Címke: alvás

Világos

Közzétéve Szerző:

Előző bejegyzésünk szerint mélyen gyökerezik kultúránkban az éjszakai szex hiedelme. Ideje múzeumba tenni. Evolúciós örökségünk a nappali szex. Könnyen beláthatjuk, hogy a látvány hozza a legtöbb szexuális ingert. A látvány pedig azért különösen fontos, mert nappali lények vagyunk, a fény népe, a Nap fiai.

Ideje azonban arra is figyelni, aki éjszakáink új szereplője. Az újszülött még jó ideig az érintés, az illatok és a hangok világában tájékozódik első sorban. Mégpedig azért, mert viszonylag új, néhány évmillióra visszanyúló fejlemény, hogy a Nap fiai lettünk.

Az embergyerek első hónapjait még a régebbi, hatvan millió éves emlős veleszületett viselkedésminták határozzák meg. A szó szoros értelmében emlős, hiszen számára a legfontosabb az anya emlőjének íze, illata, érintése. A kapcsolatuk alapja az oxitocin, az élet egyik legősibb ingerület átvivője. A gerinceseknél már mindenképp jelen van, több mint fél milliárd éves. Ilyen örökséggel dacolunk, ha az édesanyát távol akarjuk tartani babájától. És ilyen ős-rémületnek tesszük ki az egyedül hagyott babát.

Miért akarnánk akkor elválasztani őket?

Az egyik indok a szoptatós anyuka kimerültsége. Nincs azonban használható vizsgálati adat annak bizonyítására, hogy az anya jobban kipihenné magát, ha a kisbabát átviszik a gyermekszobába. Feltételezhető, hogy az érintés, az illatok és a hangok hiánya mindkettőjüket nyugtalanná teszi.

A másik komoly ok az édesapa férfiassága. Neki is szükséglete a megnyugvást hozó oxitocin, amiben érintés, magömlés révén részesülhet. Ingerültsége sok bajt hozhat a párkapcsolatra, sőt, a szülőtársi együttműködésre.

Több családot ismerünk, ahol egy kisszobát bematracoztak. Együtt alszanak, egy kupacban még az ovis korúakkal is. Jó dolog összebújni, megnyugtató a meghitt szuszogás, még a fészkelődés is. Másrészt egy ekkora kupacban kevésbé tűnik fel a szülők időnkénti távolléte.

A családok egy részével máig tartjuk a kapcsolatot. Azok a gyerekek, akik a nagy alomban kezdték életüket, szépen cseperednek, önállók, kiegyensúlyozott a személyiségük. Megkockáztatjuk: szociális képességeik jobbak az átlagosnál. És persze már régen a saját ágyukban alszanak…

Akár meg is tartható tehát az együtt alvás = (éjszakai) szex hiedeleme. Mégis azt javasoljuk, a kisbabás pároknak: ha érintésről, ölelésről, szexről van szó, legyenek ugyanolyan találékonyak, mint párkapcsolatuk kezdetén, keressék a napfényes órákat együttléteikhez.

Ideje együtt aludni

Közzétéve Szerző:

Az előző bejegyzés arról szól, hogyan képes erodálni a gyerek esti virgoncsága, reggeli kábasága a párkapcsolatot, vele együtt a szülőtársi együttműködést, végeredményben a házasságot. A kultúrát hibáztattuk.

Vegyük észre, a már a címben is ott rejtőzik egy félrevezető kulturális hiedelem. Azt sugallja, az érintés, az ölelés, a szexuális együttlét helyszíne a hitvesi ágy, ideje az alvásé. Minden egyéb perverzió.

Ezt sugallják a katasztrófafilmek, mert azok bevezetőjében szerepel csak igazán boldog család, de csak azzal a feltétellel, hogy hamarosan jön a gigabalhé. Még a rövid klipet is csak úgy nézi végig a néző, ha időnként bevágják a közeledő katasztrófa előjeleit gordonka aláfestéssel – egyébként elunná a boldog családot…

59330686_s.jpg

A boldog házaspár aludni teszi a gyereket, aki mosolyogva lehunyja szemét és már el is szunnyad. Ezután a férj izompólóban várja feleségét, aki csábosan lengedező köntösben lép elő a fürdőből. Következik az intimitás, majd újabb gyors tisztálkodás, majd a gyönyörű feleség és édesanya mosolyogva lehunyja szemét és már alussza is az igazak álmát. A férj és édesapa még mereng, majd sokat sejtetve éberen szendereg. Jó lenne egyszer megkérdezni a forgatókönyvírót, honnan vette ezt a jelenetet.

Egy másik filmből? Egy színdarabból? Egy régi regéből? Mindenképpen azokból az időkből, amikor a nappali szex még állati perverziónak számított. Azért állatinak, mert az állatok csinálják nappal. Helyesebben, az állatok nappal csinálják.

A bajban lévő szülőtársak tudattalan sejtik, közel a megoldás. Párkapcsolatuk kezdetén keresgélik, mondván, valami megváltozott. Való igaz, másik életszakaszba léptek. Attól még jó helyen kapizsgálnak, könnyen vissza lehet hozni a szép időket. Modellezni kell őket.

A modell a szeretői viszony. Lényege a légyott, amire a pár napokat, heteket, hónapokat készül. Szervez, titkolózik, sajnálja, hogy máris vége, alig várja a következőt. Azt gondolják, milyen jó lesz, ha majd bármikor együtt lehetnek…

Lassacskán kiderül, nem is bármikor. Jön a „csak még ezt…, mindjárt…, máris…, majd…” időszak. Fontos, nagyon fontos az ölelés, összebújás, de egy kicsit azért még várhat. Egy nagyon kicsit. Ez éppen ellentétes tendencia a szeretői kapcsolat „alig várom” szakaszával.

Vegyük észre, a modellnek a szexen kívül komoly alkotó eleme a ráhangolódás és az együttműködés a prioritás érdekében. Ezek mind párkapcsolat gazdagítás fontos eszközei. A legfontosabb persze a közös élmény, hamarosan erről is…

Ideje aludni

Közzétéve Szerző:

Az egyszobás lakások éjszakai szállóigéje volt a „Fordulj be, és aludj!”. A vágytól rekedt apa mordult így a gyerekre, miközben a kistesó készült foganni. A felajzott férjnek már elege volt abból, hogy felesége folyton fojtott hangon a gyerekre hivatkozva utasítja el.

Hiába bővült az élettér, a szülői együttműködés legnagyobb próbája továbbra is az altatás. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, hogy ágyba szuszakolják a kölyköt. Mindent bevetnek, hogy rávegyék az alvásra, időablakot teremtve a párkapcsolat számára.

A gyerek erre idegállapotba helyezi magát. Szüleire hangolódva érzi, ő most nagyon fontossá vált, nagyon észnél kell lenni, résen kell lenni, ébernek kell maradni. Igyekszik kreativitásban lepipálni a szülőket. 

Egy ovis nagytesó így számolt be kisöccséről, aki már sokadszor hívta vissza a szülőket:

– Azt mondta vigyorogva, még vizet is fog kérni.

Mi a teendő?

Mint mindenben, itt is a szülői modell a fontos. Ha el akarod altatni a gyereket, miközben egyre éberebb vagy, vizet prédikálsz és bort iszol. Illetve csak szeretnél bort inni. Arra vársz, aludjon el végre a kölyök, igyunk egy pohár bort, aztán bújjunk össze.

Szóval nevelsz. Arra akarod rávenni a gyereket, amit te nem csinálsz. Aludjon, míg te éberen és aktívan várod a pillanatot. Olyan ez, mint a a „Te még kicsi vagy, nem dohányozhatsz!”. Jobb modellt nyújtani. Jobb, ha úgy tanítod a gyereket aludni, hogy magad is álmosan nyugovóra térsz.

Sok édesanya rájön erre, csakhogy ezzel az úgynevezett házaséletet lehetetleníti el. A kielégítetlen férj ingerült lesz. Rájön az elégítetlenség elégedetlensége. A vágytól rekedten mordul házastársára és gyerekeire. Nem éppen kulturált viselkedés.

A kulturálatlan viselkedés gyökere éppen a kultúránk. Az elvárás, hogy este még éberek, sőt, aktívak legyünk, férfi-nő összhangot teremtsünk, romantikázzunk, intenzíven figyeljünk egymásra. Elvégre kisebb az alvásszükségletünk, mint a gyereké. 

Csakhogy annyival nem tudunk kevesebbet aludni, ameddig a gyerek képes fennmaradni, mert reggel kelni kell. Bezárul a kör. A szülőként vívott harcok lemerítik a párkapcsolatot. Közben a gyerek egyre rafináltabb módszereket dolgoz ki az ébren maradás érdekében.

A szülőség a szó szoros értelmében ott liheg a párkapcsolat nyakán. Csakhogy a két működésmód kizárja egymást, az áthangolódás önmagában is időigényes, külön nehezítő körülmény a szorongás attól, előtör-e a gyerek…   

A szülői együttműködés még nagyobb próbája az esti csatározásokban kimerült gyerek felkeltése reggel. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, mindent bevetnek, bármit megadnak, hogy időben elindulhassanak.

A helyzet veszélyesebb, mint gondoljuk. A gyerek olyan hatalmat kap, amivel egyszerre rombolhatja családját és saját egészségét. A szülőtársak előbb-utóbb egymást kezdik hibáztatni, annak érdekében pedig, hogy a gyerek „mégiscsak reggelizzen valamit”.

Ilyenkor jönnek azok a tápok, amiket férj és feleség már kapcsolatuk hajnalán száműztek asztalukról, a tejhatalommal (sic!) bíró gyerekkel azonban nem áll módjukban elfogadtatni az egyszerű szabályokat. Ez a melegágya sok táplálkozási és viselkedészavarnak.

Itt az ideje a megoldásnak: az időjárás már megengedi a kilépést a kultúrából. A gyereket úgy lehet aludni tanítani, hogy elérjük, ő maga vágyjon nyugalomra térni. A természet ölén, napnyugtakor remek dolog kipihenni egy fárasztó napot, szülőknek, gyereknek együtt nyugovóra térni. Hamvadó tábortűz, bekuckózás a sátorban, meghitt összebújás. Valahogy így lehet elkezdeni felépíteni az esti alvásra hangolást. 

Bízzunk benne, előbb-utóbb a gyerek is vágyni fog az alvásra. Úgy, mint mi magunk. Rajtunk múlik, hogy ez előbb következzen be, mint utóbb. Megengedve, hogy az utóbb is jobb, mint az az elkeserítő érzés, miszerint sosem lesz vége az esti harcoknak.

Ha pedig időben ébred a gyerek, van ideje megéhezni, akkor pedig annál a döntés, akinél a kamrakulcs. Persze magától is beáll a dolog. Aki elég éhes, boldogan falja be az estéről megmaradt szalonnát, hagymát és kenyérhéjat.

Komoly hozadéka a kultúra átmeneti elhagyásának a felnőtt magabiztosság erősödése is. A gyermek, mint legfőbb fogyasztó hatalmas támogatást kap a társadalomtól. Az új helyzetben azonban szüksége van a szülőre, mint felnőttre.

A szülőtársak erősödő magabiztossága visszahat a párkapcsolatra, a tehetetlen düh csitulása lehetővé teszi a gyengéd odafordulást. A következő részben pedig még ennél is csábosabb ígérettel rukkolunk elő…

Mese, üveggolyó, klaviatúra

Közzétéve Szerző:

Mese, üveggolyó, klaviatúra — Litta

– És a Littának olyan autója van, hogy van benne egy luk a feje felett, mert olyan nagy, hogy kilóg belőle a feje.
– Olyan, amilyet rajzoltál.
– És ha buszra száll, akkor is emeletes busz kell neki, még abban is le kell hajtania a fejét. Sőt, még egy emelet is kell a buszra, de még abban is le kell hajtania a fejét.
– A házára is kell emelet?
– Éppenséggel. De akkor is az udvaron lakik, mert folyton beüti a fejét a cserepekbe, unja már igazgatni, hát akkor inkább kint marad, mert a fejét úgyis melengeti a Hold, na most Anya énekelje azt a bogarast…
– Hogy kezdődik?
– Hogy meghal de nem szomorú…
– Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül. Bogárkarika forog a lámpa körül. A táncuk karikás, mint a koszorú, Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú…
– De úgy énekeld, ahogy kezdődik… – kérte a három éves Petyka fiunk még mielőtt elaludt. Zelka elénekelte neki a dalt, azután kiosontunk.

Aznap este így oldódott meg nálunk a nagy dilemma. A nagy kérdés, ami két táborra osztja a pszichológusokat, négyre a pedagógusokat és szilánkokra töri a kultúrát.
Egyfelől ott van a népmese, a mese, ami oly fontos a gyermeki lélek számára, hogy könyvtárnyi irodalom méltatja. Minden egyes cikk és könyv elmondja, szerinte miért fontos.
Közben azonban a gyerekek életvilága reménytelenül elszakadt a százados miliőtől, amelyben ezeket a kiérlelt, letisztult, szimbólumokkal feltöltött meséket összegyűjtötték.
Ott vannak a műmesék, amelyek már a mai életvilágban, érthető környezetben játszódnak, csak hát éppen kiérleltség, a letisztultság, szimbólumokkal feltöltekezés hiányzik belőlük. Mert bizony a népmesékkel szemben mi felnőttek is csak kapkodó gyermekek vagyunk. Generációk sorának letisztult tudása sűrűsödik bennük. Igazságtalanság velük összemérni egy mégoly tehetséges író egyéniséget is. Mert az egyén egyedül van. Magában van generációkkal szemben.
Igaz, a műmesékben az áthallás, ami a mesélő felnőttet mulattatja, nosztalgiával tölti el, vagy éppen bosszantja – tehát érzelmileg megmozgatja és ez „átmegy” a gyerek felé.
Hát ilyen fenntartásokkal és fanyalgással vagyunk mi a mesék felé. És este felé még inkább nő a bizonytalanságunk.
Mert az esti mese, az egy egészen más történet, mint a nap közbeni. Elalvás előtt tudatállapotot váltunk. Az éber és tudatos világból átmegyünk a tudattalan álomvilágába. Az átmenet fokozatos, ezt segíti az esti mese.
Az esti mesét természete szerint ágyban várja a gyermek. Ennek megfelelően elsősorban a hangoké a főszerep, igaz, a hangok hatására belső képek jönnek létre. Azért jobbak a belső képek, mint a külsők, azért jobb mesét hallgatni, mint nézni, mert így a képek alomképpé alakulása pontosan abban az ütemben megy végbe, ahogy a tudatállapot változik. Külső képeknél vagy éberebb marad a tudat a szükségesnél és a gyerek újra felpörög, csak immár kimerülten, vésztartalékait mozgósítva, vagy pedig túlságosan hirtelen hozza a tudattalanhoz illeszkedő képeket és a gyerek megijed.
A legjobb tehát, ha saját maga mesél. Mi pedig ücsörgünk és hallgatjuk. Ez természetesen egyben párbeszéd helyzet is, el is fogadjuk. Igaz, úgy szólunk, hogy igyekezünk „képben maradni”. Célunk csak annyi, érezze a gyerek, hogy vele vagyunk. Igyekszünk abban a képben mozogni, amit fiunk megalkot magának. Jönne ugyan sok ötletünk, kérdeznénk is szívesen, de belátjuk: ez az ő meséje.
Talán a gyermeki lélek ilyesféle tisztelete tesz minket igazán érett felnőtté. Az alázat, hogy mi is belenézünk az üveggolyóba és igyekszünk meglátni, amit ő lát. Talán ez tesz minket felnőtté.
És persze a klaviatúra, az írás eszköze, amellyel saját képeinket tudjuk kibontani. Igaz, az írás már inkább egy belső párbeszéd. Néha visszalépünk a szövegben, megnézzük, mit is mondtunk egy oldallal elébb és arra reagálva folytatjuk. Így jutunk el, oda, hogy már magunkban sem érezzük magunkat egyedül.
Erre tanítgatjuk a fiunkat is, amikor ott üldögélünk az ágy szélén és figyeljük, hogyan tűnik el önmagában.