Működésmód

Az asszony éppen úgy mocorgott a kanapén, mint a kezdő kártyás, aki nagyon jó lapokat kapott. Nézelődött, fészkelődött. Mellette a férje nagy kínban sorolta, hova jutottak. Nagyjából úgy éltek egymással, mint egy nevelőintézet fűtője és egy fúrótorony konyhása. Az asszony egyszer csak megelégelte a románc rózsaszín ködét és terített.

– Paranoid skizofrén – sóhajtott és hüvelykujjával is a férje felé bökött.

Hosszú csönd. Végre elővett egy papirost, amiről elkezdte sorolni a diagnózist igazoló példákat. Hibalistát készített, mintha egy használt autót hozna vissza a kereskedőhöz, mintha egy a kupecnek hányná a szemére, miféle göthös a dögöt adott el neki, mintha egy tőzsérnek mutatná a disznót, ami felfordult, pedig a böllér még csak a kötényét kötötte.

A férj döbbenten hallgatott. Mi a diagnózis forrását firtattuk. Kiderült, az asszony barátnője ismer egy pszichiátert, a barátnő azt mondta, a pszichiáter azt mondta, talán valami ilyesmi lehet.

Ma már elég bepötyögni a listát, a kereső kidobja a diagnózist. Például a „bűntudat, lelkiismeret, érzések, gátlástalanság, megbánás” kulcsszavak többnyire a pszichopata cikkeket hozzák elő.

Nézzünk egy próbát!

„A motoros ott feküdt az aszfalton, a zuhogó esőben, vér- és víztócsában. Senki sem mert hozzányúlni. A férfi különösebb bűntudat nélkül kutatta át a zsebeit. A motoros közben felnyögött, de a férfi lelkiismeretére ez nem hatott. Érzelmek nélkül hajolt fölé, gátlástalanul tapogatta végig, pedig jól tudta, micsoda fájdalmai vannak. Végül, miután kollégája bekötötte az infúziót, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül végül beadta a bódító injekciót.”

Hasonlóképp a pszichopata diagnózis ugrana előbb-utóbb az elfogulatlan kutató elé, ha egy férj azt mesélné: „Hiába csalt meg, semmi bűntudatot nem érez. Láthatóan a lelkiismerete sem furdalja, a családja iránti érzések kihunytak. Gátlástalanul kavar azzal a bájgúnárral, a megbánás legapróbb jele nélkül.”

Pedig a mentőorvos lehet gyengéd szerető, aggódó anya, hű barát. A csalfa nő is lehet gyengéd szerető, aggódó anya, hű barát – csak már unja az állandó szemrehányásokat a férjétől, aki éveken át semmibe se vette.

Működésmódról van tehát szó, nem pedig személyiségzavarról.

A cselekedeteket illetően már egészen jól tudunk bánni ezzel: Attól, hogy valaki egyszer hazudik egyet, még nem hazug ember. Ha előfordult vele, hogy ellopott valamit, még nem tolvaj. Ha puskázik egy vizsgán, még nem csaló.

Most, amikor a net egy pillanat alatt dobja a billogot, tanuljunk meg bánni a helyzettel. Személyiségzavar? Talán. De könnyen lehet, hogy csupán egy működésmóddal van dolgunk. Mégpedig hatékony és helyes működésmóddal. Az igazi jó ügynökről csak akkor tudjuk biztosan levenni a borderline billogot, ha látjuk más működésmódban. Az a művész, aki nem kelti a nárcisztikus személyiségzavar benyomását, inkább csak mesterember.

Jó kérdés persze, cáfolja-e a nárcisztikus személyiségzavar diagnózist, ha valakit kivételesen gondos mesterember működésmódban látunk? Meglehet, csak arról szól a dolog, hogy asztalosnak is grandiózus…

A múlt héten Győző azzal állított be, hogy ő pszichopata. Aztán szép lassan elmesélte, hogyan ijesztett rá barátnőjére (aki szerinte nárcisztikus személyiségzavaros). Leparkolt a sötétben, várt, megvárta, amíg a lány megjön és kiszáll az autójából, hogy bemenjen a szülei házába. Akkor aztán lerohanta. Fényszórózva, csikorgó gumikkal. Aztán a halálra rémült lányt arról faggatta, hol volt, ki a szeretője. 

Az akciót bánta. Enyhítő körülménykét felhozta, hogy be volt kokózva, ő maga pszichopata, a lány pedig nárcisztikus személyiségzavaros. A történet élét még azzal az körülménnyel tompította, hogy csak azért tépte-, törte-, zúzta össze a lány nála lévő holmiját, mert megivott egy fél üveg konyakot.

Elképesztő, ahogy a bántalmazó énvédelmi, bűntudat-csökkentő apparátusába beépül a személyiségzavar diagnózis. A tendencia pedig félelmetes. A tudatmódosító szereket már bünteti a törvény és az erkölcs. A kokó és a részegség inkább súlyosbító körülmény.

Bezzeg a személyiségzavar! Nincs mit tenni vele!

Tíz éve még nagyon örültünk, amikor nárcisztikus személyiségzavarról szóló videóinkat és könyvünket felkapta a bulvár, sőt, a szakma is. Úgy éreztük, az egyre szaporodó jelenség áldozatainak segítünk.

Ha az egyik félnél diagnosztizáltuk a nárcisztikus személyiségzavart, a másikat arra kértük, hallgasson. Akkor még csak egyedi esetnek tartottuk a választ a kiszivárgott diagnózisra: „Na! És?  Szeretem magam. Megérdemlem.”

Erre most megjelennek az öndiagnózissal hamisított nárcisztikus személyiség-zavarosok, pszichopaták, borderlájnosok. Akik a diagnózissal takaródznak. Olyan jól jön ez a flepni!

Egyáltalán, hol a határ?

Győző kisfiú korát Winnetou helyett Bruce Willis, Sólyomszem helyett Jason Statham és Little Joe helyett Vin Diesel határozták meg. Mind a hatan csak másodpercekre lépnek ki a pszichopaták érzelem nélküli világából.

Meglehet, ennyi időt Győző is megenged magának. Meglehet, annyira megtanulta kikapcsolni az érzelmi központját, hogy az teljesen elsorvadt. Bozót növi be az oda vezető ösvényeket. Döntést például valóban nem tud hozni, ha mégis, akkor csak azért, hogy meggyőzze saját magát egy másik lehetőségről.

Ebből az őrült helyzetből az is következik: jobb egy valódi pszichopata, mint egy Győző. Mert a valódi legalább disszimulál, legalább megjátszik érzelmeket – még ha néha nevetséges is, ahogy gombnyomásra sír vagy nevet. Győző viszont azokat a jeleneteket veszi át hőseitől, amikor véletlenül sem rezzen az arcuk – sem a lelkük. 

Honnan tudjuk hát, hogy Győző, az örök akcióhős nem pszichopata, csak van egy kitüntetett működésmódja, míg Nóri valódi pszichopata, csak éppen a mosolygós mamataxis a kedvenc működésmódja?

Tesztekből!

Tesztekből? Ugyan! A tesztek azt mutatják, milyen működésmódban van éppen a tesztalany.

Válaszunk a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia. A személyiséget és annak zavarait más személyiségekkel, kapcsolatokkal, evolúciós mintázatokkal és modellekkel együttműködésben látjuk meg.

Győzőről például tudjuk, azért próbál annyira azonosulni Vin Diesellel, mert domináns hím szeretne lenni. Úgy gondolja, mácsó. Egyelőre inkább csak lúzer, papírmácsó. Az igazi kérdés, azért akar-e domináns hím, lenni, mert vágyik a családfő felelősségére, az őt körülvevő bizalomra, vagy csak a hatalmat áhítja?

Nincs az a vizsgálat, teszt, terápia, ami erre válaszolhat. Világosan megmutatja azonban a helyzetet az a társas-, családi- és párkapcsolati erőtér, amiben Győző mozog.

Erről szólnak a könyveink.

Chili-csala bácsi

Üsd be a csípős & demencia kombinációt a keresőbe. Ugye?

Az uborkaszezon egyik legszebb mazsolája a chili. Ezen rágódnak a másodközlők, ettől csorog az influenszerek taknya, az öreg fószerek nyála. Nézzük csak, mi vetette éppen ezt a cuki növényt a bulvársajtó televény táptalajára.

Mi van? Ki mondott micsodát? A cikkek szokás szerint ugyanabból a tenyészetből szaporodtak, osztódással. A sok-sok klón aligha segít eljutni az eredetihez. Főleg, mert igyekeznek ausztrál kutatás látszatát kelteni (úgy látszik, az angol kutatók nyaralnak), de még inkább azért, mert Cumin Si, a kutatás vezetője képes volt Zumin Chi álnéven publikálni! Ez utóbbit gondosan titkolják az MTI-nél, a kömény ráadásul sokkal jobban illik a chilihez. A vizsgáltak száma mindenesetre meggyőző, hiszen kevés híján ötezer emberről van szó. Igaz, kínaiak, de hát akkor is! Elvégre 4852 embert kísértek figyelemmel másfél évtizeden át.

Torokszorító elképzelni a vizsgálat vezetőjét, ezt bizonyos Cumin/Zumin urat, megfelelő tudományos- és iszlámi fokozataival, amint áll a vártán, szél és por száll át sátrán, ám ő állja a sarat, és kétévente kilenc hullámban végigvizsgál 4852 embert.

– Hogy tetszik lenni, Li bácsi?
– Látom sokat karcsúsodott.
– Két év előtt gyengélkedett a kedves felesége.
– Részvétem. Itóka?
– Annyi belefér. Chilike?
– Naponta? Na, tessék visszaszámolni száztól hetesével.
– Jó, akkor inkább tíztől kettesével.
– Értem, hogy a nyolcas a kedvence.
– Hát azokra a szavakra emlékszik, amikkel kezdtük?
– Mi ez a cédula?
– És miért adott érte egy jüant?
– Értem. Küldje a következőt.

Ha mindegyikre csak egy fél órát szán, ha néha teázik és karácsonyozik, éppen két év telik el, a sor végén ott áll, Li bácsi az új szólistát magolva, amit majd jól kikérdeznek. És Zumin úrnak emellett még alkotó tudományos gondolkodásra is jut ideje.

Mindezen alig változtat, hogy korunk hőse egyetlen vizsgálati alanyt sem látott közelről, sőt, a vizsgálatsorozat eredményével csak évekkel annak vége után kezdett foglalkozni. A kies Dohában a légkondi és a tudományos infrastruktúra előnyeit élvezve. Így használhatja egy kisebb emírség a nagyobb diktatúra (szak)szervezeti hátterét.

A tudomány azonban ne legyen finnyás, makacs tény, hogy egyszer ennyi embert rendszeresen kikérdeztek, mennyi chilit fogyaszt. Megmérték a BMI-jüket. Sőt, voltak olyanok is, akiknek megvizsgálták emlékezetét és megmérték kognitív képességét.

Kérdés, kinek állhatott ez érdekében? Talán a főtitkár, netán az emír szemét csípte a nagy chilifogyasztás? Vagy csili-csala bácsi csodáit várták a kapszaicintől?  Netán a bors lobby érdekében állt, hogy mondjanak végre valami hitelesen hitelrombolóst a csilis cuccosról?  Hideg! Fagyos! Egészen más az ok.

Valójában Quatar nem tudja, mit kezdjen a pénzével, ezért akár Zumin úr projektjét is pénzeli, ami valóban a csili és a feledékenység kérdését vizsgálja, csakhogy adatbányászat útján. Kínában ugyanis valóban volt nagy követéses felmérés 1989 és 2011 között, kilenc hullámban, kétévente. Valóban a táplálkozással és a testsúllyal foglalkoztak, így érintőlegesen a csilivel is. És valóban, 1997-től, négy hullámban, kétévente vizsgálták emberek emlékezetét és kognitív képességeit. Még az is lehet, hogy voltak köztük olyanok, akiknek a táplálkozását és súlyát is figyelték. Kicsi a világ. Ők az első vizsgálatnál 3302-en voltak.

Namost az nyilvánvaló, hogy négy pontból kevésbé rajzolódik ki tendencia, mint kilencből, főleg, ha főleg mások vettek részt a másik vizsgálatban. Ezt Zumin úr is tudomásul vette, azért az emlékezetet és a kognitív képességeket illetően nem volt szőrös szívű: simán bekerültek az adatbázisba, akik akár egyetlen vizsgálaton részt vettek. Tőlük is elég volt a szubjektív nyilatkozat arról, javultak, vagy romlottak-e agyilag.

Kulcskérdés: Melyik 55 és 70 közötti kínai ember mondja lelkesen magáról, igen, bizony, vizsgáló néptárs, sokat javultam?! Így aztán Zumin úrnak már csak annyi a dolga, hogy a romlást hozzárendelje a chilihez. Erre a célra gendersemleges amerikai számítógépes statisztikai módszereket használ, filippínó adatrögzítő kislányokkal.

Namost azt számítógép is tudja, mert ügyesen alkalmazza a nagy számok törvényét (mégis jó valamire az ötezres minta!) hogy aki a chilit szereti karcsúbb és mozgékonyabb, mint aki a tortát preferálja. Az szubjektív belátás, hogy a hatvanasok Kínában aligha saját örömükre, joggingolástól mozgékonyak, hanem kénytelenek fizikai munkát végezni. Ezért státuszuk, jövedelmük, műveltségük is alacsonyabb, mint a pohosoké, ezért aztán az állam felkent képviselőjének igyekeznek megfelelni, elismerve, hogy hanyatlanak. Még mindig jobb, mint hogy sohasem voltak jók. Márpedig, ha véletlenül mégis végiglökdösték a teszten, hát azt elég siralmasan töltötte ki a melós nyugger, aki Mao alatt iskolázódott. Persze, hogy azt mondta, ó, tavalyelőtt ez még simán ment.

Megint más a helyzet a ráérő pohosokkal, akik okkal jelentkeztek agymérésre. Nyilván belefogtak valamilyen kúrába, annak eredményességét akarták állami pénzen méretni. Független szakértőkkel.

A bulvárcikkeknek tehát így kellene szólniuk: egy katari pasi ausztrál társszerzők mögé bújva azt állítja, a kínai melós nyuggerek kevésbé elégedettek észbeli képességeikkel, mint a Cavintont és orrszarv reszeléket szedő, aggyakorló aggok – viszont szeretik a szecsuáni csirkét.

Miért tesz minket olyan boldoggá ez a zöldség? Úgy értem Zelkát és Miklóst. Azért mert naponta zúdul ránk valami hasonló a pszichológia területéről, főleg párkapcsolati összefüggésben. Hiába megyünk le a gyökérség gyökeréig, a marhaság bődületéig, az ökörség bullshit rétegéig, ott áll valami vizsgálat védőbástyája, és máris benne vagyunk a tisztességtelen helyzetben, hogy a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia nevében azt mondjuk, nézzük az összefüggéseket, rakjuk össze a mozaikot, azután dobálóddzunk a csillogó kövekkel.

Például: „Kicsit utánanéztem a dolgoknak (link) szerint borderline – nárcisztikus kevert személyiségzavarom van. A feleségem egyértelműen pszichopata (link). Nincs közös érzelmi nyelvünk (link).”

Ezek nagyjából olyan felvetések, mint Zumin úr csípős marhasága. Családi rendszerben gondolkodva, a helyzetet a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia alaposságával elemezve ki kell jelentenünk: sok család, párkapcsolat sorsát teszik tönkre az ilyen odavetett mozaikdarabkák.

Ahogyan a chili ügy hatalmas hullámokat kavar, úgy sodor egy-egy bulvár hír angol kutatókról egész levélhalmokat e-postaládánkba. Úgyhogy mielőtt valaki ezt hinné, a bors lobby tüzelt fel minket ennyire Zumin úr ellen, íme a valódi ok: nagy gonddal, alaposan vázoljuk fel azokat az összefüggéseket, amelyeket át kell látni a családi rendszer mozgásainak megértéséhez. Sokat fáradozunk a könyveinkkel, olvassátok el őket! Immár rendelhetők, letölthetők. A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia gyöngyszemei.

Cseresznyepaprika

Ingrid és Günther gátlástalanul élvezte Jutka és Laci vendégszeretetét. Az asztalon magyaros ételek, az asztal alatt Günther lába fumlizott Jutka lába között. Ingrid lába hiába matatott, nem lelte Günther lábát.
Laci megérezte Günther merev tekintetét Jutkán. A mélyrészegek ösztönével bekapott egy cseresznyepaprikát. Csendesen elrágcsálta, koccintott Güntherrel, ezután egy cseresznyepaprikát nyújtott felé.  
A két hölgy pillantása is Güntherre szegeződött. Amikor paprikavörös lett, még nevettek. Amikor levegő után kezdett kapkodni, pánikoltak. Megszólalni nem tudott, a vizet kiköpte. Laci álszent módon pálinkával kínálta.
A mentők szerint nem allergia, csak kapszaicin. A szakirodalom szerint úgy hat az agyra, mint a szex. Ezúttal két családot is megmentett a krízistől. Tényleg jó cuccos.




Kérni nehéz

Szívünk csücske a kérés-kérdés.

Ha a szakmai etika kevésbé rigorózusan tiltaná, még többet kérnénk. Elég szomorú, hogy a szakmai etikát és a közgondolkodást ugyanaz a hiedelem vezeti, miszerint a kérő elköteleződik.

Pszichológiai alapigazság, hogy az köteleződik el, aki ad. A pénzpiacon ez világos. Ott ritkán kéri el a kölcsönt felvevő a bank pedigréjét, címét, mérlegadatait. Az adós fogja a pénzt és igyekszik elfelejteni az egész dolgot. A bank tart nyilván az adósról mindent, ami tudható. Az igazán elkötelezett az adó.

Mi nagyon szeretünk kérni, akár terapeutaként is. Egy ételrecept elkérése, a bébiszitterünk elvitele a Kalefre, vagy akár az, hogy “adja közelebb a mézet a teához”, valójában azt az érzést kelti a készséges emberekben, hogy “íme, ezek a Baktayék milyen kedvesek, megérdemlik, hogy tegyek értük valamit”. A tudattalan pedig nem ismer kis és nagy dolgokat. A tudattalanban ilyenkor az indul be, hogy “íme, teljesítettem a kérést, biztosan jól tettem, s ha jól tettem, akkor azok jó emberek, akik kérnek tőlem”.

Mi akadályozza meg mégis legtöbbünket abban, hogy éljünk a kérés remek kapcsolatépítő erejével? Az a hiedelem, hogy a kérés elkötelez. Ezen kívül a bizonytalanság: “Mit fognak nekem felszámolni a kérés teljesítéséért?”.

Ezt a bizonytalanságot erősíthetik a rossz, sőt traumatikus élmények, miközben a derűsen, könnyedén, legyintve teljesített kérést már régen elfelejtettük, előbbiekre sokáig emlékezünk.

Már régen eltalicskáztuk azt a kis kupac földet, már csak bosszankodunk, ha odébb kell rakni a sufniban azt a rozsdás talicskát. Aztán egyszer csak elkezd velünk ordítani a szomszéd, hogy jó lenne, ha a néha tudna egy kicsit aludni a kutyánktól, ha egy icipicit normálisabbak lennénk, és ha végre visszaadnánk a talicskát, amit tavaly nyáron tíz percre kértünk el tőle.

A sokkot éppen az okozza, hogy az adó jobban nyilvántartja a dolgot, mint az adós. Mondhatni: a kérést rövid távon jutalmazza, hogy illik azonnal és kedvesen teljesíteni, ám hosszú távon borzalmasan bünteti, hogy a kérő hajlamos róla megfeledkezni, az adó pedig váratlanul előáll egy durva követeléssel. Ez egyaránt igaz arra, ha egy pelenkát kérünk a szülőtárstól, vagy ha egy családi ház árát kölcsönözzük a banktól. A pelenkát már régen kidobtuk, a házban pedig magas a rezsi. Sokkol, ha valaki hirtelen elkezd tőlünk egy pelenkát, vagy egy halom pénzt követelni.

A kérés, ráadásul új keletű kommunikatív cselekvés. Az utóbbi kétmillió évben a hordában az volt a szabály, hogy egymás transzparens életében segítenek a horda tagjai. Agyunk bonyolult rendszere részben azért is alakulhatott ki, hogy nyilvántartsuk a horda bonyolult belső kettős könyvelését. Érzelmi és materiális szinten egyaránt.

A kérés tehát egy újkeletű kultúrtechnika, használatát meg kell tanulni, mint a tablet-ét, a cipőfűzőét vagy répacukorét. Nehéz, de érdemes.

Gyakorlásként kezdetben kérjünk olyasmit, amire semmi szükség, és biztosan teljesítik. Egy menynek például azt ajánlottuk, kérje meg gyűlölt anyósát, hogy útban hozzájuk menet ugorjon be a boltba két friss zsemléért, mert unokája azt szereti, ha ropogós. Az anyós vitt egy zacskóval, annyira megkönnyebbült, hogy rá valóban szükség van. A következő kérés az volt, hogy gyümölcsöt adjon tízóraira az unokájának csokis chips helyett. Mostanában rendszeresen megkérik, vigyázzon az unokájára, amíg a szülők elmennek egy kicsit kényeztetni egymást.

A következő fázisban már kérhetünk nagyobbat. Egy fiatal pár azt kérte a férj apjától, finanszírozza egy fél évig az életüket, mert szeretnének többet lenni a gyermekükkel, ezt pedig a hajtós munkájuk nem engedi. A papa mélyen a zsebébe nyúlt.

A kérés titka az indoklás. Bármilyen is az indoklás, jobb, mint a semmilyen.

Agyunk addig dolgozik, míg sikerül összehoznia a kérést az indoklással. Aki kételkedik ebben, próbálja meg! Menjen előre a sorban, mondván: Bocsánat, a Baktay házaspár küldött. Ha még mindig kételkedik – mondván, nekünk hatalmunk van a sorok fölött -, mondja: a sors küldött. Vagy találjon ki bármi abszurdumot.

Előre fogják engedni.

 

HBO Terápia

Nézzük az HBO Terápia című sorozatának premierjét. Nagy tétje van a számunkra: hogyan ítélnek meg minket ezután a médiában. Fellélegzünk. Ez a kanapé már nem az a kanapé, amelynél egy őrült analitikus szunyókál. Ez a pszichológus már messze van a szokásos neurotikus bolondtól, akinek több a baja, mint a pácienseinek. Próbálgatjuk az új klisét, nézegetjük magunkat a tükörben, hogyan áll az új egyenruha.

Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott fTerápiaorog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény.

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről “ARRA” kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

Hová tűnt a nyugalom?

A boros ballon

– Már mindent próbáltunk Esztivel… – kezdte Ági.
– Még csak 8 éves – igyekeztünk kicsusszanni a „minden-mindig-sohasemmi” csapdából.
– Hát logopédus, nevelési tanácsadó, ilyesmik – fejtette ki Zoli, az új apuka.
– Nevelési tanácsadó dadogás ügyben?
– Még az is baj vele, hogy hebrencs.
– Hebrencs?
– Kapkod, semmit sem fejez be, nem tud figyelni – adta egymásnak a szót Ági és Zoli.
– Van olyan, amikor befejezel valamit? Mert az látszik, hogy most figyelsz – fordultunk Esztihez.
– Van. Iiigenis vaaan.
– Tudod mit tudunk mi?
– Kikikikérdeznek majd.
– Trükköket tudnunk.

Egy kis transz, csak annyi, mintha a tengerparton nyakig betemetnék homokkal, és Eszti máris ott találta magát a nyugalom szigetén. Könyöke a fotel karfáján, tenyerében egy boros ballon talpa. A fél literes kehely félig volt vízzel, amikor a tenyerébe tettük, azután lassan töltögettük.

– Hihetetlen – mondta kissé kásásan forgó nyelvvel – már amikor a kezembe vettem, akkor sem hittem, hogy meg tudom tartani.
– Nézd, milyen tükörsima a vízfelület.
– Mint egy varázstó.

A boros ballon szára mintegy tíz centiméter, kelyhe több mint fél literes. Dinamikus eszköz, arra szolgál, hogy ügyesen lötyögtetve benne néhány korty vörösbort meggyorsítsuk az oxidációs folyamatot. Ezúttal azonban színültig töltöttük. A felületi feszültség miatt már feljebb volt a víz felszíne, mint a pohár széle.

– Már púpos – álmélkodott Eszti – most már tényleg mindjárt kicsordul. A ruhámra.
– Tiszta víz, megszárad hamar.

Melyik verset mondanád el most a legszívesebben.
– Forog a világ.

Ismeretlen vers, azóta sem bukkantunk a nyomára. Tökéletesen mondta, kissé nehezen forgott ugyan a nyelve, de folyamatosan. Végül elmosolyodott:
– Olyan lassan csordogál most az idő. Nem is tudtam, hogy ilyet is tud…
– Hát igen – kezdte Zoli – a nagy igyekezetben még jobban kapkodtunk. Ide vittük, oda vittük, még ezt is, még azt is…
– Nyilván túlkompenzáltunk. Azt akartuk, hogy ne viselje meg a válás. Egyáltalán.

Eszti közben békésen ücsörgött kezében a pohárral. Csak néha álmélkodott:

– Nem is érzem a súlyát – egyedül is megpróbálom majd – mintha az a víz tenger lenne, én meg egy szigeten ücsörögnék…