Aktivitás avagy mozgás

Anker: Nagyapa mesél
Anker: Nagyapa mesél

A járvány egyik aspektusa arra hívja fel a figyelmet, idős embereknél az orvoshoz járásnak nem csak az a másodlagos betegségelőnye, hogy van kivel beszélgetni. A bezártság észrevétette velünk: az orvoshoz járás, az egyik orvostól másikhoz szaladgálás, a kórházból kórházba rohangálás – bizony ez mind mozgás. Többnyire csak a váróban beszélgetni igyekvő öregek tűnnek fel, az utcán nem figyeljük, hová igyekeznek. Pedig bizony összeszedték magukat, készülődtek, hozzá öltözködtek, fürödtek, mosakodtak. A városi ember időskorának komoly tevékenysége kieszközölni, hogy maga a professzor fogadja, elmenni a rendelésre, kivárni a sorát. Maga a professzor is hosszasan haladt felfelé a ranglétrán, mire arra a magaslatra ért, hogy érdem legyen, ha fogad valakit, eddigre jócskán túljutott a nyugdíjas koron. Attól még persze aktív: vizitel, magánbetegeket fogad.

A tanyasi ember esetében az a csodálatos, hogy “még mindig teszi a dolgát”. Miért? Mert teheti.

Öreg, nehezen jár, mégis megfej, elengedi a tehenet a csordába, almoz, kiengedi a tyúkokat, darát önt a disznóknak, kimegy a kaszálóra forgatni, csalánt gyűjt a disznóknak, összeszedi a tojást, ebéd után ledől egy kicsit, aztán tele jászollal fogadja a tehenet, megfeji, ad a disznóknak, bezárja a tyúkokat. Ha szerencséje van, nyugovóra tér a feleségével, aki főzött, mosott, rendezte a tejet, a tojást, megjárta a piacot mert termett még egy jó kosár barack is. persze, a buszon trécselt egy kicsit, ahogy a papa is letámasztotta a biciklit a kocsma előtt. Nyárra, szünetre gyakran megkapják az unokákat. 

Mondhatjuk, rá vannak kényszerítve, hogy öregségükre is csak keveset pihenhetnek, mert a nyugdíj kevés. Lehet a dolognak egy ilyen vetülete is, ám aki ismer igazi, csökönyös gazdát, tudja: nem fogad el semmit, annál adakozóbb. Főleg azért dolgozik öregségére is, mert teheti. Tevékeny egészségben öregedhetett meg.

Mi párkapcsolattal, házassággal, gyermekneveléssel foglalkozunk. Látszólag. Valójában a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia határozza meg a kereteinket. A gyermek unoka is egyben, a generatív szülőtársi együttműködést az üres fészek követi, az alkotó aktivitás gyakran hirtelen megy át tétlenségbe, például orvoshoz járás, vagy akciós áruk beszerzésének pótcselekvéseibe.

Mindeközben ágálunk a kizsarolt talaj, a vegyszerek ellen, háborgunk a kegyetlen és antibiotikummal visszaélő állattartás miatt. Elkeserítő, amikor az otthonok kizsarolják az időseket, a kegyetlenül teletömik őket molekulákkal és antibiotikummal, úgy bánva velük, mint a haszonállatokkal. Teremtsünk valódi alternatívát! Építsünk olyan jövőképet, amiben a nagyszülők a család központjai idős korunkban is. Gondoskodjunk olyan környezetről, amely alkotó tevékenységben tart.

Távol még az időskor, de a mozgás és az aktivitás már a kicsi gyerekeknél is kezd különválni. A képernyő olyan agyi aktivitásban tart minket, ami eddigi evolúciónk során sosem fordult elő. Lehet ezen vekengeni, de jobb azt látni: legalább az agyik (sic!) rész aktív. Most már legyünk azon, hogy a testet is hozzárendeljük. Saját magunkkal kell kezdenünk. Olyan jövőkép alkotásával, amely megengedi a gyerekeknek, hogy  tájékozottságukat, játékosságukat, gyors gondolkodásukat hozzárendeljék egy érdekes világhoz.

Ha erőltetjük a mozgást, az csak dacot szül. Hiába mondja a doki, szív- és érrendszer, elhízás, több mozgás – legtöbbször nem hoz érdemi aktivitást. Hiába mondjuk a gyereknek, kelj fel a képernyő mellől, attól még a képernyőről van szó. Az edzőtermek és futópályák mókuskerekei csak akkor tartják meg varázsukat, ha eljön a dopaminfüggőség magánya.

A mi felelősségünk olyan világban élni, ahol az értelmes tevékenység megóv az ádáz termeléstől, az együttműködés összehangolja az aktivitást és a mozgást. Albert Anker szerint egyszer már volt ilyen.