Interjúk kategória bejegyzései

A párkapcsolat igazi összetartója a közös kaland

Közzétéve Szerző:

Zádrovich Aliz beszélgetése Baktay Miklós és Zelka párterapeutákkal

A pszichológus házaspár az elmúlt években közel ezer kapcsolatot húzott ki a gödörből, de mi a helyzet a saját házuk táján? Baktay Miklós és Zelka őszintén mesélnek válságaikról és arról, hogyan született meg a hamisítatlan „Baktay-módszer”.

Psziché: Rengeteg párkapcsolati problémával találkoztok, és szinte mindenre van kész megoldásotok. Saját tapasztalatokból merítetek?

Miklós: Mindannyian tele vagyunk konfliktusokkal. Az a kérdés, hogyan oldjuk meg ezeket. A mi kapcsolatunkban a legnagyobb próbatétel az a hét év volt, amikor a gyerekre vártunk. A nőt meg a férfit is zavarják az ilyen jellegű problémák, a sokszor megalázó vizsgálatok. Nekem például egy deszkával leválasztott fabódéban kellett mintát produkálnom, egy pornóújsággal a kezemben, miközben az asszisztensek arról beszélgettek, töltött káposztát vagy fasírtot főzzenek-e másnap ebédre. Ezek nagyon lerombolják az intimitást. Eldöntöttük, hagyjuk ezt a dolgot, és megnézzük, tulajdonképpen mire is vágyunk.

Zelka: A szomszéd vietnami pár babája még csak négy hónapos volt, amikor az anyukának vissza kellett menni dolgozni. Elvállaltuk, hogy napközben vigyázunk a kisfiukra.

Miklós: Semmi időnk nem maradt egymásra. Ha a sajátunk lett volna, akkor az időhiány okozta konfliktusokat elhordozzuk magunkban kb. 20 évig, és csak akkor lélegzünk fel, amikor a fiunk összeköltözik a barátnőjével. Így viszont ki mertük mondani, és ma már hangsúlyozzuk is a párterápiákon, hogy a szülői meg a párkapcsolati funkciót el kell választani egymástól, különben a gyerek fölzabálja a viszonyt. Nem kell amiatt szégyenkeznünk, hogy néha kiszerveznénk a gyereket az életünkből. Sokan erre azt a kifejezést használják, hogy lepasszolják, ami azt sugallja, hogy ez megvetendő cselekedet, mert csak a saját örömüket keresik. Mi meg azt valljuk, ha az utód felőrli a párkapcsolatot, az rá is visszahat. Hiszen akinek például négyéves korában elválnak a felmenői, annak boldogtalan gyerekkora lesz. Ezért kell jelentős időt kettesben is eltölteniük a szülőknek, és párkapcsolat-gazdagító élményeket keresniük.

Psziché: Ma már van két szép gyereketek. Mi volt az, ami segített a családalapításban?

Miklós: Folyamatosan dolgoztunk rajta, és közben gyakoroltuk a gondoskodást egy kölyökkutyán is. Kiképeztük mentőebbé, magunkat pedig ápolóvá, így mi hármasban katasztrófa esetén egy máig bevethető csapat vagyunk.

Zelka: Mire a kedvencünket megtanítottuk mindenre, elkezdett nőni a pocakom. Az segített a legtöbbet, hogy úgy döntöttünk, tartunk fél év szünetet, és másra figyelünk.

Miklós: A vietnami baba felügyelete és a kutyakiképzés alatt nagyon különleges élményekbe keveredtünk, és elkezdtünk játszani is. Akkor jöttünk rá, hogy a párkapcsolat igazi összetartója a közös kaland. Ezután dolgoztuk ki az élményterápiát, ami azóta a védjegyünkké vált. A legfontosabb terápiás eszközünk, hogy beküldjük a párokat különböző szerepekbe.

Psziché: A Szeretők című könyvetek címlapján Zelka dögös vörösként és konzervatív, rövid hajú „titkárnőként” is megjelenik. Miért olyan fontos a szerepekkel való játék a párkapcsolatban?

Miklós: Arra jöttünk rá, ha korlátozódnak a szerepeink és az élethelyzeteink, akkor megunjuk egymást. Ám ha a külvilág felé különböző szerepekben mutatkozunk, akkor mi magunk is átéljük, hogyan lehetünk mások. Meglátjuk a társunkban azt az embert, lehetőséget, erőforrást, amit addig nem. Mert mi történik, amikor szeretőt keresünk? Megtetszik a nő dús vörös sörénye vagy az a határozottság, ahogy a férfi viselkedik. De ezekhez a tulajdonságokhoz nem kell feltétlenül új embert keresni, benne lehetnek a partnerünkben is, csak bele kell küldenünk őt egy másik szerepbe. Mi például vettünk parókákat, és kitaláltuk a hozzájuk megfelelő viselkedést. Zelka vörös parókával nem ellenezte, hogy eljárok focizni, hanem elkísért, én pedig látványosan megcsókoltam a kapuban. A srácok meg – akik ismerték Zelkát – azt látták, hogy egy „másik” nőt csókolgatok. Ebből egy izgalmas játék lett, mert meg voltak győződve arról, hogy szeretőm van. Közben jöttek hozzánk sörözni meg beszélgetni. Mi meg Zelkával azt figyeltük, hogyan reagálnak és próbálják oldani a zavarukat. Óriási élmény volt.

Zelka: A foci ugyanis nálunk évekig krízispont volt. Amikor a kapcsolatunk elején Miklós bejelentette: „Hétfő van, elmentem rúgni a bőrt”, felháborodtam, hogy otthon hagy egyedül, és nem akar minden estét velem tölteni. Ilyenkor azt mondta, hogy 13 éves kora óta hetente kétszer jár edzeni, meg különben is, kell az egészségéhez, és szétesik a csapat, ha nincs ott. Nagyon hosszú folyamat volt, mire elfogadtam és megértettem az egész hátterét. Az evolúciós múlt kutatása közben jöttem rá, hogy a foci milyen zseniális dolog. Régen is elment otthonról hetente kétszer a férfi, csak éppen vadászni. És erre a programra is szigorúan az erősebbik nem tagjai voltak hivatottak. A focicsapatok is ilyen kis „pasihordák”, csak ők a labda után rohangálnak, nem a vadak után. Rájöttünk arra is, hogy egy párkapcsolatban fontos az autonómia. Ha szerelmesek vagyunk, folyton a másikkal akarunk lenni, de jó néha önállóan eldönteni, mit szeretnénk csinálni, kikkel, mikor és hogyan.

Psziché: Amikor benne vagytok egy heves vitában, akkor is előjön belőletek a pszichológus, és képesek vagytok leállni? Vagy rajtatok is felülkerekedik a düh és a sértettség?

Zelka: Szakmai evidencia, hogy a veszekedés hogyan szokott eldurvulni. Egy hétköznapi szituációból – például valaki rossz helyen hagyta a papucsát – könnyen eljuthatunk odáig, hogy micsoda egy nemtörődöm alak a másik. Ezért ha valami nem tetszik, én nem mondom ki rögtön, hanem várok egy kicsit. Jövök-megyek, teszek-veszek, levezetem a feszültséget. Miklós meg alvós problémamegoldó, ezért ha konfliktusunk adódik, hagyom, hogy lefeküdjön. Ezalatt átgondolom a szituációt, és meglátom az ő szempontjait is. Mert ha veszekszünk, egymást kezdjük el támadni, a küzdelemben az egyikünk nyer, a másikunk veszít. De ha én nyerek, jó az nekem, hogy van egy vesztes férjem? Hát nem. Jobb, ha a problémát együtt oldjuk meg.

Psziché: Nagyobb konfliktusok esetén is működik ez a stratégia? Előfordult már, hogy meg kellett mentenetek a házasságotokat?

Miklós: A tudattalan nem ismer kis és nagy konfliktust. A veszekedés természetrajza az, hogy megsértjük a másik identitását. Hogy ez abból fakad-e, hogy nem jön össze a gyerek, vagy egy szétszórt papucsból? Teljesen mindegy.

Zelka: A konfliktusaink közül bármelyik eldurvulhatott volna, de valamelyikünk mindig észnél volt, és használta a tudását. Itt is fontosak a szerepek. Ha én csak annyit látok Miklósból, hogy állandóan szétdobálja a holmijait, akkor a kapcsolat könnyen eltörik, mint egy egyrétegű üveglap. Viszont ha sok rétegből, sok közös élményből áll, több szálon szövődik, akkor olyan törhetetlen lesz, mint egy golyóálló üveg – és képes lesz ellensúlyozni a hétköznapi problémákat. Nem szabad hagyni, hogy a programok kimerüljenek abban, hogy este 8-tól 9-ig fáradtan leülünk egymás mellé. De ha sokféle élményünk van együtt, akkor néha ez is beleférhet a kapcsolatba.

Megjelent a Nők Lapja Psziché Társfüggőség számában (2012 április-május)

Te mennyire ismered a gyereked? – iskolaválasztás

Közzétéve Szerző:

V. Kulcsár Ildikóval Zelka beszélgetett 

Szülői vágyak, szorongások és az iskolaválasztás

Jól ismerlek téged, kisfiam-kislányom, tudom, milyen iskola kell neked! – jelentik ki a magabiztos (vagy annak álcázott) szülők. Közben a többség tétován keresgél az iskolai nyílt napok meg módszerbemutatók erdejében. Mi kell ahhoz, hogy a fiatal szülők „testreszabott” iskolát tudjanak választani a hatéveseknek?

„A kislányunk vagány, vidám és nagyszájú az elfogadó otthoni környezetben, de az óvodában nyuszika. Kerüli a konfliktusokat, csöndben van, szót fogad, túlzottan tart az óvó nénitől, a dadustól, de a társaitól is. Ezért szeretném alapítványi iskolába íratni, ahol kicsi az osztálylétszám, és a saját tempójában fejlődhet. A férjem viszont ragaszkodik az állami iskolához, mert a gyereknek majd ebben a kemény világban kell érvényesülnie – nem lehet vattában tartani -, és az alapítványi iskolák lassú tempóját nevetségesnek tartja. Nagy a vita nálunk, és nem tudom, mikor teszek jót a gyerekünknek” – írta harmincnyolc éves olvasónk, aki egy Pest környéki önkormányzatnál dolgozik.

Ha szorong és félénk

– Nagyon megértem a szülők aggódásait, hiszen nemcsak szakember, de érintett anya is vagyok – jelenti ki Baktay Zelkagyermekpszichológus. – A kisfiunk tavaly ment elsőbe, és nem volt egyszerű az utunk, bár nálunk már a középső csoportban kezdődtek a gondok. Akkoriban tűnt fel nekünk (a férjem is pszichológus), hogy az elmélyülésre hajlamos, szemlélődő típusú gyerekünk nagyon rosszul érzi magát az állami óvoda hangos világában. Nem akart felkelni reggelente, fáradt mozdulatokkal készülődött, és azt hajtogatta, hogy semmit nem tud végigmondani az óvodában, mert nem hallgatják meg. Végül bekönyörögtük a Waldorf oviba, ahol magára talált. Innen vezetett az út tavaly a Waldorf iskolába, bár nehéz volt bejutni. Nem állítom azt, hogy ez a megoldás mindenki számára üdvös, hiszen minden gyerek más. A tűzrőlpattant kislányunk például remekül érezte magát ugyanabban az állami óvodában, arról már nem is beszélve, hogy a waldorfos szülőknek sokkal több szabad időre (vagy segítőre) van szükségük, mint az állami iskolába járók szüleinek. Hány család tudja magának megengedni, hogy már délben elhozza e gyerekbarát iskolából a csemetét? Álláspontom szerint a jó iskolaválasztás kulcsa az, hogy alaposan ismerjük a gyerekünket, amihez kitartó türelem és figyelem kell. Számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a szülőkben egészen más kép él a gyerekükről, mint amilyen a kicsi. Tapasztalatom szerint a többség rosszul ismeri a gyerekét!

– Eszembe jut egy férfi riportalanyom, aki vagány, belevaló kis kölyöknek festette le a fiát, majd befutott az édesanya a gyerekkel, akit ámulva figyeltem, milyen aprócska, félénk és szorongó.

– Az apuka a vágyait vetíti ki a fiára, csakhogy ez rossz a gyereknek. Megpróbálja eljátszani az apa által ráruházott szerepet, de nem megy, amitől egyre nő benne a szorongás. Én azt szoktam tanácsolni az ilyen típusú szülőknek, hogy vigyék el a gyereküket egy játszóházba vagy játszótérre, üljenek le, és kitartóan figyeljék. Ne dirigálják, ne segítsék, vagy irányítsák, csak nézzék! Abból, hogy a kicsi hogyan viselkedik a többi gyerekkel, mennyire bátor vagy félénk az eszközök kipróbálásakor, rengeteget megtudhatunk róla. A nevelési módszereinket, az iskolaválasztásunkat ehhez a valódi képhez kellene igazítanunk!

– Milyen típusú iskolát válasszon az a szülő, akinek szorongásra hajlamos, konfliktuskerülő a gyermeke?

– Direkt tanácsokat nem szoktam adni, de azt szívesen elmondom, hogy ilyen esetben az a jó megoldás, ha nem iskolát, hanem tanító nénit választunk. Lehetőleg „tyúkanyót”! Ezt a szó jó értelmében mondom, mert az ilyen típusú tanító nénik nagyon tudnak szeretni, figyelnek a gyerekek tempójára, mindezzel oldják a feszültséget, a félelmet. Édesanyám ilyen tanítónő volt, és végtelenül szerették a szülők. Ha látta, hogy fáradnak a gyerekek, kiterített egy hatalmas szivacsot az osztály közepére, és megtornáztatta őket. Elfogadó szeretetével rengeteg problémás gyereket hozott helyre.

 

Okoskák és angyalarcú terroristák

– Őszinte hangú olvasói levelekben gyakran emlegetnek a szülők verekedős-harcias kisfiukat, meg olyan gyerekeket is, akik érettebbek a kortársaiknál. Az okoskák már ötévesen írnak, olvasnak, számolnak, érdeklődnek a biológia, a csillagászat, a fizika iránt. Velük mit kezdjenek a szülők? – kérdezem a gyermekpszichológust.

– A gyerekeim jóban vannak egy hétéves kislánnyal, de keveset tudnak vele játszani, mert alig ér rá. Jól teljesít egy erős-hajtós iskolában, közben rendszeresen edzésre jár. Ugyanis a tanulás mellett tornázik. Kiválóan bírja, vidám, harmonikus személyiség. Azért mesélek róla, mert érzékeltetni akarom, hogy a hajtós iskola és a különóra sem ördögtől való. Vannak gyerekek, akik jól érzik magukat például a két tannyelvű iskolákban, gond nélkül veszik az akadályokat. Miközben a kevésbé teljesítményközpontú, érzékenyebb kicsiknek árthat az erős terhelés. Persze ne keseredjenek el azok sem, akiknek a gyermeke hatévesen még nagyon lassú! Vannak „gepárd gyerekek”, akik ebben az életkorban még teszetoszák, alig teljesítenek, aztán kamaszkorukban megugranak.

– És a verekedős kisfiúk? Egy riportalanyom „angyalarcú terroristának” becézte a fiát, amiben nem tévedett. Az ötéves szöszke gyerek a jelenlétemben lazán belerúgott a nagymama lábába.

– Ez bizony összetett kérdés. Vajon miért lett angyalarcú terrorista? Édesanyja-édesapja is hasonló habitusú? Netán a szülőknek tetszik, hogy a srác aprócska bunyós? Találkoztam már olyan anyával, aki panaszkodott az agresszív fiára, miközben a szeméből csak úgy sütött a büszkeség: Milyen erős, férfias a fiam! A gyerek érzi a ki nem mondott elismerést, és ennek megfelelően viselkedik. A tanítónő-választásnál ilyen esetekben az a legfontosabb, hogy lehetőleg következetes pedagógushoz kerüljön a kisgyerek, akinek az értékrendje, nevelési stílusa illeszkedik a szülőéhez. Akivel egy nyelven beszél, akinek a tanácsait elfogadja. Nem hiszek abban a szülői módszerben, amikor keresnek egy őrmester típusú tanítónőt, aki majd ráncba szedi a gyereket. Nem lehet áthárítani a pedagógusra a szülő feladatait! Abban viszont hiszek, hogy az agresszivitásra hajlamos kicsiknek nagyon jót tesz, ha mihamarabb sportolni kezdenek, mert a fizikai terhelés és a megmérettetés levezeti a fölös energiákat.

A gyerek virágos kertje

Soha nem fogom elfelejteni azt a riportalanyomat, aki felnőttként is elborzadva mesélt a kisiskolai élményeiről. „A lelkemben burjánzó apró csírákat rendre kiirtották egy vidéki elit iskolában – senki sem törődött azzal, hogy mi érdekel, mi vonz, mit szeretnék kérdezni… -, mélyszántást csináltak a lelkemben, és azt vetették el, amit ők jónak tartottak”, mondta költői hasonlattal. „Még ma sem tudom elviselni, ha munka közben valaki mögém áll és figyel – folytatta indulattal -, utálok kézzel írni, miközben a számítógépemen szívesen dolgozom, és még most sem merek énekelni.”

– Kiváló ez a hasonlat – jelenti ki Baktay Zelka. – A gyermeki lét olyan, mint egy lehetőségekkel teli virágos kert. Számtalan rügykezdeménnyel, csírával. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy figyeljük, mi üti fel a fejét a kertben, mi érdekli-vonzza a gyereket. Ezért is fontos, hogy olyan tanítót válasszunk, aki hozzánk hasonlóan alakítja a kertet.

– Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál a szülőknek az iskolaválasztással kapcsolatban, akkor mit mondanál?

– Talán azt, hogy ne úgy fogják fel a beiskolázást, mint amikor kilövünk egy nyilat. Bármilyen körültekintők vagyunk, azt nem fogjuk elérni, hogy a gyerekünket „belőjük” egy általunk jónak tartott iskolába, és akkor nincs több gondunk, meg sem áll a Nobel-díjig. Folyamatosan kell figyelnünk, segítenünk a gyerekünket, és ha csökken az érdeklődése, nem kérdez, nem mesél, csak a kötelességét teljesíti szüntelen rosszkedvben, akkor váltanunk kell. Ha nagyon figyelünk rá, akkor korrigálhatjuk az esetlegesen rossz választást is. Az iskola- vagy osztályváltás nem úri huncutság, mindenki élhet e lehetőséggel.

„Úgy érzem, megcsal…”

Közzétéve Szerző:

Rist Lilla a bizalomról és a harmadik fél felbukkanásáról kérdezte Miklóst és Zelkát.

Vizsgáld felül párkapcsolatod – 3 tippet adunk a javításához

Nincs még bizonyosság, csak valami homályos érzés, hogy valami nincs rendben. Mennek a napok, egyik a másik után, a pár együtt él, fizikailag legalábbis, de már nem biztos, hogy lélekben is. Mégsem az a kérdés, hogy ki csal meg kit, hanem az, miért alakult így, és egyáltalán: szándékukban áll-e ezen változtatni.

 

Gyula – nevezzük így! – gyanakodott ugyan. Látta, hogy felesége hirtelen lefogyott, és reggelente, amikor Szilvi csinos ruhákban ment el, kicsit összeszorult a szíve, de csak egy pillanatra, mert a következőben már az üzleti ügyek töltötték ki a gondolatait. Volt egy nehéz üzletfele, akivel sok tárgyalás után kétségessé vált az együttműködés. Késő este pedig, amikor otthon találkoztak, csak feltette a lemezt, hogy már megint mit mondott a partner, és eszébe sem jutott megkérdezni, hogy Szilvivel mi történt. És ha mégis, szívesen elhitte, amit hallott. Egészen megnyugodott ilyenkor. Még sincs semmi baj!

A féltékenység egyszerre öntötte el, amikor rájött, hogy hetek óta nincs szex. Gyanakodni kezdett az angoltanárra, Szilvi főnökére, a szomszédra, mindenkire. A felesége hiába mondta, jöjjön el vele, várja meg egyszer, és nézze meg, mit csinál, merre jár, kivel. De erre soha nem volt idő, így maradt a gyötrődés és az önsajnálat.

Amíg ez így ment, addig nem kellett a dolgok mélyére nézni. Hiszen ő volt a szegény áldozat, aki ha célzott rá, hogy a felesége már megint nincs otthon, akkor mindenki megsajnálta. Őt felmentették, míg a feleségét… nos, őróla egyszerűen leszedték a keresztvizet, megkapta az ilyenkor szokásos összes jelzőt.

Azóta sem derült ki, hogy vajon Szilvi csalja-e Gyulát, de lehet, hogy furcsán hat a következő megállapítás: talán nem is ez a lényeg.

Ki kell lépnünk az elfogadott normák közül, nem csak azt látni, hogy az a „bűnös”, aki elhanyagol, esetleg megcsal, és az az „áldozat”, akit elhanyagolnak (?), esetleg megcsalnak. Bár valóban sokkal könnyebb okolni a másikat, és sokkal nehezebb megnézni, hogy mi a történtekben a mi részünk.

Mit tanácsol a szakember?

Nézzünk magunkba, mielőtt szakítani akarnánk!

Egy jól működő párkapcsolat négy lábon áll, elemezni kell esetről esetre, van-e ezeken a területeken együttműködés feleség és férj, nő és férfi között – mondja Baktay Miklós párterapeuta.

Az anyagiak területe: Ezen a szinten meg kell vizsgálni, ki keresi a pénzt, egyensúly van-e közöttük, vagy az egyik javára elbillen a mérleg, és ezért a másik erőtlenebbnek érzi magát. A pár együtt dolgozik-e valamin, vagy az élet egész más területén munkálkodnak? Nem szerencsés, ha csak egyvalakire hárul a megélhetéshez szükséges javak előteremtése, mert ez az egyiknek túl nagy teher lehet, míg a másik számára kiszolgáltatottságot jelenthet.

A gondoskodás szintje: Azt kell végiggondolni, kinek mi a feladata, a dolga a családban, ezekről közösen határoznak-e, vagy csak az egyiké egy-egy részterület ellátása. Például ahhoz, hogy egy pár kimozdulhasson otthonról, akár csak néhány órára is, valakinek meg kell oldania a gyerekek biztonságos elhelyezését. Közösen döntenek erről, vagy mindig egyvalakire hárul a gyerekekről való gondoskodás feladata?

Társas szint: Milyen helyzetek azok, ahol a pár együtt, összetartozóként jelenhet meg? Vannak-e közös barátaik? Vannak-e olyan együtt végzett tevékenységek, amelyek mindkettőjük számára örömöt szereznek, vagy külön járnak inkább szórakozni? Külön baráti társaságuk van?

Az érintés szintje: Ha az előző háromban nincsen vagy nagyon kevés a közös pont, akkor valószínűleg a pár nincs összehangolódva. Ha az az igény sincs már meg, hogy egymás szemébe nézzenek, vagy megérintsék egymást, miután összetalálkoztak, akkor nagyon kevés az igazi „érintés” közöttük. Ebből pedig az következik, hogy ha van is szex esténként, akkor az már nem adhat igazi örömöt.

Nem az a természetes, hogy a kapcsolatban minden rendben megy, hanem az, hogy folyton szembeszél van, és ezzel kettőjüknek együtt megküzdeniük – állítja Baktay Miklós. Ahhoz, hogy társunk ne a kapcsolaton kívül keresse a megoldást egy harmadikban, nekünk is át kell alakítanunk az életünket. El kell dönteni, akarunk-e még együtt örülni.

3 tanács, hogy újra boldog párkapcsolatban élhessen

Baktay Zelka párterapeuta tippjei:

1. 100 százalék együttlét

Azért fontos csak úgy együtt lenni, mert a szerető épp ezt az elfeledett örömöt adja meg. Akiben felmerül a gyanú, hogy a párjának szeretője lehet, az jól teszi, ha végiggondolja, hogy párja valószínűleg lélekben is készül a randevúkra, és lehet, hogy csak egy-két órát tölthetnek együtt, de azt nem zavarja semmi és senki.

Vajon van ilyen tökéletesen egymásnak szentelt időnk? Vajon van olyan nap, amikor készülünk a találkozóra, amikor semmi másra nem kell gondolni sem? Mert ha nincs, akkor jó, ha elkezdjük keresni a lehetőségeket. Egy hét 168 órából áll – jutni fog idő egymásra is.

2. Hívd randira!

Ha valaki randevúra hívja a másikat, és ezzel megpróbál kiszállni a megszokások közül, kétséges lehet, hogy a másik igent mond-e. Ha nem, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy vége mindennek. Mert lehet, hogy csak rossz pillanatban hívtuk, és a másik tényleg el van merülve a munkájában. De az is, hogy rosszul próbáltuk felrázni. Ha színházba invitáltuk, miközben ő utálja a színházat, akkor megint csak a magunk örömére gondoltunk, és nem a másikra. Egy jól működő kapcsolatban több olyan tevékenységnek is kellene lennie, amelyeket mindketten szívesen csinálunk, amelyekről lehet tudni, hogy a másikat érdekli és megmozdítja.

3. Ha mégis van másik

Nem sok jóval kecsegtet, ha ezek a próbálkozások sorra kudarcot vallanak. Azt jelezheti, hogy a másik eldöntötte: mást akar. De érdemes azért tudatosan is utánajárni, a párunk hogyan képzeli a jövőt. Mert lehetséges, hogy szeretője van, de az is, hogy a jövőképében soha nem szerepel a szerető valóságos társként, mert ott a feleség áll. Ilyenkor fordul elő az, hogy amikor a házasság – valami másért – mégis tönkremegy, akkor a szeretői viszony is megszakad! Ugyanis lehet, hogy a helyzetet épp a szerető stabilizálja.

Mikor, kivel csal meg?

A kérdés nem annyira misztikus, mint ahogy első pillanatra látszik, mert gyakran ez is tipikus. Először is, „megcsalni” a másikat nem csak egy harmadikkal lehet, mert könnyen lehet, hogy a „harmadik” a munka, a sport vagy valamilyen szabadidős tevékenység. Ha valóságos személy, akkor sem kell túl messzire menni, hogy megtaláljuk, mert leggyakrabban az életünk része, ott van a munkahelyen, a hasonló helyzetű szülők között, a társaságunk tagja, vagy épp a barátaink közül kerül ki. Tipikus helyzetek is léteznek. A férfiak általában a kisgyerekes, otthon ülő anyákat csalják meg, a feleségek viszont akkor kereshetik máshol a szerelmet, amikor a gyesről visszatérnek a munkába…

Pingpongmeccs a világgal

Közzétéve Szerző:

Willin-Tóth Kornélia interjúja Zelkával és Miklóssal a halogatásról

Igencsak fejlesztésre szorul a hazai munkakultúra, ami a jó időbeosztás elkészítéséhez szükséges összefüggések ismeretét illeti. Rontja a helyzetet az is, hogy naponta sok olyan inger ér bennünket, amelyek azt bizonyítják: az emberek nem tudnak vagy nem akarnak egymás keze alá dolgozni.

Anita hetente kétszer táncóráról érkezik reggel dolgozni. Három év alatt egyszer sem fordult elő vele, hogy a határidő lejárta után adta le a munkáját, vagy elkésett egy értekezletről. Legkésőbb hatkor hazaindul, és havonta csak egyszer-kétszer kell otthon is elővennie este a céges laptopját. Szerinte azt, hogy megtanult ilyen jól gazdálkodni az idejével, az egyetemi éveknek köszönheti: két, ráadásul más városban található intézménybe járt párhuzamosan.– Minden szemeszterben úgy kellett kombinálnom, hogy ne csak az órákon legyek ott, hanem fussa az időmből átérni a másik egyetemre is. A vizsgaidőszakokban pedig be kellett tartanom az előre elkészített tervet a felkészülésben, másképp nem sikerült volna – emlékszik, hozzátéve: ezt az akkor megtanult rutint alkalmazza most a munkahelyén is.Eközben szobatársa, Katalin sokszor úgy érzi, összecsapnak a hullámok a feje felett. Gyakran kér haladékot a felettesétől, és barátai rendszeresen szóvá teszik: egy-egy e-mailjükre csak hetek múltán válaszol.

– Az időhöz és a pénzhez való viszonyunk személyiségfüggő. Aktuális élethelyzetünkön, lelkiállapotunkon is múlik, mekkora rendet vagyunk képesek tartani a napi feladatok között – magyarázza Szirmay Ágnes munkapszichológus, klinikai szakpszichológus. A legtöbben ma már nem a természet ciklusaihoz igazodó tevékenységet végeznek. De nemcsak például a mezőgazdasági munkákkal járó, éven belüli kiszámíthatóság tűnt el, de a mobiltelefonok, az internet korában a nappal és az éjszaka, a munka és a szabadidő sem különül el élesen.

– Nem véletlen, hogy egyre több harmincas-negyvenes néhány év pörgés után a korábbinál alacsonyabb fizetésért kisebb céghez távozik, szabadúszó lesz vagy vidékre költözik. Azt mondják: normális, családbarát ritmusra vágynak. Magyarországon azonban főként az egzisztenciális bizonytalanság miatt ezt lényegesen kevesebben engedhetik meg maguknak mint Nyugat- vagy Észak-Európában – mondja Szirmay Ágnes. Hozzáteszi: a hazai munkakultúra jócskán fejlesztésre szorul, ami a felelősségtudatot, a jó időbeosztás elkészítéséhez szükséges összefüggések ismeretét illeti. Aki nem látja át, hogy az általa végzett feladatoknak milyen szerepe van a vállalati láncolatban, sodródni fog, és képtelen lesz felállítani a megfelelő rangsort a teendői között. –Gyakrabban kellene megállni, és végiggondolni, hogy annak, amit épp csinál az ember, mi a jelentősége, és mi lehet a hatása rövid, közép- és akár hosszú távon. Az előregondolkodás, az önreflexió hiánya, az érzelmi kidolgozatlanság, a vezetők gyakran rossz döntéshozatali gyakorlata fejlődésellenességet, szemellenzős gondolkodást hoz létre a munkahelyen, ami önmagáért való pörgésbe hajszolja a munkatársakat, és egyáltalán nem motivál – véli a szakember. Az ilyen döntéshozatali folyamatok jellemzője, hogy a valós teljesítménybeli érdek valamilyen más, személyes érdek alá rendelődik.

Sok múlik az olyan apróságnak tűnő dolgokon is, hogy egyegy rendszeresen túlórázó kollégát látva felettese elgondolkodik-e: vajon túl sok a teendője, vagy az illető alkalmatlan a rábízott feladatra.

A kötelességtudatnak nem lenne szabad nyomasztó érzésekkelpárosulni.A teljesítményigény jó esetben öröm, hívja fel a figyelmet a pszichológus. Aki viszont például krónikusan az utolsó pillanatra hagyja a feladatait, érdemes végiggondolnia, miért fél befejezni valamit, kiadni azt a kezéből, és vállalni érte a felelősséget.

–Bár vannak trükkök a helyes napi időbeosztás elkészítésére, ez tulajdonképpen tüneti kezelés. Az alapokat kell megerősíteni: egy stabil, kiforrott személyiség, aki tisztában van a céljaival, a magánéleti és munkahelyi prioritásokkal, ritkán csúszik ki a határidőkből, még ha nagyon szoros is az időbeosztása – állítja Szirmay Ágnes.

Baktay Zelka pszichológus szerint nem feltétlenül negatív jelenség az utolsó pillanatra halogatás. – Majd a félelem összerántja – mondjuk. Nem csak a stresszről van azonban szó, amit egy közelgő leadási határidő vagy értekezlet jelent. Az ember agya folyamatosan számon tartja a rá váró feladatokat, és felkészül a teendőkre. Akkor is, amikor éppen valami teljesen mással foglalkozunk. Az, hogy valaki képes-e profitálni abból, hogy szinte mindent az utolsó pillanatra hagy, azon dől el: ösztönző vagy bénító szorongásként éli-e meg a felkészülés időszakát –mutat rá a pszichológus. Olyan ez, mint a jó és a rossz vizsgázó az egyetemen: a jó vizsgázó a kulcspillanatban képes koncentrálni, hatalmas energiákat mozgósítani, és esetleg olyan információkat is előhoz a tudatából, amiket korábban csak fél füllel hallott, míg mások leblokkolnak a tanár előtt, és még az sem jut eszükbe, amit egyébként biztosan tudnak.

– Az időmenedzsmentre nagy kudarcok szocializálnak. A gyermekkori frusztráló várakozások tanítanak minket arra, hogy eltötyörögjük a határidőig hátralévő feladatokat. Néhány éve egy anyuka mesélte, hogy a kisfia egész héten várta a magát vasárnap délután 3-ra ígérő nagymamát, aki végül két órát késett. Egy gyerek, aki számára csak a jelen létezik, ezt szenvedésként éli meg, mert kiszolgáltatott helyzetben van. A személyiségfejlődés egyik lépcsője, hogy felismerjük: van beleszólásunk abba, hogy valami bekövetkezik-e, és mikor. Egy határidő nem tőlünk függetlenül közelgő esemény. Felkészülhetünk rá, és akár a tervezettnél gyorsabban elvégezhetjük a munkát – anélkül, hogy ennek terhe nyomasztóan hatna ránk – véli Baktay Miklós pszichológus.

Szerinte napi teendőinket érdemes úgy felfogni, mint egy pingpongmeccset. Azt a labdát, amit könnyen, gyorsan vissza tudunk adni, üssük vissza azonnal, a lepotyogókat pedig szedjük össze később. – Azt tennénk jól, ha a legkönnyebbnek ítélt dologhoz látnánk neki, aztán a fennmaradók közt is megkeresnénk a legkönnyebbet, és így tovább – javasolja. Hogy kinek mi az egyszerű feladat, szubjektív –a személyiségtől, életkortól, és a munkatapasztalattól is függ.

– Gyakori hiba az időbeosztás tervezésekor, hogy nem számolunk azzal: minden bonyolultabb feladat felkészülést igényel. Egy számítógép működéséhez hasonlóan be kell töltődnie bizonyos programoknak a fejünkben, a szükséges papíroknak, eszközöknek kéznél kell lenni, és rá kell hangolódnunk a munkára – mondja Baktay Miklós, aki szerint nálunk az együttműködésre való hajlandóság alacsony, ezért sokan azt érzik: árral szemben úsznak, amikor pontosan, precízen akarnak dolgozni. A buszok, vonatok késnek vagy hamarabb jönnek, az orvosnál, hivatali ügyintézéskor gyakran az előre egyeztetett időpont ellenére órákat kell várni, a főnök késik az értekezletről.

– Naponta ezer inger ér bennünket, amik azt bizonyítják, hogy az emberek nem tudnak vagy nem akarnak egymás keze alá dolgozni, és ez nagyon is hat az időbeosztással kapcsolatos attitűdünkre. Pedig a pontosság a királyok udvariassága. Aki igazán magabiztos, nem azzal próbálja bizonyítani saját fontosságát, szakmai kvalitásait, hogy az utolsó pillanatban érkezik egy megbeszélésre vagy elkésik –állítja a pszichológus.

Joó Zsuzsanna karrier-tanácsadó szerint nem könnyíti a helyzetet az sem, hogy a cégeknél a pótolhatatlan tapasztalattal, végzettséggel rendelkezők kivételével szinte mindig az embert igazítják a munkamenynyiséghez és nem fordítva. Ráadásul jellemző, hogy az időbeosztást kicentizik, így nagyon nehéz kivédeni azt a stresszt, amit a napirend felborulása –egy reggeli dugó, váratlan vállalati esemény – okoz. Nem bevett szokás az sem, hogy ha pluszfeladatok merülnek fel, a kollégák jelezzék a vezetőknek: természetesen elvégzik, ám ez csak valaminek a rovására fog menni.

– Miközben az internet és a mobiltelefon könnyíti a munkát, egy-egy e-mail, hívás rendkívül zavaró, amikor az ember éppen elmélyedt a feladatában, ezért érdemes meghatározni olyan időszakokat a nap folyamán, amikor a lehetőségekhez mérten minél inkább kizárjuk a külső ingereket. Különbséget kell tenni aközött, ami fontos és ami sürgős. Általában az utóbbival foglalkozunk, pedig az előbbi az igazán lényeges. Egy-egy szétcsúszott projekt, be nem tartott határidő után érdemes leülni és akár csapatszinten átbeszélni, hol és miért borult fel az ütemterv, hogy legközelebb elkerülhető legyen a hiba. Ezt a – magyarokra egyáltalán nem jellemző – módszert a sikerek után is hasznos alkalmazni – tanácsolja. Bár Joó Zsuzsanna szerint a rangsorolás stratégiai képesség és hosszabb munkatapasztalat, a folyamatok megértése és jól megfogalmazott vezetői utasítások is kellenek hozzá, számos olyan technika létezik, ami segítheti a mindennapi boldogulást a munkahelyen. Érdemes minden napra meghatározni egy fő feladatot, és lehetőség szerint nem hétfő reggel, hanem még pénteken, a munkaidő végén megtervezni a következő hetet. – Fontos, hogy ne csak a vállalati teendőkkel, hanem a szabadidőnkkel, azaz a sporttal vagy szórakozással töltött órákkal is kalkuláljunk, így nem kell azt éreznünk: csak a munkáról szól az élet – teszi hozzá.

Munkahelyi időmenedzsmentünk javításáért önképzéssel is sokat tehetünk – és ez korántsem csak a tréningeken, tanfolyamokon való részvételt jelenti. A könyvesboltok polcai között is érdemes böngészni: a szakemberek különösen ajánlják pél dául Csíkszentmihályi Mihály Flow –Az áramlat című művét, de elgondolkodtató Timothy Ferris 4 órás munkahét című könyve is. Tucatnyi hazai és külföldi szerző tollából született az elmúlt években mérvadó szakirodalom e témában.

Hasznos élettani információ, hogy az ember szellemi és testi teljesítőképessége 10 és 11, valamint 16 és 17 óra között van a csúcson, ezért a legnehezebb munkákat ekkorra érdemes időzíteni. Dél körül a vérnyomás csökken, az anyagcsere lassul, a fáradtság pedig 13 és 14 óra között tetőzik.

A hazavitt feladatoknak este 8 és 9 körül érdemes nekilátni, ekkor ugyanis kiválóan műkö dik például a hosszú távú emlékezet.

Meg kell próbálni védekezni az időrablók ellen is. Ebbe a kategóriába tartoznak a telefonok, a váratlan látogatók, a hosszúra nyúlt, ám eredményhez nem vezető tárgyalások, az egymással párhuzamosan, de pontos ütemterv, cél nélkül megkezdett feladatok, a káosz az íróasztalon, az iratok átláthatatlan rendszerben történő tárolása, az információ hiány, a félreérthető kommunikáció és a határozott igent vagy nemet mondani képtelen kollégák, vezetők.

Mindenkinek a saját személyiségéhez leginkább passzoló technikákat, trükköket kell azonban kimazsoláznia ezek közül: a krónikus késők pár perccel előreállíthatják például az óráikat, aki pedig hajlamos elúszni napközben, annak érdemes szinte percre pontos időtervet összeállítania.

Támpontok a tízparancsolatban

Az időmenedzsment tízparancsolata közé tartozik, hogy tervezni csak a rendelkezésre álló idő 60–80 százalékát betáblázva, írásban (határidőnaplóban, mobiltelefon segítségével vagy internetes felületen) kell, a feladatok között rangsort felállítva. A szünetek a köz hiedelemmel ellentétben nem rontják, hanem javítják a hatékonyságot, hiszen kipihenten könnyebb megbirkózni a nehéz ségekkel. Minden olyan feladatot, ami nem tartozik az ember munkaköréhez vagy ellátására van alkalmasabb személy, lehetőség szerint delegálni kell.

Meddig tart a szerelem?

Közzétéve Szerző:

Meddig tart a szerelem a XIX században? – Erről kérdezte Zelkát és Miklóst Bakos Zsuzsi a Nők Lapjától.

Napjainkban minden második házasság válással végződik – többnyire egy harmadik személy, egy új lángolás miatt. Ez is jól mutatja a romantikus szerelem mindenek feletti hatalmát, miközben megfeledkezünk arról, hogy e bódító érzelem hamar tovaillan. Szakértőink szerint azonban mindez nem zárja ki, hogy sírig tartó, boldog párkapcsolatban élhessünk.

A szerelem legnagyobb marketingeszköze kétségkívül az örökké tartó boldogság ígérete. Idővel mégis mindig új külsőt vesz fel. Egyre többet hadakozik, hibákat keres, eltávolodik, végül továbbáll. Aztán minden kezdődik elölről – egy másik férfi vagy nő oldalán, a lecke pedig ugyanaz: nem önmagunkat kell megtalálni a másik ember oldalán, hanem a közös harmóniát. A romantikát azonban nem könnyű megőrizni a szürke hétköznapokban. Az ismert forgatókönyv lapjai közé rekedve elbizonytalanodva tesszük fel a kérdést: vajon szükségszerűen jár le a szerelem szavatossága?

A párkeresés buktatója

Nos, először is egy száraz tényadat, amely tulajdonképpen meg is adja a választ a kérdésünkre: biokémiai értelemben a szerelem mindössze néhány hétig, hónapig tart, ám ez aligha köthető ahhoz, hogy 2010-et írunk. Így volt ez mindig is. Nem a szerelmesek változtak, mert ők minden korban boldogan lubickoltak a másik közelsége okozta hormonfürdőben. Ami a romantikára éhes, de önmagával kevésbé kritikus tömeget illeti, nem csoda, hogy becsapva érzi magát, amikor a rózsaszín köd szépen lassan aláereszkedik. Hiszen a romantikus regények és a filmek ott érnek véget, amikor a szerelmesek egymás karjaiba omlanak annak bizonyságával, hogy érzelmeik viszonzottak, és elindulnak a közös úton. Ez az út azonban előttünk már rejtve marad, holott csak ekkor jön a java.

„A párkapcsolatokban mindig jelen volt a kétség és a hűtlenség, a lényegi különbség az, hogy néhány évtizede még fiatalabban házasodtak az emberek, így együtt alakult az identitásuk, az értékrendjük – mondja Baktay Zelka párterapeuta. – Nagyanyáink idejében azt, aki sokáig nem talált párra, vénlánynak, agglegénynek bélyegezték, s ehhez egy már megszokott életstílus párosult. Ma a szülőktől való kirepülés után a legtöbben autonóm életet élnek, vagyis az elköteleződés előtt megélik a szabadságot. Az így lecsiszolódó személyiség pedig nehezebben adja fel mindazt, amiért megküzdött – legyen az egzisztencia, siker vagy szokás.”

„A szerelem tulajdonképpen egy módosult tudatállapot – veszi át a szót a férj, Baktay Miklós párterapeuta. – Ilyenkor mindennél jobban igényeljük a másik közelségét, amelyet az utód létrehozásának evolúciós parancsa diktál. Régen a testi összehangolódást automatikusan utód követte, ma a fogamzásgátlás ennek gátat szab. Összességében azonban elmondható, hogy az a romantikus szerelem, amely után áhítozunk, általában nem tart tovább 4 hónapnál, de maximum a közös gyermek születéséig él.”

„Felelősek vagyunk egymásért”

Timi (38) és férje, Attila (38) ritka kivételnek számítanak a mai, állandóságot nélkülöző világban. Néhány megszakítással ugyan, de óvodáskoruk óta érzelmi szálak kötik őket egymáshoz. Több évtizede tartó kapcsolatukról a jogász feleség mesélt. „Manapság minden azt sugallja, hogy csak az egyéni boldogságod számít. Sokan elfelejtik, hogy nemcsak önmagunkért, de egymásért is felelősek vagyunk. Nem gondolnak arra, hogy amikor egy fellángolás miatt felrúgják addigi kapcsolatukat, komoly lelki és egzisztenciális sérüléseket okozhatnak társuknak. Mi a férjemmel végigkövettük egymás életét, így felnőtt fejjel nem két idegenként találkoztunk. Gyermekkori ismeretségünk okán mindig őszinték lehettünk, és ami a legfontosabb: mertünk önmagunk lenni! Tapasztalatom szerint sokan igyekeznek kizárólag a jó oldalukat mutatni a párkapcsolatban, és a másik feltételezett elvárásai szerint viselkednek, amibe bizony nagyon bele lehet fáradni.”

Timiék egyetemista éveik alatt elszakadtak egymástól, mert hajtotta őket a kíváncsiság, hogy milyen lehet másvalakivel. „Vonzott minket az újdonság varázsa, de amint lehullt a rózsaszín köd, én úgy éreztem, hogy a másik ember idegen lett számomra, és vágyom abba a biztonságos, ismerős burokba, amit Atival már megtapasztaltam. Visszataláltunk egymáshoz, és már 10 éve vagyunk házasok. Van egy 8 éves fiunk, ma így hárman alkotunk erős szövetséget. A kapcsolatunk tartósságának titka, hogy mindketten komfortosan érezzük magunkat benne – testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon jó barátok is vagyunk, és tudjuk, hogy összetartozunk. Persze mi sem vagyunk fából, jólesnek a másik nemtől jövő visszajelzések, de beszélgetéseink során arra jutottunk, hogy nem adnánk fel a kapcsolatunkat egy fellángolásért, amely idővel úgyis elmúlik.”

Timi szerencsésnek vallja magát, amiért kettejüket összesodorta az élet. Úgy véli, a sorsszerűség is kell ahhoz, hogy az ember rátaláljon arra, akivel együtt tud rezegni. Hiszen hiába van hajlandóság az elköteleződésre, ha nincs meg az a társ, akivel boldoggá tehetnénk egymást.

Együtt megöregedni?

„Az esküvő körüli felhajtás trendinek hathat – mondja Baktay Miklós –, ám sokan elfelejtik, hogy közös jövőkép nélkül a romantikus történet már véget is ért az oltárnál. A szerelem csupán az a mozdulat, amikor felülünk a bicajra, a párkapcsolat pedig az, amikor hajtjuk. Nincs azzal semmi baj, ha szeretetünk új formát ölt, csak már nincsenek meg a régi idők kaptafái, viszonyulási pontjai. Emellett jóval többet várunk egy kapcsolattól, mert a szerelmet összemossuk a kapcsolati léttel.”

„Emiatt aztán bármi olyat tapasztalunk, ami eltér a nagykönyvben leírtaktól (például a másik csökkenő figyelmét vagy a nemi vágy apadását), csalódásként éljük meg – veszi át a szót a párterapeuta felesége. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni a média szerepét. A hatásvadász riportok, a filmek, de még az újságcikkek is a párkapcsolati boldogságot, a hathatós happy endet hangsúlyozzák. A celebvilágban is láthatjuk a körforgást. Szerelmek, csalódások, szakítások váltják egymást. Mindig jön egy újabb partner, csakhogy az érintettek a következő fejlődési ciklusba már nem jutnak el. Például amikor az idősebb férfi konzekvensen fiatal nőt választ, azért ugrik mindig vissza az időben, mert ő ebben az életkorban élte meg a szerelem érzését. Minden kornak megvan a szépsége, és minden korban átélhető a szerelem. Az együtt megöregedő pár képével azonban ritkán találkozunk, sokkal kevésbé látjuk vonzó párkapcsolati képnek, mint a tengerparti jelenetekben tomboló ifjak szenvedélyét.”

Tegyünk a kapcsolatért!

„A boldog házasság titka a párkapcsolati szakaszok megélése és az ezekre való felkészülés – folytatja Baktay Zelka. – Az adott szakaszban élve már könnyen belesüppedünk a helyzetbe, és kevésbé figyelünk arra, hogyan tudjuk továbbépíteni a kapcsolatot. Ehelyett elkezdünk panaszkodni, más élvezeteket habzsolni, vagy éppen magunkba fordulni, de közben még mindig azt várjuk, hogy a párunk »gerjedjen« ránk. Sokan esnek abba a hibába, hogy úgy gondolják, párjuk már nem alkalmas a közös játékra, ezért szeretőt tartanak, akivel meg kell szervezni a titkos találkákat. Ezek a légyottok nagyon felértékelődnek, miközben a házastárs kéznél van. Miért ne lehetne ugyanezzel a titkos szervezkedéssel visszalopni a szenvedélyt a meglévő párkapcsolatba? Sokan meg sem adják az esélyt” – mondja szakértőnk, aki hangsúlyozza: gyakran nem ismerjük fel saját felelősségünket kapcsolataink megromlásában. Trendkutatók állítják, hamarosan eljöhet az az idő, amikor meghatározott időtartamra köttetnek a házasságok, melyek ennek lejártával meghosszabbíthatók vagy könnyedén felbonthatók.

Szakértőink szerint azonban ez nem fog javítani a házasságok minőségén. „Ez olyan, mintha cél nélkül futnánk. Még 5 évig élek vele, de a 6. évre már nem tervezek. Csakhogy a hosszú távú együttéléshez a közös jövőképben állandóságnak kell lennie. Ahogy időt szakítunk egészségi állapotunk ellenőrzésére, úgy bizony időről időre a párkapcsolatunk felülbírálására is sort kell kerítenünk.”

„Mindenki vágyik a szeretetre”

Edit (29) másfél évvel ezelőtt, egy 5 éves kapcsolat után kezdett új életet. A munka és a tanulás mellett leginkább a szórakozásban, máskor pedig éppen a csendes elvonulásban tudja levezetni a feszültségét, az ismerkedéssel sosem voltak nehézségei. Mostanában azonban a környezete gyakran szegezi neki a kérdést: miért nem állapodik már meg valaki mellett? „Adnék esélyt, de rövid időn belül mindig kiderül, hogy valami hiányzik belőlem, a másikból vagy a kettőnk közötti viszonyból. Tudom, mire vágyom, a társkeresést pedig leginkább egy céltáblához hasonlítanám, amelynek egyre inkább a közepe felé lövöldözgetek. Biztos vagyok benne, hogy van valaki, aki éppen rám vár, és ő is hagyná már a keresgélést. Időnként elönt a türelmetlenség, ilyenkor esélyt adok olyan kapcsolatoknak, amelyekben nagy kompromisszumokat kötök. Aztán rájövök, hogy ez nem működhet így.”

Edit azt vallja, sokat köszönhet az internetes társkereső oldalakon szerveződött találkáinak, mert nagyobb magabiztosságra tett szert általuk. „Nem vagyok híve a hosszas levelezgetésnek, érdemes minél hamarabb sort keríteni a személyes találkozásra. Számomra ez tanulási folyamat, talán most még nem állok készen egy hosszabb kapcsolatra. Nem hiszek a divatszingliségben, szerintem mindenki vágyik a szeretetre. Manapság pedig örökké tartó kapcsolatról merészség beszélni. Én nem látok a tágabb családi környezetemben pozitív mintát erre, és nem is merném kijelenteni, hogy a következő 40 évet egyvalaki mellett fogom leélni. De bizakodó vagyok, úgy kell hozzáállni, hogy sikerülhet.”

Tartósíthatók az érzelmeink?

Baktay Miklós szerint egy szerelmi kapcsolat kezdetén a tudattalanunk irányít minket. Az érzékeink, az illatok, az érintések, a mozdulatok dominálnak. Később gyakran vetjük a másik szemére, hogy sosem beszélget velünk, pedig ha belegondolunk, a szerelem bódító időszakában sem csevegünk sokat, hiszen ekkor még az egymásban való elmerüléshez nem kellenek szavak.
„Azt szoktuk javasolni a hozzánk forduló pároknak, menjenek el együtt valahová, ahol nagy a látótávolság. Sétáljanak, de ne beszélgessenek, éljék meg a csendet.  Ez segít abban, hogy újra beinduljanak az érzékeik! El kell fogadni, hogy maga az érzés nem tartósítható, hiszen szervezetünknek nagyon kimerítő lenne a folyton tomboló szerelem. Fogjuk fel úgy, hogy ez a mámoros szakasz készít fel minket egy másik fajta szerelemre vagy szeretetre.”

Jövőkutatás

Trendkutatók szerint a monogámia leginkább a 30 és 40 év közöttieket állítja próba elé. A minden területre kiterjedő megfelelni vágyás és a mai együttélési formák rugalmasabbá válása – például a patchwork családok – sem kedvez a tartós kapcsolatoknak. A trend azonban kedvezőbbre válthat, hiszen rájövünk majd, hogy érzelmi szükségleteinket a folytonos változások nem elégítik ki. Peter Wippermann trendkutató úgy látja, a tradicionális családi értékek újra tekintélyt nyernek, hiszen a kutatások rámutattak: 10 megkérdezettből 9 szerint a család a legfontosabb az életben. A szakember abban látja a hibát, hogy kevés az idő a családra. Leginkább a 25–45 éves korosztály szenved hiányt szabadidőben és biztonságban, amely a közös minőségi időhöz kell.

A statisztikák eközben azt mutatják, hogy a gyermektelen kapcsolatok sérülékenyebbek, amihez persze hozzájárul a felek nagyobb önmegvalósítási igénye vagy a valódi elköteleződéstől való félelem. A prognózis szerint azonban idővel újra stabilabbá válnak a párkapcsolatok. A közös fejlődést elősegítő párbeszéd új értelmet ad az együttélésnek, miközben a késő 18. századi romantikus szerelmi ideál háttérbe szorul majd.