– De tényleg: ágynyugalom, pihi! – egy fél évvel ezelőtt írtuk. Azért, mert ki kellett írni magunkból.
– Aha, aha, igen, persze – jött rá a válasz, pontosan abban a hangnemben, ahogy a kamasz válaszol szüleinek, nagyszüleinek, akik az agyára mennek.
Aztán hónapokig csönd. Reménykedtünk. Aztán jött a hír: azért nem jelentkeztek, mert szövődmény jelentkezett. Nem az agyára ment a vír, a szívére vette az úr/hölgy.
Nagy kérdés, hogyan keveredjünk ki az „Ugye megmondtam!” buta szülői kliséjéből? Meglehet, igazunk sem volt igazán, talán akkor is ez lenne a helyzet, ha tényleg betartották volna az ágynyugalom, pihi dörgedelmet.
De mi van, ha mégsem „kikeveredni” ebből a helyzetből, hanem inkább alaposabban körbejárni? Hiszen klasszikus játszma, hokedli modellünk minden lábát érinti.
A szülői és a gyermeki én közötti konfliktus elsősorban a gondoskodás dimenzióban bontakozik ki: gyermekek, unokák helyezkednek gondoskodó, aggodalmaskodó szerepbe szüleikkel, nagyszüleikkel szemben. Azok pedig vagy berémülnek, mint az egészen kicsi gyerekek, vagy felhorgadnak, mint a kamaszok.
Játszmák alakulnak ki a megélhetés dimenzióban is, hiszen a kezdeti nagy hörcsög-hisztiből maradt még vissza felhalmozás, az ingyenes kiszállítás értékhatárának elérése érdekében pedig látszólag racionális döntések születnek konfliktust okozó dolgok megvásárlásáról.
– Hová tesszük ezt a vackot a következő lomtalanításig?
– Arra gondoltam, ha megveszem, ingyenes lesz a kiszállítás…
Közben jól tudjuk, a szorongás irányítja igazán ezt a fajta ingerültséget.
A társas dimenzióba átszivárog a távolságtartás parancsa. Gyakorlatilag bárkivel beszélgethetnénk órák hosszat telefonon, de a tudattalannak nehéz leválasztani a tilalmat.
Olyan ez, mint amikor áramszünet van: „Igen, a mikro, az persze nem működik, a fürdőben sem ég a villany, de a gáz, az csak gáz. Persze, a gyújtószikra elektromos, de az pótolható gyufával, a sütő viszont tényleg elektromos. Az okostelefon gond nélkül megy, csak fel kell majd tölteni. Bár megy a gáztűzhely, mert begyújtottuk gyufával, attól még nem működik a gázkazán, hiába ég az őrláng.” – Éppen így keveredik meg agyunk evolúciós huzalozása, mert nincs felkészülve az érintés és az érintkezés különválasztására. Tudatosan persze megy, de tudattalanul feszültség, tehetetlen düh keletkezik.
– Miért nem képesek felhívni? A tárgyalás előtt kikérték a véleményünket, alaposan elbeszélgettünk, aztán most nagy büdös csönd.
– Hívtak, amikor úton voltak a szülészetre, most meg semmi. Mi lehet a baj?
– Kérdezték, lehetséges-e, hogy a szaglás mellett az ízlelés is elveszik, most meg egy hete csönd. Lélegeztető gépen vannak? Vagy mégis elmentek síelni a negatív teszttel?
Úgy tűnik, mintha a vírus valahogy levágott volna egy visszajelzés-hurkot a kommunikációról. Feljebb tette a kapcsolatteremtés ingerküszöbét. Indokoltnak tűnik megkeresni valakit, ha baj van, de a szokásos kedvesség, simogatás, csevegés már gondot jelent. Hiába történik teljesen veszélytelenül, telefonon. Tudattalanunk ezt nem érti, nem tudja feldolgozni. Közeli szeretteinket is úgy hívjuk, mint a mentőt, a tűzoltót vagy a rendőrt: csak ha nagyon indokolt, de akkor sincs csevegés, bratyizás, traccsparti.
Ezzel el is érkeztünk az érintés dimenzióhoz – ha úgy tetszik, hokedlink negyedik lábához. Itt is feleslegesen tevődik át a gátlás, hiszen a távolságtartás másokra vonatkozik, de tudattalanunk itt sem tud igazán különbséget tenni. Valami olyan modellre építhet, mint a társasági események. Az érzéki csók a templomban vagy az anyakönyvvezető előtt erős kivétel. Nem is hozza igazán lázba az ifjú párt. A lagziban már lehet lassúzni, de ott is inkább a menyasszonytáncon van a hangsúly. Szóval a távolságtartás átléptet minket egy „frakkos-abroncsos” kódba, amiből nehéz kikecmeregni a házastársaknak, a szülőtársaknak és a gyereknek.
Ennyit az értelmezésről a játszma- és a hokedli modell keretében. Várjuk, hogy lelkes pszichológushallgatók, péhádézók rárepüljenek a témára. Érdekes tézis lenne a maszk levevés és a kivillanó boka erotikájának összehasonlítása.
