Long covid

– Persze, mert olyan sok dolgod van! – borul ki az asszony, amikor férje nem hajlandó átnézni a gyerek házifeladatát. – Ki van nyalva a segged, eléd téve púpos tányéron, ami szem-szájad ingere, te meg tespedsz és hízol világba. És még ezt is van képed megtagadni!

Pedig néhány héttel előbb még álmatlanul forgolódott, hogy mi lesz vele, ha meghal a férje, hogyan fizeti az albérletet, mi lesz a gyerekek tanulmányaival. Végiggondolta a segítőképes rokonokat, a lehetséges pasikat, akik apának is alkalmasak valamelyest. Most azonban mélységesen fel van háborodva ezen a lusta dögön, aki túlélte az ő kedves férjét. Hiába tudja a lelke mélyén, hogy hosszú az utóhatás. Post-covid helyett már long-term covid a jelszó. Erről aztán mindjárt monológba is kezd a szülő- és házasságtárs:

„A fene egye meg azt is, aki kitalálta ezt a long-term covidot. Mindent meg lehet fele magyarázni. Még büdösnek is lehet lenni, mert hát a szaglásvesztés. Jaj, ajaj, szegény férjem, nem érez szagokat! Ezért nem cserél alsóneműt, ing és póló alig kerül mosásba, zokni is csak elvétve. Mint a régi viccben:
– Te Joe, neked hány alsógatyád van?
– Hét. Hétfőre egy, keddre, és így tovább.
– Ó, hát nekem egy tucat van – vigyorog fölényesen Iván.
– Hogyhogy?
– Január, február…
Szegény én bezzeg érzek szagokat. Enyhén szólva. Inkább bűzöket. Azt hiszi, halkan ereszt egyet, de a bűzgömb percekig megül körülötte.
Long-term covid. Persze. Általános fáradtság, fájdalom az izmokban, ízületekben, mellkasban. Na, ez mind megvan. Úgy vonszolja magát, mint egy csiga, amiből már a remeterák is kiköltözött. Anyukája nagyon sajnálja, sokat panaszkodik neki is telefonon.

Bezzeg ahányszor letottyan az asztalhoz, az ízeket mennyiséggel pótolja. Úgy kell neki főzni, mint a gimis menzán: sokat és többet. Nem tudom, azért nem igényli-e a változatosságot, mert elfelejtette, mit evett előző napon vagy csak mindegy neki. Kérdeztem, mire azt felelte, nem tudja, de nem is érdekli.

Most a hős egészségügyön van a fókusz, de a hadirokkantakkal meg a volt hadifoglyokkal is hasonló volt a helyzet. Azt is elfedte a hős kultusz. Pedig nem minden hadirokkant kapott trafikot a császártól. A többség elbicegett a kocsmába a mankóján, ott sajnáltatta magát a hozzá hasonlókkal. A rokkantságit biztosan elitta. A feleségének meg rosszabb volt, mint amíg az ura oda volt a fronton, mert akkor legalább nem kellett etetni, tisztán tartani, hallgatni a rosszkedvű zsémbelését, kezelni állandó sértődéseit. Néha olyan tehetetlen düh vett erőt szegény asszonyokon, hogy megkérték az urukat:
– Akassza mán fel magát!
– Látod-e, még azt sem tudom. Adj lúgot, mán én is eluntam az életemet.”

Sivár és kegyetlen ez a monológ. Mélyen igazságtalan. A párkapcsolat azonban nem az igazság birodalma. Nagyrészt tudattalan játszmák uralják.

Azért írtuk le ezt a háborgást, mert sokan még magukban sem merik elmondani. Igazuk van. Isten ments! Jobb, ha működnek az énvédő mechanizmusok.

A legnagyobb marhaság az lenne, ha elkezdenék higgadtan megbeszélni. Egyikük sincs abban az állapotban. A tehetetlen düh a kimerült elkeseredéssel csapna össze.

Szerencsére van megoldás. A probléma gondolati keretét Szeretők című könyvünk adja meg. Receptre írjuk fel mostanában sokaknak.

Kiváltható itt.