– Puncsot kérek!
– De hát azt adott a néni. Kóstold csak meg!
– Ez nem puncs.
– Akkor mutasd meg, melyik a puncs!
– Az.
– Az eper.
– Azt kérek.
– Jó, akkor én elnyalogatom a puncsot.
– Puncsot kérek, nem epret.
– De az eper…

Azt hinnénk, hisztit látunk, lezuhant a gyerek vércukorszintje, azért vágja földhöz a fagyit. Valójában szabadulási akció tehetetlen tanúi vagyunk. A gyerek segítségért kiált. Látni a szemén, ahogy kontaktust keres. Persze a felnőttek kerülik a kontaktust. Hamar megkapnák:

– Mit bámul?!      
– Törődjön a maga dolgával!
– Belépőt persze nem fizetnek…

Ha pedig valaki megpróbálná kicsit megölelgetni, csendesen szeretgetni a gyerkőcöt, hamar bilincsbe kerülne. Pedig éppen erre vágyna csórikám. A jog uralma helyett a szeretetre való jogát érvényesítené. Azt, ami járna neki.

A kis túsz egyre reménytelenebbnek érzi a sorsát, és mivel az elszigetelés, a mozgásszabadság korlátozása, a folyamatos kritika a lelki bántalmazás tünetei, hát bizony egyre ritkábbak lesznek a kitörések. A közösségben már elszigetelődik, a felnőttekben immár nem bízik.

Szerencsére a túsztartó is nehezen viseli a helyzetet, igyekszik lepasszolni a gyereket. És ekkor léphet be a pszichológiai szülő. Egyetlen vele megélt élmény életre szóló reménységet, biztonságot ad. Ha pedig a sors olyan kegyes, szülére lel.

Lelkünk mélyén cseng-bong az „édes szülém” megszólítás. Ma már legtöbben úgy értik, édesanyám, szülőanyám. Pedig sokkal szélesebb a jelentése. Lehet dadus, kedves szomszéd vagy rokon, aki a gyermekkel van.

Nagy luxus ugyanis a tettre kész, alkotó édesanyának naphosszat a gyerekek mellett sertepertélni. Elvannak azok egymással, magukban, vagy éppen a kedves szülével, aki néha mesél, néha ételt kínál, többnyire meg a szeme sarkából figyel.

A szüle egy életen át szüle marad, akár édesanya, akár édes dada a kedves nénike.

És a gyerekkel mi lesz? Ifjonc, aztán maga is szülő. Egyszercsak szembesül a kérdéssel: lehet-e más is édes szüléje a gyermekének? Megszólal a vészcsengő: anya csak egy van. Megszólal a vészmadár: használd ki azt a pár rövid évet a gyerekkel! Megszólal a riasztás: anya csak egy van, el a kezekkel a gyerekemtől.

Létrejön az a riasztó helyzet, amiben először anyósék, majd a saját szülők, végül a házastárs, jellemzően a férj is eltávolíttatik. Az ok pedig az önzés. A kapzsiság.

Így válik sok gyermek tulajdonná. Egyéni, személyi, magántulajdonná. Ezáltal egyre problémásabb lesz, a kizárólagos tulajdonos pedig egyre nehezebben bír vele, de fél bárkit bevonni, hiszen azzal elismerné, hogy nehezen bír a kisajátított birtoktárggyal.

Hagyományosan azonban a gyermek kortárs közösségbe való, és annak örül, ha sok-sok szüle tekintetét érzi magán. Felfogásunk, a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia szerint a gyerek horda-lény. Arra van kódolva, hogy tucatnyi másik társaságában legyen, szülék biztonságos körében.

A kisajátított gyereket könnyű felismerni közszereplései alkalmával. Igyekszik felhívni magára a figyelmet. Így reméli segítségül hívni a lehetséges szüléket. Az ürügy természetesen jó magyarázatot kínál, hiszen a gyermek tudattalanul igyekszik szabadulni a fogságból.

Kultúránkban a jelenség könnyen társul egy társsal. A kisajátító szülő megosztja tulajdonát társával. Az anya jellemzően a nagymamával. Kettesben elfogadják a közös ellenségképet, az apát, vagy bárkit, aki megpróbálná kiszabadítani a gyereket. De fogvatartó lehet az apa, társa pedig élettársa vagy szülei – édesanyja, esetleg édesapja. Egy ilyen szövetség gyakran annyival erősebb a lelkileg felmorzsolódott anyánál, hogy önbeteljesítő jóslatként valóban alkalmatlanná teszi a gyermek nevelésére.