Megvan!

Előző két bejegyzésünk arról szólt, házon kívülre vinnénk a Házaskunyhót. Aztán jöttek a jelzések: „Ne már!” Volt, aki el is siratta. Ennek köszönhetően marad még egy évig, de közben attól még készül az erdei Házaskunyhó.

Szilveszter estéjén találtuk meg az Erdészlakot, Mátra alján, a falu közepén, erdei tisztáson. Rálátás a Kékesre. Az erdész számára hasították ki egykor a telket, máig körbe veszi több hektár közerdő.

Az Erdészlakhoz tartozik vendégház, így alkalmunk lesz családokkal is tartósan együtt lenni, a szülőtársak kapcsolatán túl az egész családi rendszert gazdagítani. Mindezt örömben és derűben, a gyerekek úgy fogják tudni, túrára jöttek a Sárkány-sziklához és a Morgó-gödörhöz.

Három helyszín, három különböző megközelítés.

Pesthidegkúton, a Kővári úton intenzív foglalkozás, ami alapjában a dinamikus rövidterápiára épül. Egyéni foglalkozások krízishelyzet illetve egyéni igények esetén.

A Kun utcában, a Keletinél, Házaskunyhóban két napos elvonulás saját forgatókönyvvel.

A Mátra alján családi együttlét, tanulságok levonásával.

Amikor Újév napján ott álltunk az erdő alatt, a leendő méhes helyén, a Kékes távlatában gyönyörködve, hálát adtunk, hogy békességben, szeretetben együttműködve ide érhettünk. Köszönettel tartozunk ezért a háromezer családnak, akik a huszonsok évben bizalommal fordultak hozzánk. Szívesen gondolunk könyveink olvasóira, a videók nézőire, akik visszajelezték, jó úton haladunk. Érdekes szám, ha már ide tévedtél a net rengetegében: ezt a honlapot tavaly 576 ezren látogatták.

Reméljük, osztozol örömünkben.

Ha hencegésnek vennéd a fentieket, fontold meg Goethe szavait: „Nur die Lumpe sind bescheiden, Brave freuen sich der Tat.” (Csak a léha szerény, tettének örvend a derék legény.)

Ingyenebéd

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.

Aktivitás avagy mozgás

Anker: Nagyapa mesél
Anker: Nagyapa mesél

A járvány egyik aspektusa arra hívja fel a figyelmet, idős embereknél az orvoshoz járásnak nem csak az a másodlagos betegségelőnye, hogy van kivel beszélgetni. A bezártság észrevétette velünk: az orvoshoz járás, az egyik orvostól másikhoz szaladgálás, a kórházból kórházba rohangálás – bizony ez mind mozgás. Többnyire csak a váróban beszélgetni igyekvő öregek tűnnek fel, az utcán nem figyeljük, hová igyekeznek. Pedig bizony összeszedték magukat, készülődtek, hozzá öltözködtek, fürödtek, mosakodtak. A városi ember időskorának komoly tevékenysége kieszközölni, hogy maga a professzor fogadja, elmenni a rendelésre, kivárni a sorát. Maga a professzor is hosszasan haladt felfelé a ranglétrán, mire arra a magaslatra ért, hogy érdem legyen, ha fogad valakit, eddigre jócskán túljutott a nyugdíjas koron. Attól még persze aktív: vizitel, magánbetegeket fogad.

A tanyasi ember esetében az a csodálatos, hogy “még mindig teszi a dolgát”. Miért? Mert teheti.

Öreg, nehezen jár, mégis megfej, elengedi a tehenet a csordába, almoz, kiengedi a tyúkokat, darát önt a disznóknak, kimegy a kaszálóra forgatni, csalánt gyűjt a disznóknak, összeszedi a tojást, ebéd után ledől egy kicsit, aztán tele jászollal fogadja a tehenet, megfeji, ad a disznóknak, bezárja a tyúkokat. Ha szerencséje van, nyugovóra tér a feleségével, aki főzött, mosott, rendezte a tejet, a tojást, megjárta a piacot mert termett még egy jó kosár barack is. persze, a buszon trécselt egy kicsit, ahogy a papa is letámasztotta a biciklit a kocsma előtt. Nyárra, szünetre gyakran megkapják az unokákat. 

Mondhatjuk, rá vannak kényszerítve, hogy öregségükre is csak keveset pihenhetnek, mert a nyugdíj kevés. Lehet a dolognak egy ilyen vetülete is, ám aki ismer igazi, csökönyös gazdát, tudja: nem fogad el semmit, annál adakozóbb. Főleg azért dolgozik öregségére is, mert teheti. Tevékeny egészségben öregedhetett meg.

Mi párkapcsolattal, házassággal, gyermekneveléssel foglalkozunk. Látszólag. Valójában a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia határozza meg a kereteinket. A gyermek unoka is egyben, a generatív szülőtársi együttműködést az üres fészek követi, az alkotó aktivitás gyakran hirtelen megy át tétlenségbe, például orvoshoz járás, vagy akciós áruk beszerzésének pótcselekvéseibe.

Mindeközben ágálunk a kizsarolt talaj, a vegyszerek ellen, háborgunk a kegyetlen és antibiotikummal visszaélő állattartás miatt. Elkeserítő, amikor az otthonok kizsarolják az időseket, a kegyetlenül teletömik őket molekulákkal és antibiotikummal, úgy bánva velük, mint a haszonállatokkal. Teremtsünk valódi alternatívát! Építsünk olyan jövőképet, amiben a nagyszülők a család központjai idős korunkban is. Gondoskodjunk olyan környezetről, amely alkotó tevékenységben tart.

Távol még az időskor, de a mozgás és az aktivitás már a kicsi gyerekeknél is kezd különválni. A képernyő olyan agyi aktivitásban tart minket, ami eddigi evolúciónk során sosem fordult elő. Lehet ezen vekengeni, de jobb azt látni: legalább az agyik (sic!) rész aktív. Most már legyünk azon, hogy a testet is hozzárendeljük. Saját magunkkal kell kezdenünk. Olyan jövőkép alkotásával, amely megengedi a gyerekeknek, hogy  tájékozottságukat, játékosságukat, gyors gondolkodásukat hozzárendeljék egy érdekes világhoz.

Ha erőltetjük a mozgást, az csak dacot szül. Hiába mondja a doki, szív- és érrendszer, elhízás, több mozgás – legtöbbször nem hoz érdemi aktivitást. Hiába mondjuk a gyereknek, kelj fel a képernyő mellől, attól még a képernyőről van szó. Az edzőtermek és futópályák mókuskerekei csak akkor tartják meg varázsukat, ha eljön a dopaminfüggőség magánya.

A mi felelősségünk olyan világban élni, ahol az értelmes tevékenység megóv az ádáz termeléstől, az együttműködés összehangolja az aktivitást és a mozgást. Albert Anker szerint egyszer már volt ilyen.

„Jó, jó, hát majd a Pinczinger!”

(Ágynyugalom)

A címadó mondat Ottlik Géza regényéből származik. Azt a végtelen megkönnyebbülést örökíti meg, amit akkor él át az Iskola a határon főhőse, amikor a gyengélkedőn olvasnivalót kér – és kap. Végtelen megnyugvást érez, amikor:

„Félóra múlva megint elcsöndesedett az épület. Az ápoló kivitte a reggelizőtálcát, és behozott négy könyvet. Odarakta Medve ágyára, hogy válasszon. Egy Sven Hedin, két Verne és egy „Universum” kötet. Amikor Kappéter szóba hozta a könyvkérést Majvald néninek, Medve egy pillanatig sem képzelte, hogy komolyan megvalósul majd a dolog… Érezte a ropogó fahasábok szagát, kötésének alkoholszagát, hallgatta a csöndet, a kályha duruzsolását. Aludt, ha kedve volt; olvasott; beszélgettek.”

A regény fordulópontját éljük át Medve megnyugvásával. Drukkolunk neki, mértéktartóan dörzsölje, pöckölje azt a lázmérőt, hogy maradhasson még egy két napot, de mégse játssza el a jó Majvald néni, főleg pedig a Pinczinger bizalmát.

Ma ezt úgy is lehetne értelmezni: „Bevágtak egy szűk szobába néhány ósdi könyvvel, ott senyvedtem egy hétig.”

Pedig, ha sikerülne a karantént begyömöszölni abba a csodába, hogy „aludt, ha kedve volt, olvasott, beszélgettek”… De hát, nem szeretjük az ósdi megoldásokat. Ma tenni-venni szokás a gyógyulásért. Gyógyszert szedni, miközben nincs gyógyszer, tevékenykedni, pedig alig van szufla.

A Pinczinger egyvalamit ad: ágynyugalmat. Ez mára kiment a divatból, mint a simmi, az éteres érzéstelenítés vagy a kompót.

Pedig az ágynyugalom a stressz minimálisra csökkentése, melynek köszönhetően az immunrendszer maximális támogatást kap.

Hagyjuk egy kicsit a tevést és a vevést!

Katasztrófafilmek és a családi mérleg

Az alábbiakat 15 éve írtuk. Közben felnőtt az a generáció, akiket a negédes, rózsaszínű álom jegyében neveltek szuperanyukák. Olyanok, akik tudták a tuttit. Tévelygő gyermekeik látványosan sodródnak. Ezért idézzük a rég leírt gondolatokat: gyereket nevelni komoly megküzdés, családi, közösségi teljesítmény. A magára maradó szülőpárt csak látszólag óvja meg a kudarctól, hogy párkapcsolatukat beáldozzák a szülőség oltárán. A család alapja a párkapcsolat. Ha erodálódik, a szülőség is kudarcra van ítélve.

„…a gyerek nagy gond, csak mostanában nem illik bevallani. A hatalomnak evidens érdeke úgy jeleníteni meg a dolgot, hogy szülőnek lenni derű móka, kacagás. Milyen boldog pillanat, amikora munkából hazatérő apuka elé szalad a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka jelenik meg, türelmesen várva, amíg férje őt is átöleli.

A propaganda kamera aligha vesz olyan unalmas dolgokat, hogy miközben az anyuka a nagyobbik lány haját mossa, addig a kisebbik megtépi az öccsét, mert az levágta a babája szoknyáját, a kiskutya pedig megrágja azokat a cipőket, amiket nem pisil le, vagy amikbe már nem jut kaki, majd jól végezve a dolgát gödröt ás a pázsiton, amit amúgy is sárgítanak a hangyák. A propaganda kamera aligha vesz fel olyan unalmas dolgokat, mint például azt, amikor az apuka újabb feladatot vállal munkahelyén az előrelépés és a jelzálog biztos kifizetése érdekében.

És más kamera sem figyel ilyesmire. Ha filmekben rendeznek olyan jelenetet, amelyben a munkába induló apukának integet a zöld pázsiton a három gyönyörű gyermek, a kislányok lobogó hosszú hajjal, a fiú kiskutyával a sarkában, mögöttük pedig a mosolygó anyuka, akkor tudjuk, hamarosan meghalljuk a közelgő katasztrófa zenei motívumát és amint az apuka elindul, máris jön az első snitt a Földet fenyegető borzalomról. Egyszóval: boldog családot katasztrófafilmek első jelenetében szokás mutatni, negyven másodpercben.

A propaganda kamera pedig az állam azon érdekét szolgálja, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel törvénytisztelő és magas adókategóriába kerülő polgárhoz jusson.

Az állam evidens érdeke, hogy a szülők a lehető legnagyobb idő és energia befektetésével neveljék gyermekeiket buzgó adófizetőkké.

Éppen ezért ritkán esik szó olyan egyszerű tényekről, amelyeket alább felsorolunk:

– A gyerek érzelmi fekete lyuk: nagyon sok odafordulást igényel és nagyon keveset ad vissza.
– A gyerek mindkét szülő maximális figyelmét igyekszik lekötni, ezért azok eltávolodnak egymástól.
– A gyerek testvérével állandó küzdelmet folytat a családi erőforrásokért.

Ha létezne egy családi könyvelés, akkor az bizony nagy hiányokat mutatna a gyerek oldalán.

És létezik ilyen. Böszörményi Nagy Iván pszichológus használja a „Számadási Főkönyv” metaforát. Szerinte a gyermek „Belső Főkönyve” hiányos marad, amikor a szülő-gyermek kapcsolat nem jó. Ami kisgyerekként járt volna neki, és akkor nem kapta meg, az felnőtt korában már nem jár neki. Ilyen például az állandó készenlét és gondoskodás, becézés, a fenntartás nélküli szeretet stb. A kielégítetlen igény rejtett vagy nyílt módon megmaradt, és a felnőtt a partnerétől akarja megkapni, amit kisgyerekként nem adtak meg neki, és ez igencsak megterheli a felnőtt- felnőtt kapcsolatot.”

– Részlet az Eseteink. Páratlan párkapcsolatok című kötetünkből. Továbbiak a Baktay webkönyvesboltban. –