Ingyenebéd

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.

A rossz szabály is jobb, mint a semmilyen

Gyakorló ügyvéd barátunk idézte Tersztyányszky Ödön alkotmánybírót:

„Ha nyitva az ablakod, és valaki bekiabál, hogy add neki a csillárt, akaszd le, add ki neki, vigye.”

Hirtelen egy igehellyel válaszoltunk:

„Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is.” (Mt5)

Azután valahogy a csilláros példázat rámutatott az igehely számunkra mélyebb értelmére: rengeteg energiát takarítunk meg a békességgel. Vegyük azt az esetet, hogy a bekiabálónak nemet mondunk. Könnyen lehet, hogy átkozódni, fenyegetődzni kezd. Megfélemlít. Riasztót szereltetünk a csillár árának többszöröséért. A riasztó néha téved, éjjel egy kóbor macska miatt felveri a szomszédságot, mehetünk át bocsánatért.

A békesség mellett a tradíciók is vigyáznak erőforrásainkra.

Paradox módon régebben nehezebb volt a legtöbb pár megélhetése, mégis kevesebb gondot jelentett az összecsiszolódás a megélhetés terén. Megvoltak az együttműködés hagyományai. A férfi és a nő tevékenységi köre, az anya és az apa feladatai. Nem merünk példát hozni, méhkasba nyúlnánk, hiszen mostanában ezeket a területeket egyénileg osztják be a párok, ezzel pedig kénytelen, vagy örömmel, de nagyon komoly szellemi terhet vesznek magukra. Elképesztően sok döntést kell hihetetlenük gyakran meghozni.

Könnyedén hangzik:

– Persze, majd megbeszéljük.

– Ezen csak nem fogunk összeveszni.

– Majd megoldjuk, ahogy jön.

– Aki megérzi a gyereken, hogy aktuális, kicseréli a pelenkáját.

– Ha behajítok valamit a szennyesbe, látom, hogy van egy mosásnyi adag, hát berakom a gépbe.

– Ha lejár a mosogatógép, pittyen egyet, aki éppen ott van, kirakodja.

– Az tankol, akinél fogytán a benzin, lemosatja a szélvédőt is, a készséges kutas közben meg tudja nézetni az ablakmosót, az olajat és a guminyomást, van idő beugrani a shopba tarhonyáért és folyékony szappanért.

Gondolatkísérlet: a parlament rendezni akarja a mosógép berakásának jogait és kötelességeit. Csak látszólag piszlicsáré dolog. A feministák szeretnék kimenteni a nőket, a konzervatívok a klasszikus családfőt védenék, a családpártiak a gyerekek jogait tisztáznák, a nyugdíjas érdekképviseletek is hallatnák reszketeg hangjukat. Végül az ellenzék tüntetést szervezne a háztartási rabszolgaság ellen. Több száz parlamenti képviselő több ezer munkaóráját, szakértői és média stábokat mozgósítana a dolog, a közvélemény pedig erősen megoszlana. A törésvonalakba szélsőségek fészkelnék be magukat.

A poén, hogy az üzemanyagszint-jelző figyelmeztetése hasonló ribilliót indít el az érzelmek parlamentjében. Ha éppen a feleség ül az autóban, úgy gondolja, ráér a tarhonya, most nincs idő átvizsgáltatni az autót. A férj is gondolhatja, elmegy még ennyivel két napig a kicsi kocsi, úgyis csak az ovi köröket járják. Valamit mondott ugyan anyu tarhonyáról, dörzsölt kell, vagy ilyesmit. Fel kellene hívni, de most kizökkenne a projekt leadásból. Igaz, ha majd reggel viszi a gyereket, sirbákol, hogy el kellett volna mennem tankolni.

Ha viszont az a szabály, hogy az első csippantó jelre, az első alkalmas helyen tankolás, akkor legfeljebb egy sóhajtás, aztán az van, hogy ez van. Elég egyszer meghozni egy szabályt, és máris megtakaríthatjuk a tarhonyás köröket.

– Ugyan már, – jöhet az ellenvetés – legalább mi ne toporogjunk lényegtelen dolgokkal, mint a politikusok!

– Ha ilyen merev szabályok irányítanák az életünket, házassági robotok lennénk.

– Hol maradnak az érzelmek? Szeretettel mindent meg lehet oldani.

Valóban ezt gondoljuk, csak hát nem ezt tesszük. Tudattalanunk másképpen működik. Nem tudja, mi a lényeges. Olyan, mint egy csekk. Lehet ráírni ezret, vagy ezermilliót. Nagyjából ugyanúgy néz ki. A döntés önmagában, akár lényeges, akár lényegtelen dologról szól, hatalmas energiákat mozgósít, használ fel, esetünkben pedig pazarol. Az elmét egyáltalán nem élesíti, viszont kimeríti az érzelmi erőforrásokat. A következő történik: érzelmi központunk megalkotja a döntés által létrejövő helyzet modelljét. Előkeres a múltból egy hasonló modellt, azt a jövőbe vetíti, majd megvizsgálja, hogyan válna be. Jobb esetben elfogadja, különben újabb megoldást keres. Agyunk ilyenkor ezerrel pörög, a kimerülő érzelmi energiák pedig visszahatnak a párkapcsolatra.

Még a rossz szabály is jobb, mint a semmilyen. Autós hasonlattal: Beleépül a mozgásunkba, automatikussá válik, mikor adunk gázt, mikor lépünk a fékre. Ettől még örömmel használhatjuk autónkat, sőt, jól sikerülhet a kirándulás, biztonságban visszük haza a bébiszittert. A párkapcsolat is annál jobb, minél kevesebb felesleges döntéssel terheljük. A gyermeknevelésben pedig kifejezetten a pontos napirendre építenek az intézmények, csak az egyetemen nem csengetnek már be.

A párkapcsolat óriási alkotó ereje abban áll, hogy a megoldott problémákból képes szabályokat, szokásokat létrehozni. A házasságon belül külön előny, ha ezt a gyerekkel együttműködve tesszük.

Tersztyányszky Ödön alkotmánybíró sokat tudhat a békesség erejéről: nagyapja hős katona, olimpiai vívóbajnok. Megalapozott családi tradíció rendje biztosítja a sikeres, alkotó életet immár egy évszázada.

Posztok

Jönnek a visszajelzések. Örömmel vesszük őket. Többnyire arról tudósítanak, hogy együtt a család, helyreállt a párkapcsolat, jól működik az új párkapcsolat. Csakhogy gyakran jelenik meg az örvendő arcokon némi zavar. A kamera okozza. Esetünkben jogosan, hiszen a boldog pillanatot, a katartikus élményt átélő ember aligha sejtheti, hogy a felvétel párkapcsolati terapeutáknál landol. Pedig igen. És még ki tudja, hol.

Nem, nem a közösségi médián posztolásról fogunk itt vekengeni. Sirbákolni. Lamentálni.

A lencsének esünk neki, ami a képernyők szeme. Figyel. Méghozzá az élmények kellős közepén figyel be. A transz örömében arra késztet, hogy igazítsunk egyet a frizuránkon, a ruhánkon, az arcvonásainkon. És ezzel ki is emel a jelenből, az arany pillanatból! Mered ránk és arra késztet, hogy azok szemével lássuk magunkat, akik majd rajta keresztül néznek. Hogy eszünkbe villanjon, mit fog szólni a volt párunk, a féltékeny kollegánk, a szomszédunk – bárki, aki amúgy benne van kapcsolatrendszerünkben.

Amikor az élmény pillanataiban lencse mered ránk, a Nagy Testvér jelenik meg.

Azt, hogy ennek hatására mi zajlik bennünk, evolúciós alapon tudjuk megvilágítani.

A nappali pávaszemek már kora tavasszal repülnek

A rovargyűjtemény azért jó kiindulás, mert középpontjában ott van a pávaszemes lepke, mely azonnal odavonzza tekintetünket. Miért? Óriás „szemei” bekapcsolják a velünk született viselkedésmódot: „légy éber, figyelnek!”. Amikor valaki valahonnan figyel bennünket, feszültséget kelt. Ezt általában úgy ismerjük, mint vizsgadrukk, vagy lámpaláz. A bénító szorongást debilizálónak, a teljesítménynövelőt facilitálónak nevezzük. Nos, a figyelő szempár debilizál. Bénít. Tehetetlenségérzést, dühöt kelt.

A figyelő szempár egész országok életét tette tönkre a történelem során, amikor a mindent átszövő szent inkvizíció, vagy a titkosszolgálat figyelő szempárja indukált tehetetlen dühöt az emberekben, amit újfent jelentettek a besúgók – így beindult az ördögi kör.

Párkapcsolatban a megcsalt fél érez magán figyelő szempárt. Úgy érzi, a párja kiadja a szeretőjének, ezért él át tehetetlen dühöt, ami akár még őrjöngésbe is válthat. Vagy letargiába. A titkosszolgálat folyamatos jelentéseinek kitett emberek is könnyen süllyednek letargiába, vesztik el alkotó örömüket.

Jaj, mégis a közösségi médián posztolásról kezdtünk vekengeni. Sirbákolni. Lamentálni. Ellenséggé tették a lencsét. Egykor az örömteli pillanatok, a katartikus élmények vagy éppen a traumák megörökítője volt a kamera. Akkor készítettünk drágán felvételeket, amikor arany pillanatokat akartunk rögzíteni. A felvételek a családi albumba kerültek, esetleg képeslapon elküldtük az érintetteknek. A legjobb képek a nappali falára kerültek.

Dilemma, hogy tiszteljük-e a hagyományt, vagy épp akkor mondjunk le a felvétel lehetőségéről, amikor korlátlanul áll rendelkezésünkre. Egy kicsit hasonlít a helyzet az autó használatához, a kalóriagazdag ételek fogyasztásához és a képernyő élvezetéhez.

(A kép forrása: https://www.turistamagazin.hu/hir/a-nappali-pavaszemek-mar-kora-tavasszal-repulnek)

Aha, aha, igen, persze!

– De tényleg: ágynyugalom, pihi! – egy fél évvel ezelőtt írtuk. Azért, mert ki kellett írni magunkból.
– Aha, aha, igen, persze – jött rá a válasz, pontosan abban a hangnemben, ahogy a kamasz válaszol szüleinek, nagyszüleinek, akik az agyára mennek.
Aztán hónapokig csönd. Reménykedtünk. Aztán jött a hír: azért nem jelentkeztek, mert szövődmény jelentkezett. Nem az agyára ment a vír, a szívére vette az úr/hölgy.

Nagy kérdés, hogyan keveredjünk ki az „Ugye megmondtam!” buta szülői kliséjéből? Meglehet, igazunk sem volt igazán, talán akkor is ez lenne a helyzet, ha tényleg betartották volna az ágynyugalom, pihi dörgedelmet.
De mi van, ha mégsem „kikeveredni” ebből a helyzetből, hanem inkább alaposabban körbejárni? Hiszen klasszikus játszma, hokedli modellünk minden lábát érinti.

A szülői és a gyermeki én közötti konfliktus elsősorban a gondoskodás dimenzióban bontakozik ki: gyermekek, unokák helyezkednek gondoskodó, aggodalmaskodó szerepbe szüleikkel, nagyszüleikkel szemben. Azok pedig vagy berémülnek, mint az egészen kicsi gyerekek, vagy felhorgadnak, mint a kamaszok.

Játszmák alakulnak ki a megélhetés dimenzióban is, hiszen a kezdeti nagy hörcsög-hisztiből maradt még vissza felhalmozás, az ingyenes kiszállítás értékhatárának elérése érdekében pedig látszólag racionális döntések születnek konfliktust okozó dolgok megvásárlásáról.
– Hová tesszük ezt a vackot a következő lomtalanításig?
– Arra gondoltam, ha megveszem, ingyenes lesz a kiszállítás…
Közben jól tudjuk, a szorongás irányítja igazán ezt a fajta ingerültséget.

A társas dimenzióba átszivárog a távolságtartás parancsa. Gyakorlatilag bárkivel beszélgethetnénk órák hosszat telefonon, de a tudattalannak nehéz leválasztani a tilalmat.

Olyan ez, mint amikor áramszünet van: „Igen, a mikro, az persze nem működik, a fürdőben sem ég a villany, de a gáz, az csak gáz. Persze, a gyújtószikra elektromos, de az pótolható gyufával, a sütő viszont tényleg elektromos. Az okostelefon gond nélkül megy, csak fel kell majd tölteni. Bár megy a gáztűzhely, mert begyújtottuk gyufával, attól még nem működik a gázkazán, hiába ég az őrláng.” – Éppen így keveredik meg agyunk evolúciós huzalozása, mert nincs felkészülve az érintés és az érintkezés különválasztására. Tudatosan persze megy, de tudattalanul feszültség, tehetetlen düh keletkezik.
– Miért nem képesek felhívni? A tárgyalás előtt kikérték a véleményünket, alaposan elbeszélgettünk, aztán most nagy büdös csönd.
– Hívtak, amikor úton voltak a szülészetre, most meg semmi. Mi lehet a baj?
– Kérdezték, lehetséges-e, hogy a szaglás mellett az ízlelés is elveszik, most meg egy hete csönd. Lélegeztető gépen vannak? Vagy mégis elmentek síelni a negatív teszttel?

Úgy tűnik, mintha a vírus valahogy levágott volna egy visszajelzés-hurkot a kommunikációról. Feljebb tette a kapcsolatteremtés ingerküszöbét. Indokoltnak tűnik megkeresni valakit, ha baj van, de a szokásos kedvesség, simogatás, csevegés már gondot jelent. Hiába történik teljesen veszélytelenül, telefonon. Tudattalanunk ezt nem érti, nem tudja feldolgozni. Közeli szeretteinket is úgy hívjuk, mint a mentőt, a tűzoltót vagy a rendőrt: csak ha nagyon indokolt, de akkor sincs csevegés, bratyizás, traccsparti.

Ezzel el is érkeztünk az érintés dimenzióhoz – ha úgy tetszik, hokedlink negyedik lábához. Itt is feleslegesen tevődik át a gátlás, hiszen a távolságtartás másokra vonatkozik, de tudattalanunk itt sem tud igazán különbséget tenni. Valami olyan modellre építhet, mint a társasági események. Az érzéki csók a templomban vagy az anyakönyvvezető előtt erős kivétel. Nem is hozza igazán lázba az ifjú párt. A lagziban már lehet lassúzni, de ott is inkább a menyasszonytáncon van a hangsúly. Szóval a távolságtartás átléptet minket egy „frakkos-abroncsos” kódba, amiből nehéz kikecmeregni a házastársaknak, a szülőtársaknak és a gyereknek.

Ennyit az értelmezésről a játszma- és a hokedli modell keretében. Várjuk, hogy lelkes pszichológushallgatók, péhádézók rárepüljenek a témára. Érdekes tézis lenne a maszk levevés és a kivillanó boka erotikájának összehasonlítása.

Párkapcsolat-gazdagítás másképp

A Házaskunyhóval szerzett immár másfél éves pozitív tapasztalatainkon és párkapcsolati sikereken felbuzdulva 12 részes online kapcsolatgazdagító programot dolgoztunk ki azoknak a pároknak, akik szeretnének a saját otthonukban maradva tenni magukért, egymásért, a párkapcsolatuk, házasságuk épüléséért.

A program férfiaknak szóló anyagát Miklós, a nőknek szólót Zelka írta, és bár a hangvételük némileg különbözik, ugyanazon az úton vezetik végig a pár két tagját – egymás felé.

A folyamatban vannak tesztek, adódik sok önálló megfontolni való (ez biztosítja az autonómiát – avagy a most divatos kifejezéssel „én-időt” – a pár tagjainak), és persze tartalmaz az anyag olyan csomópontokat is, ahol a közös megbeszélésnek, az együttes meggondolásnak van tere (a társas szükséglet kielégítéséhez adva építő tartalmat).

A humor és a játékos megközelítés mellett megjelennek az alapszükségleteket (pl. házastársi ágy, közös asztal) és a fő párkapcsolati dimenziókat (pl. gondoskodás, megélhetés) érintő mélyebb témák is, ám mindvégig a pozitív szemléletet, a „Mit tehetünk, hogy még jobb legyen?” elvet megtartva.

A 12 részt külön-külön küldjük a pár két tagjának, így mindketten saját ritmusukban haladhatnak. Igény szerint lehetőség van a felmerült kérdéseket telefonon, cseten vagy e-mailben velünk is egyeztetni, ami alkalmat ad az érzelmi és gondolati folyamat személyekhez és konkrét párkapcsolati helyzethez igazítására – de természetesen ez nem elvárás, csupán egy opció: a program az aktív beavatkozásunk nélkül is remekül működik.

Akik jobban szeretik a papír-ceruza alapú megközelítést, azoknak az online forma helyett a webkönyvesboltunkban kapható Párkapcsolati áttekintő csomagot ajánljuk.

Online párkapcsolat-gazdagításra jelentkezés, érdeklődés a baktay@baktay.hu címen.