Címke: családi rendszer

Ingyenebéd

Közzétéve Szerző:

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.

Aktivitás avagy mozgás

Közzétéve Szerző:
Anker: Nagyapa mesél
Anker: Nagyapa mesél

A járvány egyik aspektusa arra hívja fel a figyelmet, idős embereknél az orvoshoz járásnak nem csak az a másodlagos betegségelőnye, hogy van kivel beszélgetni. A bezártság észrevétette velünk: az orvoshoz járás, az egyik orvostól másikhoz szaladgálás, a kórházból kórházba rohangálás – bizony ez mind mozgás. Többnyire csak a váróban beszélgetni igyekvő öregek tűnnek fel, az utcán nem figyeljük, hová igyekeznek. Pedig bizony összeszedték magukat, készülődtek, hozzá öltözködtek, fürödtek, mosakodtak. A városi ember időskorának komoly tevékenysége kieszközölni, hogy maga a professzor fogadja, elmenni a rendelésre, kivárni a sorát. Maga a professzor is hosszasan haladt felfelé a ranglétrán, mire arra a magaslatra ért, hogy érdem legyen, ha fogad valakit, eddigre jócskán túljutott a nyugdíjas koron. Attól még persze aktív: vizitel, magánbetegeket fogad.

A tanyasi ember esetében az a csodálatos, hogy “még mindig teszi a dolgát”. Miért? Mert teheti.

Öreg, nehezen jár, mégis megfej, elengedi a tehenet a csordába, almoz, kiengedi a tyúkokat, darát önt a disznóknak, kimegy a kaszálóra forgatni, csalánt gyűjt a disznóknak, összeszedi a tojást, ebéd után ledől egy kicsit, aztán tele jászollal fogadja a tehenet, megfeji, ad a disznóknak, bezárja a tyúkokat. Ha szerencséje van, nyugovóra tér a feleségével, aki főzött, mosott, rendezte a tejet, a tojást, megjárta a piacot mert termett még egy jó kosár barack is. persze, a buszon trécselt egy kicsit, ahogy a papa is letámasztotta a biciklit a kocsma előtt. Nyárra, szünetre gyakran megkapják az unokákat. 

Mondhatjuk, rá vannak kényszerítve, hogy öregségükre is csak keveset pihenhetnek, mert a nyugdíj kevés. Lehet a dolognak egy ilyen vetülete is, ám aki ismer igazi, csökönyös gazdát, tudja: nem fogad el semmit, annál adakozóbb. Főleg azért dolgozik öregségére is, mert teheti. Tevékeny egészségben öregedhetett meg.

Mi párkapcsolattal, házassággal, gyermekneveléssel foglalkozunk. Látszólag. Valójában a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia határozza meg a kereteinket. A gyermek unoka is egyben, a generatív szülőtársi együttműködést az üres fészek követi, az alkotó aktivitás gyakran hirtelen megy át tétlenségbe, például orvoshoz járás, vagy akciós áruk beszerzésének pótcselekvéseibe.

Mindeközben ágálunk a kizsarolt talaj, a vegyszerek ellen, háborgunk a kegyetlen és antibiotikummal visszaélő állattartás miatt. Elkeserítő, amikor az otthonok kizsarolják az időseket, a kegyetlenül teletömik őket molekulákkal és antibiotikummal, úgy bánva velük, mint a haszonállatokkal. Teremtsünk valódi alternatívát! Építsünk olyan jövőképet, amiben a nagyszülők a család központjai idős korunkban is. Gondoskodjunk olyan környezetről, amely alkotó tevékenységben tart.

Távol még az időskor, de a mozgás és az aktivitás már a kicsi gyerekeknél is kezd különválni. A képernyő olyan agyi aktivitásban tart minket, ami eddigi evolúciónk során sosem fordult elő. Lehet ezen vekengeni, de jobb azt látni: legalább az agyik (sic!) rész aktív. Most már legyünk azon, hogy a testet is hozzárendeljük. Saját magunkkal kell kezdenünk. Olyan jövőkép alkotásával, amely megengedi a gyerekeknek, hogy  tájékozottságukat, játékosságukat, gyors gondolkodásukat hozzárendeljék egy érdekes világhoz.

Ha erőltetjük a mozgást, az csak dacot szül. Hiába mondja a doki, szív- és érrendszer, elhízás, több mozgás – legtöbbször nem hoz érdemi aktivitást. Hiába mondjuk a gyereknek, kelj fel a képernyő mellől, attól még a képernyőről van szó. Az edzőtermek és futópályák mókuskerekei csak akkor tartják meg varázsukat, ha eljön a dopaminfüggőség magánya.

A mi felelősségünk olyan világban élni, ahol az értelmes tevékenység megóv az ádáz termeléstől, az együttműködés összehangolja az aktivitást és a mozgást. Albert Anker szerint egyszer már volt ilyen.

„Jó, jó, hát majd a Pinczinger!”

Közzétéve Szerző:

(Ágynyugalom)

A címadó mondat Ottlik Géza regényéből származik. Azt a végtelen megkönnyebbülést örökíti meg, amit akkor él át az Iskola a határon főhőse, amikor a gyengélkedőn olvasnivalót kér – és kap. Végtelen megnyugvást érez, amikor:

„Félóra múlva megint elcsöndesedett az épület. Az ápoló kivitte a reggelizőtálcát, és behozott négy könyvet. Odarakta Medve ágyára, hogy válasszon. Egy Sven Hedin, két Verne és egy “Universum” kötet. Amikor Kappéter szóba hozta a könyvkérést Majvald néninek, Medve egy pillanatig sem képzelte, hogy komolyan megvalósul majd a dolog… Érezte a ropogó fahasábok szagát, kötésének alkoholszagát, hallgatta a csöndet, a kályha duruzsolását. Aludt, ha kedve volt; olvasott; beszélgettek.”

A regény fordulópontját éljük át Medve megnyugvásával. Drukkolunk neki, mértéktartóan dörzsölje, pöckölje azt a lázmérőt, hogy maradhasson még egy két napot, de mégse játssza el a jó Majvald néni, főleg pedig a Pinczinger bizalmát.

Ma ezt úgy is lehetne értelmezni: „Bevágtak egy szűk szobába néhány ósdi könyvvel, ott senyvedtem egy hétig.”

Pedig, ha sikerülne a karantént begyömöszölni abba a csodába, hogy „aludt, ha kedve volt, olvasott, beszélgettek”… De hát, nem szeretjük az ósdi megoldásokat. Ma tenni-venni szokás a gyógyulásért. Gyógyszert szedni, miközben nincs gyógyszer, tevékenykedni, pedig alig van szufla.

A Pinczinger egyvalamit ad: ágynyugalmat. Ez mára kiment a divatból, mint a simmi, az éteres érzéstelenítés vagy a kompót.

Pedig az ágynyugalom a stressz minimálisra csökkentése, melynek köszönhetően az immunrendszer maximális támogatást kap.

Hagyjuk egy kicsit a tevést és a vevést!

Katasztrófafilmek és a családi mérleg

Közzétéve Szerző:

Az alábbiakat 15 éve írtuk. Közben felnőtt az a generáció, akiket a negédes, rózsaszínű álom jegyében neveltek szuperanyukák. Olyanok, akik tudták a tuttit. Tévelygő gyermekeik látványosan sodródnak. Ezért idézzük a rég leírt gondolatokat: gyereket nevelni komoly megküzdés, családi, közösségi teljesítmény. A magára maradó szülőpárt csak látszólag óvja meg a kudarctól, hogy párkapcsolatukat beáldozzák a szülőség oltárán. A család alapja a párkapcsolat. Ha erodálódik, a szülőség is kudarcra van ítélve.

“…a gyerek nagy gond, csak mostanában nem illik bevallani. A hatalomnak evidens érdeke úgy jeleníteni meg a dolgot, hogy szülőnek lenni derű móka, kacagás. Milyen boldog pillanat, amikora munkából hazatérő apuka elé szalad a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka jelenik meg, türelmesen várva, amíg férje őt is átöleli.

A propaganda kamera aligha vesz olyan unalmas dolgokat, hogy miközben az anyuka a nagyobbik lány haját mossa, addig a kisebbik megtépi az öccsét, mert az levágta a babája szoknyáját, a kiskutya pedig megrágja azokat a cipőket, amiket nem pisil le, vagy amikbe már nem jut kaki, majd jól végezve a dolgát gödröt ás a pázsiton, amit amúgy is sárgítanak a hangyák. A propaganda kamera aligha vesz fel olyan unalmas dolgokat, mint például azt, amikor az apuka újabb feladatot vállal munkahelyén az előrelépés és a jelzálog biztos kifizetése érdekében.

És más kamera sem figyel ilyesmire. Ha filmekben rendeznek olyan jelenetet, amelyben a munkába induló apukának integet a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka, akkor tudjuk, hamarosan meghalljuk a közelgő katasztrófa zenei motívumát és amint az apuka elindul, máris jön az első snitt a Földet fenyegető borzalomról. Egyszóval: boldog családot katasztrófafilmek első jelenetében szokás mutatni, negyven másodpercben.

A propaganda kamera pedig az állam azon érdekét szolgálja, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel törvénytisztelő és magas adókategóriába kerülő polgárhoz jusson.

Az állam evidens érdeke, hogy a szülők a lehető legnagyobb idő és energia befektetésével neveljék gyermekeiket buzgó adófizetőkké.

Éppen ezért ritkán esik szó olyan egyszerű tényekről, amelyeket alább felsorolunk:

– A gyerek érzelmi fekete lyuk: nagyon sok odafordulást igényel és nagyon keveset ad vissza.
– A gyerek mindkét szülő maximális figyelmét igyekszik lekötni, ezért azok eltávolodnak egymástól.
– A gyerek testvérével állandó küzdelmet folytat a családi erőforrásokért.

Ha létezne egy családi könyvelés, akkor az bizony nagy hiányokat mutatna a gyerek oldalán.

És létezik ilyen. Böszörményi Nagy Iván pszichológus használja a “Számadási Főkönyv” metaforát. Szerinte a gyermek “Belső Főkönyve” hiányos marad, amikor a szülő-gyermek kapcsolat nem jó. Ami kisgyerekként járt volna neki, és akkor nem kapta meg, az felnőtt korában már nem jár neki. Ilyen például az állandó készenlét és gondoskodás, becézés, a fenntartás nélküli szeretet stb. A kielégítetlen igény rejtett vagy nyílt módon megmaradt, és a felnőtt a partnerétől akarja megkapni, amit kisgyerekként nem adtak meg neki, és ez igencsak megterheli a felnőtt- felnőtt kapcsolatot.”

– Részlet az Eseteink. Páratlan párkapcsolatok című kötetünkből. Továbbiak a Baktay webkönyvesboltban. –

Pálinka, cigi, fű, okostelefon

Közzétéve Szerző:

A balhé akkor robban ki, amikor a forró leves felnyomja az agyukba a pálinkát – állítja egy bűnügyes kolléga.

Mi azt állítjuk, a balhé a beszédhelyzet uralása körül tör ki. A pálinka elindítja a hegyibeszédet, a nagy igazságosztást, aztán nincs belekotyogás, ellenvélemény.

– A leves legyen megsózva.
– A Biri azt mondja, a Lajosát a só ölte meg.
– Engem is az fog, ha felb@szom az agyamat a sótlan levesen.
– Valamin úgyis felb@szod.
– A Lajost az ölte meg, hogy az unokája megkurvult. Nem a só. Meg még meg is sózom. Csak, ha utána sózod, olyan, mintha b@szás után vennél kotont.
– Jaj, ne beszélj így a gyerek előtt!
– Vedd csak ki a kezéből a telefont, látsz abban még cifrábbakat.
– Apu, te megnézted a telefonomat?
– Nem kell. Azért nyílik csak ujjlenyomatra, hogy ne tudjam megnézni. Úgyhogy el tudom képzelni, most is éppen mit nézegettél…
– Képzeld, éppen az Alexandra oldalát nézem meg.
– Az meg ki a tököm?
– Hát a Biri néni meg a Lajos bácsi unokája. Baccalaureate.
– Az meg mi a tököm?
– Magániskola. Fizetős.
– Na, ezért murdelt meg szegény Lajos.
– A Biri szerint a só meg a pálinka vitte el.
– A só a Tequilához való…
– Jaj, ne mán. De most mondom, ha a rántott hús is sótlan, b@szom ki az ablakon, hátha a kutya megeszi.

És lőn. Buksinak aznap csodás lakomája volt. Még akkor is, ha anyu nem tette az asztalra az összes rántotthúst, mert tudta, hogy apunak felmegy a fejébe a pálinka. Szegény gyerekek így is eléggé kárvallottan néztek. Főleg Zsolti, mert ő tényleg csak annyit mondott, a só a Tequilához való. Neki a tányérjába markolt az apja.

A legrosszabbul azonban Zsófia járt: neki a telefonja is röpült.

Ez az a mozzanat, ami igazán érdekel minket. Az okostelefon mint a társalgás eleme.

Zsófia apja nyilvánvalóan úgy fogta fel, vetekedik vele a beszédhelyzet uralásáért. Vesztesnek érezte magát, mert a lány az okostelefonjára figyelt. Ráadásul be sem vonhatta a küzdelembe, hiszen nem tudhatta, mi a szándéka. Ezért automatikusan ellenséges szándékot tulajdonított neki.

Egyébként helyesen. Evolúciósan az a bevált stratégia, hogy jobb eleve ellenségként kezelni azt, akinek nem ismerjük a szándékát. Ezért közeledünk ismeretlenek felé eleve eredeti jószándékunkat kinyilvánítva. Kezet nyújtunk, magas hangon, örvendezve üdvözöljük, békítő gesztusokat teszünk, mosolygunk, szemkontaktust rövid ideig tartunk, a szem vonalánál lejjebb nem méregetjük a másikat. Nagyjából ott tartjuk a szemünket, ahol a katonák sapkarózsája vagy a tilak. Ez utóbbi a Krisna-tudatú nők homloka közepén arra utal, hogy házasságban élnek. A hindu kultúrában a tilak a békés közeledés, a biztosítéka.

A mi nyelvünk is őrzi a szokást. Ha valaki szemvonalánál lejjebb téved pillantásunk, méregetjük az illetőt. Ha még a nyakánál is lejjebb csúszik a pillantásunk, akkor bizony kihívóan méregetjük. Ez az agresszió jele.

Társalgás közben az okostelefon még ennél is rosszabbat tesz: megvonja a szemkontaktust a többiektől, a gazdáét viszont uralja. Ha ezt egy ember teszi, bunkónak nevezzük azzal együtt, aki őt bambulja. Így az okostelefon egy olyan kulturális kódba lép, ami a társalgás legsúlyosabb megsértése. Ember ritkán keveredik ilyen helyzetbe, de pórul is jár.

Ha most megnézzük a nagy négyest, a fő közellenségeket, akkor bizony az okostelefon húzza a rövidebbet. A törvény a fűre fúj leginkább, miközben a füves egyáltalán nem törekszik a beszédhelyzet uralására, ezért bágyadt mosolya ártatlanságot mutat, szimpátiát ébreszt.

Nem is szólva arról, hogy a fű szívása többnyire eleve társas helyzetet teremt, a cinkos összetartozás élményét adja, akárcsak a dohányzás, vagy az alkoholfogyasztás.

Az okostelefon ezek szerint nagyon vesztésre áll. Évezredes kultúrtechnikákkal kellene megküzdenie. Reménytelen.

Szurkolunk neki?

Nyilván nem, mert bennünk is ott működnek a velünk született viselkedésmódok, amelyek a horda biztonságát szavatolják.

Vagy talán mégis olyat tud az okostelefon, ami komoly ellenféllé teszi?

Igen. Miközben az aktuális társaságból és társalgásból kiszorul, nagyságrenddel átfogóbb cinkos összetartozás csábos élményét adja. Ráadásul pedig csak látszólag szorul ki, hiszen bármely pillanatban hozhat be olyan tudást, amely a beszédhelyzet uralását teszi lehetővé.  Példánkban ez a Baccalaureate kifejezés volt.

Ez viszi kétségbeesésbe a tanárt, aki nem tudja, tanítványa pornót néz-e okostelefonján, az óra unalmasságáról fanyalog, vagy éppen annak néz utána, amit ő mond, és bármikor beszólhat egy kicsike tévedés miatt.

Ettől borul el a nagynéni agya, aki nem tudhatja, hogy az ünnepi vacsorán őt keresi-e a neten az unokaöccse, vagy a tíz legszebb Messi gólt nézi, esetleg a történelem leckét magolja.

Érdemes-e küzdeni az okostelefon ellen? Igen. Most az történik, hogy az éppen meglévő társaságból, az éppen létrejövő beszédhelyzetből emeli ki az embert. Midas kincse: soha nem lehet e jelenben.

Mit várhatunk a küzdelemtől? Azt, hogy kialakul egy olyan kultúrtechnika, amely sokkal jobb szerepet képes adni az okostelefonnak, mint a pálinkának, a ciginek, vagy a fűnek