Kihívás/élmény

Elérkezett hozzánk is az internetes gyerek-öngyilkossági hullám. Próbáljuk korlátozni, tiltani a netet, de a kölykök rafináltak. Ajaj, hamar megvan a baj. Szörnyű.

Mit lehet tenni?

Élményt szerezni. A gyerekek azért próbálkoznak, mert élményre vágynak, még ha halálközeli is az élmény. Még ha nem is tudják, mi hiányzik, még ha úgy is hívják, kihívás, challenge.

Újabb szülői kötelesség. Honnan a …ból/ből szerezzek még élményt is?! Külön műfaj! Más, mint a program, a meglepetés, az ajándék. Rá kell hangolódni, le kell csengetni, leginkább a szexhez hasonlít.

Mi más lehet a párkapcsolat és a szülői együttműködés igazi tartalma, mint az élmény? Tekintsük úgy a munkát, a kötelezettséget és a kötelességeket, mint az élmény lehetőségét. Ennyi. Amúgy már sokat írtunk arról, hogyan kell az élménynek megágyazni.

Felszabadult, derűs ünneplés

Az év legsötétebb napjait éljük, keresnénk az örömöt, a fényt, a meghittséget, de bizony sokszor a nagy igyekezet a jóra rosszul sül el, vita, küzdelem, marakodás, sértődés, megbántottság és ki tudja még, mi egyéb nemkívánatos kerekedik belőle.

Miközben sok kapcsolatban kelt feszültséget, hogy mikor kinek az otthonában és milyen felállásban töltsék a családok vagy a család tagjai a Szentestét és a Karácsony első meg második napját, szerencsére találkozunk olyan szemlélettel is, amit szívesen elszaporítanánk, mert szerintünk így lehet igazán felszabadultan és derűben együtt lenni.

Bár ez a hónap kevéssé ideális a magvetésre, mégis megpróbálkozunk vele. Ha csak néhány helyen kicsírázik ez a hozzáállás, már akkor is megérte.

Valaha volt legkedvesebb kollégánk, egy öt gyereket felnevelt édesanya írta az alábbi pár soros helyzetjelentést tegnap (kizárólag neveket változtattuk meg):

„Jól vagyok, köszönöm szépen. Élvezem, hogy itthon lehetek, készülök a karácsonyra, amit négyszer fogunk megtartani. Egyszer Tamás nélkül 21-én, mert Emma utazik Ausztráliába és nem lesz itt karácsonykor. Egyszer 24-én a hagyományok miatt. Egyszer 25-én, Tamással, mert aznap jön vissza Londonból. Egyszer január 8. körül, hogy Tamás és Emma is együtt ünnepelhessék a karácsonyt, viszont akkor már Lilla Hamburgban lesz. Szóval idén ilyen érdekes karácsonyunk lesz, de nem bánom és nem is áll messze tőlem: Mikor kicsik voltak a gyerekek rendszerint a szünidő első napján tartottuk a karácsonyt, hogy bőven legyen idejük élvezni a játékokat, nem vártam meg 24-ét.” 

Amikor lelkendezve rákérdeztünk, használhatjuk-e példaként, amit írt, ezt válaszolta:

„Haha, ez elég vicces! Sose gondoltam volna, hogy ez valakinek tetszene, nem is szoktam nagydobra verni, hogy nálunk ez így megy, pont azért, mert a legtöbben annyira a szentestére vannak kihegyezve. De látod azért nektek be mertem vallani. Örülök, ha ez bárkinek segítség lehet.”

Hát még mi hogy örülünk! És ezennel nagydobra verjük!

Kívánjuk, hogy legyen minél több családban ilyen felszabadult és derűs az ünneplés.

Felnőtt – felnőtt?

– Ott a gyerek!
– Hol?
– A harmadik sorban, a negyedik.
– Balról?
– Persze.
– Ne mán, neki nem tányérsapkája van!  
– Tényleg, csákója. Csórikám, mennyit kerestük a zokniját…
– Végül nem abban ment.
– Félt is, hogy lebukik. A főtörzs ilyenkor még egyszer megszívatja őket.
– Miközben gúnyosan hadnagy úrnak szólítja egész balf@sz bagázst. Én nem ismerem meg. Te, Zsófi?
– A második sorban balról a második. Már a bevonuláskor kiszúrtam. Tegnapelőtt a szobában gyakorolta a díszlépést.
– Gondolom, akkor vesztette el a zokniját.
– Az sem volt rajta…

Párbeszéd az ország legnagyobb családi eseményén hangzik el, egy esküt tevő ifjú tiszt szülei és barátnője között. Ilyenkor több mint száz család kap napszúrást a dísztribünön, szembesülve az egyenruha uniformizáló hatásával. Szembesülve a ténnyel, hogy a kisfiú immár az egész haza oltalmazója és védelmezője, holnaptól pedig már a szívató főtörzsnek is parancsnoka. Több alárendeltje lesz, mint a család teljes baráti köre. Zsófi sürgetheti a házasságot, mert barátja hirtelen kapós lesz, mint a szétgurult krumpli. Anyu már azon töri a fejét, hol találnak megfelelő helyet a hivatást jelképező szablyának, hová teszik a tiszti állást és becsületet szimbolizáló kardbojtot. A szablya jól mutatna az esküvői kép mellett, de egy ilyen bojt, az nagy porfogó, annak vitrin kéne… Az ifjú hdgy. pedig teljes szerepkonfliktusba kerül az ünnepi vacsoránál, amit apja úgy szervezett meg, hogy rálátás legyen a tűzijátékra. Zsófi szülei is részt vesznek, nem baj, ha egy vagyonba kerül. Elvégre ez amolyan kis eljegyzés.

– Szerinted egyenruhában jön? – kérdi anyu szorongva Zsófit
– Jaj, dehogy! A csomagtartóban ott van a kedvenc pólója meg egy rövid naci, azt veszi át a hátsó ülésen, mielőtt bemegy a fiúkhoz a buliba.
– De ezek szerint ott lesz a kocsiban az egyenruha, vissza is veheti, mielőtt bejöttök a vacsorára…
– Én értem, miért nem ébreszt az egyenruha elismerést, tiszteletet és szeretetet – sóhajt fel apu.
Ebben maradnak, hosszan hallgatnak.

Ha családi rendszerben nézzük az avatott hadnagyot, látjuk, hogy egyszerre gyermek, felnőtt, sőt, pszichológiai értelemben szülő, családfő, hiszen jónéhány bajtársának, beosztottjának, alárendeltjének elöljárója. Harci helyzetben élet-halál ura. Az elmaradó tűzijáték vacsorát a szülők juszt sem mondják le, nagy zavarban ücsörögnek mind a hatan, kezdődik a vitéz urazás, a kiskadétozás, a hősözés. Ezzel oda is állunk az ifjú hadnagy pártjára. Zsófi csak zavartan vihorászik.

Ha mégis az örömszülők oldalától vizsgáljuk a dolgot: ők most két dologban is újoncok. Kopaszok. Kéne nekik egy főtörzs, aki helyre rakja őket, aki irányt mutat. Mert még soha nem voltak felnőtt-felnőtt kapcsolatban ezzel a férfigyerekkel. Nem is szólva a tiszteletről, ami az oltalmazónak jár. Ezzel a gondolattal veszélyes vizekre eveztünk, mert pszichológiai kultúránk része a tranzakcióanalízis, a játszmaelmélet ismerete. Az alapgondolat, hogy rendre valamelyik énállapotból szólalunk meg a másik valamelyik énállapotát címezve: felnőttből, szülőből vagy gyermekből a felnőtthöz, szülőhöz vagy gyerekhez. A tranzakció másik résztvevője szintén ezt teszi.

Jön az elvárás: Lépjünk ki a szülő-gyermek játszmából! Beszéljünk úgy a hadnagy úrral, mint egy felnőtt társsal (felnőtt-felnőtt), sőt, mint olyannal, aki megóv minket (gyerek-felnőtt). LEHETETLEN. Ha anyu vagy apu meg is próbálja, a szülő fog szólni a felnőttből, a gyerekből is.

– Megvan már, hová vezényelnek? (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Úgy néz ki, Szombathelyre. (felnőtt a felnőtthöz próbálkozás)
– Az jó, Bögötén ott lakik a Hermin néni, ő majd süt neked hatlapost. (a felnőttből a szülő beszél – a felnőttben rejlő gyermekhez)
– A Herminka néni büszke lesz rád, a nagyanyját is a honvédek mentették meg az oroszoktól. Tudod, hogy értem… (felnőtt, gyermek a szülőhöz próbálkozás)
– Majd díszegyenruhában megyek látogatni. (felnőtt a gyermekhez próbálkozás)
– Le szoktad enni magad a paprikás csirkével. Az pedig nem könnyen jön ki, márpedig ott a tisztítóra szorulsz ám! (ismét a szülő a gyerekhez)

Mindez aligha egyszerűsödik, amikor Zsófi megszüli majd a kisunokát. Ekkor már a „gyerekek”, „a fiatalok” is szülők lesznek, szüleik pedig újonc nagyszülők. Fő érvük ez lesz: „Ezt így jó csinálni, nézzétek csak, milyen emberekké neveltünk benneteket!”…

Már jeleztük: a helyzetre aligha van százszázalékos megoldás. Okfejtésünk célja felnőttként szólni a felnőtt olvasóhoz, mondván: az van, hogy ez van. Jó, ha tudunk róla: ez egy olyan kommunikációs feladat, aminek felesleges hibátlan megoldását keresni. Olyasforma, mint megmászni egy cseresznyefát, megnézni a tűzijátékot vagy uborkát kóstolni. Egyiket sem lehet tökéletesen végrehajtani.

Ugyanakkor jó meglátni a dolog jó oldalát: a játszmák lehetnek élvezetes játékok. Ha néha rájuk látunk, örömünket leljük bennük. A vacsora feszültségét például remekül oldotta Zsófi ügyesen elkapott felvétele, amin egy lány szerelmetes pillantást vet a vőlegényére:
– Ilyen nyalka vitéz az én leendő uram – nyújtotta oda a képet jövendő anyósának.

Világos

Előző bejegyzésünk szerint mélyen gyökerezik kultúránkban az éjszakai szex hiedelme. Ideje múzeumba tenni. Evolúciós örökségünk a nappali szex. Könnyen beláthatjuk, hogy a látvány hozza a legtöbb szexuális ingert. A látvány pedig azért különösen fontos, mert nappali lények vagyunk, a fény népe, a Nap fiai.

Ideje azonban arra is figyelni, aki éjszakáink új szereplője. Az újszülött még jó ideig az érintés, az illatok és a hangok világában tájékozódik első sorban. Mégpedig azért, mert viszonylag új, néhány évmillióra visszanyúló fejlemény, hogy a Nap fiai lettünk.

Az embergyerek első hónapjait még a régebbi, hatvan millió éves emlős veleszületett viselkedésminták határozzák meg. A szó szoros értelmében emlős, hiszen számára a legfontosabb az anya emlőjének íze, illata, érintése. A kapcsolatuk alapja az oxitocin, az élet egyik legősibb ingerület átvivője. A gerinceseknél már mindenképp jelen van, több mint fél milliárd éves. Ilyen örökséggel dacolunk, ha az édesanyát távol akarjuk tartani babájától. És ilyen ős-rémületnek tesszük ki az egyedül hagyott babát.

Miért akarnánk akkor elválasztani őket?

Az egyik indok a szoptatós anyuka kimerültsége. Nincs azonban használható vizsgálati adat annak bizonyítására, hogy az anya jobban kipihenné magát, ha a kisbabát átviszik a gyermekszobába. Feltételezhető, hogy az érintés, az illatok és a hangok hiánya mindkettőjüket nyugtalanná teszi.

A másik komoly ok az édesapa férfiassága. Neki is szükséglete a megnyugvást hozó oxitocin, amiben érintés, magömlés révén részesülhet. Ingerültsége sok bajt hozhat a párkapcsolatra, sőt, a szülőtársi együttműködésre.

Több családot ismerünk, ahol egy kisszobát bematracoztak. Együtt alszanak, egy kupacban még az ovis korúakkal is. Jó dolog összebújni, megnyugtató a meghitt szuszogás, még a fészkelődés is. Másrészt egy ekkora kupacban kevésbé tűnik fel a szülők időnkénti távolléte.

A családok egy részével máig tartjuk a kapcsolatot. Azok a gyerekek, akik a nagy alomban kezdték életüket, szépen cseperednek, önállók, kiegyensúlyozott a személyiségük. Megkockáztatjuk: szociális képességeik jobbak az átlagosnál. És persze már régen a saját ágyukban alszanak…

Akár meg is tartható tehát az együtt alvás = (éjszakai) szex hiedeleme. Mégis azt javasoljuk, a kisbabás pároknak: ha érintésről, ölelésről, szexről van szó, legyenek ugyanolyan találékonyak, mint párkapcsolatuk kezdetén, keressék a napfényes órákat együttléteikhez.

Kúria az első emeleten

Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.

– A legtöbb esetben…
– A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki…
– Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…

A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.

Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:

– Mi az a végtelen?
– Meddig fogsz szeretni?
– Mi nem ér véget soha?

Dunning és Kruger kétféle választípust talált.
– Mi az a végtelen?
– A te kérdezősködésed.

Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.

Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”

Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”

Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.

A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”

Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük:
– Tudod?
– Érted?
– Ugye?

Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz.
A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.

A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…

A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.

Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak:
– Utálom ezeket a ronda konténereket.
– Mikor vittél utoljára vacsorázni?
– Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.

Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.