Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.

László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél!
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.

– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?

László elmesélte, amikor a Családi kör című verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.”
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
„Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.”
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve azt tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki, azt viszont előírta, hogy előbb a régebbi ételt kell elfogyasztani. Mire az újabban vásárolt kenyérhez jutott a család, addigra az is épp megszáradt.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának. Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert legtöbbször észre sem vesszük őket – hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.

Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés-típus a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” olyankor használatos, amikor a gyerek szeretne valamit, de mi eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a rég áhított papa-bicskát. Ekkor a mama hirtelen kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz, egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, ahová irányítják a figyelmét. Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat efféle mozzanatai iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, amikor a kémia tanár azt mondja:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során a kétségbeesett szülők már szimbolikusba transzformálják a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem. Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Egy másik, életre szóló atyai intelem: „Tanulj fiam, mert nem vagy zseni!”
Géza élete merő küzdelem volt ezzel a sorskönyv mondattal. Amit elért tanulással, azt felrúgta egy zseni-gesztussal. A csúcspontot az jelentette, amikor országos tudományos diákköri dolgozatával első helyen végzett, a díjat azonban nem vette át. Zseni módjára viselkedett, miközben szorgalmas kutatómunkát végzett.
Ez lett a tudatos válasza a nem is tudatosult sorskönyv mondatra. És a tudattalan?
A már felnőtt Géza szorgalmasan dolgozik adatelemzőként, miközben zseniális eredményeket hoz ki az adatokból. Olyan mintázatokat emel ki, amelyekre óriás-cég marketingjét lehet építeni.
Mégis, mi a különbség egy mély értelmű bölcsesség, egy ordas marhaság és a sorskönyv mondat között? Előbbi kettő között csupán az értelmezési keret. Erre most azért nem adunk konkrét példát, mert írásban nehéz keretet változtatni.
A sorskönyv mondat lényege az a helyzet, amelyben elhangzik. Amikor valaki érzelmi, lelki értelemben nyitott állapotban van, olyankor könnyen kap kiemelt szerepet bármi, ami abban a helyzetben elhangzik: beég emlékezetébe, sorsa vezérmotívumává válik.

Gézát meghökkentette, kiszolgáltatottá tette édesapja furcsa viselkedése. A legtöbb apa akkor is biztatja gyermekét, ha nincs teljesen meggyőződve zsenialitásáról. A „nem vagy zseni” apai kijelentés megrázta a fiút, úgy érezte, komoly támadás érte, figyelme kiélesedett, valamennyi érzékszervi modalitása beaktiválódott. Emiatt kiemelkedő, a trauma határát súroló élmény lett, ami érte. Máig emlékszik apja hangjára és hanghordozására, az ebédlőbútor mintázatára, a sarkok félhomályára, az apja mozdulatára, amivel megsimogatta a fejét.

A sorskönyv mondatok kiemelkedően hatásos fajtái a slágerek. Nagy esély van ezeket olyan helyzetben meghallani, amikor személyiségünk nyitott a sorskönyv mondatokra, ráadásul a szövegek egyik-másik sora úgy beleeszi magát a fülünkbe, aztán folyton eszünkbe jut.
Ilyen helyzetet éltünk meg Edittel. Külföldön élt, lassan már hullatta szirmait, de még mindig nem sikerült elköteleződnie. Több kört leírtunk, mire rájöttünk arra a hiedelemére, hogy a távkapcsolat jobb, mint a folyamatos együttélés.
Természetesen szüleire kezdtünk fókuszálni, hátha náluk tapasztalta, hogy hosszabb külön töltött idő után nagyon örültek egymásnak. Netán édesapa hajóskapitány vagy aranyásó volt? Nem bizony! Edit szülei unalmas hétköznapok egyhangú sorát élték egymással, ha valakinek komolyabban sikerült bemozgatni az édesanyát, hát az Szécsi Pali volt.
– Jut eszébe dala? – kérdeztük Editet.
– Jaj, mindet tudom kívülről. Az egész házban ő szólt – felelte.
– Mégis, melyik jut legelőször eszébe?
– Talán az, amelyiknek az elején nem énekel, csak beszél azon a meleg hangján.
– Mit mond?
– Jaj, olyan gáz! Talán csak azért erre emlékszem, mert anyám ezt vele mondta, vagyis inkább vele énekelte. Próbálta énekelni…
– Nos?
– „Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja…”

Érződött, ahogy átszakad a gát. Szép lassan kiderült: ez a mondat irányította Edit életét. Alapigazságként fogadta el tudattalanul. Ahogy a gravitációt, a napsütést vagy a politikai ígérgetést. Négy évtizeden át jutott eszébe, valahányszor újabb táv-párkapcsolatot kezdett. És a sorskönyv mondat persze egyben önbeteljesítő jóslattá is vált. A „nagy tüzet” nyilván fellobbantotta volna a távollét. Csakhogy amint a távolság miatt a még friss kapcsolatban valami nehézség adódott, máris bebizonyosodott: bizony, ez is csak szalmalángocska. Azaz: nem érdemes a folytatásra. Főleg nem elköteleződésre…