admin bejegyzései

Pénz, karrier, csillogás – örömmel

Közzétéve Szerző:

Pénz, karrier, csillogás

Részlet a könyvből.

…Dóra szépen leült a bölcsőde várójában, kinyitotta laptopját és írni kezdte a pályázatát. Úgy várt erre a pillanatra, mint a rab az utolsó méterekre titkos alagútjában. Napról napra ez volt a reménysége, erre készült, amikor megkönnyebbülten kijött az alvó gyerekektől, amikor kicsit korábban ment aludni, mint férje, Karcsi, amikor ellenőrizte, húzott-e gumit Karcsi, ha mégis elkerülhetetlenné vált a házastársi kötelesség teljesítése. Mert a második gyerek után már majdnem szabad volt az út. Már látszott az alagút vége, amikor Karcsi bedobott egy ügyes trükköt:
– Tampont is írtál fel? – kérdezte, amikor bevásárolni indultak és átnézték a listát. – A múltkor fogyóban volt.
Dórának ettől az volt a benyomása, hogy a ciklusa vége felé jár. Így este nem ellenkezett különösebben, amikor Karcsi elkezdte a szokásos gumis huzavonát.
Azonnal terhes lett.
Karcsi persze tagadott, ő csak gondosságból kérdezte a tampont, váltig állította, ő sem akart több gyereket.
– De tudattalanul magadhoz akartál láncolni. Érezted, ha kitörök otthonról, felveszem a nyúlcipőt – mondta Dóra már a terápián, merev arccal maga elé nézve.

Akár akarta Karcsi, akár csak tudattalanul akarta, akár csak a kéjvágy vitte rá, Dorka első szökési kísérlete három évre meghiúsult. A másodikat már alaposan előkészítette. Hildát még a terhessége alatt elkezdte bölcsibe íratni, várólistázott, lobbizott, kavart, így elérte, hogy már októberben, alig két éves két hónapos korában elkezdhesse beszoktatni. Azon a laptopon, ott, a váróban pedig pályázatokat írt. Úgy gondolta, decemberben tud kezdeni, megfigyelte, hogy az a jó hónap, valamiért engedékenyebbek a munkaadók. Karcsiban folyamatosan tartotta a lelkifurdalást Hilda ügyében. Megígértette vele, ha beteg lesz a kicsi, otthon marad vele, miután sikerült állást találni.
– Már amennyi esélyem lehet három gyerekkel – tette hozzá rezignáltan. Pedig tudta, hogy megcsinálja.
Ott, a bölcsi várójában szépen letöltötte a ma szokásos cv és motivációs levél mintákat, nézegette a HR-esekről szóló blogokat. Aztán elkezdte megírni saját cv-jét és motivációs levelét. Mint amikor a pillangó kikel a bábból és elkezdi fölpumpálni a szárnyait, úgy bontakozott ki Dóra lelke mondatról mondatra. Elkezdte látni magát a HR-es szemével. Szép, fiatal sikeres nőnek látta magát és lelkesülten írt tovább.
Néha persze elmerengett, csak úgy nézett maga elé, például amikor azon gondolkodott, letagadja-e a gyerekeket.
– Nagyon tetszik a Hilda név! Persze a kislányod is tündér aranyos, de a neve is nagyon tetszik. Én annyit gondolkodtam Soma nevén, persze az is nagyon tetszik, de a Hildát azt irigylem… – tette le a Kiskegyedet Somanyuka.
– Szerintem a Soma is telitalálat, csuda jópofa kölyök – vágta rá Dóra rémülten, mert tudta, most az jön, hogy…
– Hogyan jutott eszedbe?
– Amikor a férjem megkérdezte, akarom-e, azt válaszoltam, akarja a Gobbi Hilda – felelte Dóra valami vagányságtól megszállva.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Somanyuka gyanakvón.
– Én sem értem. Apám szokta mondogatni, ha finoman azt akarta kifejezni: akarja a fene.
– Te nem akartad Hildát?
– El tudtam volna vetetni, még egy hetes sem volt, amikor már tudtam, hogy jön. De sok a három gyerek. Nekem sok.

Somanyuka sóhajtott egyet és felvette a Kiskegyedet. Dóra pedig írni kezdett arról, hogy három gyerek tanította önfegyelemre, munkabírásra és kitartásra. Hozzátette, a gyerekhez megvan a szükséges családi és intézményes háttér. Motivációs levelét arra építette, hogy kiéhezett a munkára. Mint bábból kikelő pillangó szárnyát a folyadék, úgy járta át a magabiztosság. Már látta magát, amint a fekete magas sarkú cipőjében és a nagyon visszafogottan ezüsttel díszített fekete ruhájában magabiztosan leül a HR-essel.
– Most megcsinálom – gondolta, amint Somanyukára pillantott.
Az első úgy indult, mintha a Mennyországba készülne. Élvezte a recepciós lány kutató pillantását, büszkén lépdelt végig a HR-es mögött, aki személyesen jött le elé a portára, derűsen nézett körül a nagy teremben, ahol az a kedves zsongás volt, ami beszélgetésből, számítógép ventillátor zajából és egyéb szöszmötölésből származott. A mellékfolyosón, ami a tárgyalóhoz vezetett, egy kicsit már arra is figyelt, hogy könnyedén lépdeljen.
– Tisztellek a három gyerekért! – nézett rá vissza a nő. – Persze irigyellek is. Én még az elsőnek is félve futok neki – tette hozzá.
Odabent a tárgyalóban már a szokásos forgatókönyv szerint folyt a beszélgetés, mindketten beleálltak a szerepükbe. Dóra biztos volt benne, hogy vissza fogják hívni a második fordulóra, ahol találkozik majd egykori évfolyamtársával, akivel a HÖK-ben is nyomultak. Ám mire ide kellett volna jönnie, már Mikulásra készült az új helyén. Ottó ragaszkodott hozzá, hogy hozza el a gyereket. Dóra hárított, mert amikor még csak Zsombi volt és az első munkahelyére mentek vissza, egyfolytában gyötörte a sírás. Akkor megfogadta, soha. Eztán Karcsi rábeszélte, együtt menjenek el az ő cégéhez, Zsombi már nagy, Fannit pedig ő fogja a karjában tartani. Másképp lett. Karcsi két perc után lelépett az új közép-kelet-európai képviselővel, aki aznap érkezett LA-ből, jetlegre panaszkodott és el akarta magyaráztatni magának ez a Mikulás-dolgot. Zsombi leöntötte magát ragadós baracklével, Fanni pedig bűzleni kezdett. Dóra újra megfogadta, soha többet.
Ottó azonban rábeszélte. Első útjukon, amikor meglátogatták az egyik beszállítót és visszafelé megálltak ebédelni. Ottó egyszer csak mélyen Dóra szemébe nézett és így szólt:
– Szeretném a gyerekeidet is – kis szünetet tartott – megismerni.
A mozdulat, ahogy koccintásra emelte az ásványvizes poharat, arra utalt, hogy a dodonai hangsúlyozásnak mélyebb értelme van. Dórát megint elöntötte az a lepkeszárnybontó melegség, ami oly sok erőt adott neki.

Károly már sírva jött el hozzánk:
– Elvesztettem három gyermekemet és a feleségemet.
– Hogy érti?
– Elvették tőlem.
– Kicsoda?
– Ottónak hívják.

Hittünk neki.
Azután, amikor szép lassan kiderültek Dóra motívumai, kezdett látszani a hordozórakéta, ami kilőtte a családból, főleg a párkapcsolatból, és felsejlett az a végtelen, amely felé  útnak indult.
Ez utóbbit szokták a pénz, a karrier és csillogás vonzerejének tekinteni. Mi azonban azt tapasztaljuk gyakorlati terápiás munkánk során, hogy a pénz, karrier, csillogás sokkal kevésbé vonzó dolgok, mint azt hinnénk. Azok, aki számára a pénz, karrier, csillogás együttese vagy egyike a fő motiváló erő, bizony komoly bajban vannak.
Kemény tézis, ez, legalább olyan módszeres megközelítést igényel, mint Dóra szökése.

Kezdjük tehát azzal az erővel, ami kilőtte Dórát a családból, de főleg a párkapcsolatból. Négy fúvókája volt ennek a hordozórakétának.
Az egyiket nevezzük társas létnek. A Mikulás est a jetleges amerikaival azt szimbolizálja, hogy Dóra – sok asszonytársával együtt – be volt szorulva a gyerekek társaságába. Gyerek fejjel kellett gondolkodnia, folyamatosan jelen lenni a gyerekek sokszor egyszerű és egyhangú világában. Felnőtt felelősséggel. Szeretett volna néha csak úgy egyedül kiülni a WC-re, távoli álmai között szerepelt, hogy fogja a tatyóját és flangál egyet a kirakatok előtt vagy a folyó partján, esetleg egy parkban. Az pedig, hogy felnőttek úgy figyeljenek rá, mint felelős felnőttre, akinek szava van és aki együtt gondolkodik, azután döntést hoz, még Dóra legmerészebb álmaiban sem fordult elő. Annál erősebben nyomasztotta az a kimondott, de leginkább sugallt elvárás, hogy örüljön, ha azokkal a tündér aranyos gyerekekkel lehet. Ezért bosszantotta annyira Somanyuka, ezért kerülte anyósát, sőt, saját szüleit is. Mert nekik elég volt egy pillantás azokra a tündér aranyos gyerekekre, máris ellepte őket a boldogság, máris irigyelni kezdték Dórát, milyen jó neki, hogy ilyen tündér aranyos gyerekekkel lehet. Hogy ilyenek vannak nekik. Milyen kár, hogy így felemelték a nyugdíj korhatárt, hogy nekik nincs idejük unokázni. És amikor más segítséget igyekezett szerezni Dóra, akkor kiderült, az emberek, akik olyannyira irigylik ezeket az ő tulajdonában és fennhatósága alatt lévő tündér aranyos gyerekeket, bizony megkérik az árát annak, hogy ők is részesülhessenek ebben az örömben. Kiszámolta, hogy egyetlen nap, mármint 24 óra annyiba kerülne, mint amennyit Karcsi aznap keres. Pedig Karcsi jól keres. Azt hangsúlyozza is. Ezért is vált a hordozórakéta másik komoly energiaforrásává a megélhetés dimenzió.
Nézzük csak a Mikulás példát: amikor Karcsi magyarázta el a Los Angelesből érkező kisfőnöknek, mi a különbség a Mikulás és a Santa Claus között, akkor a megélhetésükről gondoskodott. Amikor ugyanezt Dóra magyarázta Fanninak, akkor ugye inkább csak költöttek, mert Fannin keresztül a család komoly erőforrásait szívja le a fogyasztói társadalom. Természetes hát, hogy Dóra is arra vágyott, hogy az ő felelős, koncentrált és megterhelő tevékenységét elismerjék. Ahelyett, hogy a társas helyzethez hasonlóan itt is a tündér aranyos gyerekekkel való foglalkozás gyönyöreit ecsetelnék neki.
Ott van még az a dimenzió, ami anyai identitását leginkább megerősítette, ami tartotta benne a lelket: agondoskodás. Az, hogy szükség van őrá, hogy rá vannak utalva a gyerekei és ő a legfontosabb számukra. Csakhogy Dóra néha elvárta volna azt, amit az emberek ilyen helyzetben elvárnak egymástól: némi szimmetriát, hálát, köszönetet, viszontgondoskodást. A való helyzetből ez bizony mind hiányzott, viszont gondoskodás helyett kapott akarnokságot, hisztit és indulatkitöréseket.
Ne feledjük azonban: Ottó azzal vette le a lábáról, hogy a gyerekeit is akarta. Dóra elfogadta a tündér aranyos gyerekekeit, folyamatosan gondoskodni vágyott róluk a jövőben is, csak éppen a felnőttektől várt volna érte némi elismerést. A társadalomtól ezt aligha kapta meg, hiszen abból a segélyből, amiben a gyerekek gondozásáért részesült, két napra sem talált volna saját magával összemérhető munkaérőt. Karcsitól talán kapott elismerést? A férjéről sütött a meggyőződés, hogy ő nagyságrenddel fontosabb, értékesebb és jövedelmezőbb tevékenységet folytat, mint Dóra, akinek más dolga sincs, mint az ő tündér aranyos gyerekeit nevelni.
És itt érkezünk el ahhoz, akit magyarázatként maga előtt tolt Karcsi. Ottóban látta az okot, pedig arról szólt a dolog, hogy Dóra a legkevésbé szexre vágyott. Még akkor sem feküdt le Ottóval, amikor Karcsi már nálunk sírdogált. Mert Dóra még nem volt eléggé felkészülve a szexre. Először helyre kellett állítani a saját nőiességébe vetett hitet. Először egy kicsit saját magába kellett újra beleszeretnie, mielőtt el merte hinni, hogy valaki igazán szeretné szeretni. Mert a férje számára szépen lassan szexpartnerré változott.
– Neked én csak egy mérsékelten nedves punci voltam, amiben néha maszturbáltál – vágta egyszer Karcsi fejéhez.
Dóra azonban felnőtt érintésre, odafordulásra, pillantásokra és szavakra vágyott. Olyasmire, amit udvarlásnak vagy erotikának nevezünk. Mégis jobb azonban itt az érintés szakkifejezést használnunk, mert ezzel rámutatunk: mindezt jórészt és jó ideig a gyerektől kapta meg. Egészen sokáig. Elég hosszan ahhoz, hogy Karcsit már kilőjék a családból ugyanazok az erők, amiket eddig felsoroltunk. Mert ő bizony inkább végzett olyan tevékenységet, amiért megbecsülték felnőtt társai, amit néha abba lehetett hagyni és némi autonómiát élvezni.
Volt tehát elég hajtóerő, ami felvitte Dórát ama irodaház negyedik emeletére. Mint láttuk, ennek semmi köze pénzhez, karrierhez, csillogáshoz, érthető és méltányolható emberi igényeket elégített ki.

Nézzük meg most azt a szívóerőt, amit hajlamos a mi társadalmunk, kultúránk és morálunk a pénz, karrier, csillogás sátánháromságához kötni. Mert vegyük észre: Dóra figuráját, az amerikai stílusú és tulajdonú multi bérencét, a csalfa asszonyt, aki szabadulni akar tündér aranyos gyerekekeitől, aki boldog, ha ezüsttel pókhálózott ruhájában és magas sarkú cipőjében végigbilleg a folyosón Ottó nyálcsorgató pillantásától kísérve, bizony, Dórát úgy alkottuk meg, mint a „pénz, karrier, csillogás fertő” élő hordozóját. Mint egy amcsi sorozat szinglivé visszavedlett hősnőjét.

De kérdezzük meg igaz szakmai lelkiismeretünket:
– Pénz, karrier, csillogás volt az, amire vágyott?
– Vágyott ám a Gobbi Hilda – vágná rá Dóra.
– Akkor mégis mire? – tehetnénk fel neki a kulcskérdést.
– Elismerésre, megbecsülésre, szeretetre… – lenne a tétova válasz, ami mögül kibuggyanna a tündér aranyos gyerekek miatti lelkifurdalás.
Hát segítsünk egy kicsit Dórának. Először is, arra vágyott, amit Karcsi megkapott. Punktum.
Másodszor nézzük meg, hogy az amcsi multi mennyivel ügyesebben használja ugyanazokat az erőforrásokat, amiket társadalmunk képtelen a gyermeknevelés szolgálatába állítani. Kielégíti Dóratársas igényét. Felnőttek között lehet, ahol autonóm személyiségként kezelik. Úgy van kialakítva az iroda, hogy láthasson, de legalább hallhasson másokat, de mégis tudjon autonóm módon tevékenykedni. Otthon vagy egyedül volt Dóra, vagy irányítások, tanácsok, elvárások záporoztak rá, hogyan legyen jó anyja a tündér aranyos gyerekeknek. És persze folyamatosan ott élt benne a bűntudat, mert néha elvesztette a türelmét, mert másképpen mondott valamit, mint ahogyan az a gyerek számára érthető lett volna. Szóval egy sor egymásnak ellentmondó normának és elvárásnak kellett volna megfelelnie, élükön a sajátjával. A cégnél viszont az a kirívó, ha néha ellentmondanak a követelmények, ha néha túllépnek valamilyen normát, standardot, szerződést, elvárást. A cég viszonylag jól odafigyel arra is, hogy növelje az alkalmazottak közötti társas érintkezési felületet. Rövid beszélgetések munka közben, kiszálláskor, együtt elköltött ebédek, tréningek. Képzeljük csak el, mennyire abszurd lenne, ha ilyenkor ott lennének a gyerek.
A kép groteszksége onnan származik, hogy a gyerekek evolúciósan rögzült programja a maximális figyelemre törekvés. Az, hogy azonnal közbenyomulnak, ha két felnőtt megpróbál egymással felnőtt hangon kommunikálni, sőt, akkor is, ha csak telefonálni szeretne. „Anyúúúú!” Ilyenkor mindent megtesznek, hogy magukra vonják a figyelmet, rosszalkodnak, ha arra tanultak rá, balesetet szenvednek, ha arra tanultak rá, csépelik a felnőttet, ha arra tanultak rá – valamire rátanulnak, mert így vannak programozva. A felnőtt viszont úgy van programozva, hogy vágyik a felnőttek társaságára, a tőlük kapott érintésre, odafordulásra, elismerésre, még pontosabban a horda rangsorában betöltött magasabb pozícióra. Hát erre a mi kultúránkban a gyerek révén aligha tehet szert. A pénz, karrier, csillogás társasági része előbb érhető el a célba szellentés művészetének gyakorolgatásával, mint tündér aranyos gyerekek nevelésével.

Látott már valaki olyan pénz, karrier, csillogás show műsort, amibe behívtak valakit, mert tündér aranyos gyerekekei vannak? Utoljára talán Magda Goebbels anyai teljesítményét tematizálta a média, igaz, elsősorban férje nyomására és ideológiai okokból. Mégis jól jellemzi a média érdeklődését, hogy most azt tematizálják, pontosan hogyan végezte ki hat gyermekét.

Dórát tehát azzal szívta magába a multi, ami leginkább emberi igényünk. Ez a kurkászás, a grooming, a társas együttlét igénye. Valóban, nem csak emberi, állati igény is, de attól még nem ördögi. Csúsztatás lenne összekeverni a pénz, karrier, csillogás iránti igénnyel. Amint ezt Karcsi sírva meg is tette. Pedig tehetett volna mást is Karcsi: biztosíthatta volna Dóra számára a felnőtt társaságot saját személyében. Igaz, erre a gyerek otthon aligha adtak alkalmat, mert közbenyomultak, de hát így meg nagyobb erők nyomultak közbe, amik szétfeszítették, távolra sodorták őket egymástól.

Amikor azt tanácsoljuk a szülőknek, saját párkapcsolatuk érdekében jelenjenek meg együtt társaságban, mutassák meg közös identitásukat, összetartozásukat, azt, hogy ők még mindig egy szép pár, akkor általában racionális ellenérvek jönnek: mikor, hogyan és kinek passzoljuk le a gyerekeket, már elkoptak a régi barátok, stb. Annyit tudunk mondani, ez közös kreativitásuk kérdése. És arra tudunk hivatkozni, hogy íme, a kegyetlen, profitra, hatékonyságra törekvő multi figyel erre. Mi több, szent profitjából áldoz is erre. Többet fordít szervezetépítésre, tréningekre a maga kasszájából, mint amennyit a szülők a családi kasszából. A pénz, karrier, csillogás iránti vágyat elégíti ki egy flancos karácsonyi fogadással? Lehet. Melléktermékként azonban eleget tesz a társas igényeknek. Hatékonyan, kiszámítottan és a profitja érdekében. Attól még tanulhatunk tőle.

A másik tényező, ami Dórát beszippantotta, eléggé evidens módon a megélhetés. Míg ugyanis ő Karcsi és a társadalom megítélése szerint csak költött, míg a társadalom őt nagyvonalúan segélyezte, Karcsi sűrű sóhajok között eltartotta, addig Dóra bizony szorongott. Hiszen ő csak kiadott, bevétele alig volt. A párkapcsolatból hamar kiürült a megélhetésről való együtt gondolkodás igénye. A pénz tehát, amivel a karrier és a csillogás mellett magához szipkázta a multi, részben a párkapcsolati egyensúlyra, szimmetriára törekvést fejezte ki, részben, sőt, még inkább az érték elfogadását. A pénz mint egyetemes értékmérő összehasonlítási alap: a tündér aranyos gyerekek neveléséért tized annyi jár, mint a dolgozós munkáért. Szokás ilyenkor mindenféle „igen, de…” típusú közbevetést tenni. Ezek arról szólnak, hogy tulajdonképpen, lényegileg és alapjában Dórának jó a tündér aranyos gyerekekkel. Dóra azonban erre azt mondja, neki egészen jó Ottóval kiszállásra menni, izgalmas tárgyaláson részt venni, vagy a szemébe nézve koccintani. Elege van abból, hogy gyámkodjanak felette, egy kalap alá véve a tündér aranyos gyerekekkel. Elege van abból, hogy Karcsi azzal érvel, neki lesz jobb, ha nem húz óvszert. Mármint neki, Dórának.
A pénz tehát megélhetést jelent Dórának és értékei elismerését, szorongása csökkentését és autonómiát. Azt, az elvárást jelenti a pénz, hogy egyenrangú félként vegyék be a megélhetésről szóló döntések meghozatalába, Karcsi hiedelme helyett, hogy ő a családfenntartó, Dóra pedig rendelkezzen szabadon az ő „kis pénzecskéje” felett, amelyet maradék autonómiáját féltve kivett a bankból és egy kis borítékban őrizgetett.
Mennyivel világosabb és egyenesebb ajánlattal szipkázta őt be a multi: ennyit adok, ha ennyit megteszel értem. Ha kell jó, ha nem kell, nem baj. Semmi közöd hozzá, te mennyit hozol nekem, te nekem ennyit érsz. Ha magadnak többet érsz, akkor alkudj ügyesebben. Ha kiderül, hogy másnak többet érsz, emelem a tétet vagy elengedlek. Karcsi viszont magába zuhant, amikor kiderült, Dóra többet ér másnak. Ahelyett, hogy emelte volna a tétet, jött morális és vallási érvekkel. Még a házasság szentségét is felemlegette, amitől Dórának erős ordíthatnékja támadt. Mi pedig felhívtuk szíves figyelmét arra, hogy a házasság szentsége mást jelent, mint azt, hogy bármit el kell viselnie annak, aki felvette. Ez azonban mellékszál, mert a lényegi kérdés, hogy a multi nevű vetélytárs pénz formájában valami ördögi dolgot ígért-e, valami öncélú dolgot ígért-e, sok-sok nullát egy virtuális banki felületen, ahogy a pénz a gazdagoknál megjelenik, avagy ellenszert a szorongásra és tápot az autonómiának. A karriert a csillagos ég felé vezető magányos útként kínálta-e Dóra számára, vagy a folyamatos haladás ígéreteként, a folyamatos veszteség helyett, amit akkor élt meg, amikor ő „csak költött” Karcsi pedig „csak hozta a pénzt a házhoz”.

Módszeres levezetésünkben most oda jutottunk, hogyan szipkázza el a multi Dórát a gondoskodás dimenziójában a családjától. A válasz: leginkább sehogyan. A mi kis becsempészett okfejtésünk erről kizárólag arra mutat rá, milyen könnyen stigmatizálunk. Miközben azzal indult az írás, hogy Dóra ül a bölcsődében, hogy Dóra gondoskodik a gyermekéről, miközben kiszúrja a szemünket, hogy az összes képben, amit behoztunk róla, ott vannak a gyerekei, mégis könnyedén stigmatizáltuk őt azzal, hogy megmutattuk a pénz, karrier, csillogás rá ható erejét. Ezzel a kérdés magjához érkeztünk: a pénz, karrier, csillogás démonizálásához. Remélhetőleg sikerült az olvasónak is megadni az élményt, amely abban áll, hogy bizony, azt asszociáljuk, kötjük, ragasztjuk gondolagtban a pénz, karrier, csillogás iránti vágyunkhoz, hogy ezzel elvetjük a gyerekeinket. Megtagadjuk a róluk való gondoskodást, felrobbantjuk a családot és a bulvár média rabjai leszünk, mert hiszen annak hiénái gyűlnek a pénz, karrier, csillogás áldozatainak még mozgó tetemei köré, hogy beszámoljanak jól megérdemelt agóniájukról és cafatokra tépjék őket.
Ez a megbélyegzési hajlam tudományosabb terminusokban azt jelenti, együttjárást tételezünk fel a pénz megléte, a karrier felívelése, a szemet gyönyörködtető csillogás és a gyerek elhanyagolása, a züllöttség és az önimádat között. Ez a meggyőződés részben katolikus kultúránkban gyökerezik, részben projekciókon alapul, bizonyítást azonban mindmáig nem lelt. Ellenpróbája annál érdekesebb.

Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy lemondjon az értékek mérhetőségéről, ami a pénz egyik funkciója? Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy elvesse a törekvést, az igyekezetet, a jövőképet, az álmokat, amik a karrier iránti vágy mozgatói? Milyen lesz az a gyerek, akit lenevelünk a csillogás iránti vágyáról a szürkeség depressziójába taszítva?
Hogyan nevelünk gyereket hatékonyan? Saját példánkkal.

Ha Dóra benne ragadt volna abban, hogy a gyermeknevelés egy áldozat, a gyermek pedig egy nagy gond, akinek feláldozza magát, akkor aligha nevelte volna gyerekeit a felnőttség iránti vágyra. Arra nevelte volna őket, hogy bizony, van aki feláldozza magát értünk, aki megoldja a gondjainkat – ez a felnőtt feladata. Ergó: nem akarnának felnőni. (Ahogy Tari Annamária fogalmazott: „nem akarok kilépni a felnőtt életbe”.)
Ha Dóra eljátszotta volna a neki szánt szerepet, azoknak a népes táborát gyarapította volna, akik húszas, harmincas éveikben, de még nyugdíjas korukban is a szülők és a társadalom gyámsága alatt élnek.

Mit tett Dóra ehelyett? Gondoskodott Hildáról. Ezzel ugyancsak ősi ösztönének tett eleget. Mert a mi veleszületett emberi magatartásformánk ezen a téren valami olyasmi, hogy egy ideig csimpaszkodni hagyjuk a gyereket, azután elkezdjük belemeríteni a közösségbe. Keressük azokat, akik ugyancsak gondját viselik a gyereknek, részben egy kapcsolati hálót szőve ki neki, részben pedig azt biztosítva, hogy még több virág nyíljon számára a gyermeki örömök kertjében. Vajon ide tartozik a bölcsőde? Egy sivár életű anyukához képest igen. Egy elvágyódó szülő világában van helye. Ezért is mutattuk úgy be, mint a pénz, karrier, csillogás ellenpólusát. A stigmatizálás egyik legfőbb támadási felületét. A gyerekek lepasszolásának intézményes formáját. A szülői gondoskodás csődjét.
De mit is állítunk ezzel? Dóra azért adta bölcsődébe Hildát, mert elvakította a pénz, karrier, csillogás? Vagy már azért nem akart harmadik gyereket, mert ez a vakság még korábban rátelepedett?
Korántsem! Dóra azért bölcsődébe adta Hildát, mert meggyőződött róla: rajta kívül a bölcsőde gondoskodik a kislányról a legjobban. Alaposan megismerte a gondozónőket, látta hogyan élnek együtt a gyerekekkel, hónapokkal korábban összehangolta Hilda napirendjét az ottani ritmussal. Elkötelezett profikra bízta azt a két évest, akit senki más nem vállalt volna heti öt napon át napi nyolc órában.
Kit vakít el igazán a pénz, karrier, csillogás? Azt, aki meg van győződve arról, hogy Dórának és csak Dórának a kötelessége a gyerekekről gondoskodnia. Ez pedig cseles vakság. Általában attól óvja meg a környezetet, hogy felismerje saját szerepét.
Nézzük csak, milyen meggyőző ereje van a mondatnak:
„Dóra jó pénzért állásba ment, most egy nagy cégnél mászik felfelé a szamárlétrán, miközben ezüstszállal átszőtt ruhája alól kivillan a piros tanga.”
S ki mondja rá ezt? Aki tehetne valamit ezért, hogy Dóra a gyerekek érdekében, életük sokszínűségére törekedve megoszthassa a gondoskodást másokkal. Az kiabál a leghangosabban, aki elzárta Dórát a társas érintkezés örömeitől. Az vet rá követ, aki kitette a megélhetés miatti szorongásnak, aki megvonta tőle az érintés örömét.

Mielőtt azonban a feldühödött nép kaszára, kapára kapva Karcsit kiált, megint egy manipulációs fogásra hívjuk fel a figyelmét. Egy személyre fókuszáltuk a bűnt. Először Dórára, azután most Karcsira.
Pedig a pénz, karrier, csillogás problematika gyökere éppen a bűnbakkeresés. Az igény, hogy ott, ahol pénz, karrier, csillogás van jelen, automatikusan poklot, kutyálkodás és csődöt keressünk. Miközben a valóság az, hogy a siker mélyen belénk kódolt belső igényünk. Meglehet, kerülő utakon, de az egészséges ember törekszik rá.
Mitől kap gellert ez a természetes igény? Miért van mégis rossz érzésünk Dórával kapcsolatban?
Képzeljük csak el tíz év múlva. A karrierje addigra már a középvezetésbe vinné. Régi kapcsolatai alig élnének már, barátai lekoptak volna, gyerekeire nehezen tudna figyelni, olyannyira lefoglalná fontos és felelősségteljes munkája. Az egyszerű emberi szükségletek, amik egykor kifeszítették pillangószárnyait, immár egy multi lélektelen profitnövelését szolgálnák. Bankszámláján gyarapodnának a nullák, olyan tárgyak kerülnének tulajdonába, amelyeknek kevés köze van a meghitt emberi együttléthez. A csillogás pedig lételemévé válna, hozzászokott volna, észre sem venné. Elfelejtené lekapcsolni a reflektorokat. Épp oda jutna, amitől a terápia idején féltettük. Úgy tűnne, igaza lett Somamának, úgy gondolnánk, joggal sírt nálunk tíz évvel azelőtt Karcsi. Talán felmerülne a gyanú, hogy mindez egy jóslat önbeteljesülése, hiszen Dórától azt várta el a környezet, hogy kiégjen és addig hajtva a mókuskereket, amíg ájultan kiszédül belőle. Sok igazság lehet ebben is, de ettől még ijesztő a kép. Ez is egy lehetséges jövő.

Az egyszerűbb megoldás azonban a változásra épít. Arra tényre, hogy a pénz, karrier, csillogás átalakítja Dóra életét. Márpedig minden változás egyensúlyvesztéssel, megterheléssel is jár. Könnyen megértjük ezt, ha valaki elszegényedik, megbukik, visszazuhan a szürkeségbe. Mellé állunk, segítjük, hiszen nehéz neki elfogadni az új helyzetét. Vegyük észre: nem abban segítjük, hogy újra pénze legyen, hogy ívelni kezdjen a karrierje, hogy csillogjon! Dehogy. A barátok, akik a bajban ismerszenek meg, azt segítik, hogy elfogadja az új helyzetét. A siker azonban gyakran lepattintja a barátokat. A siker inkább a haverokat vonzza.
A sikerben és a bukásban az a közös, hogy mindkettő olyan változást hoz, amivel meg kell küzdeni. A bukás esetében ezt elfogadja a környezet, a sikert aligha segít feldolgozni. A sikerrel egyedül marad az, aki részesül benne. És ami még nehezebb: alig van mintánk a siker feldolgozására.

Nézzük először, miért tolerálja környezet olyan nehezen, ha valaki csillogni-villogni kezd, pénze lesz és felfelé ível a karrierje? Azért, mert úgy vagyunk programozva, hogy a közösség, amiben élünk, véges erőforrásokkal rendelkezik. Ha tehát valakinek több lesz, akkor a közösség többi tagjától veszi el. Egy másik evolúciós programunk, hogy szeretnénk magas pozíciót magunknak. Ha valaki nálunk feljebb jut és ott ragyog, szeretnénk lehúzni magunkhoz vagy másképpen fölébe kerekedni. Például kétségbe vonjuk a pénz legalitását, megkérdőjelezzük a karrier tisztaságát, a csillogást pedig talminak minősítjük. Ezt nevezi és ítéli meg a köznyelv irigység címke alatt.

A sikeres ember azonban másképpen éli meg mindezt. Felborul belső egyensúlya, megrázkódtatás éri. Törekszik egy új egyensúlyi helyzet kialakítására, csak éppen hiányoznak a mintái. Ritkán áll rendelkezésére erre a szituációra alkalmas viselkedésminta. Nehezen tudja kezelni az új helyzet.

Addig, amíg a pénz, karrier, csillogás zárt kör osztályrésze volt, addig a körben lévőknek megvoltak a hozzá tartozó magatartásmódjaik is. Egy uralkodóház tagjának viszonylag kis küzdelmébe kerül elfogadni, hogy van pénze, kiszámítható karrierje, és csillogás veszi körül. Még a gazdagabb családok hagyományrendszere is erről szól.
Dórának ez aligha jutott osztályrészül. Ezt a kérdést azonban már kifejtette Zsolt Péter, amikor kitért a meritokratikus eszmére.
A kérdés az, hogyan lehet megóvni Dórát attól, hogy Tari Annamária tipikus amerikai filmjelentének szereplője legyen: „Dóra tudja, hogy már rég a gyerek balett-bemutatóján kellene lennie, ám ehelyett az irodájában ül Ottóval, és az aznapi tizenötödik meetingjét bonyolítja. Közben látjuk, ahogy Karcsi szenvedő arccal ül a nézőtéren, a gyerek meg majdnem sír a színpadon.” (Azért választottunk nő figurát, hogy a problémafelvetésből ki tudjuk emelni a férfisovinizmus felhangjait.)

Számunkra az a kérdés, hogyan lehet Dórát továbbsegíteni a maga útján úgy, hogy a családi rendszer többi tagja, nevezetesen Hilda, Ottó, Fanni, Karcsi és Zsombor is mind jól jöjjenek ki ebből a helyzetből?

A legelső: megakadályozni, hogy Dóra elszálljon. Mert a családból kilövő rakétát magába szippanthatja a multi űrének végtelensége. Az a sivár világ, ahol a pénz egy újabb nullát jelent a bankszámla végén, a karrier egyhangú fokokat a végtelen létrán, a csillogás pedig a reggeli sminket.
Legelőször azért kell tenni, hogy olyan jövőképe legyen Dórának, amelyben szerepel a családi rendszer valamennyi tagja. Akkor lesz képes ellenállni a szívóerőnek, ha képes horgonyt vetni a családi rendszerben. Ennek előfeltétele a közös jövőkép. Úgy tűnik a krízishelyzetben, Ottóval már van közös jövőképük, csakhogy ez a multihoz kötődik, ezért hosszú távon ugyanúgy kiüresedhet, mintha egyedül lenne Dóra. Ezért kézenfekvő, hogy Karcsival alkossanak közös jövőképet. Abszurdumnak tűnik, hiszen Karcsi most harag és az elutasítás állapotában van. Mégis arra van igazán igénye a családi rendszernek, hogy kialakítsák a jövendő együttműködést a gondoskodás és a megélhetés terén. Ez elég egyszerű józan kérdések sora:
– Hol laknak ezentúl?
– Miből élnek?
– Kivel lesznek a gyerek és mikor?
– Milyen erőforrásaik vannak?

Karcsit máris katartikus élmény éri. Rájön, hogy jó néhány éve felborult az időmérlege, elképed, mennyi időt fog a gyerekkel tölteni, miután hagytuk sikerrel harcolni ezért a kötelességéért, amit jogként tüntettünk fel. Most jön rá, hogy amivel Dórát vádolta, a pénz, karrier, csillogás elvakult hajhászása, az tulajdonképpen projekció volt, hiszen ő maga is ezt tette, csak éppen lefedte a családfenntartás mázával. A Zsolt Péter által bevezetett fogalommal kifejezve: átmotivál. Magáról farizeus módon azt állítja, hogy gürizik, hogy ilyen-olyan fontos vacsorákon kell részt vennie, pedig kell a Gobbi Hildának!
Karcsit tehát úgy hozzuk ki jól a helyzetből, hogy átzavarjuk egy jó kis életközepi válságon: Popper Péter képével élve rádöbbentjük, ebből az inkarnációból negyven évet arra pocsékolt el, hogy értékes emberi testében eljátssza a haszonállatot. Azért sír, hisztizik, ájuldozik Karcsi, mint egy kisgyerek, mert ebből az életkorból kell újraindítani önmagát. Felismerni az örömöket. Generációja úgy szocializálódott, hogy az öröm a költés, vele szemben a szerzés gyötrelme áll. Ezért volt képtelen elhelyezni a alkotás örömét. Egyszerűen letagadta. Emlékezzünk, Dórának az okozott szorongást, hogy ő csak költ. Miben ebben a nyelvi kódban, a fogyasztói társadalom értékrendjében a költés örömöt jelent, vásárlást, erőfitogtatást, státusz mutogatást, Dóra beszorongott, mert ő aligha élhette át ezt az örömöt, annál jobban a bűntudatot, amit Karcsi öntudatlanul is ébresztett benne azáltal, hogy a szerzés gyötrelmét magára vette.
A jövőkép érdekében tehát örülni kell legelőször megtanítani Karcsit és Dórát egyaránt. Természetesen úgy, hogy feladatot adunk neki, mert az ő generációjuk szorong az örömtől. Helyesebben az örvendezést önálló tevékenységnek tartja, egy szerepnek, amit adott helyen, adott jelmezben játszanak. Úgy hívják: buli. Azért van rá szükség, mert az alkotásban elért sikereknek tilos örülni. Azokat úgy hívjuk, teljesítettük a célkitűzést, sikerrel érvényesítettük érdekeinket, növeltük a profitot.

Jó példa erre Zoltán, aki egyik alkalommal gyönyörű sportkocsival állított be hozzánk. Barátnője, aki remekül mutatott a kocsiban, borzongva mesélte, délelőtt vették át a kocsit, de Zoltán egy pillanatra sem mosolyodott el, telefonálgatott az autószalonban, azt panaszolta, milyen sokáig tart a kocsi átvétele és utasítgatta titkárnőjét a tárgyalási időpontok módosítására.
– Egy merő stressz volt a pasi, amikor végre beleülhetett az autóba, amit fél éven át tervezgetett és amire fél évet várt – tört ki a panasz a barátnőből.
– Mi magyarok panaszkodva dicsekszünk – igyekeztük menteni a helyzetet. – A késés jó ürügy volt elmondani, mi miatt kényszerül rá.
– A loft lakásban, amit egy híres politikustól vett meg sok kör tárgyalás után, ugyanilyen arccal vonult végig, amikor végre megkapta a kulcsokat. Azt mondogatta, hová kell más csempe, mikorra kell kicserélni az elektromos rendszert. Amikor én táncikálni kezdtem az erkély felé, azt mondta: „buta liba”.
Abbahagytuk a győzködését, inkább arra fókuszáltunk, milyen jó, hogy benne még megmaradt az öröm képessége.

Karcsi és Dóra tehát azt a feladatot kapták, úgy adják elő a gyereknek a válás tényét, hogy örömöt sugározzanak. Találják meg azokat a pozitívumokat, amelyeket a gyereknek megmutathatnak.
– Értem – mondta Karcsi. – Minél kisebb sérüléssel ússzák meg.
– Szeretné, ha sérülnének? – kérdeztünk vissza.
– Ezt hogy értik?
– Tűzzük ki azt a célt, hogy jobban lesznek, mint most!
– Ezt én is nehezen tudom elképzelni – szólalt meg rekedten Dóra, akiben felébredt a bűntudat.
– Egyszerű bűvésztrükk. Úgy hívjuk, átfókuszálás. Be szokott válni például, hogy a másik lakásban is kialakítunk gyerekszobát, amit már a gyerekkel együttműködve tervezünk meg, festünk ki, rendezünk be.
– Ócska manipuláció! – horkant fel Karcsi.
– Mi az őszinte és igaz interpretáció? – kérdeztünk vissza.
– Az, hogy Dóra megcsalt és elhagyott.
– Attól még lehet szép gyerekszobájuk?

Ilyen nehéz és fáradságos dolog örülni tanítani mások gyerekeit. Karcsi igyekezett alaposan leárnyékolni őket saját sötét szarkazmusával. Mivel azonban feladat volt, végül vérrel verítékkel mégis talált néhány pozitívumot, amiknek közvetítése lehetővé tette számára, hogy hamarosan úgyszólván szülőként kezdjen működni.

Dórának a gyerekek örömén kívül még azt a feladatot is adtuk, hogy legyen boldog Ottóval. Ahogy Karcsit a kötelességtudat és a szabálykövetés előtti kisgyermekkorból indítottuk újra, úgy őket arra kértük, lépjenek vissza kamaszkorukba, csintalankodjanak, tegyenek felesleges dolgokat és rúgjanak fel szabályokat. Szeretkezzenek az irodaház liftjében vagy takarítószer tárolójában, Dóra tegyen úgy, mintha kikezdene valamelyik ügyféllel, Ottó pedig kapja rajta, mindegy mit, csak műveljenek valami olyasmit, ami összeköti őket, és a kettejük identitását különválasztja a multi identitástól, ami szőrüstül-bőröstül elnyelheti őket. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megvannak a maguk örömei, hiedelmei és kis bűnei, egyszóval képesek játszani, máris létrejött az autonómia, amire Dóra olyannyira vágyott, ami nélkül a pénz, karrier, csillogás üres kellékekké válnának…

 Folytatás a könyvben.

Pingpongmeccs a világgal

Közzétéve Szerző:

Willin-Tóth Kornélia interjúja Zelkával és Miklóssal a halogatásról

Igencsak fejlesztésre szorul a hazai munkakultúra, ami a jó időbeosztás elkészítéséhez szükséges összefüggések ismeretét illeti. Rontja a helyzetet az is, hogy naponta sok olyan inger ér bennünket, amelyek azt bizonyítják: az emberek nem tudnak vagy nem akarnak egymás keze alá dolgozni.

Anita hetente kétszer táncóráról érkezik reggel dolgozni. Három év alatt egyszer sem fordult elő vele, hogy a határidő lejárta után adta le a munkáját, vagy elkésett egy értekezletről. Legkésőbb hatkor hazaindul, és havonta csak egyszer-kétszer kell otthon is elővennie este a céges laptopját. Szerinte azt, hogy megtanult ilyen jól gazdálkodni az idejével, az egyetemi éveknek köszönheti: két, ráadásul más városban található intézménybe járt párhuzamosan.– Minden szemeszterben úgy kellett kombinálnom, hogy ne csak az órákon legyek ott, hanem fussa az időmből átérni a másik egyetemre is. A vizsgaidőszakokban pedig be kellett tartanom az előre elkészített tervet a felkészülésben, másképp nem sikerült volna – emlékszik, hozzátéve: ezt az akkor megtanult rutint alkalmazza most a munkahelyén is.Eközben szobatársa, Katalin sokszor úgy érzi, összecsapnak a hullámok a feje felett. Gyakran kér haladékot a felettesétől, és barátai rendszeresen szóvá teszik: egy-egy e-mailjükre csak hetek múltán válaszol.

– Az időhöz és a pénzhez való viszonyunk személyiségfüggő. Aktuális élethelyzetünkön, lelkiállapotunkon is múlik, mekkora rendet vagyunk képesek tartani a napi feladatok között – magyarázza Szirmay Ágnes munkapszichológus, klinikai szakpszichológus. A legtöbben ma már nem a természet ciklusaihoz igazodó tevékenységet végeznek. De nemcsak például a mezőgazdasági munkákkal járó, éven belüli kiszámíthatóság tűnt el, de a mobiltelefonok, az internet korában a nappal és az éjszaka, a munka és a szabadidő sem különül el élesen.

– Nem véletlen, hogy egyre több harmincas-negyvenes néhány év pörgés után a korábbinál alacsonyabb fizetésért kisebb céghez távozik, szabadúszó lesz vagy vidékre költözik. Azt mondják: normális, családbarát ritmusra vágynak. Magyarországon azonban főként az egzisztenciális bizonytalanság miatt ezt lényegesen kevesebben engedhetik meg maguknak mint Nyugat- vagy Észak-Európában – mondja Szirmay Ágnes. Hozzáteszi: a hazai munkakultúra jócskán fejlesztésre szorul, ami a felelősségtudatot, a jó időbeosztás elkészítéséhez szükséges összefüggések ismeretét illeti. Aki nem látja át, hogy az általa végzett feladatoknak milyen szerepe van a vállalati láncolatban, sodródni fog, és képtelen lesz felállítani a megfelelő rangsort a teendői között. –Gyakrabban kellene megállni, és végiggondolni, hogy annak, amit épp csinál az ember, mi a jelentősége, és mi lehet a hatása rövid, közép- és akár hosszú távon. Az előregondolkodás, az önreflexió hiánya, az érzelmi kidolgozatlanság, a vezetők gyakran rossz döntéshozatali gyakorlata fejlődésellenességet, szemellenzős gondolkodást hoz létre a munkahelyen, ami önmagáért való pörgésbe hajszolja a munkatársakat, és egyáltalán nem motivál – véli a szakember. Az ilyen döntéshozatali folyamatok jellemzője, hogy a valós teljesítménybeli érdek valamilyen más, személyes érdek alá rendelődik.

Sok múlik az olyan apróságnak tűnő dolgokon is, hogy egyegy rendszeresen túlórázó kollégát látva felettese elgondolkodik-e: vajon túl sok a teendője, vagy az illető alkalmatlan a rábízott feladatra.

A kötelességtudatnak nem lenne szabad nyomasztó érzésekkelpárosulni.A teljesítményigény jó esetben öröm, hívja fel a figyelmet a pszichológus. Aki viszont például krónikusan az utolsó pillanatra hagyja a feladatait, érdemes végiggondolnia, miért fél befejezni valamit, kiadni azt a kezéből, és vállalni érte a felelősséget.

–Bár vannak trükkök a helyes napi időbeosztás elkészítésére, ez tulajdonképpen tüneti kezelés. Az alapokat kell megerősíteni: egy stabil, kiforrott személyiség, aki tisztában van a céljaival, a magánéleti és munkahelyi prioritásokkal, ritkán csúszik ki a határidőkből, még ha nagyon szoros is az időbeosztása – állítja Szirmay Ágnes.

Baktay Zelka pszichológus szerint nem feltétlenül negatív jelenség az utolsó pillanatra halogatás. – Majd a félelem összerántja – mondjuk. Nem csak a stresszről van azonban szó, amit egy közelgő leadási határidő vagy értekezlet jelent. Az ember agya folyamatosan számon tartja a rá váró feladatokat, és felkészül a teendőkre. Akkor is, amikor éppen valami teljesen mással foglalkozunk. Az, hogy valaki képes-e profitálni abból, hogy szinte mindent az utolsó pillanatra hagy, azon dől el: ösztönző vagy bénító szorongásként éli-e meg a felkészülés időszakát –mutat rá a pszichológus. Olyan ez, mint a jó és a rossz vizsgázó az egyetemen: a jó vizsgázó a kulcspillanatban képes koncentrálni, hatalmas energiákat mozgósítani, és esetleg olyan információkat is előhoz a tudatából, amiket korábban csak fél füllel hallott, míg mások leblokkolnak a tanár előtt, és még az sem jut eszükbe, amit egyébként biztosan tudnak.

– Az időmenedzsmentre nagy kudarcok szocializálnak. A gyermekkori frusztráló várakozások tanítanak minket arra, hogy eltötyörögjük a határidőig hátralévő feladatokat. Néhány éve egy anyuka mesélte, hogy a kisfia egész héten várta a magát vasárnap délután 3-ra ígérő nagymamát, aki végül két órát késett. Egy gyerek, aki számára csak a jelen létezik, ezt szenvedésként éli meg, mert kiszolgáltatott helyzetben van. A személyiségfejlődés egyik lépcsője, hogy felismerjük: van beleszólásunk abba, hogy valami bekövetkezik-e, és mikor. Egy határidő nem tőlünk függetlenül közelgő esemény. Felkészülhetünk rá, és akár a tervezettnél gyorsabban elvégezhetjük a munkát – anélkül, hogy ennek terhe nyomasztóan hatna ránk – véli Baktay Miklós pszichológus.

Szerinte napi teendőinket érdemes úgy felfogni, mint egy pingpongmeccset. Azt a labdát, amit könnyen, gyorsan vissza tudunk adni, üssük vissza azonnal, a lepotyogókat pedig szedjük össze később. – Azt tennénk jól, ha a legkönnyebbnek ítélt dologhoz látnánk neki, aztán a fennmaradók közt is megkeresnénk a legkönnyebbet, és így tovább – javasolja. Hogy kinek mi az egyszerű feladat, szubjektív –a személyiségtől, életkortól, és a munkatapasztalattól is függ.

– Gyakori hiba az időbeosztás tervezésekor, hogy nem számolunk azzal: minden bonyolultabb feladat felkészülést igényel. Egy számítógép működéséhez hasonlóan be kell töltődnie bizonyos programoknak a fejünkben, a szükséges papíroknak, eszközöknek kéznél kell lenni, és rá kell hangolódnunk a munkára – mondja Baktay Miklós, aki szerint nálunk az együttműködésre való hajlandóság alacsony, ezért sokan azt érzik: árral szemben úsznak, amikor pontosan, precízen akarnak dolgozni. A buszok, vonatok késnek vagy hamarabb jönnek, az orvosnál, hivatali ügyintézéskor gyakran az előre egyeztetett időpont ellenére órákat kell várni, a főnök késik az értekezletről.

– Naponta ezer inger ér bennünket, amik azt bizonyítják, hogy az emberek nem tudnak vagy nem akarnak egymás keze alá dolgozni, és ez nagyon is hat az időbeosztással kapcsolatos attitűdünkre. Pedig a pontosság a királyok udvariassága. Aki igazán magabiztos, nem azzal próbálja bizonyítani saját fontosságát, szakmai kvalitásait, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy megbeszélésre vagy elkésik –állítja a pszichológus.

Joó Zsuzsanna karrier-tanácsadó szerint nem könnyíti a helyzetet az sem, hogy a cégeknél a pótolhatatlan tapasztalattal, végzettséggel rendelkezők kivételével szinte mindig az embert igazítják a munkamenynyiséghez és nem fordítva. Ráadásul jellemző, hogy az időbeosztást kicentizik, így nagyon nehéz kivédeni azt a stresszt, amit a napirend felborulása –egy reggeli dugó, váratlan vállalati esemény – okoz. Nem bevett szokás az sem, hogy ha pluszfeladatok merülnek fel, a kollégák jelezzék a vezetőknek: természetesen elvégzik, ám ez csak valaminek a rovására fog menni.

– Miközben az internet és a mobiltelefon könnyíti a munkát, egy-egy e-mail, hívás rendkívül zavaró, amikor az ember éppen elmélyedt a feladatában, ezért érdemes meghatározni olyan időszakokat a nap folyamán, amikor a lehetőségekhez mérten minél inkább kizárjuk a külső ingereket. Különbséget kell tenni aközött, ami fontos és ami sürgős. Általában az utóbbival foglalkozunk, pedig az előbbi az igazán lényeges. Egy-egy szétcsúszott projekt, be nem tartott határidő után érdemes leülni és akár csapatszinten átbeszélni, hol és miért borult fel az ütemterv, hogy legközelebb elkerülhető legyen a hiba. Ezt a – magyarokra egyáltalán nem jellemző – módszert a sikerek után is hasznos alkalmazni – tanácsolja. Bár Joó Zsuzsanna szerint a rangsorolás stratégiai képesség és hosszabb munkatapasztalat, a folyamatok megértése és jól megfogalmazott vezetői utasítások is kellenek hozzá, számos olyan technika létezik, ami segítheti a mindennapi boldogulást a munkahelyen. Érdemes minden napra meghatározni egy fő feladatot, és lehetőség szerint nem hétfő reggel, hanem még pénteken, a munkaidő végén megtervezni a következő hetet. – Fontos, hogy ne csak a vállalati teendőkkel, hanem a szabadidőnkkel, azaz a sporttal vagy szórakozással töltött órákkal is kalkuláljunk, így nem kell azt éreznünk: csak a munkáról szól az élet – teszi hozzá.

Munkahelyi időmenedzsmentünk javításáért önképzéssel is sokat tehetünk – és ez korántsem csak a tréningeken, tanfolyamokon való részvételt jelenti. A könyvesboltok polcai között is érdemes böngészni: a szakemberek különösen ajánlják pél dául Csíkszentmihályi Mihály Flow –Az áramlat című művét, de elgondolkodtató Timothy Ferris 4 órás munkahét című könyve is. Tucatnyi hazai és külföldi szerző tollából született az elmúlt években mérvadó szakirodalom e témában.

Hasznos élettani információ, hogy az ember szellemi és testi teljesítőképessége 10 és 11, valamint 16 és 17 óra között van a csúcson, ezért a legnehezebb munkákat ekkorra érdemes időzíteni. Dél körül a vérnyomás csökken, az anyagcsere lassul, a fáradtság pedig 13 és 14 óra között tetőzik.

A hazavitt feladatoknak este 8 és 9 körül érdemes nekilátni, ekkor ugyanis kiválóan műkö dik például a hosszú távú emlékezet.

Meg kell próbálni védekezni az időrablók ellen is. Ebbe a kategóriába tartoznak a telefonok, a váratlan látogatók, a hosszúra nyúlt, ám eredményhez nem vezető tárgyalások, az egymással párhuzamosan, de pontos ütemterv, cél nélkül megkezdett feladatok, a káosz az íróasztalon, az iratok átláthatatlan rendszerben történő tárolása, az információ hiány, a félreérthető kommunikáció és a határozott igent vagy nemet mondani képtelen kollégák, vezetők.

Mindenkinek a saját személyiségéhez leginkább passzoló technikákat, trükköket kell azonban kimazsoláznia ezek közül: a krónikus késők pár perccel előreállíthatják például az óráikat, aki pedig hajlamos elúszni napközben, annak érdemes szinte percre pontos időtervet összeállítania.

Támpontok a tízparancsolatban

Az időmenedzsment tízparancsolata közé tartozik, hogy tervezni csak a rendelkezésre álló idő 60–80 százalékát betáblázva, írásban (határidőnaplóban, mobiltelefon segítségével vagy internetes felületen) kell, a feladatok között rangsort felállítva. A szünetek a köz hiedelemmel ellentétben nem rontják, hanem javítják a hatékonyságot, hiszen kipihenten könnyebb megbirkózni a nehéz ségekkel. Minden olyan feladatot, ami nem tartozik az ember munkaköréhez vagy ellátására van alkalmasabb személy, lehetőség szerint delegálni kell.

Fejezetcímek a sorskönyvből

Közzétéve Szerző:

Kéretlen útravalók – Kudarcok, traumák, csalódások

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.
László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél.
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.
– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?
László elmesélte, amikor a Családi kör c. verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve pedig tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának.
Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert észre sem vesszük őket. Hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.
Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” akkor használatos, amikor a gyerek valamit akar és eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a papa rég áhított bicskáját. Ekkor a mama kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ettől hamar rátanul a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, amire felhívják a figyelmét.
Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat ilyesféle mozzanati iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, ha azt kéri a kémia tanár:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során pedig a kétségbeesett szülő már szimbolikusba transzformálja a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem.
Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Meddig tart a szerelem?

Közzétéve Szerző:

Meddig tart a szerelem a XIX században? – Erről kérdezte Zelkát és Miklóst Bakos Zsuzsi a Nők Lapjától.

Napjainkban minden második házasság válással végződik – többnyire egy harmadik személy, egy új lángolás miatt. Ez is jól mutatja a romantikus szerelem mindenek feletti hatalmát, miközben megfeledkezünk arról, hogy e bódító érzelem hamar tovaillan. Szakértőink szerint azonban mindez nem zárja ki, hogy sírig tartó, boldog párkapcsolatban élhessünk.

A szerelem legnagyobb marketingeszköze kétségkívül az örökké tartó boldogság ígérete. Idővel mégis mindig új külsőt vesz fel. Egyre többet hadakozik, hibákat keres, eltávolodik, végül továbbáll. Aztán minden kezdődik elölről – egy másik férfi vagy nő oldalán, a lecke pedig ugyanaz: nem önmagunkat kell megtalálni a másik ember oldalán, hanem a közös harmóniát. A romantikát azonban nem könnyű megőrizni a szürke hétköznapokban. Az ismert forgatókönyv lapjai közé rekedve elbizonytalanodva tesszük fel a kérdést: vajon szükségszerűen jár le a szerelem szavatossága?

A párkeresés buktatója

Nos, először is egy száraz tényadat, amely tulajdonképpen meg is adja a választ a kérdésünkre: biokémiai értelemben a szerelem mindössze néhány hétig, hónapig tart, ám ez aligha köthető ahhoz, hogy 2010-et írunk. Így volt ez mindig is. Nem a szerelmesek változtak, mert ők minden korban boldogan lubickoltak a másik közelsége okozta hormonfürdőben. Ami a romantikára éhes, de önmagával kevésbé kritikus tömeget illeti, nem csoda, hogy becsapva érzi magát, amikor a rózsaszín köd szépen lassan aláereszkedik. Hiszen a romantikus regények és a filmek ott érnek véget, amikor a szerelmesek egymás karjaiba omlanak annak bizonyságával, hogy érzelmeik viszonzottak, és elindulnak a közös úton. Ez az út azonban előttünk már rejtve marad, holott csak ekkor jön a java.

„A párkapcsolatokban mindig jelen volt a kétség és a hűtlenség, a lényegi különbség az, hogy néhány évtizede még fiatalabban házasodtak az emberek, így együtt alakult az identitásuk, az értékrendjük – mondja Baktay Zelka párterapeuta. – Nagyanyáink idejében azt, aki sokáig nem talált párra, vénlánynak, agglegénynek bélyegezték, s ehhez egy már megszokott életstílus párosult. Ma a szülőktől való kirepülés után a legtöbben autonóm életet élnek, vagyis az elköteleződés előtt megélik a szabadságot. Az így lecsiszolódó személyiség pedig nehezebben adja fel mindazt, amiért megküzdött – legyen az egzisztencia, siker vagy szokás.”

„A szerelem tulajdonképpen egy módosult tudatállapot – veszi át a szót a férj, Baktay Miklós párterapeuta. – Ilyenkor mindennél jobban igényeljük a másik közelségét, amelyet az utód létrehozásának evolúciós parancsa diktál. Régen a testi összehangolódást automatikusan utód követte, ma a fogamzásgátlás ennek gátat szab. Összességében azonban elmondható, hogy az a romantikus szerelem, amely után áhítozunk, általában nem tart tovább 4 hónapnál, de maximum a közös gyermek születéséig él.”

„Felelősek vagyunk egymásért”

Timi (38) és férje, Attila (38) ritka kivételnek számítanak a mai, állandóságot nélkülöző világban. Néhány megszakítással ugyan, de óvodáskoruk óta érzelmi szálak kötik őket egymáshoz. Több évtizede tartó kapcsolatukról a jogász feleség mesélt. „Manapság minden azt sugallja, hogy csak az egyéni boldogságod számít. Sokan elfelejtik, hogy nemcsak önmagunkért, de egymásért is felelősek vagyunk. Nem gondolnak arra, hogy amikor egy fellángolás miatt felrúgják addigi kapcsolatukat, komoly lelki és egzisztenciális sérüléseket okozhatnak társuknak. Mi a férjemmel végigkövettük egymás életét, így felnőtt fejjel nem két idegenként találkoztunk. Gyermekkori ismeretségünk okán mindig őszinték lehettünk, és ami a legfontosabb: mertünk önmagunk lenni! Tapasztalatom szerint sokan igyekeznek kizárólag a jó oldalukat mutatni a párkapcsolatban, és a másik feltételezett elvárásai szerint viselkednek, amibe bizony nagyon bele lehet fáradni.”

Timiék egyetemista éveik alatt elszakadtak egymástól, mert hajtotta őket a kíváncsiság, hogy milyen lehet másvalakivel. „Vonzott minket az újdonság varázsa, de amint lehullt a rózsaszín köd, én úgy éreztem, hogy a másik ember idegen lett számomra, és vágyom abba a biztonságos, ismerős burokba, amit Atival már megtapasztaltam. Visszataláltunk egymáshoz, és már 10 éve vagyunk házasok. Van egy 8 éves fiunk, ma így hárman alkotunk erős szövetséget. A kapcsolatunk tartósságának titka, hogy mindketten komfortosan érezzük magunkat benne – testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon jó barátok is vagyunk, és tudjuk, hogy összetartozunk. Persze mi sem vagyunk fából, jólesnek a másik nemtől jövő visszajelzések, de beszélgetéseink során arra jutottunk, hogy nem adnánk fel a kapcsolatunkat egy fellángolásért, amely idővel úgyis elmúlik.”

Timi szerencsésnek vallja magát, amiért kettejüket összesodorta az élet. Úgy véli, a sorsszerűség is kell ahhoz, hogy az ember rátaláljon arra, akivel együtt tud rezegni. Hiszen hiába van hajlandóság az elköteleződésre, ha nincs meg az a társ, akivel boldoggá tehetnénk egymást.

Együtt megöregedni?

„Az esküvő körüli felhajtás trendinek hathat – mondja Baktay Miklós –, ám sokan elfelejtik, hogy közös jövőkép nélkül a romantikus történet már véget is ért az oltárnál. A szerelem csupán az a mozdulat, amikor felülünk a bicajra, a párkapcsolat pedig az, amikor hajtjuk. Nincs azzal semmi baj, ha szeretetünk új formát ölt, csak már nincsenek meg a régi idők kaptafái, viszonyulási pontjai. Emellett jóval többet várunk egy kapcsolattól, mert a szerelmet összemossuk a kapcsolati léttel.”

„Emiatt aztán bármi olyat tapasztalunk, ami eltér a nagykönyvben leírtaktól (például a másik csökkenő figyelmét vagy a nemi vágy apadását), csalódásként éljük meg – veszi át a szót a párterapeuta felesége. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni a média szerepét. A hatásvadász riportok, a filmek, de még az újságcikkek is a párkapcsolati boldogságot, a hathatós happy endet hangsúlyozzák. A celebvilágban is láthatjuk a körforgást. Szerelmek, csalódások, szakítások váltják egymást. Mindig jön egy újabb partner, csakhogy az érintettek a következő fejlődési ciklusba már nem jutnak el. Például amikor az idősebb férfi konzekvensen fiatal nőt választ, azért ugrik mindig vissza az időben, mert ő ebben az életkorban élte meg a szerelem érzését. Minden kornak megvan a szépsége, és minden korban átélhető a szerelem. Az együtt megöregedő pár képével azonban ritkán találkozunk, sokkal kevésbé látjuk vonzó párkapcsolati képnek, mint a tengerparti jelenetekben tomboló ifjak szenvedélyét.”

Tegyünk a kapcsolatért!

„A boldog házasság titka a párkapcsolati szakaszok megélése és az ezekre való felkészülés – folytatja Baktay Zelka. – Az adott szakaszban élve már könnyen belesüppedünk a helyzetbe, és kevésbé figyelünk arra, hogyan tudjuk továbbépíteni a kapcsolatot. Ehelyett elkezdünk panaszkodni, más élvezeteket habzsolni, vagy éppen magunkba fordulni, de közben még mindig azt várjuk, hogy a párunk »gerjedjen« ránk. Sokan esnek abba a hibába, hogy úgy gondolják, párjuk már nem alkalmas a közös játékra, ezért szeretőt tartanak, akivel meg kell szervezni a titkos találkákat. Ezek a légyottok nagyon felértékelődnek, miközben a házastárs kéznél van. Miért ne lehetne ugyanezzel a titkos szervezkedéssel visszalopni a szenvedélyt a meglévő párkapcsolatba? Sokan meg sem adják az esélyt” – mondja szakértőnk, aki hangsúlyozza: gyakran nem ismerjük fel saját felelősségünket kapcsolataink megromlásában. Trendkutatók állítják, hamarosan eljöhet az az idő, amikor meghatározott időtartamra köttetnek a házasságok, melyek ennek lejártával meghosszabbíthatók vagy könnyedén felbonthatók.

Szakértőink szerint azonban ez nem fog javítani a házasságok minőségén. „Ez olyan, mintha cél nélkül futnánk. Még 5 évig élek vele, de a 6. évre már nem tervezek. Csakhogy a hosszú távú együttéléshez a közös jövőképben állandóságnak kell lennie. Ahogy időt szakítunk egészségi állapotunk ellenőrzésére, úgy bizony időről időre a párkapcsolatunk felülbírálására is sort kell kerítenünk.”

„Mindenki vágyik a szeretetre”

Edit (29) másfél évvel ezelőtt, egy 5 éves kapcsolat után kezdett új életet. A munka és a tanulás mellett leginkább a szórakozásban, máskor pedig éppen a csendes elvonulásban tudja levezetni a feszültségét, az ismerkedéssel sosem voltak nehézségei. Mostanában azonban a környezete gyakran szegezi neki a kérdést: miért nem állapodik már meg valaki mellett? „Adnék esélyt, de rövid időn belül mindig kiderül, hogy valami hiányzik belőlem, a másikból vagy a kettőnk közötti viszonyból. Tudom, mire vágyom, a társkeresést pedig leginkább egy céltáblához hasonlítanám, amelynek egyre inkább a közepe felé lövöldözgetek. Biztos vagyok benne, hogy van valaki, aki éppen rám vár, és ő is hagyná már a keresgélést. Időnként elönt a türelmetlenség, ilyenkor esélyt adok olyan kapcsolatoknak, amelyekben nagy kompromisszumokat kötök. Aztán rájövök, hogy ez nem működhet így.”

Edit azt vallja, sokat köszönhet az internetes társkereső oldalakon szerveződött találkáinak, mert nagyobb magabiztosságra tett szert általuk. „Nem vagyok híve a hosszas levelezgetésnek, érdemes minél hamarabb sort keríteni a személyes találkozásra. Számomra ez tanulási folyamat, talán most még nem állok készen egy hosszabb kapcsolatra. Nem hiszek a divatszingliségben, szerintem mindenki vágyik a szeretetre. Manapság pedig örökké tartó kapcsolatról merészség beszélni. Én nem látok a tágabb családi környezetemben pozitív mintát erre, és nem is merném kijelenteni, hogy a következő 40 évet egyvalaki mellett fogom leélni. De bizakodó vagyok, úgy kell hozzáállni, hogy sikerülhet.”

Tartósíthatók az érzelmeink?

Baktay Miklós szerint egy szerelmi kapcsolat kezdetén a tudattalanunk irányít minket. Az érzékeink, az illatok, az érintések, a mozdulatok dominálnak. Később gyakran vetjük a másik szemére, hogy sosem beszélget velünk, pedig ha belegondolunk, a szerelem bódító időszakában sem csevegünk sokat, hiszen ekkor még az egymásban való elmerüléshez nem kellenek szavak.
„Azt szoktuk javasolni a hozzánk forduló pároknak, menjenek el együtt valahová, ahol nagy a látótávolság. Sétáljanak, de ne beszélgessenek, éljék meg a csendet.  Ez segít abban, hogy újra beinduljanak az érzékeik! El kell fogadni, hogy maga az érzés nem tartósítható, hiszen szervezetünknek nagyon kimerítő lenne a folyton tomboló szerelem. Fogjuk fel úgy, hogy ez a mámoros szakasz készít fel minket egy másik fajta szerelemre vagy szeretetre.”

Jövőkutatás

Trendkutatók szerint a monogámia leginkább a 30 és 40 év közöttieket állítja próba elé. A minden területre kiterjedő megfelelni vágyás és a mai együttélési formák rugalmasabbá válása – például a patchwork családok – sem kedvez a tartós kapcsolatoknak. A trend azonban kedvezőbbre válthat, hiszen rájövünk majd, hogy érzelmi szükségleteinket a folytonos változások nem elégítik ki. Peter Wippermann trendkutató úgy látja, a tradicionális családi értékek újra tekintélyt nyernek, hiszen a kutatások rámutattak: 10 megkérdezettből 9 szerint a család a legfontosabb az életben. A szakember abban látja a hibát, hogy kevés az idő a családra. Leginkább a 25–45 éves korosztály szenved hiányt szabadidőben és biztonságban, amely a közös minőségi időhöz kell.

A statisztikák eközben azt mutatják, hogy a gyermektelen kapcsolatok sérülékenyebbek, amihez persze hozzájárul a felek nagyobb önmegvalósítási igénye vagy a valódi elköteleződéstől való félelem. A prognózis szerint azonban idővel újra stabilabbá válnak a párkapcsolatok. A közös fejlődést elősegítő párbeszéd új értelmet ad az együttélésnek, miközben a késő 18. századi romantikus szerelmi ideál háttérbe szorul majd.

Mesterek, tanítók, lelki vezetők ma

Közzétéve Szerző:

Vezetnek vagy megvezetnek?

– Sikerült idetalálni? – szoktuk kérdezni vendégeinket, amikor először jönnek el hozzánk.
– Hááát… vééégülis… igen. Igen.
– Rajtunk túl már csak az erdő van – teszünk ilyenkor célzást az út nehézségeire.
– Igen, tényleg.
– A földút is sáros (poros, rögös) ilyen időben.
– Nagyon is az. Bizony.

Így vezetjük be az ajtón a klienseinket. Kicsikarjuk a három igent. Ezután már könnyen jön a negyedik.

Amerikai autókereskedőktől tanultuk a módszert:
– Halló, Bandler és Grinder.
– Jónapot, Milton Erickson vagyok, holnap elmennénk a feleségemmel. Egy kisautót nézünk neki, tudna időpontot adni?
– Tíz óra megfelel?
– Igen.
– Én fogadom önöket, Robert Grindert keressék.
– Értem. Rendben. Viszlát.
– Viszlát.

Másnap Robert Grinder siet az érkezők elé:
– Jónapot. Erickson úr?
– Igen. Üdvözlöm.
– A kedves felesége?
– Igen.
– Mrs. Erickson?
– Igen. Hogy van?
– Remekül. Szóval egy autót nézünk.
– Javaslom, nézzük meg először a családi autók cserekonstrukcióit.
– Rendben.

Banális, önmagukban buta kérdésekkel indult a három igen kicsikarása. Szinte gyengeelméjűnek valók. Így intézi a kereskedő, hogy kettővel magasabb kategóriás autót tudjon eladni, mint amilyet a vevő venni szándékozott. Három igen után könnyen jön a negyedik, négy után még könnyebben az ötödik.

Klienseinkkel az elfogadás a célunk, amikor igenekkel kezdjük. Azután, ha már eleget bólogattunk, kezdődhet a további vezetés.
Katiról már abban a pillanatban láttuk, hogy súlyos alkoholista, amikor belépett. Püffedt arca, hasa, pálcika lábai, száraz bőre, lassan forgó nyelve azonnal elárulták. Mégis jó három órán át bólogatva hallgattuk, amint sorolta kegyetlen sorsát, sérelmeit, fáradtságának okát. Elmondta, milyen sikeres volt külföldön, hogy a gyerekek perfekt megtanultak angolul, de férje, aki most híres ember, ott legfeljebb kertészkedhetett, így aztán Kati feladta karrierjét a családért, visszasüppedt ebbe a hazai posványba, ahol kicsinyes intrikák áldozata.
Közben egyre jobban remegett a keze, úgyhogy végül egy zavart félmosollyal rátért az ő nagy harcára.
És akkor, szépen nyugodtan a szemébe nézve megkérdeztük, szerinte ki az alkoholista.
Olyan meghatározást adott, ami őrá nem illett.
– Kati, ezek szerint Ön alkoholista?
– Nem.
És ennek megfelelően kezdtünk dolgozni. Hiába ivott, hiába gurult le részegen a lépcsőn, az alkoholizmusról nem szóltunk. Nem is engedtük.
– Igyon! – kértük – amikor alkalom adódik, igyon. Jó italt, szép pohárból, élvezze. Koccintson.
Így rángattuk ki a dugiüvegek és a zugkortyok világából.
Aztán jött egy külföldi út azzal a munkatársnőjével, aki minden lehetséges intrikát bevetett ellene. A szállodában szomszédok voltak. Katit folyamatosan árgus szemekkel figyelte az intrikus. Ha Kati abban a hitben lett volna, hogy ő alkoholista, az első éjszaka holtra issza magát és rátöri az ajtót szomszéd szobában sunyító ellenségre. Csakhogy ő kibírta. Így győzte le egyszerre belső és külső ellenségét. Négy nap után, amikor a férje hazahozta a reptérről, elájult. Delirált. Kórház, vizsgálatok és máris kezdett kikeveredni a dologból.
– Rettenetesen szenvedtem az elvonási tünetektől – panaszolta.
– Elvonási tünetek? De hiszen ön nem alkoholista.
– De az voltam.
– Már tiszta.
– Igen.

Szóval jól megvezettük Katit. Hová vezettük? Egy szebb jövőbe. Engedtük, hogy olyannak lássa magát, amilyen lenni szeretne. És íme, olyanná is vált.
Ha úgy tetszik, a csalfa álmok megvezetnek minket, de jobb úgy nézni, álmaink vezetnek minket a szebb jövő felé. Csak meg kell tanulni álmodni és hinni abban, hogy érdemes valóra váltani álmainkat.