Gyors élet, lassú halál?

A találmány

– Tudom, hogy egy rom ez az autó – hadarta Bóna úr ezer dolga közt, – viszont van rajta vonóhorog, és nekem sokat kell fuvaroznom, hogy megépíthessem a találmányom prototípusát. Ha kész, vége az ilyen autóknak, akkor meg minek vegyek jobbat arra a rövid időre. Különben sincs pénzem, el sem tudják képzelni, milyen uzsorások a bankok, a húsz milliót érő házunkra másfelet is alig adtak, azt is csak úgy, hogy azonnal el kell kezdeni törleszteni, úgyhogy most otthon azon megy a rinya, hogy elárverezik a fejünk fölül a házat. Mert ugye már két részlettel lógok…
– Gyerekek?
– Már nagyok, a legkisebb 11, a középső 16, a nagy már teljesen a saját lábán áll, azt hiszem 22.
Szépen lassan kirajzolódott egy végső kétségbeesésben, hidegben, létbizonytalanságban élő család képe. De Bóna úr hamar rátért találmánya ismertetésére. Azt a konstrukciót ajánlotta, hogy beleadjuk az autót, azután egy százalékkal csendestársak vagyunk.
Kiteregette az asztalon a tervrajzot: egy hatalmas kerék, amiben belül rekeszek voltak.
– A lényeg, hogy a sebesség négyzetesen arányos a magassággal…
– …?
– Úgy értem, ha valamit kétszer olyan magasról dobok le, akkor az négyszer olyan gyorsan csapódik le.
– Nagyjából…
– Namost. Ennek a keréknek a belsejében ideteszek egy súlyt, ebbe a rekeszbe, amelyik itt van legalul. Görgetem a kereket, a súly emelkedik, és amikor túljut a holtponton, kiesik a rekeszből. Beleesik egy olyan rekeszbe, ami éppen az alsó holtpont felett van. Négyszer olyan gyorsan esik a súly, mint a kerék, ezért gyorsítani fogja azt. És amikor megint felér, megint négyszeresre gyorsulva esik bele a következő rekeszbe.
– Logikus…
– És amikor megint felér, megint négyszeresre gyorsulva esik bele a következő rekeszbe.
– Logikus…
– És amikor megint felér, megint négyszeresre gyorsulva esik bele a következő rekeszbe.
– Aztán, ha túl gyorsan forog, akkor már valamennyi súly ott marad a rekeszében és akkor már nem lesz belül az a nagy kopogás – tört ki a körből Bóna úr.
– A legokosabb lenne mindjárt beleragasztani a rekeszekbe a súlyokat – adtam a lovat Bóna úr alá.
Bóna úr zavarba jött.
A régi autónkat akarta megvenni. Nyilván előadtuk volna neki minden szakmai tudásunkat a gyakorlatban, ha meg nem csap az a sajátos szag, ami a mániásokból, és csakis azokból árad a világ felé. Éreztük már ezt a szagot akadémikuson, híres médiaszemélyiségen, vezető színészen, politikuson, és mindig gyorsan kitértünk.
Most azonban elgondolkodtunk. Helyes-e, hogy tartalmi különbségek alapján állapítjuk meg az elmebajt? Mi van akkor, ha az árulkodó szagnak hiszünk?
Bízzuk a történelemre? A szagnak ad igazat. Az a kulturális politika, amit ama mániás szagú vert keresztül, már néhány év múltán is ámokfutás. A professzor kiküzdötte tanszékét, azután elkezdte irtani kollégáit. Szerzői jogok ellopásával vádolta őket, miközben fennen hirdette magáról, hogy a posztmodern a legitim ollózás kora, mert már mindent kitaláltak. Aki saját gondolatot vél előadni, az műveletlen. De ezt is idézte.
A történelem abban az értelemben is a szagnak ad igazat, hogy a nagy cégek egyre inkább kezdik keresni az ilyen szagú embereket. Egyelőre még nem elég beküldeni egy használt pólót, de hamarosan ide jut a dolog.
Ki más képes rátenni az életét, hogy négy százalékkal növelje az eladást, mert akkor 6,5 százalékkal emelkedik a fizetése és az n-3 vezetői szintről az n-2 is elérhető távolságba kerül?
Lehet, hogy korunk a mániások nagy felvirágzásának ideje? Pozícióba és hatalomhoz jutnak azok, akiket régebben csak megmosolyogtunk? Vagy lehet, hogy a körülmények termelik ki őket? Egyre többen lesznek? Mi lesz, ha véget ér mániás szakaszuk?

Lelki érintések

Részlet az Eseteink c. könyvből

A ritmus hasonló az ölelés-elengedés ritmusához. A kicsi gyerek időről időre bújik, ölelést, gyengédséget kér, azután megint eltávolodik, kipróbálja magát, kipróbál valamit.

EseteinkAz a gyerek, aki nem kap figyelmet, úgy viselkedik, mint aki nem kap elég ölelést. Csakhogy a nagyobb gyerek már az intellektuális figyelemfelkeltés módszerével él. Például Sanya.

Ötéves korára kitanulta a kérdezésnek azt a módját, amellyel magára tudja vonni entellektüell szülei figyelmét. Persze, sok egyéb módszert is kitalált: a gyermek-balesetin már hiányolták, ha kihagyott egy vasárnapi ügyeletet, a húga legszívesebben egy ágy alatt töltötte napjait, a játszótéren pedig olyasféle rezignációval kezdtek pakolni a szülők Sanya jöttekor, mint amikor a nagy setét felhők kövér cseppeket kezdenek potyogtatni. Mindez nem zavarta Sanya szüleit, akik útját állták a menekülő szülőtársaknak és komoly beszélgetéseket kezdeményeztek. Nagypolitikáról, helyi ügyekről és művészfilmekről. Közben ugyanazokat a jeleket látták szülőtársaikon, amiket Sanyán már megszoktak: tekintetük folyamatosan cirkált, féltve nézték gyermeküket, különösen, ha Sanya közelített hozzájuk. Sanya tekintete pedig két dolog között villogott: szülei és áldozata között. Akkor lökött vagy ütött, amikor szülei nem figyeltek. A másik gyerek szülei ebből a szempontból elhanyagolhatók voltak. A maximális figyelmet ugyanis úgy kapta, hogy a felüvöltő áldozat magára vonta saját szülőjének figyelmét, így Sanya teljesen visszaszerezhette anyukáját és apukáját.

Szülei kérdése rendszerint a helyzetből adódott:

– Mi történt?

Ekkor Sanya előadott valamit, amit szülei maximálisan figyeltek, hiszen közben az áldozat és annak vigasztalója egyértelmű jeleit adták annak, hogy Sanya a hibás. Sanyanyuka azonban joggal állíthatta, ő nem látott semmit, nem érti, mi történt. Nagy odaadással tovább kérdezgette tehát fiacskáját, kedvesen, de objektív hangnemben, mert azért prejudikálni sem szabad. Közben a másik szülő igyekezett elmenekülni a lehetetlen helyzetből, mert ugye, Sanyanyuka objektív volt és nyitott, csak éppen nem látta mi történt, azt meg mégiscsak kellemetlen kimondani, hogy Sanya egy sunyi görény.

Sokáig működött ez így, csak hát lassan magára maradt a Sanyacsalád. Ekkor változatott stratégiát Sanya. Kicsire nem adunk alapon most már a beszélgető felnőttekhez lépett oda és feltett egy-egy mesteri kérdést:

– Ha ezer után is van szám, akkor melyik szám után nincsen több?

– Minek a leve a víz?

Ezzel aztán két legyet ütött egy csapásra:

Saját szülei vele kezdtek foglalkozni, a többi szülőnek pedig elismerően nyugtáznia kellett, mennyire értelmes gyerek ez a Sanya. Intellektualizálta tehát a dolgot, ugyanazt kezdte, amit szülei tettek, amikor határozott keretek helyett mindent megbeszéltek vele. Úgy keltett figyelmet, ahogyan azt szülei folyamatosan megvonták tőle. Így azután mindenkinek igaza lett: Sanya szülei joggal állították, íme, milyen okos a fiunk, nagyon jól neveltük, a többi szülő pedig joggal látta Sanyában azt az időzített bombát, akiben a szabálykövetés csírája sem ült el, ezért iskolás jövője a „nagyon értelmes gyerek, DE” mondattal írható le nagyjából tizenhatéves koráig, amikor már a törvénytisztelet kérdése is élénken felmerül majd…

A panaszkodás kényszere

Kényszerek fogságábanRészlet a Kényszerek fogságában – A panaszkodó ember című Mesterkurzus előadásból

A mai előadáson úgy alkotunk feleségemmel és munkatársammal, Zelkával egy egészet, hogy a kamera és a kivetítő segítségével ő lesz az Önök szeme. Ez fontos, hiszen a nonverbális kommunikáción van a hangsúly. Én csak beszélek, de hogy mit mondok, azt Zelka segítségével értik meg igazán. A mai téma, a panaszkodás, engem nagyon megmozgatott. Szinte analízisbe terelt. Most tudtam, mertem először megfogalmazni magamnak, hogy gyűlöltem a nagyanyámat. Írtam egy mesekönyvet, a Pánó meséket. Központi figurája egy kedves nagyi, aki szeretettel figyel a rosszalkodó unokájára. Így, erre az előadásra készülve jöttem rá: a mesekönyvben azt dolgoztam fel, hogy néhai nagymamám, ennek tökéletes ellentéte volt. Emlékeimben rettenetesen önző, gyűlölködő, állandóan panaszkodó teremtésként él. Pucikának szólítottuk. Óvoda, iskola után édesanyám felvitt hozzá és én két-három óra hosszat ott tengtem-lengtem egy kispolgári lakásban, ami tele volt tilalmakkal. Miközben édesanyám „elvégzett”, azaz elrakodta a bevásárolt holmit, kitakarított, elmosogatott, Pucikából áradt a panasz. Rám senki sem figyelt, csak ha megpróbáltam tenni valamit, ha hozzányúltam valamihez, akkor jött egy tiltás. Ennek ellenére sikerült átszúrni az ujjam a varrógéppel, kevés híján kizuhanni a másodikról és egészen beszorulni az ágy alá. Többnyire a „csokis fiókban” keresgéltem, ahol dohos kekszeket tartottak, mert az újakat eldugták, a régieket meg odatették, hogy ez majd jó lesz a Mikinek. És én elfoglaltam magam ezekkel, kekszeket mártogattam szörpbe meg ilyesmi. Most, hogy az előadásra készültem, rájöttem, pocakomat nagyrészt annak köszönhetem, hogy kialakítottam akkoriban egy stratégiát: ha velem nem foglalkoznak, akkor én valami kajafélével foglalom le magam. A másik elfoglaltságom az volt, hogy döbbenten néztem Pucikát, miről is beszél. Édesanyám elég jól tudta követni. Volt Pucikának egy orvosi lexikonja, amiből betűrendben produkálta a különféle betegségeket. Hetvenhét éves korára eljutott az övsömörig. Így tudta folyamatosan fenntartani édesanyám figyelmét, azaz folyamatosan elterelni rólam a figyelmet. Legjobban azt utáltam, hogy állandóan szellentett. Csak nem illett észrevenni. Bezzeg, ha én eresztettem el egyet más jelenlétében, azonnal rám szóltak, feddőleg, hogy csak szégyelljem magam az idegen jelenlétében.

Mostani külső megjelenésem tehát nagyban köszönhető az akkori tartós élményemnek és elfoglaltságomnak, annak, hogy kínomban és unalmamban ettem vacak dolgokat. Ám szintén ennek az élménynek köszönhető, hogy egyáltalán itt vagyok. Ott, Pucikánál tanultam meg kritikusan és kívülről figyelni. És persze otthon. A kritikus figyelem ugyanis onnan is van, hogy amikor végre elmentünk Pucikától, akkor apám otthon várt minket és feltette a naiv kérdést:

– Hol voltatok?
– Anyánál voltunk, tudod.
– És panaszkodott?
– Panaszkodott.
– A vén dög.

Én figyeltem ezeket a kérdéseket. Miért kérdezi apám, amit úgyis tud. Azt is érdekesnek tartottam, mit lehet válaszolni arra, hogy „megjöttél?” Azt hogy nem? Mindenesetre ezek a kérdések fókuszálták a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy itt van ez a tekintélyes korú, tiszteletreméltó néni. Pucika. Apám meg itthon röhög rajta. Kérdezi, hol tart a Pucika az orvosi könyvben?

Így kérdőjeleződött meg számomra egészen kicsi koromban a tekintély tisztelete, az orvostudomány tisztelete és a könyvek tisztelete. Egy életre szóló programot adott Pucika panaszkodása. És azt az attitűdöt, hogy képes legyek kívülről figyelni azt a helyzetet, amiben vagyok.

Amikor terapeutaként dolgozom, akkor ugyan magam is transzban vagyok, akárcsak az, akivel dolgozom, ám belsőbb énem figyel, szinte kívülről szemléli, mi történik. Mindenkinél van egy ilyen „éber belső figyelő”, ezért nem lehet a hipnózisban levőt a kútba ugrasztani, mert valami más is figyel belül. Van egy folyamatosan égő vészvilágítás, mint ami a mozikban mutatja a menekülési útvonalat. Ez is valószínűleg külön, független áramforrásról működik, hogy vész esetén is rendelkezésre álljon. Valami pislákoló tartalék-tudat, lehet, hogy ugyanaz, ami a halálon túli élményekről számol be. Ez fejlődött ki és erősödött meg bennem korán. Ezt a képességemet köszönhetem a panaszkodó nagyanyámnak.

Ezért érdekes számomra a panaszkodó ember. A panaszkodás egyik fajtája a dominancia, a státusz kifejezése. Van nekünk egy fogorvosunk, kiváló szakember, kedves és művelt. Neki a panasz a büszkélkedés módja:

– Jaj, menni kell Németországba, mert a férjem kapta azt a kitüntetést, de a gyereket hogy vegyem ki az iskolából addig, meg menni kéne az egyik képviselő gyerekének a születésnapjára, de a gyerek nem akar menni, én is inkább mennék a Balatonra, ott is rumli van, bővítik a házat, tudjátok, milyenek a kőművesek…
Közöl egy sor státuszt: háza van a Balatonon, amit bővít, képviselők vendége, a férje kitüntetést kapott.
Ahogy azonban az előadás elején elmondtam, a nonverbális tartalom dominál. Igaz, elmond néhány jó hírt, ám hat a negatív vegetatív mintázat. Mintha valami nagy tragédia lenne. És tudják, mi van? Ő tényleg úgy is éli meg. Attól, hogy jól megy neki, attól ő még szenvedhet. Attól, hogy valaki sikeres vagy gazdag, még szoronghat. A szegény kevésbé szorong, a gazdag jobban. Mindegy mitől szorong valaki. A szorongás megéli.

Pucika figyelmet akart, azért panaszkodott, de attól még nagyon rosszul érezte magát. Mélyen átélte panaszait.

Hát akkor mi a jó a panaszkodásban? Mégis miért panaszkodnak az emberek?

Kis ironikus kitérővel mondhatjuk, Pucika megtanította édesanyámat az élet zokszó nélküli elfogadására. Édesanyám jól ki lett képezve – ő nem panaszkodik. Soha nem is panaszkodott. És nem szellentett. Panasz- és szellentésmentes életet rendezett be magának, aminek az lett az eredménye, hogy folyamatosan fogyasztotta szintén nem panaszkodó és nem szellentő férjeit, akik sorban haltak a panasz- és szellentésmentes lakásban. És ezt én is megtanultam anyámtól, én sem panaszkodom. El is hatalmasodott rajtam életem során több olyan betegség, amit idejében könnyen kezelhettek volna, de én szépen megvártam a mentőt.

A panaszkodásról tehát kimondhatjuk, hogy az ellentéte nem jó.

Visszatérhetünk tehát a kérdéshez: Mi a jó a panaszkodásban? Mégis miért panaszkodnak az emberek?
Ha megtaláljuk, a jót a panaszkodásban, akkor már tudunk bánni vele, tudunk vele valamit kezdeni. Akár azokat az erőforrásokat is megtalálhatjuk, melyek a javunkra fordíthatják a panaszkodást.
Ezügyben első teendőnk ölbe tett kézzel ülni. Így várjuk, hogy kiderüljön, mi a jó a panaszkodásban.
Kérem, üljenek tenyerüket a combjukra helyezve. Érezhetik, jelentős izom…

Mese, üveggolyó, klaviatúra

Mese, üveggolyó, klaviatúra — Litta

– És a Littának olyan autója van, hogy van benne egy luk a feje felett, mert olyan nagy, hogy kilóg belőle a feje.
– Olyan, amilyet rajzoltál.
– És ha buszra száll, akkor is emeletes busz kell neki, még abban is le kell hajtania a fejét. Sőt, még egy emelet is kell a buszra, de még abban is le kell hajtania a fejét.
– A házára is kell emelet?
– Éppenséggel. De akkor is az udvaron lakik, mert folyton beüti a fejét a cserepekbe, unja már igazgatni, hát akkor inkább kint marad, mert a fejét úgyis melengeti a Hold, na most Anya énekelje azt a bogarast…
– Hogy kezdődik?
– Hogy meghal de nem szomorú…
– Ég a tűz, a fazék víznótát fütyül. Bogárkarika forog a lámpa körül. A táncuk karikás, mint a koszorú, Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú…
– De úgy énekeld, ahogy kezdődik… – kérte a három éves Petyka fiunk még mielőtt elaludt. Zelka elénekelte neki a dalt, azután kiosontunk.

Aznap este így oldódott meg nálunk a nagy dilemma. A nagy kérdés, ami két táborra osztja a pszichológusokat, négyre a pedagógusokat és szilánkokra töri a kultúrát.
Egyfelől ott van a népmese, a mese, ami oly fontos a gyermeki lélek számára, hogy könyvtárnyi irodalom méltatja. Minden egyes cikk és könyv elmondja, szerinte miért fontos.
Közben azonban a gyerekek életvilága reménytelenül elszakadt a százados miliőtől, amelyben ezeket a kiérlelt, letisztult, szimbólumokkal feltöltött meséket összegyűjtötték.
Ott vannak a műmesék, amelyek már a mai életvilágban, érthető környezetben játszódnak, csak hát éppen kiérleltség, a letisztultság, szimbólumokkal feltöltekezés hiányzik belőlük. Mert bizony a népmesékkel szemben mi felnőttek is csak kapkodó gyermekek vagyunk. Generációk sorának letisztult tudása sűrűsödik bennük. Igazságtalanság velük összemérni egy mégoly tehetséges író egyéniséget is. Mert az egyén egyedül van. Magában van generációkkal szemben.
Igaz, a műmesékben az áthallás, ami a mesélő felnőttet mulattatja, nosztalgiával tölti el, vagy éppen bosszantja – tehát érzelmileg megmozgatja és ez „átmegy” a gyerek felé.
Hát ilyen fenntartásokkal és fanyalgással vagyunk mi a mesék felé. És este felé még inkább nő a bizonytalanságunk.
Mert az esti mese, az egy egészen más történet, mint a nap közbeni. Elalvás előtt tudatállapotot váltunk. Az éber és tudatos világból átmegyünk a tudattalan álomvilágába. Az átmenet fokozatos, ezt segíti az esti mese.
Az esti mesét természete szerint ágyban várja a gyermek. Ennek megfelelően elsősorban a hangoké a főszerep, igaz, a hangok hatására belső képek jönnek létre. Azért jobbak a belső képek, mint a külsők, azért jobb mesét hallgatni, mint nézni, mert így a képek alomképpé alakulása pontosan abban az ütemben megy végbe, ahogy a tudatállapot változik. Külső képeknél vagy éberebb marad a tudat a szükségesnél és a gyerek újra felpörög, csak immár kimerülten, vésztartalékait mozgósítva, vagy pedig túlságosan hirtelen hozza a tudattalanhoz illeszkedő képeket és a gyerek megijed.
A legjobb tehát, ha saját maga mesél. Mi pedig ücsörgünk és hallgatjuk. Ez természetesen egyben párbeszéd helyzet is, el is fogadjuk. Igaz, úgy szólunk, hogy igyekezünk „képben maradni”. Célunk csak annyi, érezze a gyerek, hogy vele vagyunk. Igyekszünk abban a képben mozogni, amit fiunk megalkot magának. Jönne ugyan sok ötletünk, kérdeznénk is szívesen, de belátjuk: ez az ő meséje.
Talán a gyermeki lélek ilyesféle tisztelete tesz minket igazán érett felnőtté. Az alázat, hogy mi is belenézünk az üveggolyóba és igyekszünk meglátni, amit ő lát. Talán ez tesz minket felnőtté.
És persze a klaviatúra, az írás eszköze, amellyel saját képeinket tudjuk kibontani. Igaz, az írás már inkább egy belső párbeszéd. Néha visszalépünk a szövegben, megnézzük, mit is mondtunk egy oldallal elébb és arra reagálva folytatjuk. Így jutunk el, oda, hogy már magunkban sem érezzük magunkat egyedül.
Erre tanítgatjuk a fiunkat is, amikor ott üldögélünk az ágy szélén és figyeljük, hogyan tűnik el önmagában.

A horkolás – Hogyan szabaduljunk meg tőle…

Részlet Horkolás című könyvükből

Anyu tudta

HorkolásA kisbabák sok mindent megváltoztatnak szüleik életében. Attól a naptól kezdve, amelyen a pár tudomást szerez jövendő gyermeke létezéséről, készülődni kezd, várandósságuk végén pedig nemcsak kisbaba, de anya és apa is születik. Éva és Tamás története kapcsán láttad, hogyan értelmeződtek át a férfi addig biztonságot és családi meleget megtestesítő éjszakai hangjai Gergő gyenge kis babasóhajait elnyomó, zavaró horkolássá.

Pedig Gergő talán a világon sem volna most, ha Tamás nem horkol már az első közös éjszakán éppen úgy, ahogy Éva édesapja is tette egykoron minden éjjel. Olyan sok volt a párhuzam Éva és Tamás élete és Éva szüleinek kapcsolata között, hogy az már bíztatónak látszott. Hiszen Éva is volt kisbaba, bizonyára hozzá is kelni kellett édesanyjának, hogy megetesse, megitassa, megvigasztalja. Vajon ő meghallotta lánya gyenge kis babasóhajait férje horkolása közben. Hogyan csinálta? Mi volt a trükkje? Mi segített neki? Miután Tamás és Éva néhányszor gyakorolták egymáson a képességlopást. Arra kértem őket, hívják el Éva édesanyját, és próbálják az ő tudását felhasználni saját problémájuk kezeléséhez. Mondanom sem kell, hogy kiváló eredménnyel dolgoztak. Olyan kitartósan faggatták Éva mamáját, hogy sikerült minden megtudniuk tőle, amire szükségük volt.

– Anyus, ugye amikor én születtem, apus már akkor is horkolt?

– Hát persze, mindig is horkolt, már tizenéves korában is.

– És amikor velem hazajöttél a kórházból, az hogyan volt?

– Nagyon örült neked. Körbehordozott a lakásban, mindent megmutogatott, és nagy hangon magyarázta, hogy ez itt az te otthonod, és mi vagyunk a te szüleid, és hogy meglátod, milyen jó lesz majd hármasban meg ilyenek.

– Ez már a Főutcában volt?

– Igen, akkor költözünk oda nagyanyádéktól, amikor az ötödik hónapban voltam veled. Apád boldog volt, hogy a magunk urai leszünk, mire megérkezel.

– És akkor már megvolt az én rácsos kiságyam?

– Persze kicsim.

– És éjszaka hogyan aludtunk?

– Nagyon jól. Te már a kórházban hozzászoktál mindenféle zajokhoz. Iszonyúan tudtak üvölteni a kisbabák. Az egyik rákezdte, a többi meg felébredt rá, és azok is bömböltek sorban. Nem is értettem, hogyan tudtál olyan édesen aludni abban a nagy gyereksírásban. Csak akkor ébredtél fel, amikor éhes vagy szomjas voltál. Mert igencsak meleg nyár volt.

– És te meghallottad, hogy én felébredtem?

– Persze, hogy meghallottam. Csak egyet fordultál, és már ki is pattant a szemem és néztem, mi van veled.

– Akkor is, amikor aludtál?

– Világos, mint a nap. Eszemben sem volt kivárni, hogy sírni kezdjél, mert akkor sokkal nehezebben aludtál vissza. Ha meg idejében megciciztettelek, szinte fel sem ébredtél, csak nyitottad a szádat, és már szopiztál is. Álmodban is meg lehetett etetni.

– De azt mondtad, hogy apus horkolt.

– Persze, hogy horkolt, mondtam, hogy ő mindig is horkolt. Már kamaszkorában is.

– Hangosan?

– Miért, szerinted tudott ő halkan horkolni?

– Nem. De akkor hogyan hallottál meg engem?

– Hát csak úgy meghallottalak.

– És apus horkolása nem zavart?

– Nem.

– Sohasem?

– Talán az első éjszaka egy kicsit, de utána biztos nem.

– És ő hangosabb volt nálam?

– Egy akkora darab férfiember egy kisbabánál? Persze, hogy hangosabb volt.

– Akkor hogyan csináltad, hogy az ő horkolása mellett mégis meghallottál engem?

– Hát csak úgy kiszűrtem a hangodat.

– Kiszűrted, hogyan?

– Jaj, hát fogalmam sincs, olyan régen volt már.

– Légyszíves próbálj visszaemlékezni! Ez nekünk nagyon fontos, mert én mindig attól félek, hogy Tamástól nem hallom meg idejében Gergőt.

Volt már olyan, hogy nem hallottad meg?

– Nem, de alig merek elaludni, te meg azt mondod, álmodban is simán meghallottál. Pedig apus horkolt. Az hogy lehet?

– Nem tudom. Ki kell szűrni a hangját.

– De hogyan csináltad?

– Hát rád figyeltem, apádra meg nem figyeltem.

– Fel tudnád idézni, hogyan hallottad akkor Éva hangját? – kérdezett közbe Tamás.

– Azt igen, persze. Apátok balról horkolt, az ő hangja meg jobbról jött.

– Jobbról?

– Igen, és én csak jobbra figyeltem.

– Megesküdtem volna rá, hogy a kiságyam az ablaknál volt.

– Ott is volt, persze, de csak attól kezdve, hogy fűteni kezdtünk, és te már átaludtad az éjszakát. Addig ott volt az ágyad az én oldalamon, csak egyet léptem, és már ott voltam melletted.

Ezen a ponton kiderült, mi okozta a félreértést Éva és édesanyja között. Éva emlékezett rá, hogy amíg külön szobát nem kapott a nagyobb lakásban, a kiságya az ablaknál állt. Sok emlékképet őrzött erről a régi szobáról, és mindegyiken ott volt az ágya. Az, hogy a Főutcában már megvolt a rácsos kiságy, számára egyenlő azt jelenti: a kiságy a szokott helyén áll. Emiatt eszébe sem jut más lehetőség. Édesanyjának pedig az nem jut eszébe, hogy az ágy elhelyezésének jelentősége lehet. Ő akkoriban a legnagyobb természetességgel élt azzal a szerencsés helyzettel, hogy a horkolás balról jött, Éva hangjai pedig jobbról.

Éva persze saját emlékei szerint rendezte el mostani a hálószobájukat: Gergő kiságya az ablak közelébe került, Évától balra, Tamás pedig a dupla ágy bal oldalán aludt. Emiatt azonban Éva mindkettőjük hangját jobbról hallotta, és Tamás horkolása valóban könnyebben elfedte Gergő ébredésének neszeit.

Először nagyon megörültek ennek a felismerésnek. Rögtön azt kezdték tervezgetni, hogyan rendezik át a hálót, de hamar lefagyott arcukról a mosoly, mert rádöbbentek, hogy nem csupán Éva gyerekkori emlékei miatt helyezték el úgy az ágyakat, ahogy vannak, hanem a szoba adottságai is ezt diktálták. A kiságy egyszerűen nem fért volna el Éva oldalán, hacsak nem dobják ki a teljes hálószobabútort, vagy nem vesznek másikat. De ezt nem engedhették meg maguknak.

Volt a kezükben tehát egy megoldás, de komoly nehézségekbe ütközött a kivitelezése. Ekkor jutott eszébe Tamásnak az az eset, amikor egyik osztálytársa hetedikben a téli szünet utáni első reggelen azzal állított be az iskolába, hogy átrendezte a szobáját, ám amikor meglátogatták mindent a régi helyén találtak. Azonnal nekiestek, miért mondta, hogy átrendezte a szobát, amikor nem is változott semmi.

– De igen – válaszolta a fiú sokat sejtető mosollyal, azután hanyatt vetette magát a heverőjén, összekulcsolta kezét tarkóján és keresztbe rakta a lábát, úgy folytatta fensőbbségesen. – Tegnap este óta fordítva fekszem az ágyon.

Erre persze lehülyézték, a srác meg erősködött, hogy próbálják csak ki mennyire más minden az új perspektívából. Tamás hallgatott rá, leheveredett az ágyra, körülnézett, megfordult, úgy is körülnézett, majd korrigálta a diagnózist:

– Nem hülye, eredeti.

Akkor kezdte ő ezt a fiút értékelni, attól fogva lettek igazi jó barátok, és a barátságuk a mai napig tart.

Sem Éva, sem Éva édesanyja nem értette rögtön, mire akar Tamás kilyukadni, hiszen attól, hogy ők is fordítva fekszenek az ágyon, még ugyanazon az oldalon marad Gergő is, Tamás is. De Éva arca gyorsan felderült:

– Megfordulunk?

– Meg – bólintott Tamás, aztán megmagyarázta anyósának. – Helyet cserélünk. Mert ha ezentúl Éva alszik azon az oldalon, ahol eddig én, akkor ő is kétfelől hallja majd a kétféle hangot éppen úgy, mint te annak idején.

Így aztán Éva és Tamás mégis átrendezték a szobát, legalábbis megváltoztatták mindkettőjük perspektíváját, és ezzel visszatért éjszakai nyugalmuk. Tamásé is, mert valamivel távolabb került a kiságytól, így kevésbé kellett aggódnia, hogy esetleg felébreszti Gergőt a horkolásával.

Megtalálták az abszolút ökologikus megoldást: Tamás félretehette bűntudatát, Éva újra élvezhette a számára biztonságot adó éjszakai hangokat, Gergőnek pedig legkisebb nyikkanására ott volt édesanyja puha melegségével, megnyugtató illatával, édes ízével és bársonyos hangjával. Gyorsabban, mint amikor még álmosan virrasztott az ágy másik oldalán… folytatás a könyvben.