban ücsörögnek mind a hatan, kezdődik a vitéz urazás, a kiskadétozás, a hősözés. Ezzel oda is állunk az ifjú hadnagy pártjára. Zsófi csak zavartan vihorászik.

Ha mégis az örömszülők oldalától vizsgáljuk a dolgot: ők most két dologban is újoncok. Kopaszok. Kéne nekik egy főtörzs, aki helyre rakja őket, aki irányt mutat. Mert még soha nem voltak felnőtt-felnőtt kapcsolatban ezzel a férfigyerekkel. Nem is szólva a tiszteletről, ami az oltalmazónak jár. Ezzel a gondolattal veszélyes vizekre eveztünk, mert pszichológiai kultúránk része a tranzakcióanalízis, a játszmaelmélet ismerete. Az alapgondolat, hogy rendre valamelyik énállapotból szólalunk meg a másik valamelyik énállapotát címezve: felnőttből, szülőből vagy gyermekből a felnőtthöz, szülőhöz vagy gyerekhez. A tranzakció másik résztvevője szintén ezt teszi.

Jön az elvárás: Lépjünk ki a szülő-gyermek játszmából! Beszéljünk úgy a hadnagy úrral, mint egy felnőtt társsal (felnőtt-felnőtt), sőt, mint olyannal, aki megóv minket (gyerek-felnőtt). LEHETETLEN. Ha anyu vagy apu meg is próbálja, a szülő fog szólni a felnőttből, a gyerekből is.

– Megvan már, hová vezényelnek? (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Úgy néz ki, Szombathelyre. (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Az jó, Bögötén ott lakik a Hermin néni, ő majd süt neked hatlapost. (a felnőttből a szülő beszél – a felnőttben rejlő gyermekhez)
– A Herminka néni büszke lesz rád, a nagyanyját is a honvédek mentették meg az oroszoktól. Tudod, hogy értem… (felnőtt, gyermek a szülőhöz próbálkozás)
– Majd díszegyenruhában megyek látogatni. (felnőtt a gyermekhez próbálkozás)
– Le szoktad enni magad a paprikás csirkével. Az pedig nem könnyen jön ki, márpedig ott a tisztítóra szorulsz ám! (ismét a szülő a gyerekhez)

Mindez aligha egyszerűsödik, amikor Zsófi megszüli majd a kisunokát. Ekkor már a „gyerekek”, „a fiatalok” is szülők lesznek, szüleik pedig újonc nagyszülők. Fő érvük ez lesz: „Ezt így jó csinálni, nézzétek csak, milyen emberekké neveltünk benneteket!”…

Már jeleztük: a helyzetre aligha van százszázalékos megoldás. Okfejtésünk célja felnőttként szólni a felnőtt olvasóhoz, mondván: az van, hogy ez van. Jó, ha tudunk róla: ez egy olyan kommunikációs feladat, aminek felesleges hibátlan megoldását keresni. Olyasforma, mint megmászni egy cseresznyefát, megnézni a tűzijátékot vagy uborkát kóstolni. Egyiket sem lehet tökéletesen végrehajtani.

Ugyanakkor jó meglátni a dolog jó oldalát: a játszmák lehetnek élvezetes játékok. Ha néha rájuk látunk, örömünket leljük bennük. A vacsora feszültségét például remekül oldotta Zsófi ügyesen elkapott felvétele, amin egy lány szerelmetes pillantást vet a vőlegényére:
– Ilyen nyalka vitéz az én leendő uram – nyújtotta oda a képet jövendő anyósának.