Ebben az évben volt az utolsó szakasza annak a hosszú előadássorozatnak, amelyet Mosonmagyaróvárott kezdtünk, Szombathelyen folytattunk és Tatabányán fejeztünk be. A szervezés óriási munkáját Pannika (Dr. Orbán Józsefné) vezetésével egy feledhetetlen csapat végezte. Nevelési tapasztalatok, értékes gondolatok kincseit halmoztuk fel a Szülők Kézikönyve oldalon, itt azonban most Pannika iránti szeretetünket fejezzük ki.

Pannikát a tündércsapdában találtuk.
Alaposan megijedtünk, amikor csillogó felhőcskéket láttunk felszállni. Rohantunkban így lihegtünk:
– Szegényke biztosan vergődik, a szárnyáról potyog a csillám.
– Minek is tettük ki a csapdát, ha egyszer nem figyelünk rá!
– Azért mégiscsak jó, hogy végre fogtunk vele valamit.
– És ha nem is tündér?
Ahogy közelebb értünk, megnyugodtunk. Tündér volt a csapdában. Kis kendőbe gyűjtötte a csalinak szánt csillagport, aztán kirázta. Beállt az ajtóba, úgy rázta ki, hogy a szél jó irányba vigye. A felhőcskék összeálltak és amolyan Tejutat alkottak. Hetvenet számoltunk.
– Tettem még a csalihoz, hogy tartsa az ajtót. Egyébként, ha veszek el a jóságból, aligha csapódik be az ajtó, mert rozsdás.
– Röösstelljüük…
– Van nálam olaj, tudjátok, azzal teszek mindent könnyebbé. Gyere lányom, mint a varrógépet, úgy csöppentesd meg!
– Tessék mondani, jó csali a jóság?
– Persze. Engem az csalt ide. Púposra tettem a csalitálat, különben azt hinnétek, elég van benne.
– Tényleg a Dunát tetszel figyelni innen?
– Igen. Hajót várok. Az utasok arcán annyi az öröm és csodálat, hogy sokszor alig tudok felszállni vele. De még így is én bírom a legjobban.
– Pedig mindkettő nehéz. Nagyon nehéz.
– Főleg a tisztelet.
– Nekünk könnyű tégednénit tisztelni, csodálni.
– Örülök. Azért ne hetvenkedjetek!