Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.

– A legtöbb esetben…
– A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki…
– Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…

A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.

Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:

– Mi az a végtelen?
– Meddig fogsz szeretni?
– Mi nem ér véget soha?

Dunning és Kruger kétféle választípust talált.
– Mi az a végtelen?
– A te kérdezősködésed.

Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.

Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”

Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”

Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.

A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”

Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük:
– Tudod?
– Érted?
– Ugye?

Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz.
A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.

A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…

A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.

Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak:
– Utálom ezeket a ronda konténereket.
– Mikor vittél utoljára vacsorázni?
– Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.

Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.