Részlet a Kényszerek fogságában – A panaszkodó ember című Mesterkurzus előadásból

A mai előadáson úgy alkotunk feleségemmel és munkatársammal, Zelkával egy egészet, hogy a kamera és a kivetítő segítségével ő lesz az Önök szeme. Ez fontos, hiszen a nonverbális kommunikáción van a hangsúly. Én csak beszélek, de hogy mit mondok, azt Zelka segítségével értik meg igazán. A mai téma, a panaszkodás, engem nagyon megmozgatott. Szinte analízisbe terelt. Most tudtam, mertem először megfogalmazni magamnak, hogy gyűlöltem a nagyanyámat. Írtam egy mesekönyvet, a Pánó meséket. Központi figurája egy kedves nagyi, aki szeretettel figyel a rosszalkodó unokájára. Így, erre az előadásra készülve jöttem rá: a mesekönyvben azt dolgoztam fel, hogy néhai nagymamám, ennek tökéletes ellentéte volt. Emlékeimben rettenetesen önző, gyűlölködő, állandóan panaszkodó teremtésként él. Pucikának szólítottuk. Óvoda, iskola után édesanyám felvitt hozzá és én két-három óra hosszat ott tengtem-lengtem egy kispolgári lakásban, ami tele volt tilalmakkal. Miközben édesanyám „elvégzett”, azaz elrakodta a bevásárolt holmit, kitakarított, elmosogatott, Pucikából áradt a panasz. Rám senki sem figyelt, csak ha megpróbáltam tenni valamit, ha hozzányúltam valamihez, akkor jött egy tiltás. Ennek ellenére sikerült átszúrni az ujjam a varrógéppel, kevés híján kizuhanni a másodikról és egészen beszorulni az ágy alá. Többnyire a „csokis fiókban” keresgéltem, ahol dohos kekszeket tartottak, mert az újakat eldugták, a régieket meg odatették, hogy ez majd jó lesz a Mikinek. És én elfoglaltam magam ezekkel, kekszeket mártogattam szörpbe meg ilyesmi. Most, hogy az előadásra készültem, rájöttem, pocakomat nagyrészt annak köszönhetem, hogy kialakítottam akkoriban egy stratégiát: ha velem nem foglalkoznak, akkor én valami kajafélével foglalom le magam. A másik elfoglaltságom az volt, hogy döbbenten néztem Pucikát, miről is beszél. Édesanyám elég jól tudta követni. Volt Pucikának egy orvosi lexikonja, amiből betűrendben produkálta a különféle betegségeket. Hetvenhét éves korára eljutott az övsömörig. Így tudta folyamatosan fenntartani édesanyám figyelmét, azaz folyamatosan elterelni rólam a figyelmet. Legjobban azt utáltam, hogy állandóan szellentett. Csak nem illett észrevenni. Bezzeg, ha én eresztettem el egyet más jelenlétében, azonnal rám szóltak, feddőleg, hogy csak szégyelljem magam az idegen jelenlétében.

Mostani külső megjelenésem tehát nagyban köszönhető az akkori tartós élményemnek és elfoglaltságomnak, annak, hogy kínomban és unalmamban ettem vacak dolgokat. Ám szintén ennek az élménynek köszönhető, hogy egyáltalán itt vagyok. Ott, Pucikánál tanultam meg kritikusan és kívülről figyelni. És persze otthon. A kritikus figyelem ugyanis onnan is van, hogy amikor végre elmentünk Pucikától, akkor apám otthon várt minket és feltette a naiv kérdést:

– Hol voltatok?
– Anyánál voltunk, tudod.
– És panaszkodott?
– Panaszkodott.
– A vén dög.

Én figyeltem ezeket a kérdéseket. Miért kérdezi apám, amit úgyis tud. Azt is érdekesnek tartottam, mit lehet válaszolni arra, hogy „megjöttél?” Azt hogy nem? Mindenesetre ezek a kérdések fókuszálták a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy itt van ez a tekintélyes korú, tiszteletreméltó néni. Pucika. Apám meg itthon röhög rajta. Kérdezi, hol tart a Pucika az orvosi könyvben?

Így kérdőjeleződött meg számomra egészen kicsi koromban a tekintély tisztelete, az orvostudomány tisztelete és a könyvek tisztelete. Egy életre szóló programot adott Pucika panaszkodása. És azt az attitűdöt, hogy képes legyek kívülről figyelni azt a helyzetet, amiben vagyok.

Amikor terapeutaként dolgozom, akkor ugyan magam is transzban vagyok, akárcsak az, akivel dolgozom, ám belsőbb énem figyel, szinte kívülről szemléli, mi történik. Mindenkinél van egy ilyen „éber belső figyelő”, ezért nem lehet a hipnózisban levőt a kútba ugrasztani, mert valami más is figyel belül. Van egy folyamatosan égő vészvilágítás, mint ami a mozikban mutatja a menekülési útvonalat. Ez is valószínűleg külön, független áramforrásról működik, hogy vész esetén is rendelkezésre álljon. Valami pislákoló tartalék-tudat, lehet, hogy ugyanaz, ami a halálon túli élményekről számol be. Ez fejlődött ki és erősödött meg bennem korán. Ezt a képességemet köszönhetem a panaszkodó nagyanyámnak.

Ezért érdekes számomra a panaszkodó ember. A panaszkodás egyik fajtája a dominancia, a státusz kifejezése. Van nekünk egy fogorvosunk, kiváló szakember, kedves és művelt. Neki a panasz a büszkélkedés módja:

– Jaj, menni kell Németországba, mert a férjem kapta azt a kitüntetést, de a gyereket hogy vegyem ki az iskolából addig, meg menni kéne az egyik képviselő gyerekének a születésnapjára, de a gyerek nem akar menni, én is inkább mennék a Balatonra, ott is rumli van, bővítik a házat, tudjátok, milyenek a kőművesek…
Közöl egy sor státuszt: háza van a Balatonon, amit bővít, képviselők vendége, a férje kitüntetést kapott.
Ahogy azonban az előadás elején elmondtam, a nonverbális tartalom dominál. Igaz, elmond néhány jó hírt, ám hat a negatív vegetatív mintázat. Mintha valami nagy tragédia lenne. És tudják, mi van? Ő tényleg úgy is éli meg. Attól, hogy jól megy neki, attól ő még szenvedhet. Attól, hogy valaki sikeres vagy gazdag, még szoronghat. A szegény kevésbé szorong, a gazdag jobban. Mindegy mitől szorong valaki. A szorongás megéli.

Pucika figyelmet akart, azért panaszkodott, de attól még nagyon rosszul érezte magát. Mélyen átélte panaszait.

Hát akkor mi a jó a panaszkodásban? Mégis miért panaszkodnak az emberek?

Kis ironikus kitérővel mondhatjuk, Pucika megtanította édesanyámat az élet zokszó nélküli elfogadására. Édesanyám jól ki lett képezve – ő nem panaszkodik. Soha nem is panaszkodott. És nem szellentett. Panasz- és szellentésmentes életet rendezett be magának, aminek az lett az eredménye, hogy folyamatosan fogyasztotta szintén nem panaszkodó és nem szellentő férjeit, akik sorban haltak a panasz- és szellentésmentes lakásban. És ezt én is megtanultam anyámtól, én sem panaszkodom. El is hatalmasodott rajtam életem során több olyan betegség, amit idejében könnyen kezelhettek volna, de én szépen megvártam a mentőt.

A panaszkodásról tehát kimondhatjuk, hogy az ellentéte nem jó.

Visszatérhetünk tehát a kérdéshez: Mi a jó a panaszkodásban? Mégis miért panaszkodnak az emberek?
Ha megtaláljuk, a jót a panaszkodásban, akkor már tudunk bánni vele, tudunk vele valamit kezdeni. Akár azokat az erőforrásokat is megtalálhatjuk, melyek a javunkra fordíthatják a panaszkodást.
Ezügyben első teendőnk ölbe tett kézzel ülni. Így várjuk, hogy kiderüljön, mi a jó a panaszkodásban.
Kérem, üljenek tenyerüket a combjukra helyezve. Érezhetik, jelentős izom…