Kapcsolati válság – mi a megoldás?

Frusztráció, félelem, féltékenység: csak néhány azok közül az alattomos jelenségek közül, amelyek nap mint nap próbára teszik az ember házasságát, párkapcsolatát, tűrőképességét, eszét és lelkét. Hogy ez a harc a kapcsolat erősítését és épülését szolgálja, a Nők Lapja Café legújabb sorozatában a párterapeuta házaspár, Baktay Zelka és Baktay Miklós is besegít, és válaszol olvasóink kérdéseire. Ezúttal egy szomorú olvasói levélre kapunk választ…

Kilestem, amíg félidő van. Vittem neki sört és odakuporodtam a fotelba. Láthatta tőlem a tévét, ha ismétlik a gólokat, de engem is jól láthatott. Rám mosolygott. Levette a hangot. Fölkelt, felkapcsolta a nagy fényt. Bizakodni kezdtem. Mondtam, milyen jó ez a meleg fény. Rámutatott a hibiszkuszra, hogy megint virágot hoz. Mondtam, oda is kéne valami fény, este olyan matt az a sarok. Aztán azt is mondtam, a bárszekrényben is jó lenne égőt cserélni, az is olyan szép, amikor világít, aztán hogy egy állólámpát is nézhetnénk, meg a könyvespolc tetejére egy LED-csíkot. Sóhajtott. Éreztem, ahogy kezdek belesodródni ebbe a világítás dologba, de eszembe jutott, hogy a tévének is jó valami háttérfény.
Nagyot sóhajtott. Mondta, jó, nézzek lámpákat valami online katalógusban, aztán vagy megyünk, vagy rendelünk, de energiatakarékost nézzek, mert a konyhában folyton égve hagyom a százas égőket, amikhez azért ragaszkodom, mert melegebb a fényük, mondom, tényleg melegebb, erre már kezdett bepöcceni, hogy b…hatom a melegségét, ha nem vagyok ott, és hogy már lassan ő is inkább meleg lesz, mert nála is hiába pislog a pilács. Na, erre jöttem én a k…va tévével, aki az egyetlen szerelme, a két mellbimbóval, amiket nyomogat, amikor kapcsolgat, erre azt mondta, itt a harmadik, és felnyomta a hangot, erre én elé álltam, erre ő félrelökött, erre pofon vágtam, erre megütött, hogy ráestem az üveg kisasztalra. Látlelet, feljelentés, válóper. Ilyen hülyék vagyunk? Margit

A kiindulóhelyzet az érdekes, mert az eszkalálódás már a veszekedések természetrajza szerint történt. Az, aki váratlanul megkapja a beszéd lehetőségét, hajlamos körökbe bonyolódni. Annyira örül a beszédhelyzetnek, hogy szinte ugyanazt ismételgeti. A jelenség hasonló ahhoz, ahogy a számítógép ciklusba esik és lefagy. Olyan egyszerű programmal meg lehet őrjíteni, mint:

1. Menj a konyhába, nézd meg, ott vagyok-e?
2. Ha nem vagyok ott, gyere vissza a nappaliba.
3. Ha itt vagyok, érvénybe lép az 1. pont.

Szegény számítógép gondolatban rohangálni kezd a konyha és a nappali között, másodpercenként több százezerszer.

Néha velünk is ez történik. Margitot annyi kétség gyötörte, annyi remény fűtötte, hogy tudata beszűkült. Távolról kicsit rálátott ugyan önmagára, arra, hogy ki kellene lépni ebből a világítás körből, ebből a fénykörből, de képtelen volt. Elhallgatni is félt, rettegett a nagy nehezen megszerzett beszédhelyzet elvesztésétől.

A férfi viselkedése férfias. Egy ideig viseli a konfliktust, igyekszik kerülni, kilépni a helyzetből, közben egyre növekszik a belső nyomás, aztán egyszer csak jön egy aránytalan reakció. Ennek a forgatókönyvnek valószínűleg evolúciós forgatókönyve van. A férfiak erősebbek, harciasabbak, ezért gátlásaikra is nagyobb szükség van. Ha minden csip-csup kis dologból verekedés lenne, kiirtanánk saját fajunkat. A konfliktusokat agresszióval rendezik le, rituálisan mutogatják erejüket, erőforrásaikat, míg az egyik – szintén rituálisan – meghátrál. A nők inkább a csevegésre álltak rá, a szociális viszonyok folyamatos szóvá tételére. Az sem zavarja őket, ha mondandójukban sok a redundancia, ha ugyanazt többször ismétlik.

Amikor a két nem össze van zárva, akkor egy ideig a férfiak gátlásai uralják a helyzetet, mert a nők képtelenek érzékelni a ritualizált agresszió jeleit, esetünkben a sóhajtásokat, a tévé felhangosítását. Ezek a jelek egy másik férfit már régen leállítottak volna, Margit azonban női módon reagálva észrevette ugyan, de figyelmen kívül hagyta őket.

Ezért van az, hogy a párkapcsolati konfliktusok végletekig vivéséért többnyire a nők húzzák a rövidebbet. Helyesebben: igazában a férfiakon csattan az ostor, hiszen belőlük jön ki az „állat”, ők ragadtatják magukat tettlegességre.

Azt tapasztaltuk, fontos beszélgetésekre érdemes séta során sort keríteni, lehetőleg úgy, hogy szemünk előtt nagy távlat nyíljon: dombon, tóparton, réteken. A lépések összehangolnak, a perspektíva nyitottá tesz, a tér a szabadság érzését adja. Ez sokat segít a két nem közötti áthidalhatatlan különbség áthidalásának csodájában.

„Miért ne lehetnénk egymás szeretői?”

– Bálint Lilla interjúja –

A kapcsolat igazi hajtóerejét a közös élmények jelentik, vallja a párterapeuta házaspár, akik nem riadnak vissza a szerepjátékoktól és a közös csínyektől sem – és ezt sokszor feladatba is adják a hozzájuk fordulóknak.

Eszembe jutott egy régebbi beszélgetés veletek, amiben említitek, hogy Zelka vörös parókában kísérte el Miklóst egy focimeccsre, és amikor a nyakába ugrott, hogy megcsókolja, az ismerősök elhűlve nézték, ki ez az ismeretlen nő. Szoktatok még ilyen trükkökhöz folyamodni?

Miklós: Inkább az a kérdés, amikor nem szoktunk. Nagyon ritkán nem folyamodunk ilyesmihez.

Zelka: Szeretünk mást játszani, mint amik vagyunk. Nemrégiben részt vettünk egy képzésen, ahol az volt a játék, hogy én vagyok a problémás szőke nő, és Miklós a problémás szőke nő szegény férje. Ilyeneken problémáztam, hogy lehet-e beszélni külön a szakáccsal, mert nekem mindenmentesen kell étkeznem, meg hogy az ablakunk egy építkezésre néz, és remélem, hogy szombaton nem fognak építkezni…

Bálint Lilla interjúja teljes terjedelmében olvasható a Díványon…

Szobakunyhó az első emeleten

Előző bejegyzésünk már utalt érdeklődésünk egyik új irányára: a pesti bérházak sajátos építésmódját mutattuk be egy budai példán. Az emeleti kúria a mi szalonunkat is idézi, ami éveken át társasági összejövetelek helyszíne volt, párkapcsolatok társas dimenziójának kiteljesedését szolgálta. Volt itt festmény tárlat, képeslap-gyűjtemény kiállítás, panyolai pálinka-kóstoló, táncest, játékbarlang és természetesen itt mutattuk be megjelenés előtt könyveinket. 

Kúria az emeleten? Kunyhó!

Azután beköltözött a szalonba a házaskunyhó. Közben kicsinosodott a ház homlokzata, polgári lakóközösség alakult, felújították az Erkel színházat, a közelben megnyitott a 4-es metró, a sarkon lévő Főkefe pedig folyamatosan példát statuál az utcarend tekintetében. Legigényesebb ügyfeleink csak azon fanyalognak, mit keres a kunyhó egy szobában? Bement a ház az ablakon?

Április bejegyzéseinkben a házaskunyhón kívül szerepel az aktív tevékenykedés fontossága is. Az alapvető kérdés itt: A tanyasi ember esetében az a csodálatos, hogy “még mindig teszi a dolgát”. Miért? Mert teheti.

Mi magunk is tevékeny, „tanyasi” életbe fogtunk, mert megtehetjük. Valamelyest. Némileg kinőttük a Kővári utca ház kertjét. Zelka magaságyásai között nyárra már csak szűk ösvény maradt, a méheknek szinte helyből kell felszállni. Ezért úgy döntöttünk, kihelyezzük a házaskunyhót egy szép kis pagonyba, ahol nyáridőben még praxisunkat is nyugiban tudjuk folytatni.

Rászántuk magunkat a keresgélésre, bízunk benne, találunk egy szép helyet, ami a házaskunyhónak is otthont ad majd. Ha tudsz egy nagy házat szép vidéken, legalább egy holdas telken, légy szíves szólj.

Aki érdemben segít, fényes vendéglátásban részesül az új házaskunyhóban, ahol immár nagyobb térben, örömben és derűben töltött hétvégét kínálunk, több beszélgetéssel, azaz terápiás üléssel. Terveink szerint péntektől vasárnapig végigviszünk egy dinamikus rövidterápiát, párhuzamosan a házaskunyhó párkapcsolat gazdagító programjával. A jó kilátású, tágas kert is hozzájárul majd az új perspektíva feltárásához.

Ingyenebéd

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.

Long covid

– Persze, mert olyan sok dolgod van! – borul ki az asszony, amikor férje nem hajlandó átnézni a gyerek házifeladatát. – Ki van nyalva a segged, eléd téve púpos tányéron, ami szem-szájad ingere, te meg tespedsz és hízol világba. És még ezt is van képed megtagadni!

Pedig néhány héttel előbb még álmatlanul forgolódott, hogy mi lesz vele, ha meghal a férje, hogyan fizeti az albérletet, mi lesz a gyerekek tanulmányaival. Végiggondolta a segítőképes rokonokat, a lehetséges pasikat, akik apának is alkalmasak valamelyest. Most azonban mélységesen fel van háborodva ezen a lusta dögön, aki túlélte az ő kedves férjét. Hiába tudja a lelke mélyén, hogy hosszú az utóhatás. Post-covid helyett már long-term covid a jelszó. Erről aztán mindjárt monológba is kezd a szülő- és házasságtárs:

„A fene egye meg azt is, aki kitalálta ezt a long-term covidot. Mindent meg lehet fele magyarázni. Még büdösnek is lehet lenni, mert hát a szaglásvesztés. Jaj, ajaj, szegény férjem, nem érez szagokat! Ezért nem cserél alsóneműt, ing és póló alig kerül mosásba, zokni is csak elvétve. Mint a régi viccben:
– Te Joe, neked hány alsógatyád van?
– Hét. Hétfőre egy, keddre, és így tovább.
– Ó, hát nekem egy tucat van – vigyorog fölényesen Iván.
– Hogyhogy?
– Január, február…
Szegény én bezzeg érzek szagokat. Enyhén szólva. Inkább bűzöket. Azt hiszi, halkan ereszt egyet, de a bűzgömb percekig megül körülötte.
Long-term covid. Persze. Általános fáradtság, fájdalom az izmokban, ízületekben, mellkasban. Na, ez mind megvan. Úgy vonszolja magát, mint egy csiga, amiből már a remeterák is kiköltözött. Anyukája nagyon sajnálja, sokat panaszkodik neki is telefonon.

Bezzeg ahányszor letottyan az asztalhoz, az ízeket mennyiséggel pótolja. Úgy kell neki főzni, mint a gimis menzán: sokat és többet. Nem tudom, azért nem igényli-e a változatosságot, mert elfelejtette, mit evett előző napon vagy csak mindegy neki. Kérdeztem, mire azt felelte, nem tudja, de nem is érdekli.

Most a hős egészségügyön van a fókusz, de a hadirokkantakkal meg a volt hadifoglyokkal is hasonló volt a helyzet. Azt is elfedte a hős kultusz. Pedig nem minden hadirokkant kapott trafikot a császártól. A többség elbicegett a kocsmába a mankóján, ott sajnáltatta magát a hozzá hasonlókkal. A rokkantságit biztosan elitta. A feleségének meg rosszabb volt, mint amíg az ura oda volt a fronton, mert akkor legalább nem kellett etetni, tisztán tartani, hallgatni a rosszkedvű zsémbelését, kezelni állandó sértődéseit. Néha olyan tehetetlen düh vett erőt szegény asszonyokon, hogy megkérték az urukat:
– Akassza mán fel magát!
– Látod-e, még azt sem tudom. Adj lúgot, mán én is eluntam az életemet.”

Sivár és kegyetlen ez a monológ. Mélyen igazságtalan. A párkapcsolat azonban nem az igazság birodalma. Nagyrészt tudattalan játszmák uralják.

Azért írtuk le ezt a háborgást, mert sokan még magukban sem merik elmondani. Igazuk van. Isten ments! Jobb, ha működnek az énvédő mechanizmusok.

A legnagyobb marhaság az lenne, ha elkezdenék higgadtan megbeszélni. Egyikük sincs abban az állapotban. A tehetetlen düh a kimerült elkeseredéssel csapna össze.

Szerencsére van megoldás. A probléma gondolati keretét Szeretők című könyvünk adja meg. Receptre írjuk fel mostanában sokaknak.

Kiváltható itt.