Ideje aludni

Az egyszobás lakások éjszakai szállóigéje volt a „Fordulj be, és aludj!”. A vágytól rekedt apa mordult így a gyerekre, miközben a kistesó készült foganni. A felajzott férjnek már elege volt abból, hogy felesége folyton fojtott hangon a gyerekre hivatkozva utasítja el.

Hiába bővült az élettér, a szülői együttműködés legnagyobb próbája továbbra is az altatás. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, hogy ágyba szuszakolják a kölyköt. Mindent bevetnek, hogy rávegyék az alvásra, időablakot teremtve a párkapcsolat számára.

A gyerek erre idegállapotba helyezi magát. Szüleire hangolódva érzi, ő most nagyon fontossá vált, nagyon észnél kell lenni, résen kell lenni, ébernek kell maradni. Igyekszik kreativitásban lepipálni a szülőket. 

Egy ovis nagytesó így számolt be kisöccséről, aki már sokadszor hívta vissza a szülőket:

– Azt mondta vigyorogva, még vizet is fog kérni.

Mi a teendő?

Mint mindenben, itt is a szülői modell a fontos. Ha el akarod altatni a gyereket, miközben egyre éberebb vagy, vizet prédikálsz és bort iszol. Illetve csak szeretnél bort inni. Arra vársz, aludjon el végre a kölyök, igyunk egy pohár bort, aztán bújjunk össze.

Szóval nevelsz. Arra akarod rávenni a gyereket, amit te nem csinálsz. Aludjon, míg te éberen és aktívan várod a pillanatot. Olyan ez, mint a a „Te még kicsi vagy, nem dohányozhatsz!”. Jobb modellt nyújtani. Jobb, ha úgy tanítod a gyereket aludni, hogy magad is álmosan nyugovóra térsz.

Sok édesanya rájön erre, csakhogy ezzel az úgynevezett házaséletet lehetetleníti el. A kielégítetlen férj ingerült lesz. Rájön az elégítetlenség elégedetlensége. A vágytól rekedten mordul házastársára és gyerekeire. Nem éppen kulturált viselkedés.

A kulturálatlan viselkedés gyökere éppen a kultúránk. Az elvárás, hogy este még éberek, sőt, aktívak legyünk, férfi-nő összhangot teremtsünk, romantikázzunk, intenzíven figyeljünk egymásra. Elvégre kisebb az alvásszükségletünk, mint a gyereké. 

Csakhogy annyival nem tudunk kevesebbet aludni, ameddig a gyerek képes fennmaradni, mert reggel kelni kell. Bezárul a kör. A szülőként vívott harcok lemerítik a párkapcsolatot. Közben a gyerek egyre rafináltabb módszereket dolgoz ki az ébren maradás érdekében.

A szülőség a szó szoros értelmében ott liheg a párkapcsolat nyakán. Csakhogy a két működésmód kizárja egymást, az áthangolódás önmagában is időigényes, külön nehezítő körülmény a szorongás attól, előtör-e a gyerek…   

A szülői együttműködés még nagyobb próbája az esti csatározásokban kimerült gyerek felkeltése reggel. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, mindent bevetnek, bármit megadnak, hogy időben elindulhassanak.

A helyzet veszélyesebb, mint gondoljuk. A gyerek olyan hatalmat kap, amivel egyszerre rombolhatja családját és saját egészségét. A szülőtársak előbb-utóbb egymást kezdik hibáztatni, annak érdekében pedig, hogy a gyerek „mégiscsak reggelizzen valamit”.

Ilyenkor jönnek azok a tápok, amiket férj és feleség már kapcsolatuk hajnalán száműztek asztalukról, a tejhatalommal (sic!) bíró gyerekkel azonban nem áll módjukban elfogadtatni az egyszerű szabályokat. Ez a melegágya sok táplálkozási és viselkedészavarnak.

Itt az ideje a megoldásnak: az időjárás már megengedi a kilépést a kultúrából. A gyereket úgy lehet aludni tanítani, hogy elérjük, ő maga vágyjon nyugalomra térni. A természet ölén, napnyugtakor remek dolog kipihenni egy fárasztó napot, szülőknek, gyereknek együtt nyugovóra térni. Hamvadó tábortűz, bekuckózás a sátorban, meghitt összebújás. Valahogy így lehet elkezdeni felépíteni az esti alvásra hangolást. 

Bízzunk benne, előbb-utóbb a gyerek is vágyni fog az alvásra. Úgy, mint mi magunk. Rajtunk múlik, hogy ez előbb következzen be, mint utóbb. Megengedve, hogy az utóbb is jobb, mint az az elkeserítő érzés, miszerint sosem lesz vége az esti harcoknak.

Ha pedig időben ébred a gyerek, van ideje megéhezni, akkor pedig annál a döntés, akinél a kamrakulcs. Persze magától is beáll a dolog. Aki elég éhes, boldogan falja be az estéről megmaradt szalonnát, hagymát és kenyérhéjat.

Komoly hozadéka a kultúra átmeneti elhagyásának a felnőtt magabiztosság erősödése is. A gyermek, mint legfőbb fogyasztó hatalmas támogatást kap a társadalomtól. Az új helyzetben azonban szüksége van a szülőre, mint felnőttre.

A szülőtársak erősödő magabiztossága visszahat a párkapcsolatra, a tehetetlen düh csitulása lehetővé teszi a gyengéd odafordulást. A következő részben pedig még ennél is csábosabb ígérettel rukkolunk elő…

DRMMS vagy inkább DRMPS? – A válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő

Ismerjük a megható képet: egyik öreg meghal, a másik hamarosan követi. Annyira összenőttek, annyira közössé vált az identitásuk, hogy egyik a másik nélkül már nem életképes. Feladja. Ez a kép talán segít megérteni azt a jelenséget, amit DRMMS-nek hívnak.

Lényege, hogy a válás során az édesanya ádáz küzdelembe kezd a „gyerekért”. Minden módon igyekszik megakadályozni, hogy édesapa „hozzájusson”, de más módon is igyekszik büntetni, megsemmisíteni volt férjét. Totális háborút indít ellene.

Viselkedése olyan mértékben hasonló a nárcisztikus személyiségzavarhoz, hogy csak az előélete alapos felderítése után állapítható meg, valóban csak a válás tette-e rosszindulatúvá. A DRMMS (divorce-related malicious mother syndrome): a válás kapcsán rosszindulatúvá váló anya szindróma.

Praxisunkban előfordult már jónéhány rosszindulatú apa is, ők visznek még közelebb a megértéshez. A feleségüket akarják büntetni a gyerekekkel. Elvenni őket, lerombolni az anyjuk életét, romlásba, nyomorba dönteni. Szóval talán bölcsebb volna válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő szindrómát (DRMPS-t) említeni.

A válás során bevadult szülőtársaknak belefér a bíró és az igazságügyi szakértő megvesztegetése, a magándetektív és a lehallgatás. Feljogosítva érzik magukat bármilyen törvény, szokás, norma áthágására. Ezért is merül fel a nárcisztikus személyiségzavar gyanúja.

Azért jelent kulcsot az egymás után haló öregek sorsa, mert a válás kapcsán rosszindulatúvá válás azt mutatja, az elhagyott fél képtelen feldolgozni a közös identitás lebomlását, képtelen megtalálni saját identitását, ezért kapaszkodik görcsösen a másikba, ezért igyekszik minden áron tartani vele a kapcsolatot.

Sajnos tudjuk: a bántalmazás is kapcsolat. A folyamatos bántalmazás pedig a Stockholm-szindrómához vezet: a bántalmazott is ragaszkodik bántalmazójához, amivel aztán végképp összezavarja támogatóit, akik nem értik, miért szalad bele újabb és újabb pofonokba.

Így talán érthetővé válik az is, miért emleget a szakirodalom anyákat a válás során jelentkező rosszindulat kapcsán. A kicsi gyerekekkel otthon töltött évek könnyen megbillenthetik az identitást, még akkor is, ha egykor csillogó személyiség volt a lány.

Férfiaknál erősebb a gyanú, hogy valójában csak a közös identitásban találtak magukra, azelőtt nem volt kiforrott személyiségük, s ennek az időszaknak a puszta emléke is rémiszti őket. Ezért ragaszkodnak kétségbeesetten a gyerekhez és a bántalmazott édesanyához, feleséghez.

Mit lehet tenni?

A rosszindulatú tetteknek szinte biztosan a frusztráció, a tehetetlen düh az energiaforrása. A konfliktus többnyire komoly érzelmi töltést hordoz, így az ádáz harc ellenére türelmes munkával gyakran sikerül helyrehozni a párkapcsolatot – de legalábbis a szülőtársi együttműködést. Általában olyan alkotmány működik eredményesen, amit négyesben munkálunk ki a párral. 

Prevenció is létezik: keress magadnak Valakit. Olyasvalakit, akinek a személyisége több rétegű, vannak valódi barátai, képes alkotni. Főképpen pedig képes figyelni rád. Azután folyamatosan gazdagítsátok a párkapcsolatot, gondozzátok odafigyeléssel a Mi-t, a ti kettőtök közös identitását.

Kúria az első emeleten

Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.

– A legtöbb esetben…
– A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki…
– Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…

A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.

Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:

– Mi az a végtelen?
– Meddig fogsz szeretni?
– Mi nem ér véget soha?

Dunning és Kruger kétféle választípust talált.
– Mi az a végtelen?
– A te kérdezősködésed.

Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.

Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”

Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”

Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.

A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”

Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük:
– Tudod?
– Érted?
– Ugye?

Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz.
A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.

A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…

A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.

Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak:
– Utálom ezeket a ronda konténereket.
– Mikor vittél utoljára vacsorázni?
– Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.

Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.

Szülő az, aki szülőként viselkedik

Zoli régi barátunk. Sikeres vállalkozó, remek sportoló. Kosárlabda, síelés profi módon megy, a futball csak annyira, hogy még Miklós is befér a csapatba. Viszont sörözni a legjobb focimeccs után, például mert ott a pályabüfé. Zoli következetesen állítja, szülők nélkül nőtt fel. Igen, lakott együtt egy idősebb nővel és férfival, ha elment, mondta nekik: „helló”, ha megjött szintén. Volt ágya, a konyhában is talált enni. Szülőknek nem nevezte ezeket az embereket.

Egyszer síszerkót kértünk kölcsön Zolitól. Elképesztő gyűjteménye volt, szép rendben a garázs falán, négy autót körbevéve. Könnyen és gyorsan találtunk magunknak is, a gyerekeknek is teljes felszerelést.

Zoli kicsit érzelmes mosollyal elővett egy 34-es bakancsot.
– Hinnétek, hogy ebbe valaha belefért a lábam?
– Akkor még nyilván nem voltál 199 centis.
– Sem 120 kilós. És csak hat éves.
– Hoppá, akkor azért legalább síelni elvittek a szüleid!
– Dehogy! A szomszédok. Mindenhová ők vittek. Lali bácsi és Piri néni.
Döbbenten álltunk. Zoli végre mesélni kezdett. Valójában nálunk volt otthon, főleg, mert Tibi fiuk az osztálytársa volt. Testvérekként nőttek, fel, mindenhová négyesben mentek. Síelni, túrázni, zarándokutakra vitték.
– De hát akkor mégis voltak szüleid!
Zoli arcán döbbenet jelent meg.
– B@ßdmeg Miki! Tényleg. Negyvennégy éves vagyok, végre lettek szüleim is.

Évtizedes rejtély oldódott meg. Zoli olyan kedves, nyílt, jószándékú ember, olyan segítőkész és nagyvonalú, hogy bizony nehezen képzeltük el, milyen gyökérből szívhatta fel mindezt, ha egyszer a szülei olyan gyökerek voltak. Helyesebben a vér szerinti, a jogi értelemben vett szülei. Mert a pszichológiai szülei Lali bácsi és Piri néni voltak.

Na, ezzel aztán jól meggyőzzük a válófélben lévő szülőket! Minek is maradnának együtt, hiszen könnyen találnak a gyereküknek pszichológiai szülőt ahelyett a baromarcú helyett, akitől szabadulni kellene. A történetben azonban van még egy csavar. Valójában a nagyszülőkről van szó.

A válások jelentős része ugyanis onnan ered, hogy a két származási család értékrendje, státusza, érzelmi élete gyökeresen eltérő. Ez kergeti a párokat egyre mélyülő lojalitás-konfliktusba. Ez kezdetben, a közös identitás erősödő szakaszában elhanyagolható, ám a legapróbb repedésbe könnyen beszivárog a megáradó szülői jóakarat.

Ilyenkor jön az igazság, amire Zoli a csöppnyi bakancsokkal a kezében rádöbbent: Szülő az, aki szülőként viselkedik.

Kétélű fegyver ez. A válófélben lévő szülőtársak mondhatják: „Lehet, hogy te vagy a jog- és vérszerinti szülő, de a szeretőm lesz az igazi, a pszichológiai szülő.”

Mi itt arra a mozzanatra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a válófélben lévő párok szüleinek éppúgy kötelessége végigvizsgálni azokat a lehetőségeket, amiket a gyermekük és a párja sorra vesz. Akkor viselkednek igazán szülőként, ha párként bánnak velük, ha segítenek nekik tartani a közös identitást, a feltétlen elköteleződést, ha alaposan végigeszik azokat a körülményeket, amelyek egyiket vagy másikat az adott viselkedésmódra, működésmódra vezetik.

Ha szerepet téveszt a nagyszülő és pártoskodik, küzdelemre buzdít, aligha mondhatjuk, hogy gyerekével szülőként viselkedik. Olyankor, kedves szülőtársak, összpontosítsátok az erőiteket és védjétek meg magatokat. Akár lángpallossal is, akár azon az áron is, hogy kiveritek a támadókat, a magukat szülőnek álcázó idősebb embereket a családból.

További viszályra igazán nincs szükség, amikor amúgy is krízisben vagytok.

Káló

Péter indulatkezelési problémákkal jött el hozzánk, helyesebben felesége, Zsuzsa hozta. Otthonukban mindennaposak voltak az ordibálások, Zsuzsa attól tartott, a gyerekek elmenekülnek. Zsolti (17) egyszer már a határán volt, hogy megüsse az apját, Petra (15) pedig egyetemista srácokkal lógott, félő volt, hogy egyszer csak elkezd a koleszban csövezni.

Péter szerint akkor fogyott el a cérna, amikor harmadszor hozta meg a küldönc Zsolti megjavított okostelefonját. Havi 6 ezer a biztosítás, 30 az önrész, 100 a veszteség. Zsolti szerint addig is folyton ráordított az apja, hogy le fog esni a telefon. Két másikat is javíttattak, egyik az apjáé, másik Petráé. Azok összesen 60-ba kerültek. Okostelefon 160.

– Egy kezdő tanító havi fizetése!
– Egy hetet te is vállaltál a kezdők öröméből – szólt be Petra.
– Mintha háromezer tojást törnél össze!
– Kétezer M-eset és ezer XXL-eset – válaszolta Zsolti, mert egyszer már volt vásárolni.
– Hát akkor jól vigyázz azokra az XXS tojásaidra! – üvöltött Péter magából kikelve. – Legközelebb megkeresed az árát a kva okostelefonodnak.

Zsuzsa a szomszéd autóját húzta meg. Gyorsan intézkedett, ismerősnél 100 volt a javítás. Ha bevonják a kgb-t, ugrik a makulátlanság, indul a mutykolás a márkaszervizzel, szegény szomszédnak egész nyáron nem lett volna autója. Egy szó, mint száz: így gyors volt és baráti. Még egy jót söröztek is rá, de ezt a 10-et nem számolták be. Péter magán kívül volt.

– Legfeljebb 20 ezret bukunk, ha elvesznek egy-két bónusz pontot.
– De bénáztam.
– Ugyan! Ha olyan jó szomszéd, megértheti, hogy béna vagy. És figyeld meg, fikázni fogja, azt híreszteli majd, gányba csinálták, Sufnituning. Ennyi.

A legnehezebb akkor volt Péterrel, amikor előjött nagyapja kedvenc idézetével:
„Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, amint mondom, követendi gyász.”

– Meséljük a Darell-szintű sztorikat a korfui nyaralásról, neki viszont csak az jut eszébe, hogy egy penészes koszfészket ajánlott a légitársaság. Kifordultunk az ajtón, buktunk 70-et. 60-ért szuper helyen jól voltunk, nagyszerű társaságban, manchesteriekkel. Szerencsére az anyuka tudott angolul is, így akadt tolmácsunk.
– Jó, csak azt a végtelen hosszú utat nem éreztétek, amíg én egy görccsel a gyomromban vezettem a korfui éjszakában – öntötte el a tehetetlen düh Pétert.
– Másfél kilométer volt, később sokszor lesétáltam azt az utat Miriammal.
– De ezt honnan tudtam volna?
– Már odafelé mondta Zsolti, itt kellene lakni, mert látta, amint Miri a medence felé cigánykerekezik.
– Tényleg nagy hiba volt, hogy nem álltam bele a fékbe! – veszekedett Péter.
– Tovább élt volna az a macska – nyögte be Zsolti a bajuszkája alatt.

– A takarítónőnk is meglopott. A 300€ akkor még csak 90-et ért, jó kérdés, hová tegyük azt a tízest, amivel kevesebbet ér a pénzünk. Péter ordított, amikor be akartuk fizetni Petra síútját.
– !!%!
– Milyen jó, hogy anya addigra már sörözött a szomszéddal, mert biztosan feljelentett volna rasszista hangulatkeltésért…

– Zsuzsika biciklije kétszer kapott defektet, egyszer meg segítőkész fiúk elállították a váltóját. Mínusz 10. Azt inkább nem mondjuk, miket mondott Péter a fiúkra…
– Házibulinkon meg elloptak a vendégek egy Xtreme hangszórót, és egy kisebbet. Az 80 + 12 volt. Mínuszban, Szilveszterkor…
– Jó kis barátaitok vannak! – kelt ki magából megint Péter.
– Nem a barátaink.
– Mert tudjátok, ki volt?
– Persze.
– Ragaszkodom hozzá, hogy feljelentsük!
– Bence sose állna szóba Zsoltival.
– Mert?
– A bátyja volt. Drogos. Egyszer ellopta az anyja tamponjait.
– Visszavették tőle.
– Nem, használtak voltak – vigyorgott Zsolti, de majdnem kapott egy pofont.
– Bence bátyja bármit el tud adni. És szerezni is tud bármit. Például Xtreme hangszórót – mosolygott Petra.
– Féláron – tette hozzá Zsolti.
– A félárú Xtreme-et egy kocsmában felejtették a hátizsákban, 36 kiránduláspénzzel, iratokkal, hálózsákkal és márkás kulaccsal.
– Cakk-pakk 140 lenne a pakli csakli, de szerencsére félárú bóvlit loptak, így csak 100…
– Minő szerencse – csapott át vörösbe Péter.
– Szerintem szólunk Bencének és ötvenért megvan. Az ő területük – bizakodott Petra.

– De a színház is ilyen összetett történet! – mosolygott Zsuzsa.
– Attól még veszteség, hogy nem volt kedvem menni!
– Így fürödtél a megmentő szerepében. Ha lett volna nínó szerkód, azzal vitted volna Zsoltit.
– Hagyjuk a körítést! Kihagyott színház 20. Helyette magán sürgősségi ügyelet. Zsolti nagylábujja nem is tört el, a röntgent mégis ki kellett fizetni. 17 plusz 22 a vizsgálat. Az elegáns bot: 8.
– Ugyanez a kör bordával, bot nélkül, amikor a kosármeccsről vittek, 39 volt  – vigyorogtak a lányok.
– Nem vittek. Saját lábamon mentem, jöttem.
– Nem úgy, mint a csapat. Ők csak jöttek a saját lábukon.
– Naés?
– Az egyik elejtett egy karton kézműves sört.
– Hatos papírcsomagolást – helyesbített Péter. Arcán halvány mosoly.
– Térlefedési rekordot döntött.
– A WC és kamra, a konyha és a lépcsőház is tele lett habzó szilánkkal. A takinéninek fél napi munka, a sörveszteséggel együtt 10. Viszont megtaláltunk két üveg hidegen sajtolt prémiumminőségű bio tökmagolajat. Négy év alatt tönkrement. Az idei évhez számítsuk a veszteséget, vagy mondjam, hogy ha előbb ejtik el a sört, még jól is járunk?

– A lovat is a te kutyád marta meg! – használta ki a család a jókedv üdítő fuvallatát.
– Ugatott. Igaz, hogy megijesztette a lovat, de jogilag tiszták vagyunk.
– Különben nem esett volna le a lovas, nem törte volna mindkét csuklóját – horgadt fel Zsolti dühösen.
– Vettünk egy bidé rátétet fájdalomdíjul. 160. Jó barátság kerekedett vele, akárcsak a törött autójú szomszéddal.

Békülékenyebb lett a hangulat. Azt már együtt mesélték, hogy a lopós takinéni elhozta a tesóját kertészkedni. A gyökerénél vágta el a teraszt befutó vadszőlőt és az erkély csodás díszét, a borostyánt. Akkor, ott nem is vették észre. A tesó pedig saját javaslatára átállt kerítést mázolni. Több napi munkával lecsiszolta a deszkát, aztán eltűnt. Reggel hívták a takinénit, mondta, elfáradt a tesó. Nagyon. Zsuzsa megnézte az időjárás előrejelzést. Másnap egész napos eső. Ha a lecsiszolt deszka megszívja magát, orbitális szívás. Egész nap, mind a négyen mázoltak. Meg persze csiszoltak, mert a nehezebb helyeket otthagyta a fáradós takitesó.

– Jut eszembe takinéni. Úgy a vége felé felhív, hogy akkor ő most fáradt, mégis jöjjön-e? Mondtuk, persze, rendetlen a ház. Nem is tűnt fel, mit válaszol. Aztán eljött, ücsörgött itt, csücsült és telefonozott ott, szemét és ruhakupacok mindenütt. Meguntuk a botladozást, kérdeztük, mi van.
– Én kérdeztem, jöjjek-e mégis. Péterrel beszéltem, azt mondta, okvetlenül, teljesen széjjel van a ház.
– Ahogy tegnap hagytad – kiáltott közbe Péter tehetetlen dühében.
– Szóval igen. Hát tessék. Itt vagyok.

Nem sokkal ezután tűnt fel a száradó vadszőlő és borostyán. Azonnal mentek a kert végébe, a lonchoz. A balsejtelmük beigazolódott.

A fáradt tesók kis túlzással Péterék fél nyarát tönkre vágták, fél agyukat elcsiszolták, fél pénzüket ellopták. Talán miattuk a legfontosabb az új szemlélet, a káló. Mert ha azt mondják, belefér, sok átkozódástól óvják meg magukat. Meg is kérdeztük Pétert, tudja-e mi a káló?

– Naná. Az öregem benzinkutas volt.
– De mi az? – kérdezte Zsuzsa.
– Veszteség. Kalkulált veszteség – okította Péter.
– Mi lenne, ha a veszteségek alapján megbecsülnénk egy kálót? – tettük fel a kulcskérdést.
– Mindjárt összeszámolom pontosan – lelkendezett Zsuzsa.
– Ne fáradj vele. Az elv az érdekes – nézett ránk méltatást várva Péter. – Ha azt mondom, ez a kár éppúgy beletartozik a költségvetésbe mint az évi 400 gáz, 400 villany, 300 telefon, net és kábel, az évi 400 üzemanyag és 900 tandíj, a bevásárlások és a vendéglők és az utazások akkor szép lassan áthangolódhatunk arra, hogy a káló meg ennyi.

Legközelebb kettesben jöttek. Péternek megtetszett, hogy a tehetetlen düh, a mindenféle hibáztatás helyett ugyanúgy vegyék számításba a kálót, mint az autópályadíjat vagy a betegbiztosítást.

– A betegbiztosítás még egy rejtett káló tömeget mutat. Vannak olyan dolgok, amiket megveszünk, de gyakorlatilag nem használunk. Retró bólogatós kutya a kalaptartóra (nincs), ultramodern futócipő rekortánra (nincs), okosóra (nem mér), mágneses csoda-karkötő, élelmiszerkiegészítő (fosat), kabát, pulcsi, nadrág, hozzájuk való szekrény, szoba, ház.
– Ezekre majd jövőre tanulunk meg legyinteni. Az idei feladat sem piskóta. Rájöttem, tényleg felesleges összeszámolni az idei veszteséget. Ha jövőre százzal több lesz, akkor akadjunk ki, ha kétszázzal kevesebb, örvendezzünk?
– Vannak benne láncreakciók is. Ha például nem engedünk Bence zsarolásának a hátizsákkal, nem szerezzük vissza újra az Extreme hangrobbantót, a szemüvegre sem eshetett volna rá.
– Stílusos, retro Zeiss keretről van szó. Tétel. Inkább a jövő évi kálóba számoljuk.

Mi csendesen örültünk a többes szám első személy gyakorodásának, alakult az egyetértés.

– Ha viszont mindezekből a károkból tragédiát csinálunk, a folyamatossá összeálló stressz gyötör meg minket, aminek következménye magas vérnyomás, szívbaj, veseelégtelenség, hosszú, kínos fulladásos halál, amit már alig vár a környezet, mert ráunnak a dühöngésre, morgásra, folyamatos kioktatásra.
– Erekciós zavarok – mosolyodott el Zsuzsa.
– A Viagra káló? – kérdezte halkan Péter.
– Korkérdés.
– Csak viccelek ám. Igazából azért voltam ilyen engedékeny, mert ha eldurran a fejem, utána hosszú a mosolyszünet, és akkor másom készül eldurranni, ezért durran el még hamarabb a fejem.
– Van máshol is kiszállás, nem csak a kálónál…

Ui.: Jó tréfa lett volna megkérdezni, kálónak tartják-e a nálunk töltött több mint három órát, de elfelejtettük. Nagy kár.