Meddig tart ki egy párkapcsolat?

Amikor egy pár örök hűséget esküszik, a hasításnak elnevezett pszichológiai jelenséget produkálja. Mindketten tudják, mennyire változni fognak ők és a körülmények, ám ezeket a változásokat mind szépnek és romantikusnak képzelik. Anya mint madonna, apa boldogan dobálja fel kisfiát, együtt fociznak, míg anya palacsintát süt. Arany pillanatok sorozata egészen addig, amíg derűs öregekként megpihennek a kandallónál: apóka pipázik, anyóka kötöget.

A párkapcsolat kezdetének varázsa a másik, mint önálló lény. A maga értékeivel, kedves furcsaságaival, csacskaságaival. Saját identitásával. A párkapcsolat során elkezd kialakulni a közös identitás, amely részben az egyéni identitás feloldásával jár. Ugyanakkor az identitás személyiségünk magja, a végsőkig védelmezzük. Ezért jár hatalmas feszültségekkel a párkapcsolati összecsiszolódás.

A legtöbb és legerősebb turbulencia a születő kisbaba körül keletkezik. Az újdonsült nagyszülők éppúgy keresik új helyüket, szerepüket, mint a baba édesanyja és édesapja. A nagyszülők újra élik és vívják azokat a csatákat, amelyek annak idején kezdő szülőként megkeserítették életüket.

A családi rendszer szemléletmódjában az olyan konfliktusok is érthetők, amelyeket például a nagyszülővé váló párok élnek meg. Ezt természetesen megelőzi az elemi hatás, amit a szerelem lila ködében tévelygő, kamaszodó gyermek gyakorol életük delén járó szüleire.

A közvéleményben jelentős áttörést hozott, hogy markánsan különválasztjuk a szülői és a párkapcsolati szereprendszert, felvállaljuk azt a kemény tézist, hogy a szülői és a párkapcsolati együttműködés térben és időben kizárják egymást. A szülőség önmagában felmorzsolja a párkapcsolatot. A párkapcsolatot folyamatosan gazdagítani kell a család és a szülői együttműködés fenntartása érdekében.

A hagyományos pszichológia a párkapcsolat illetve a házasság problémáit akarja megoldani. Ezek azonban többnyire az adott párkapcsolati ciklusban kialakuló élethelyzetből következnek, ezért a konfliktus egészséges személyek egészséges reakciója.

Mi azon vagyunk, hogy élmények segítségével lépjünk túl az adott párkapcsolati ciklus problémakörén a párkapcsolati együttműködés négy dimenziójára építve, azaz: közös platformot alakítsunk ki a társas lét, a megélhetés, a gondoskodás és az érintés területén.

Hárman is párban

Részlet a Jövőnk Könyve c. kötetből

Kedves Ifjú Szülők!

Barbár invázió! Biztos fölkaptátok a fejeteket. Talán ez az az életszakasz, amikor a legnagyobb különbség van a pár homlokzata és a belső történések között. A barbár invázió Ranschburg Jenő kifejezése, gyönyörű, tartalmasan mély és humoros. Arra utal, hogy a kisbabával megérkezik az életünkbe egy olyan lény, aki ordítva jelzi kívánságait, aki soha meg nem köszön semmit, aki a szó szoros értelmében leszar minket, aki közömbös a mi szükségleteink iránt, ugyanakkor mégis a legnagyobb élményt adja, amit szülő valaha átélhet. A kisbabát nem érdeklik a Ti szükségleteitek, ha igen teljesen hidegen hagyja az autonómia hiányotok vagy a társas igényeitek, amiket pár éve olyan fontosként emlegettünk.

Az új szerep, amibe a kisbaba érkezése beleszippant Benneteket, a szülői szerep. A szülőséget, az anya-apa együttműködést sokan összetévesztik vagy összemossák a párkapcsolattal. Pedig nagyon kevés köze van hozzá, leginkább fordított semmi. Sőt, a szülői szerep eluralkodása könnyen a párkapcsolat erodálódásához vezet, az anya- és apaszerep állandó jelenléte éket ver feleség és férj közé. Igyekezzetek különválasztani a szülőséget és a párkapcsolatot. A szülőségnek egyetlen pozitív párkapcsolati szerepét látjuk, ez a közös élmények elmélyítése. Azoknak az arany pillanatoknak a megélése, ami Titeket, mint párt a kisbabátokhoz köt. Az összes többi kötelesség, felelősség, feladat, teljesítmény. Ezek nem a párkapcsolat részei, ezek a szülőséggel járó kötelmek. Válasszátok le ezeket a felelős helyzeteket a párkapcsolatotokról.

Igen, a kisbaba érkezésével valóban a szülői feladatok kerülnek túlsúlyba, ez rendben is van így, de közben tartsátok szem előtt azt is, mennyire fontos a párkapcsolatotok, a férfi-nő viszonyotok. Ha a párkapcsolat, a család alappillére megrendül, akkor nem lesz, ami a felépítményt megtartsa, és a család összedől. Ezért – bár a gyermek természetesen ezt nem ismeri fel – neki is alapvető érdeke, hogy a Ti párkapcsolatotokat fenntartsátok, gazdagítsátok, azokban az években is törődjetek vele, amikor az élet mindennapjaiban a szülőség dominál. Kötelességetek olyan párkapcsolati élményekről gondoskodni, amik függetlenek a gyermeketektől. Igen, gyönyörködjetek benne, örvendezzetek neki, sőt lessétek meg olyankor, amikor másokkal van, de időről időre igyekezzetek különválasztani kettőtöket és ketten együtt csínyeket elkövetni, játszani, szerepekbe menni, mert ez az igazi párkapcsolat gazdagítás.

A közös élmények tartják fönn a párkapcsolatot. Gondoljatok vissza gimis korotokra, kamaszkorotokra, gondoljatok vissza arra, hogy ki az, aki még megmaradt ebből az időszakból barátként, aki még ott volt a násznépben is. A velük megélt közös élmények modellje alapján éljetek meg Ti is együttes élményeket. Persze, azok csínyek voltak, igen, teljesen fölöslegesek voltak, talán veszélyesek is vagy drágák, esetleg néhány normát is áthágtak vagy szabályokat szegtek, de hát a tudattalan ilyen. És a párkapcsolati kötődés a tudattalan világa, a lelkek összehangolódása, a legmélyebb szálak egymáshoz bogozása, a legmélyebb kötelékek megerősítése. Ezért figyeljetek erre. Szabaduljatok ki kettesben és csináljatok olyasmit, ami amúgy a szülői szerepnek ellentmond.

Talán most válik érthetővé az is, amit annak idején megélhetés dimenzióban történő összehangolódásról mondtunk. Hiszen ezekben az időkben az édesanya nyilvánvalóan a gyerekkel van elfoglalva, nullától huszonnégyig, hétfőtől vasárnapig egyfolytában. Persze ebben kellenek szünetek, ezt most is hangsúlyozzuk, de a lényeg az, hogy nagy eséllyel elkezd a férfi az egyedüli pénzkereső, a családfenntartó szerepbe kerülni. Ezért volt olyan fontos, hogy a házasság első szakaszában feledjétek a küzdelmet, a harcot, mert a kisbabás időszakban a férfi akaratlanul is óriási előnybe kerül a küzdelem és a harc terén. Hiszen nála vannak a hatalom eszközei. Neki van szabad ideje, ő tudja megszervezni külügyminiszterként a család társas dimenzióját. Őnála vannak az anyagi eszközök, neki van mozgásszabadsága. Figyelem! Figyelem! Ilyenkor nagyon könnyen oda alakulhat az asszony, az édesanya megélése, hogy kiszolgáltatott, korlátozott, netán bántalmazott helyzetben van – akkor is, ha a bántalmazás nem szándéka a férjnek – hiszen a mozgásszabadsága eleve korlátozott, hiszen a kisbabától rengeteg kritikát kap, a kicsi folyamatosan gyötri, elnyomja, semmibe veszi az anya igényeit, szükségleteit, ráadásul egy kisbabás anyuka nagyon könnyen izolálódik, elszigetelődik a külvilágtól. Ezt nagyon ritkán okozza tudatosan a férfi, mégis gyakran tulajdonítják férjüknek az anyukák azt a szándékot, hogy tudatosan teszi, hogy nem figyel, hogy önző. És valljuk be: könnyen belecsúszik abba némely családfenntartó, hogy azt mondja: „Én keresem a pénzt, én mozgok a világban, én vagyok az úr a háznál”.

Ezt egyrészt a párkapcsolat előző szakaszában kialakult együttműködés tudja megakadályozni, másrészt az ebben az időszakban odaszánt tudatos figyelem. Vegyétek ezt nagyon komolyan, mert ezekbe a szerepekben öntudatlanul, lassan csúszunk bele, apró lépésenként. Tudjátok, ahogy a békát fedő nélkül is simán meglehet főzni, hogyha hideg víz alatt kicsi lángot gyújtunk, és csak lassan emelkedik a víz hőfoka, a béka nem veszi észre a veszélyt, nem ugrik ki a fazékból. Hát az ilyen kicsinyként kialakuló nehéz helyzeteket mi sem vesszük észre.

Ezért időről időre lépjetek ki a hétköznapok a helyzeteiből, keressetek távlatot, tudjátok: menjetek hosszan fölfelé, és aztán valami csúcson gondolkozzatok el nagyobb perspektívában arról, milyen is a viszonyotok és hogyan tudjátok jobbá tenni. Ha szomorú estéken ültök le néhány percre beszélgetni a sárga csekkeket morzsolgatva (vannak még egyáltalán sárga csekkek?), kevés esély lesz észrevenni, főleg rálátni arra, hol vagytok.

És még valami, amiről talán csak prűdségből hallgattunk eddig. Nagy marhaság a spontán szex! Ne higgyetek benne, sőt, azt képzeljétek el milyen volna, ha akkor és ott szexelnénk, amikor és ahol éppen eszünkbe jutna! A szex egyik legfontosabb feltétele a ráhangolódás, az összehangolódás. Ez észrevétlenül történt meg, amikor fiatal házasként együtt voltatok, hiszen olyankor egy-egy mozdulat, egymás illata, a napszak, az apró jelek vagy egy incselkedő telefon már ráhangolt Benneteket. A kisbabás időszakban igen is tervezzétek a szexet, mert a betervezett szex egyben segít ráhangolódni. Vegyétek tudomásul, ha egyiketek vagy másiktok hirtelen kezdeményez, anélkül, hogy a másik rá tudna hangolódni, az kudarcokhoz vezet. A kudarcok eltávolodást hoznak, az eltávolodás pedig a család megrendüléséhez vezet. A szex, a szexuális összehangolódás és az érintés a bizalom egyik legfőbb alapja. Tessék rá figyelni, mert ebben az időszakban az összehangolódás tudatosságot kíván!

Az édesapa és édesanya szerep különbözősége, a megváltozott életfeladatok és a teljességgel eltérő napi ritmus következtében a házaspárok ilyenkor helyzetükből adódóan széthangolódnak. A férj gyakorlatilag éli tovább korábbi életét. Reméljük, eljár kosarazni, meg a barátokkal sörözni, hiszen ez biztosítja a társas viszonyok folyamatosságát. Reméljük, hogy ápolja a rokoni kapcsolatokat is, hiszen ez tartja fönn azt a családi kapcsolatrendszert, amelyik összehordja a cserepeket. Ugyanakkor az is törvényszerű – és nem a férj hibája –, hogy este idegenként néznek egymásra mikor a férfi haza ér. Gondoljátok meg, hogy az édesanya egész nap egy kicsi gyermek társaságában van, és nagyon hiányzik neki az autonómia, és nagyon hiányzik neki a felnőttek társasága. Ezért általában két mintázatot mutat. Az egyik az, hogy amint hazaérkezett, igyekszik rácuppanni a férjére, mint felnőtt társaságra, aki viszont egész nap felnőtt társaságban volt és most már autonómiára vágyik. A másik lehetőség, hogy az anyuka azonnal az apuka kezébe nyomja a babát, és eltűnik csetelni, telefonálni, zuhanyozni, újságot olvasni, hajat mosni vagy vacsorát főzni – nagyjából mindegy is melyik, „csak egy kicsit hadd maradjon békén, mert már sok neki, hogy hónapok óta nem tudott egyedül pisilni, mert már elege van belőle, hogy egy perc nyugta sincs”. Ez törvényszerű. A férfi ugyanekkor azzal érkezik haza, mint régen, hogy végre elmesélheti a feleségének „a főnökét, meg a terepjáróst, aki elé vágott, meg az árfolyamokat, meg az új bank-kölcsönkonstrukciókat”, de jön a nagy lukra futás, hiszen a feleség éppen autonómiára vágyik. Persze adódhat olyan szerencsés konstelláció, amiben össze tudjátok ütemezni a társas- és az autonómia szükségleteitek kielégítését, de ez odafigyelést, erőfeszítést és szervezést igényel. Vegyétek azt tudomásul, számoljatok vele.

Ugyancsak problémás dolog (akár még konfliktushoz is vezethet), ha az édesapa elkezdi a baba napirendjére kényszeríteni a sajátját. Mondhatni kiszúrás számba megy, amikor hazaérkezvén a már félálomban lévő babát megszeretgeti, megpuszilgatja, mert „úgy hiányzott neki egész nap”, mert „az neki jár”. Egy új szereplő hirtelen felbukkanása az estében fölpörgeti, felébreszti a babát és az anyuka kezdheti elölről az egész altatást. Mi azt mondjuk: Ne! Ha egyszer csak olyankor ért haza, hát akkor ez így sikerült, akkor erről az esti pusziról lemaradt. Fogadja el. Az van, hogy ez van. Hagyja, hogy elaludjon a baba, aztán legyen társa az édesanyának a társas- vagy az autonómia szükséglet kielégítésében.

Ha már szükségletekről van szó és kielégítésről, akkor azt is fontos kimondani: hagyjátok a szexet ilyenkor! Két fáradt ember a bioritmusa mélypontján aligha tud már szexuálisan összehangolódni. Az éjszaka legyen az alvásé. Találjatok szerelmeskedéshez napközben randi alkalmakat. Egyébként is nagyon nehéz az édesanyának elvonatkoztatni az anyai szerepétől, hiszen ki van hegyezve a füle a kisbaba szuszogására. Egyébként is nagyon nehéz az édesapának a sok félvállról vett vagy kifejezett elutasítást feldolgoznia, amik ilyenkor érhetik. Mert hiszen az édesanya ilyenkor anya üzemmódban van, ami teljességgel más, mint a női, a feleség üzemmód. Kizárja egymást a kettő. Az édesanya érintés igényét nagyon, néha túlságosan is kielégíti a kisbaba folyamatos érintés vágya. Aligha álmodozik emellett erotikus érintésről! Ahhoz előbb át kell hangolódnia férjére, előbb bele kell ereszkednie a saját női szerepébe. Sokszor látjuk a terápián, hogy az ilyen autonómia hiányos, fáradt édesanyák kifejezetten megrázkódnak, amikor szexről van szó, összekulcsolják a karjukat, kicsire összekuporognak, mintha megerőszakolták volna őket. De ez a reakció nem az ő aktuális partnerüknek szól, nem a férjükre vonatkozik, hanem az élethelyzet következménye. Hogyha ezt ilyenkor magára veszi a férfi, akkor zsákutcába kerülhet a házasság. Szóval tessék arra sarkallni a násznépet, a régi barátokat, a rokonokat, az új barátokat, hogy jöjjenek babázni, segítsenek nektek, adjanak időt és teret a házasságotoknak, vegyék át időlegesen a szülői feladataitokat, hadd legyen az édesanya és az édesapa egy kis időre megint „csak” nő és férfi, feleség és férj.

Fény az alagút végén? Fontos és közös párkapcsolati feladat az édesanya alapszükségleteinek biztosítása. Ezek között is legelső az alvás. Talán most válik igazán érthetővé, miért forszíroztuk annyira, hogy legyen jelen az életetekben a cserépszedegető násznép, mert a kisbaba széttöri a párkapcsolatot, aminek a cserepeit a násznép tagjai, a segítők hordhatják megint össze. Úgy tehetik meg ezt, hogy biztosítnak olyan időszakokat az édesanyának, amikor végre kipihenheti magát. Ez a fény az alagút végén. Legyen hetente legalább egy éjszaka, amikor úgy kialudhatja magát, hogy reggel saját maga szerint ébred – méghozzá lehetőleg távol a babától, mivel már kiélesedett a hallása a baba minden mozdulatára, minden szusszanására. Ez komoly logisztikai feladat, de egy szerető nagymama, egy belevaló rokon vagy egy elkötelezett barát simán ébren marad akár egy teljes éjszakát is hetente, ha a hét másik hat napján gondtalanul alhat. Az anyukának pedig életmentő, erőt adó, a legnagyobb nehézségben is motiváló gondolat, hogy „péntek éjjel megint kialhatja magát”.

A másik nagyon fontos közös megoldani való, hogy legyen egy pontos ritmus, egy nagyon pontos napirend. Gondoljatok arra, hogy a bölcsődékben szinte percre meg van határozva a napirend. Butaság a szükségletek szerinti szoptatás, meg a szükségletek szerinti ellátás. A gyereknek állandó szükséglete, hogy az édesanyja közelében legyen, állandó szükséglete, hogy érintsék, de ugyanakkor az is szükséglete, hogy legyen az életében egy napirend, egy ritmus, amiből érzi, mikor jönnek a dolgok. Ha az ő kezébe adjátok a nap irányítását, akkor a baba megrémül, bizonytalan lesz, hiszen ő sötétben tapogatózik. A határok ebben a tekintetben korlátok is, amikbe a baba bele tud kapaszkodni, amik megóvják a rémületbe zuhanástól. Sok baba ezért sír. Higgyétek el: egyszerűen fél, mert nem tudja, mi lesz. Adjátok meg a kisbabátoknak, hadd tudja, hogy mi lesz!

Egyaránt fontos – ha már arról beszéltünk, mennyire be kell vonni a többieket, a családot, a rokonságot, a barátokat, a közösség tagjait –, hogy az összes olyan tevékenység mellett, amik a babával és a kisbabás szülők segítésével kapcsolatban adódnak, a párkapcsolat gazdagításához is biztosítsanak alkalmas időt, teret.

Azért írunk ilyen hosszan erről a szakaszról, mert a legtöbb pár ekkor jelenik meg nálunk. A férfi fokozott bűntudattal, a feleség teljes döbbenettel, azért mert megjelent a láthatáron a csábító, aki ráadásul pontosan azt teszi, amit a feleségnek kellene tennie, hogyha módjában állna. A csábító független, vonzó nőként jelenik meg a férfi előtt. A násznépnek az a dolga ilyenkor, hogy kivegye a feleséget, az anyát a szülő szerepből, helyettesítse abban teljes értékűen, az ő elvárásai szerint – Figyelem, Nagymamák! Az anyuka elvárásai szerint! –, és beleengedje a női szerepbe, ami a párkapcsolat fenntartása szempontjából elemi. Tehát hagyjátok meg a fáradt esték hálószobáját a babának. Igen is: nyugodtan alhat az édesanya a babával, hagyjátok azt az elméletet, hogy amihez most hozzászokik a baba, azt fogja egyetemista korában is csinálni! Ne szorozzátok föl az első néhány hónapot évtizedekkel! Higgyétek el, a baba két éves korában vagy három éves korában, de szoba tiszta lesz, gimiben már nem kell pelenkázni! Higgyétek el, a babában előbb fog jelentkezni az az igény, hogy külön aludjon, mint a szüleiben. Higgyétek el, hogy amíg neki jólesik az édesanyával aludni, addig jól esik. Az egész dolog akkor lesz veszélyessé, ha az édesapa azt érzi, hogy kitúrták a helyéről. De neki nem az a dolga, hogy egy alvó anyuka mellett visszafogja a horkolását, hanem az a dolga, hogy egy vonzó nő mellett aktívan, tevékenyen ápolja a párkapcsolatot. Neki az a dolga, hogy a felesége mellett férfiként jelenjen meg és ezzel visszaerősítse a nő nőiességét, mert az elhanyagolt nőiesség az asszonyban bűntudatot szül, a bűntudat hizlal, lompossá tesz és elhanyagolttá.

A gyermeketek részéről talán az a legbarbárabb része az inváziónak, hogy saját maga alatt vágja a fát. Szétfeszíti a családotok kereteit és ezzel veszélyezteti saját jövőjét. Tehát álljatok ellen neki, tartsátok fönn a párkapcsolatot, tartsátok fönn a szeretetteljes, szerető férfi és nő viszonyt. Így tudjátok megakadályozni, hogy szerető nyomuljon be a képbe, így tudjátok biztosítani azt, hogy a következő életszakaszban szeretetben és megértésben legyetek.

Az örömteli szülősködéshez és az egymásba feledkezéshez egyaránt a legjobbakat kívánva:

Zelka és Miklós

Te mennyire ismered a gyereked? – iskolaválasztás

V. Kulcsár Ildikóval Zelka beszélgetett 

Szülői vágyak, szorongások és az iskolaválasztás

Jól ismerlek téged, kisfiam-kislányom, tudom, milyen iskola kell neked! – jelentik ki a magabiztos (vagy annak álcázott) szülők. Közben a többség tétován keresgél az iskolai nyílt napok meg módszerbemutatók erdejében. Mi kell ahhoz, hogy a fiatal szülők „testreszabott” iskolát tudjanak választani a hatéveseknek?

„A kislányunk vagány, vidám és nagyszájú az elfogadó otthoni környezetben, de az óvodában nyuszika. Kerüli a konfliktusokat, csöndben van, szót fogad, túlzottan tart az óvó nénitől, a dadustól, de a társaitól is. Ezért szeretném alapítványi iskolába íratni, ahol kicsi az osztálylétszám, és a saját tempójában fejlődhet. A férjem viszont ragaszkodik az állami iskolához, mert a gyereknek majd ebben a kemény világban kell érvényesülnie – nem lehet vattában tartani -, és az alapítványi iskolák lassú tempóját nevetségesnek tartja. Nagy a vita nálunk, és nem tudom, mikor teszek jót a gyerekünknek” – írta harmincnyolc éves olvasónk, aki egy Pest környéki önkormányzatnál dolgozik.

Ha szorong és félénk

– Nagyon megértem a szülők aggódásait, hiszen nemcsak szakember, de érintett anya is vagyok – jelenti ki Baktay Zelkagyermekpszichológus. – A kisfiunk tavaly ment elsőbe, és nem volt egyszerű az utunk, bár nálunk már a középső csoportban kezdődtek a gondok. Akkoriban tűnt fel nekünk (a férjem is pszichológus), hogy az elmélyülésre hajlamos, szemlélődő típusú gyerekünk nagyon rosszul érzi magát az állami óvoda hangos világában. Nem akart felkelni reggelente, fáradt mozdulatokkal készülődött, és azt hajtogatta, hogy semmit nem tud végigmondani az óvodában, mert nem hallgatják meg. Végül bekönyörögtük a Waldorf oviba, ahol magára talált. Innen vezetett az út tavaly a Waldorf iskolába, bár nehéz volt bejutni. Nem állítom azt, hogy ez a megoldás mindenki számára üdvös, hiszen minden gyerek más. A tűzrőlpattant kislányunk például remekül érezte magát ugyanabban az állami óvodában, arról már nem is beszélve, hogy a waldorfos szülőknek sokkal több szabad időre (vagy segítőre) van szükségük, mint az állami iskolába járók szüleinek. Hány család tudja magának megengedni, hogy már délben elhozza e gyerekbarát iskolából a csemetét? Álláspontom szerint a jó iskolaválasztás kulcsa az, hogy alaposan ismerjük a gyerekünket, amihez kitartó türelem és figyelem kell. Számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a szülőkben egészen más kép él a gyerekükről, mint amilyen a kicsi. Tapasztalatom szerint a többség rosszul ismeri a gyerekét!

– Eszembe jut egy férfi riportalanyom, aki vagány, belevaló kis kölyöknek festette le a fiát, majd befutott az édesanya a gyerekkel, akit ámulva figyeltem, milyen aprócska, félénk és szorongó.

– Az apuka a vágyait vetíti ki a fiára, csakhogy ez rossz a gyereknek. Megpróbálja eljátszani az apa által ráruházott szerepet, de nem megy, amitől egyre nő benne a szorongás. Én azt szoktam tanácsolni az ilyen típusú szülőknek, hogy vigyék el a gyereküket egy játszóházba vagy játszótérre, üljenek le, és kitartóan figyeljék. Ne dirigálják, ne segítsék, vagy irányítsák, csak nézzék! Abból, hogy a kicsi hogyan viselkedik a többi gyerekkel, mennyire bátor vagy félénk az eszközök kipróbálásakor, rengeteget megtudhatunk róla. A nevelési módszereinket, az iskolaválasztásunkat ehhez a valódi képhez kellene igazítanunk!

– Milyen típusú iskolát válasszon az a szülő, akinek szorongásra hajlamos, konfliktuskerülő a gyermeke?

– Direkt tanácsokat nem szoktam adni, de azt szívesen elmondom, hogy ilyen esetben az a jó megoldás, ha nem iskolát, hanem tanító nénit választunk. Lehetőleg „tyúkanyót”! Ezt a szó jó értelmében mondom, mert az ilyen típusú tanító nénik nagyon tudnak szeretni, figyelnek a gyerekek tempójára, mindezzel oldják a feszültséget, a félelmet. Édesanyám ilyen tanítónő volt, és végtelenül szerették a szülők. Ha látta, hogy fáradnak a gyerekek, kiterített egy hatalmas szivacsot az osztály közepére, és megtornáztatta őket. Elfogadó szeretetével rengeteg problémás gyereket hozott helyre.

 

Okoskák és angyalarcú terroristák

– Őszinte hangú olvasói levelekben gyakran emlegetnek a szülők verekedős-harcias kisfiukat, meg olyan gyerekeket is, akik érettebbek a kortársaiknál. Az okoskák már ötévesen írnak, olvasnak, számolnak, érdeklődnek a biológia, a csillagászat, a fizika iránt. Velük mit kezdjenek a szülők? – kérdezem a gyermekpszichológust.

– A gyerekeim jóban vannak egy hétéves kislánnyal, de keveset tudnak vele játszani, mert alig ér rá. Jól teljesít egy erős-hajtós iskolában, közben rendszeresen edzésre jár. Ugyanis a tanulás mellett tornázik. Kiválóan bírja, vidám, harmonikus személyiség. Azért mesélek róla, mert érzékeltetni akarom, hogy a hajtós iskola és a különóra sem ördögtől való. Vannak gyerekek, akik jól érzik magukat például a két tannyelvű iskolákban, gond nélkül veszik az akadályokat. Miközben a kevésbé teljesítményközpontú, érzékenyebb kicsiknek árthat az erős terhelés. Persze ne keseredjenek el azok sem, akiknek a gyermeke hatévesen még nagyon lassú! Vannak „gepárd gyerekek”, akik ebben az életkorban még teszetoszák, alig teljesítenek, aztán kamaszkorukban megugranak.

– És a verekedős kisfiúk? Egy riportalanyom „angyalarcú terroristának” becézte a fiát, amiben nem tévedett. Az ötéves szöszke gyerek a jelenlétemben lazán belerúgott a nagymama lábába.

– Ez bizony összetett kérdés. Vajon miért lett angyalarcú terrorista? Édesanyja-édesapja is hasonló habitusú? Netán a szülőknek tetszik, hogy a srác aprócska bunyós? Találkoztam már olyan anyával, aki panaszkodott az agresszív fiára, miközben a szeméből csak úgy sütött a büszkeség: Milyen erős, férfias a fiam! A gyerek érzi a ki nem mondott elismerést, és ennek megfelelően viselkedik. A tanítónő-választásnál ilyen esetekben az a legfontosabb, hogy lehetőleg következetes pedagógushoz kerüljön a kisgyerek, akinek az értékrendje, nevelési stílusa illeszkedik a szülőéhez. Akivel egy nyelven beszél, akinek a tanácsait elfogadja. Nem hiszek abban a szülői módszerben, amikor keresnek egy őrmester típusú tanítónőt, aki majd ráncba szedi a gyereket. Nem lehet áthárítani a pedagógusra a szülő feladatait! Abban viszont hiszek, hogy az agresszivitásra hajlamos kicsiknek nagyon jót tesz, ha mihamarabb sportolni kezdenek, mert a fizikai terhelés és a megmérettetés levezeti a fölös energiákat.

A gyerek virágos kertje

Soha nem fogom elfelejteni azt a riportalanyomat, aki felnőttként is elborzadva mesélt a kisiskolai élményeiről. „A lelkemben burjánzó apró csírákat rendre kiirtották egy vidéki elit iskolában – senki sem törődött azzal, hogy mi érdekel, mi vonz, mit szeretnék kérdezni… -, mélyszántást csináltak a lelkemben, és azt vetették el, amit ők jónak tartottak”, mondta költői hasonlattal. „Még ma sem tudom elviselni, ha munka közben valaki mögém áll és figyel – folytatta indulattal -, utálok kézzel írni, miközben a számítógépemen szívesen dolgozom, és még most sem merek énekelni.”

– Kiváló ez a hasonlat – jelenti ki Baktay Zelka. – A gyermeki lét olyan, mint egy lehetőségekkel teli virágos kert. Számtalan rügykezdeménnyel, csírával. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy figyeljük, mi üti fel a fejét a kertben, mi érdekli-vonzza a gyereket. Ezért is fontos, hogy olyan tanítót válasszunk, aki hozzánk hasonlóan alakítja a kertet.

– Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál a szülőknek az iskolaválasztással kapcsolatban, akkor mit mondanál?

– Talán azt, hogy ne úgy fogják fel a beiskolázást, mint amikor kilövünk egy nyilat. Bármilyen körültekintők vagyunk, azt nem fogjuk elérni, hogy a gyerekünket „belőjük” egy általunk jónak tartott iskolába, és akkor nincs több gondunk, meg sem áll a Nobel-díjig. Folyamatosan kell figyelnünk, segítenünk a gyerekünket, és ha csökken az érdeklődése, nem kérdez, nem mesél, csak a kötelességét teljesíti szüntelen rosszkedvben, akkor váltanunk kell. Ha nagyon figyelünk rá, akkor korrigálhatjuk az esetlegesen rossz választást is. Az iskola- vagy osztályváltás nem úri huncutság, mindenki élhet e lehetőséggel.

Párkapcsolati krízisek – Hogyan jöttünk ki jól?

Részlet a könyvből:

…Juli nénit belehelyeztük a gyógyító szerepébe. Az, aki maga is gyógyít, kevéssé hajlamos passzívan odaadni magát a gyógyítónak. Mi több, értékelni fogja a gyógyító igyekezePárkapcsolati krízisektét, szakmai tudását. És nagy valószínűséggel sikerélményt is szerez, ami ugyancsak a gyógyulást segíti. Ráadásul értékessé teszi azt a tudást, amit mindenki megszerez gyógyulása során.
Erre alapozzuk mentor-programunkat, amelynek lényege, hogy azoknak, akik segítségünkkel sikerrel túljutottak egy krízisen, komoly saját élményük és szaktudásunk halmozódik fel az adott helyzetről. Némi képzés után alkalmasak lesznek arra, hogy segítsenek azoknak, akik hasonló problémával fordulnak hozzánk. Ezzel egyébként a mi vállunkról is nagy terhet vesznek le, mert a bajban lévő embernek komoly igénye a “kibeszélés”, szakszóval ventilálás. Olyasmi ez, mint túlnyomás kieresztése, csak a mi nyelvünkben a “kiereszti a gőzt” már durvább jelentéstartalmat hordoz. A ventilálás inkább szellőzést jelent, szellőzködést. Megszellőzködést. Aminek az eredménye a “bársony nesz nyugalma” és a “jázminok tapsikolása”. A ventilálás az öngyógyítás azon fajtája, amelyhez nagyon bölcs partner kell. Csak azok engedhetik meg maguknak, hogy pszichológia ülés keretében rendesen ventiláljanak, akik olyan gazdagok, hogy már csak a ventilálás segít rajtuk. A többieknek segít a mentor. Amíg a barát-, fodrász- és vetélytársnő megmondja a tutit, amíg a társalkodónő csak bólogat, addig a mentor a kettő közötti keskeny ösvényen halad. Felismeri, hogy a ventilálás egyrészt a dolgok kimondásának igénye, másrészt hangosan gondolkodás. A jó mentor gyakorlatilag annyit tesz, hogy engedi nyitva maradni a szelepet és nagyon gyengéden segíti a hangos gondolkodást. Tartózkodik a tanácsoktól és az irányítástól.
Legszívesebben mi magunk is mentorok lennénk, csak hát tőlünk többet várnak el. Azt, hogy a gondolkodásba olyan erőforrásokat is segítsünk bevonni, amelyekről nem tud az, aki beledöccent a gond gödrébe.
Mint ahogy Juli néni és Lali bácsi sem tudták használni az ő csodás közös identitásuk erőforrásait. Mert kettejük között ugyan kialakult a szoros kötelék, ám ez egyben olyan is volt, mint a báb burka, mint a buba pólyája. Kizárta a gyerekeiket. Ők el tudták egymást fogadni, míg gyermekeik őket nem. Talán még külön-külön igen, de így együtt biztosan nem. Saját nehezen kiküzdött identitásukat, önmagukat kellett volna megtagadni. Ugyanakkor egy párkapcsolat akkor teljesedhet ki, ha a párt mint párt fogadják el.
Ezért is jött kapóra egy fiatalabb pár, a középkorú Mercédesz és Tibor, akiknél mentorkodhattak az öregek.
Mercédesz és Tibor tini gyerekek szüleiként abban a családi életciklusban voltak, amelyben a szülők és gyerekek új közös identitása alakul ki. Ez sarkalatos párkapcsolati kérdés. A kamaszodó gyerekek ugyanis folyamatosan megkérdőjelezik szüleik egyéni és kapcsolati identitását. A lányok például túllépnek azon, hogy apjuk az egyetlen igazi férfi, a kizárólagos férjjelölt, akit anya csak időlegesen nyúlhat le, sőt, immár azt a pocakosodó, kopaszodó, gondterhelt férfit látják benne, akivel enyhén szólva gáz mutatkozni. Az apa is megzavarodik, amint azt már Tibor és Csenge esetében láttuk. Egy nőt ölel, ha ölbe kapja lányát. Közben kezdi magát öregnek és undorítónak érezni, ha meglegyinti a lánya nőisségének szellője. Márpedig a kamasz lányok olyan illatfelhőkbe szoktak burkolózni, ami érthetővé teszi, miért nyitott sportkocsikból vadásznak rájuk.
A helyzet korántsem szimmetrikus. Az anyákat, azaz az érett nőket sokkal inkább a státusz, a jó apa iránti elvárás mozgatja, bár lelkük mélyén természetesen erotikusan is megérinti őket a fiuk férfiasodása. A fiúk is alaposan kikezdik anyjuk önértékelését, hiszen egyre inkább a kortárs közösség lányai felé fordulnak; ha anyjuk korú nőket megnéznek, akkor azt a szex és csak a szex kedvéért teszik; az erotikát ilyenkor valamiféle durvaság helyettesíti, amiből akkor is jut bőven az anyának, ha amúgy sikerül a szexuális mozzanatot teljesen háttérbe szorítani.
És akkor jön még az apa-fiú viszony és az anya-lány viszony, ami megtelhet vetélkedéssel, elfojtott agresszivitással. És a testvérek viszonya.
Ez már önmagában is olyan bonyolult rendszer, amiben bármelyik tényező lehet attraktor, azaz önmagához képest túlzott jelentőségű változást indíthat meg, mint a káoszelmélet pillangója, amelynek egyetlen szárnycsapása hurrikánt idéz elő a Föld távoli tájain.
És mindehhez még jön maga a párkapcsolat, amelyben olyan fontos a visszajelzés. Sokszor már az is segít egy kisebb gödörből kidöccenni, ha a pár szépen kicsípi magát, és sikkesen megjelenik az úri közönség előtt. Bálban, baráti körben, bulin. Végül is bármely közönség hálásabb, tapintatosabb és megértőbb, mint saját kamasz gyerekeink, akik előtt nap mint nap meg kell jelennünk, és párként viselkednünk kritikájuk kegyetlen kereszttüzében. Hiszen saját párkapcsolati kudarcaikat is ránk projektálják.

Figyelem, kedves Olvasó! Noha nincsenek kamaszkorú gyermekeink, mégis többes szám első személyre váltottunk. A lélektani hitelesség kedvéért benne is hagyjuk a szövegben ezt a bakit, mert azt mutatja, hogyan kezdünk kisgyermekes szülőként máris készülni erre a helyzetre. Mert csak készülhetünk rá – ez a minimum, ami vár minket, ha elég kegyes lesz hozzánk a sors. A krízishelyzet be fog következni. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy készülünk rá és amikor oda jutunk megküzdünk vele. Már elindult ez az árhullám; tudjuk, nagyjából mikor ér el hozzánk, és ki kell dolgozni a közös stratégiát a fogadására. Stratégia van bőven, a teljes mederszabályozástól a széles árterek nyitásán át egészen az új nyomvonal kialakításáig.
Itt van tehát a többes szám első személyre váltás tudattalan eredete. Már kisgyermekes szülőként lényegi döntéseket hozunk ez ügyben.
Sok olyan ember fordul hozzánk, aki Budapest környéki házában várja rettegve, mikor marad magára, társas magányban. Ők ugyanis, tudva-tudattalanul, a tározóra szavaztak: azt mondták, ha majd jön az árhullám, azt majd elnyeli egy óriási tómeder. Építettek egy hatalmas házat, amelyben a gyerekeknek jó nagy hely jutott, így elvileg teret kaptak kamaszkoruk kiélésére. Saját lakrésszel, ahová zavartalanul jöhetnek a barátok.
Mások a mély mederre és a magas gátakra szavaznak: teljesítményelvárások, majdani elitiskolák mentén terelik a gyereket a játékos képességfejlesztő óvodák medrébe.
Ráadásul mindez még divatáramlatoktól is függ. Ahogy Tiborék eredetiek akartak lenni, amikor a ritka Csenge nevet választották (aztán döbbenten vették tudomásul, hogy Csenge két másik Csengével homokozik a játszótéren), úgy van divatja a különféle stratégiáknak is.
Ami lényeges: az alapvető stratégiát már akkor kialakítják a szülők, amikor óvodát választanak a gyereknek, de legkésőbb akkor, amikor a középfokú tanulmányok felé orientálás nagyjából utolsó autonóm szülői döntését meghozzák.
Mindenképpen más életciklusban vannak tehát, mint amilyenről döntenek. Feltéve, de erősen megkérdőjelezve: a döntést együtt hozzák meg. Mi lesz, ha a stratégia mégsem tökéletes? Márpedig nincs tökéletes stratégia ott, ahol a káoszelmélet ír le jelenségeket.
Egy saját múltjának elégtelenségeivel szembesülő párnak kell együttesen, autonóm módon és hatékonyan fellépnie. Ez természetesen komoly megpróbáltatás és potenciális krízishelyzet, amit segít leküzdeni az, ha a pár az évek során már kialakított egy olyan működésmódot, amely lehetővé teszi a hatékony megoldást. Statisztikailag csökkenti az esélyeket, hogy ekkorra a párok fele már elvált...

Folytatás a könyvben.

Válófélben lévő szülők 12 pontja

A Szülők válófélben című kötet már webkönyvesboltunkban.

A Válófélben lévő szülők 12 pontja c. hangoskönyv linkje.

12zokni0. Hallgassanak!
1. Váljanak szépen!
2. Döntsenek a gyerek feje felett!
3. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar!
4. A gyerek (is) jobban jöjjön ki belőle, mint ahogy belekerült!
5. Egy az otthon!
6. A szülő új szerelme a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jelentse!
7. A szülő kötelessége a gyereknek egy kiteljesedő párkapcsolat mintáját megadni.
8. Vigye el a balhét!
9. Előlegezze meg a másiknak a „jó szülő” minősítést!
10. A gondoskodás és a megélhetés területén a válás után is együttműködés szükséges.
11. A gyerek kegyetlen, tapintatlan és önző.
12. Adjanak pontos választ a „Hogyan ezután?” kérdésre!

0. Hallgassanak!

Hallgassanak, amiről csak lehet. Nagy valószínűséggel a gyerek is a hallgatást választja. Ha a válás kapcsán szóba hoznak valamit, könnyen olyan területre tévednek, amely a gyerek számára ingoványos és félelmetes. Hiedelem, hogy képesek vagyunk a válásról olyan magabiztosan beszélni, mintha tudnánk mi az. Terapeutaként eddig csupa olyan válást láttunk, amelyek gyökeresen eltértek egymástól. Dőreség azt gondolni, sikerülhet megmondani a gyereknek mi az, amiről a szülőnek is csak halvány és ellentmondásos elképzelése van. Tapasztalataink szerint a válófélben lévő szülőkben él egy magyarázkodási kényszer. Szeretnék, ha környezetük megértené, miért jutottak arra a döntésre, amelyről maguk is tudják, veszélyezteti a jövőjüket, életminőségüket, gyerekeik boldogulását. Ez készteti őket arra, hogy a gyereknek is magyarázkodni (magyarázni) kezdjenek. Ebből a gyerek annyit vesz le, hogy a szülő valamiért másképpen viselkedik, sőt, ő maga, gyerek létére fölénybe kerül egy felnőttel szemben. Amikor azt gondolja, azt mondja, amire Ön szerint a gyerek kíváncsi, valójában azt mondja ki, ami az Ön fejében jár. Saját narratíváját kényszeríti rá. A gyerek agya egészen más srófra jár. Engedjék meg neki, hogy megélje a helyzetet, ahelyett, hogy beszélnének róla, elmondanák milyen. Ha jól csinálják, ha szépen válnak, a gyerek saját maga is pozitív narratívát fog alkotni. Ha elszúrják, ha képtelenek szülőtársként együttműködni, akkor miből gondolják, hogy a kimondott szavakra hallgatva a gyerek majd elhisz olyasvalami, ami ellenkezik a tapasztalataival?
Inkább hallgassanak.

1. Váljanak szépen!

A válófélben lévő szülők közös érdeke, hogy környezetük azt a visszajelzést adja: szépen válnak. Az egymásra dobált sár ugyan a jelenben leperegni látszik, ám a következő párkapcsolatban, vagy más viszonyrendszerekben az első konfliktus megmutatja, mekkora folt maradt utána.
–Teljesen igaza volt a feleségednek, amikor azt mondta, sunyi alak vagy! – vágja majd az egykori szerető újdonsült férje fejéhez, amikor az elfelejt friss kenyeret venni, de azt hazudja, kifogyott a boltban.
– Nem csoda, hogy a férjed elmenekült tőled, ha egyszer ilyen önző módon viselkedsz! – vágja majd a munkatársnő az asszony fejéhez, amikor megtalálja a fiókjában a tűzőgépet.
A közösségek úgy működnek, hogy egy-egy tagnak egyetlen címkéje van: „a morgós karbantartó”, „a hisztis titkárnő”, „a srác, aki motorral jár”, „a csaj, aki sír, mert válik”. A címke komolyan hat az egyén megítélésére, még akkor is, ha önmaga korántsem tekinti identitása részének. Bölcs dolog tehát a közösség értékrendjében magasabban pozícionáló címkét beszerezni: „a pasi, aki a legjobb apa maradt”, „ a nő, aki a volt férjével olyan szépen beszél”.
Szülőként az is közös érdekük, hogy a gyereküknek mintát adjanak arra: nehéz helyzetben is képesek együtt gondolkodni, probléma esetén is tudnak együttműködni. Sőt, akkor igazán! Ha a párkapcsolat megromlására az a válaszuk, hogy szülőpárként is beszüntetik a kommunikációt, a gyereknek azt tanítják: ha valami nem tetszik, ha valami nehéz, ha egy helyzet feszítő vagy kínos, egyszerűen lépjen ki belőle és álljon odébb.
Ha azonban igyekeznek a kapcsolatukat újradefiniálni, megteszik az ehhez szükséges erőfeszítéseket, keresik a lehetőségeket a közös feladatok megoldására, kommunikálnak a szükséges változásokról és cselekszenek is értük, azt mutatják meg a gyereküknek, hogy a kapcsolatok alakíthatók, az együttműködés szintjei újrafogalmazhatók, és valami rosszul működő közös dolognak a vége egy új, jobban funkcionáló összefogásnak kezdete is egyben.
S még egyszer hangsúlyozzuk: ezt csakis a tettek, az élmények, a tapasztalatok szintjén közvetíthetik, azáltal, ahogy a rokonaik szemében megcsillan az elismerés, ahogy az ismerőseik hangjából kiérződik az érdeklődés, ahogy a barátaik mosolyában meglátszik a sikerük öröme.

2. Döntsenek a gyerek feje felett!

Azon legyenek, hogy a gyerek úgy érezze, a válás a szülők dolga. Ha jottányit is engednek neki befolyásolni az eseményeket, elültetik benne a bűntudat magvait. A gyereknek ugyanis az az érdeke, hogy szülei együtt maradjanak, s egyesítsék erőforrásaikat az ő felnevelésére. Ha mégis különválnak a szülők és a gyerek érzi, lehetett volna befolyása az eseményekre, akkor önmagát fogja vádolni.
– Egyszer sírva felhívtam apát, hazajött. Annyiszor kellett volna sírva hívnom, ahányszor elmaradt otthonról.
Törődjenek bele, hogy a gyerek az összes rendelkezésére álló viselkedésmódot ki fogja próbálni válófélben lévő szülei szándékának megváltoztatására. Ide sorolhatók a pszichoszomatikus betegségek, az alvászavarok, a szobatisztasággal kapcsolatos zavarok, a társas viselkedés zavarai, a tulajdon iránti vágy szélsőséges kibontakoztatása és a többi. Ha a válófélben lévő szülők ezeket saját igazuk bizonygatására használják fel, azt a gyerek tudattalanul már eredményként könyveli el és rákap az adott magatartásra. Ha a visszacsatolás semleges, akkor sikertelennek minősíti a próbálkozást.
Azt a meggyőződést közvetítsék a gyerek felé, hogy az ő elhelyezése, szülőkkel való kapcsolattartásának ritmusa, intézményi beíratása, megélhetési kérdései és a válás utáni élethelyzetének bármely egyéb mozzanata a két szülő közös felelőssége, a gyereknek ebbe nincs beleszólása. A véleménye, vágyai, kérései nem írják felül, nem módosítják a szülők döntését.
Ha a gyereket partnerként kezelik a válással kapcsolatos kérdésekben, azzal rá tolják azt a felelősséget, melyet Önöknek mint szülőtársaknak kellene viselniük. A látszólagosan a gyerek érdekében tett olyan „gesztusok”, mint a gyerek véleményének kikérése vagy kívánságának tudakolása semmit nem javítanak a gyerek-szülő kapcsolaton, viszont elültetik a bűntudat magvait, táplálják a lelkifurdalás csíráit. Ha Önök így cselekszenek, arra személyre terhelik a család bizonytalan jövőért való felelősséget, aki a saját tetteiért sem tehető felelőssé, hiszen kiskorú, s ráadásul a helyzet létrejöttéről sem tehet.
Mindegy találtak-e „felelőst” a válás létrejöttéért, nem számít megneveztek-e maguk között „bűnöst”. Innentől akkor is közös feladatuk a helyzet megoldása, ha azt az egyikük okozta, mert Önök szülők, együtt szülők, sőt, még nagyszülők is egyszerre lesznek. A gyerekük jóllétéről, boldogulásáról az Önök közös feladata gondoskodni, de a gyereknek nem feladata az, hogy segítsen Önöknek döntést hozni, az pedig főleg nem, hogy valamelyikük mellé álljon, hogy kiálljon az egyikük érdekében vagy a másikkal szemben.
Tartsák távol a gyerekükről ezt a terhet! Vigyék ketten Önök, akik felnőttek, akik szülők!

3. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar!

A gyerek alkotni fog magában egy hipotézist a válásról. Hallgassák meg ezt az elképzelést – ahelyett, hogy elkezdenének neki magyarázni „Tudod kicsim, apu és anyu már…” stílusban. A gyerek elméletét csak helyenként és apróságokban igazítsák helyre, és csak azután, hogy figyelmesen és alaposan végighallgatták, biztosak benne, hogy értik, a gyermekük pontosan mire gondol és milyen összefüggésben.
A legjobb, ha azt hallgatják meg, hogyan adja elő a gyermeke másoknak az elképzeléseit a helyzetről, annak megoldásáról, és a jövőben várható történésekről.
A válófélben lévő szülők alkossanak olyan közös narratívát, amely a gyerek saját változatára épül. Például:
– Apu nagyon akart egy kutyát, anyu nem engedte. Most apu elköltözött és vett egy kutyát. Én is játszhatok vele.
Ez ellentmondani látszik a hallgatás parancsának, pedig éppen annak következménye.
Hallgassák el a gyerek előtt saját meggyőződésüket, gondolataikat, igazságaikat, és figyeljenek az övéire. Nem attól lesz valaki jó ember – főleg jó szülő – hogy a gyerek előtt bizonyítja saját ártatlanságát, vagy jelzi a másik szülő hibáját, vagy akár hangsúlyozza a közös felelősséget. Egyik sem tartozik a gyerekre!
Hagyják a felnőtt történeteket, a felnőtt narratívákat a felnőttek világában. A jó szülőség jele a válás során az, hogy képes a gyerek világának egyensúlyát azon az áron is őrizni, hogy saját maga aktuálisan nem a legjobb fényben tűnik fel benne.
Gondolja el például, hogy egy turista megállítja, kezében a térképpel eligazítást kér. Erre Ön előveszi a saját térképét, és azon mutatja meg neki, hol van éppen s merre haladjon? Abszurd helyzet.
Tájékozódjanak a gyerek belső térképén, mozogjanak az ő lelkének kertjében. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar: beszéljenek az ő nyelvén, az ő világába helyezkedve, az ő rendszeréhez kapcsolódva!

4. A gyerek (is) jobban jöjjön ki belőle, mint ahogy belekerült!

Adjanak olyan jövőképet a gyereknek, amelyből azt látja, számára kedvezőbb helyzet jön létre a jelenleginél. Emlékezzen a könyv mottójára:
„Mit tehetünk, azért, hogy a gyerek válásunk után jobban legyen, mint most?”
Például:
– Apunál is lesz egy szobád. Kezdjük el tervezni. Milyenek legyenek a falak? Bemehet majd oda a kutya? Nagyobb ágyad legyen, mint itthon.
Ezzel a válás nagy sötét felhője helyett olyasféle apróságokra fókuszálják a gyereket, amelyeket megért, elfogad és amelyek beindítják az együttműködést.
A gyakorló szülő jól tudja, hogy a „rakj rendet” parancsnak nehezen engedelmeskednek a gyerekek, de ha a rendrakás nagy és borzongató feladatát apróbb elemekre bontjuk – például „Keressünk helyet a kis piros autónak!” –, akkor a gyerekek sokkal könnyebben és szívesebben végrehajtják. Válófélben lévő szülők esetében egy megszeppent kisgyereknek kell helyet találni az új körülmények között.
Ha azt szeretné, hogy a gyermeke boldogan és derűsen lehessen együtt Önnel, akkor ehhez a legfontosabb lépés az, ha Ön gondolkodik arról, a gyermeke boldogan és derűsen lehessen együtt az Ön szülőtársával is. Gondolja meg: az a gyerek, aki egyik szülőjével szívesen van, a másikkal meg vonakodva találkozik, vajon mennyit szorong azokra a bizonyos találkozásokra várva? Dolga-e annak a szülőnek, akivel szívesen van a gyerek, tenni azért, hogy a másikkal is jól érezze magát? Igen, az!
Azok az elvált szülők, akik a volt házastársukkal rossz viszonyba kerülve küzdenek a láthatások vagy a gyermekelhelyezés ügyében, olyan érveket kénytelenek keresni, melyek arról szólnak, miért nem jó – netán miért rossz – a gyermeküknek a másik szülővel találkozni, együtt lenni. Van olyan szülő, aki tényleg azt gondolja, a gyermek érdekét szolgálhatja, ha az egyik szülője ahhoz gyűjt érveket és adatokat, miben rossz a másik? Komolyan vehető az a meggyőződés, hogy a gyerekünk életét tesszük jobbá azáltal, hogy akadályozzuk a szülőtársunkkal való szeretetteljes együttlétét? Vagy talán többet érne, jobbat tenne a gyermeknek, ha az a szülő, akiben aktuálisan jobban megbízik vagy akihez adott helyzetben érzelmileg erősebben kötődik, hozzásegítené őt ahhoz, hogy a másik szülőjével is bizalomban, derűben, érzelmi jóllétben lehessen együtt?
A szép válásoknál rendre azt látjuk, a külön költöző apuka (mert magyar viszonylatban az apa elköltözése a gyakoribb mintázat) a korábbinál sokkal meghittebb, bizalmasabb kapcsolatba kerül a gyermekkel. Az együttélés alatti nehézségek, a házastársi viszonyban keletkezett feszültségek elmúltán túl ebben annak van jelentős szerepe, hogy a gyermekével találkozó szülő gondolatban előre készül, ezzel érzelmileg is ráhangolódik az együttlétre. Ráadásul a szülői felelősség a láthatás idejére csakis az övé – márpedig nemcsak a gyerekek, a szülők is igyekeznek felnőni azokhoz a feladatokhoz, melyekben megelőlegezik nekik a bizalmat.
A váló szülők gyermeke nyerhet nyugalmat, találhat egy másik helyen meghittséget, gazdagodhat viszonya mindkét szülőjével, színesedhet világa a szülők környezetébe kerülő új személyek révén…
Találjon meg, és írjon fel már előre legalább hét olyan szempontot, amelynek mentén az Ön gyermekének életében javulás, gazdagodás várható a válás kapcsán. Ezeket a jegyzeteket később újra és újra vegye elő, és korrigálja, bővítse a ténylegesen megvalósulókkal. Saját maga számára visszajelzést lel ezzel a szülői működéséről, de a lista felnőtt életében is hasznos minta ahhoz, hogy észrevegye az új élethelyzet által hozott pozitívumokat és friss lehetőségeket.

5. Egy az otthon!

Tisztázzák előbb egymás között, azután közöljék a gyerekkel, hol lesz az otthona. A felelősség ismét a szülőké. A gyerek feladata nem a döntés, hanem az, hogy alkalmazkodjon a helyzethez.
Ha módjukban áll megtartani a gyermek eredeti otthonát, akkor abban minimális változás legyen. A már meglévő bútorai, tárgyai, játékai maradjanak ott, a másik szobájába, a másik szülőhöz kerüljenek az újak. Az „új” itt természetesen nem feltétlenül boltban vásárolt termékeket jelent. Arra vonatkozik, hogy azok a színek, formák, tárgyak, melyek a gyermek életébe frissen kerülnek bele, az elköltöző szülőnél épülő gyermekvilágot gazdagítsák.
Ha módjukban áll, maradjon a lehető legtöbb dolog állandó az óvoda, a barátok, az időbeosztás terén is. Az otthon kérdésében a fókuszt helyezzék arra, ami változatlan.
Az otthon az emberi lélek kertjének tárgyiasult formája. Ha a kert felett továbbra is ugyanúgy jár a nap, ha a felhőkből továbbra is eső esik, ha a pillangók és kismadarak ugyanolyan szabadon repkedhetnek felette, akkor a gyermek lelke nyugodt marad.
Ha gyermek lakhelye változik, akkor igyekezzenek minél több elemet megtartani a régi életéből.
Tévedés az, hogy a változásokat jobb apránként adagolni. Ha elkerülhetetlen, hogy a gyermek otthona másutt legyen, mint a válás előtt, akkor a változásokat ütemezzék úgy, hogy a lehető legrövidebb időn belül megtörténjenek.
Minél hosszabb az átmeneti időszak, annál hosszabban kell a gyereknek egy „már nem – még nem” közötti bizonytalan, s emiatt szorongató létben időznie. Ha a kötözéssel feltétlenül együtt kell járnia az intézmény váltásnak, vágjanak bele a lehető leghamarabb, akár a tanév közepén is. A lényeg, hogy mihamarabb kialakuljon az az új állapot, melyhez majd a gyermeknek alkalmazkodnia kell, hogy mihamarabb lássa, érezze, tapasztalhassa mi és miként lesz az életében ezentúl.
Egyezzenek meg részletekbe menően egymás között, azután mondják el a gyereknek azokat a konkrét szabályokat, amelyek a külön költöző szülővel létrejövő találkozókra vonatkoznak.
Kerüljék az olyan univerzálékat, mint „bármikor, ahogy akarod…”.
Ehelyett használjanak pontos és a gyerek számára is világos megfogalmazásokat. Például:
– Szerdán, az aikidóra anya visz el, apa megy érted, akkor ott is alszol apánál.
A döntés az Önöké. Ha határozottan és egyhangúan képviselik, a gyerekre kevés felelősség nehezedik, a dolga annyi, mint addig is volt: elfogadni a helyzetet, melyet a szülei létrehoznak. Amint stabil a rendszer, a gyermek elkezdi benne megtalálni az örömeit. Amint megérzi a rendszerességet, nyugodttá, derűssé válik.
Az otthon nem csupán attól otthon, hogy a gyermeknek az a lakcíme, azon a helyen van több holmija, vagy ott lakik a gondviselője. Az otthon attól is otthon, hogy a gyerek ott tölt több időt. Terápiás tapasztalatunk, hogy a fele-fele megoldások a legnagyobb szülői együttműködés esetén is megzavarják a gyereket. A kéthetes periódusból nyolc nap otthon és hat nap a másik szülőnél már olyan magas fokú kommunikációt és kooperációt igényel, hogy ritkán működik tartósan zökkenőmentesen. A legtöbb elvált családnál a kilenc-ötös felosztást láttuk hosszú távon fenntarthatónak mind a gyermek szülőkkel való harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolata, mind pedig az elvált szülők életminősége szempontjából.
Az otthon körül kibontakozó küzdelem arra utal, hogy a válófélben lévő szülők valamelyike szeretné „megszerezni” a gyereket. Világos az ok: az egyik váló fél kompenzálni akarja addigi szülői magatartását. Tapasztalataink szerint minél nagyobb változást idéz elő (vagy próbál meg előidézni) egy szülő a gyerekei életkörülményeiben a válás alkalmával, annál több vaj van a füle mögött. Apukák, akiknél az volt a fő válóok, hogy elhanyagolták gyerekeiket, immár nagy ügyvédi apparátussal küzdenek a gyermekfelügyelet jogáért. Anyukák, akik üvöltöztek a kölykökkel és nem bírták őket idegekkel, képesek más városba, más országba rángatni őket, csakhogy megszerezzék felettük a kontrollt.
A „bűnös” volt házastárs iránt érzett negatív indulatokat a gyerekek világába engedi bűn. És a bűnnek, mint minősítésnek innentől nincs sem jelentősége, sem értelme. Értelme, pozitív kimenetele csak annak lehet, ha felelős szülőként saját magatartását kontrollálja ahelyett, hogy a gyermeke vagy a szülőtársa feletti kontrollért küzdene.

6. A szülő új szerelme a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jelentse!

Praxisunkban azt látjuk, a válások jelentős részét egy harmadik megjelenése okozza. Az érem másik oldala, hogy szerintünk a szerető azért jelenhet meg, azért tudja hatékonyan bomlasztani a párkapcsolatot, mert már adott számára a terep. A harmadik felbukkanása a párkapcsolat bomlásának következménye. Többnyire az érintés dimenzió elsorvadását használja ki, de jöhet a társas, a megélhetés, sőt, a gondoskodás területe felől is. A szerető tehát következmény, még ha oknak tekintik is.
Ezért a válófélben lévő szülők akkor járnak jól, ha az eljövendő párkapcsolatot (még ha a jelenlegi szeretőről van is szó) úgy kezelik, mint a gyermeki lélek kertjének bővülését. Kerüljék a külső kapcsolat bűnbakká tételét!
Az olyan típusú mondatok, mint:
– Az én gyerekem azzal a büdös ribanccal nem találkozhat!
– Én vagyok a gyerek apja, szó sem lehet róla, hogy az a kis pöcs odaköltözzön! – komolyan veszélyeztetik a szülői együttműködést, és többnyire ahhoz vezetnek, hogy a gyereket a szeretőtől távol tartani akaró szülő belekerül egy vesztes-nyertes típusú küzdelembe, melynek garantáltan negatív kimenetele lesz.
Még ha a megcsalt házastárs igyekszik is titkolni a gyerek előtt a szülőtársa partnerével szembeni indulatait, akkor is könnyen megeshet, hogy a gyerek a szülő kimondatlan elvárásainak megfelelni igyekezvén hosszú távon megmérgezi az új párkapcsolatot, ellehetetleníti a pár szerepébe lépő szerető helyzetét. Ennek a családi rendszer egészére nézve káros hatása lesz, ezért ha a váló felek valamelyikében indulatok, negatív érzelmek vannak szülőtársa új partnere iránt, azon feltétlenül dolgozni kell.
Furcsán hangzik, hogy a megcsalt fél igyekezzen elfogadni a volt párja szeretőjét, ha azonban gyermek is van a képben, szülőként ez az együttműködő, felelős viselkedés egyik alappillére. Ellenkező esetben a váló szülők gyermeke abba a helyzetbe kényszerül, hogy egyik szülője rovására viselkedésével nyíltan a másik mellé álljon, vagy valamelyik szülőjének hazudjon a másik szülővel való viselkedéséről. Ez olyan súlyos lojalitás-konfliktus a gyermek számára, amely rövid idő alatt magatartászavarokhoz, érzelmi problémákhoz vagy pszichoszomatikus tünetekhez vezet. A 2. pontban már kifejtettük: a felelősség maradjon a szülőké. Márpedig ha a gyerek az új partner léte miatt nem lehet őszintén jóban mindkét szülőjével, az olyan terhet ró a vállára, melynek viselésére koránál és pszichés fejlettségénél fogva alkalmatlan. Ezért kutya kötelessége a szülőnek dolgozni azon – akár terápiás keretekben is – hogy a szülőtársa párját érzelmileg elfogadja, meglássa, milyen örömöket hozhat gyermeke számára, s legjobb tudása szerint támogassa a közöttük levő kapcsolat bontakozását.
Mivel ez bizony nehéz feladat, s a kezdeti időszakban a legjobb szándék ellenére is megjelennek hullámvölgyek, azt szoktuk javasolni, hogy a volt szerető (az új élettárs) csak akkor jelenjen meg a gyermek világában, amikor a gyerek már jól meg tudta magyarázni a válást, kialakult róla a saját narratívája. Ha ebben a narratívában szerepel egy másik néni vagy bácsi, egy szerető, akkor a valódi új párt célszerű átmeneti időre egy dublőrrel pótolni. Ha a szülő a dublőr oldalán jelenik meg, a gyerek összes haragja ellene fordul. A dublőr „alkalmazásával” a gyermek és a másik szülő is időt nyer indulatai feldolgozására, így a dublőr „távoztával” a valódi személlyel, a szülő új társával már könnyebb lesz olyan kapcsolatot kialakítani, amelybe a gyerek is bevonódik, s azt a másik szülő is elfogadja.
Ez a megoldás nagyfokú együttműködést, jó kommunikációt és a gyerek érdekében való felelős szülői gondolkodást igényel, így nemcsak azért szeretjük, mert a gyerek új partnerrel való pozitív kapcsolatát segíti, hanem azért is, mert a váló szülőknek élményt és mintát ad arra, hogy képesek magas fokon együttműködni, jól kommunikálni, és a gyermekük érdekében felelős szülőként közösen gondolkodni.

7. A szülő kötelessége a gyereknek egy kiteljesedő párkapcsolat mintáját megadni.

Gyakran halljuk megromlott házasságban élő szülőktől, hogy a „gyerekre való tekintettel” vetik el a válás gondolatát, mondván: nem akarják, hogy csonka családban nőjön fel, s emiatt problémás kamasz, zűrös felnőtt legyen belőle. A „gyerek miatti” együtt maradás különös módon arra is elég indok ezen szülők számára, hogy a házasságuk, párkapcsolatuk javításáról lemondjanak. Hallgatólagosan elfogadják, hogy a házasságuk diszfunkcionális, s igyekeznek berendezkedni arra, hogy két- vagy háromlábú párkapcsolati hokedlin egyensúlyozzanak. De vajon milyen mintát adnak ezzel a gyereknek? S valójában mire adnak mintát?
Határozottan és hangsúlyosan javasoljuk: a váláson gondolkodó vagy válófélben lévő szülők a lehető legtávolabból kerüljék az arra való hivatkozásokat, „mi lesz majd így a gyerekből felnőtt korára?”. Ez sokkal inkább ürügy, mely valamely jelenbéli célt szolgál, semmint valódi ok és indok.
A változás, a változtatás nehéz, de akiknek gyerekük van, megromlott párkapcsolat esetén kötelességük változtatni. Vagy abba az irányba, mely a kapcsolat javítását szolgálja, vagy abba, mely teszi lehetővé a lezárást és egy majdani, jobb kapcsolat lehetőségének a megteremtését.
Ez a könyv arról szól, hogy jelen tudásunk szerint képtelenség levezetni egy konkrét esemény kihatását a gyerek későbbi életére. Így a válásét is. Ha Ön azt gondolja, árt a gyereknek a szülők házasságának felbontása, akkor kerülje az olyan válást, mely negatív történéseivel ártó hatású lehet. Helyette:
– javítsa meg a párkapcsolatát,
– vagy váljon el szépen, és építsen egy másik, jól működő kapcsolatot.
A gyerek miatt egy rossz házasságban együtt maradni nemcsak azt jelenti, hogy a gyerek folyamatos feszültségben nő fel, hanem azt is, hogy megvonják tőle az érintés és a társas dimenzióban kiteljesedő párkapcsolat mintáját.
Valamit azért nem tenni, mert a gyerekből az adott cselekedet által ilyen vagy olyan felnőtt válik majd: dőreség. Valamit azért tenni, hogy a gyerek konstruktív megoldási mintákat, együttműködésen alapuló megküzdési módokat, építő problémakezelést lásson: felelősség.
Azok a felnőttek, akik gyermekkorukban nem láttak mintát jól működő párkapcsolatra, jóval nagyobb számban küzdenek maguk is párkapcsolati gondokkal, mint akik szereztek ilyen tapasztalatokat.
Kövezzenek meg minket az erkölcs szószólói, mégis azt mondjuk: a gyereknek fontosabb, hogy lássa, amint a szülője egy kiteljesedett, együttműködésen és szereteten alapuló párkapcsolatban él, mint az, hogy ezt a kapcsolatot a saját szülei között látja-e.

8. Vigye el a balhét!

A házasság felbontását közös szándékkal, együtt gondolkodva és együttműködve végigvivő szülők esetén a döntés közlésének legjobb módja, ha „kommünikét”, közös nyilatkozatot alkotnak a válásról. Ennek legfontosabb része az a mondat, melyet mindketten képesek kihúzott háttal, szemkontaktust tartva a környezetük tagjainak (gyereküknek, családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, munkatársaknak, ismerősöknek, szomszédoknak, stb.) kimondani.
Például:
– Úgy döntöttünk, egy időre különköltözünk. Így mindnyájunknak jobb.
– Most külön élünk, mert ez szolgálja leginkább a családtagok érdekét.
– Felbontjuk a házasságunkat, így jobban tudunk rá összpontosítani, hogy együttműködjünk a szülői feladatokban.
Egy ilyen közös mondat megalkotása azért is előnyös, mert körülrajzolják vele azok mozgásterét, akik válás hallatán szívesen kezdenek sajnálkozni, bűnöst keresni vagy a sanyarú jövő miatt aggódni – ráadásul többnyire a gyerek füle hallatára.
A kommünikével elősegítik a közös narratíva megfogalmazását, s a gyerek, aki rövidesen kettőjük világa között mozog (apa és anya immár elkülönült világában), mindkettőben biztonságban érezheti magát.
Kommüniké híján, amikor az együttműködésre irányuló próbálkozásai kudarcot vallanak, érdemes „egyedül elvinni a balhét”:
– Miattam ment tönkre a házasságunk.
Erre a kijelentésre csak kevesen fejezik ki mély egyetértésüket kerek szemekkel, bólogatva. A standard válasz struktúrája:
– Azért a párodnak is voltak hibái. Bocs, de emlékszem, micsoda jelentett rendezett Lajos esküvőjén.
Ilyenkor elég még egy pozitív kijelentés a másikról, s a beszélgetést nagy eséllyel más témára terelheti – ami a legjobb jelzése annak, hogy a helyzetet elfogadta, s a válást, mint problémamegoldást jónak tartja. Például:
– Remekül megvan a gyerekkel, s nekem most ez a legfontosabb. Te megkaptad a… ?
– Most mindketten nyugodtabbak vagyunk, és én egyre több szülői értékét látom meg. A vizeseket sikerült… ?
– A gyerekre maximálisan odafigyel, és velem nagyvonalú volt a megegyezés során. Téged elért tegnap?…
Ilyen kommunikációval részben már a következő pontot is teljesíti, ami a tartós békesség egyik alappillére.

9. Előlegezze meg a másiknak a „jó szülő” minősítést!

A szülők válás előtti viszonyulása a gyerekükhöz keveset mond arról, hogyan működnek majd a jövőben. A házastársi kapcsolat feszültségei sok figyelmet elvisznek, a szülői feladatok és a felnőtt élet problémái könnyen interferenciába kerülnek egymással, és a házastárssal való találkozások, kommunikációs helyzetek kerülése azt is magával hozza, hogy a szülő-gyermek kapcsolatra kevesebb idő és tér jut. Ezért felesleges dolog a jövőbe vetíteni a válás előtt körülményeket.
Gondolja meg, a bűntudatkeltésen és a másik bántásán túl van-e bármi értelme az alábbi mondatoknak:
– Te nem is törődtél a gyerekkel, most miért akarod minden nap látni? Jöttél volna haza egyszer is fürdetésre!
– Minden hétvégének az volt a vége, hogy ordítoztál a gyerekekkel a rendetlenség miatt. Akkor most miért nem jó neked, ha én két napos programot csinálok velük?
– Azt se tudtad, melyik mesét szereti és kik a barátai! Most minek akarod magaddal cipelni hetente háromszor?
Az elvált szülők kevés kivétellel jobb szülők, mint a válófélben lévő szülők.
Az apuka, aki addig alig törődött gyerekével, immár mutatja a külvilág felé, hogy igenis, jó apa. A házastársi és szülő szerep elkülönülésével a gyerekkel töltött időben ezentúl apaként van jelen, s apai működése innentől az ő egyedüli felelőssége. Ha ebben megfelelő teret kap, az sokkal több nyereséget hoz a gyerek és az anya számára is, mint a feladatból való kizárása.
– Milyen jó, hogy most sok időt szánsz a gyerekre! Ha kettesben vagytok, könnyebben figyeltek egymásra, nekem meg van alkalmam találkozni a barátnőimmel.
A háztartás és a gyerekek körüli teendőktől túlterhelt, kimerült, autonómiájában erősen korlátozott anyának jobb megmutatni mit nyer az apa szülői együttműködésével, mint azokat a „bűnös” cselekedeteket szemére vetni, melyek valójában a körülmények és a helyzet hatására jelentek meg.
– Ha csak vasárnap este hozom vissza a gyerekeket, lesz egy nyugis hétvégéd és ráadásul pakolnod is kevesebbet kell utánuk.
A férj, aki a párkapcsolati problémák elől a munkájához vagy barátaihoz menekült, s alig találkozott a gyerekével, a válás után az apa-gyerek kapcsolatépítésben olyan örömöket találhat, melyek nemcsak személyesen fontosak számára, de a következő párkapcsolatára is erős kihatással lesznek.
Nőknél a párválasztás elsőrendű szempontja, hogy az illető férfi jó apának ígérkezik-e? Ha az apai működésre már látható minta van, az döntő lehet az új partner elköteleződésében. Gondolja csak meg, milyen képet alkot környezete arról a férfiról, aki a gyerekével meghitt és derűs viszonyban van, s milyet arról, akinek számára a saját gyereke elsősorban teher, kötelezettség?
A szülőtárs értékeinek elismerése, méltánylása a további fejlődés lehetőségét hordozza, erős motiváló erőt jelent. A bűnök és hibák emlegetése ezzel szemben olyan lelkiállapotot hív elő, mely leginkább a helyzet elkerülésére sarkall – épp úgy, mint annak idején a párkapcsolatban.
Valamennyi szülőnek van szülői értéke. Annak a szülőtársnak is, akivel Önnek elromlott a házassága. Szépen énekel, ügyesen tud papírsárkányt eregetni, jól úszik, finom pitét süt, takarosan megragasztja a törött játékokat, türelmesen néz mese dvd-t, szeret biciklizni a gyerekkel, lombházat épít a diófára, remek salátát készít…
Keresse meg, mik azok a dolgok, melyekben szívesen és derűsen van együtt szülőtársa és a gyermekük! Ha már a fejében vannak a jó dolgok, csak egy kicsi lépés, hogy ki is mondja őket. Jó hallani a gyereknek, még jobb a szülőtársnak.
A megelőlegezett bizalmat könnyebb megszolgálni.

10. A gondoskodás és a megélhetés területén a válás után is együttműködés szükséges

A válás a szülői kapcsolat integráns része. A szülőknek továbbra is együtt kell működniük a gondoskodás és a megélhetés terén, viszont erősen korlátozottan szabad együttműködniük az érintés dimenziójában és pontos szabályok szerint érintkezhetnek a társas dimenzióban. Félig tehát együtt maradnak. Másik oldalról: csak félig mennek külön.
A párkapcsolat megszűnése nem jelenti tehát a kapcsolat megszűnését. Sőt, az újfajta helyzet jó kezelése közös gondolkodást, jó kommunikációt, konstruktív együttműködést igényel. A szülőpár tagjai továbbra is osztoznak idejük egy részén (melyet közös gyermekükkel töltenek) és anyagi forrásaik egy részén (melyet közös gyermekükre költenek). A kezdeti, érzelmileg nehezebb időkben talán sikerül úgy megszervezni a hétköznapokat, hogy az anya reggel viszi, az apa pedig délután elhozza az óvodából a gyereket, aki aznap nála alszik, majd szintén az oviban „visszacserélik” a szerepeket, s elsősorban telefonon kommunikálnak – hosszabb távon azonban jönnek a kitüntetett napok.
Születésnapot még lehet kettőt tartani, tojást keresni szintén muris két helyen is, sőt, a Jézuska is hozhat ajándékot két fa alá… De az óvodai ünnepekből, az évnyitókból, évzárókból, bemutatókból, előadásokból, ballagásokból csak egyet tartanak, s a gyereknek jól esik, ha azok róla szólnak, ő lehet a „főszereplő”, akinek szavalatát a szülők mindketten meghallgatják, akinek táncát anya és apa egyaránt megtapsolja, akinek anyák napi műsorán anya mellett mindkét nagyi ott ül.
Az óvodai szünidők, a nyaralások szintén komoly egyeztetést, közös tervezést, nagy összehangolást igényelnek.
A téli vagy húsvéti szünet mellett megoldásra vár a 10-12 hetes nyári szünidő – holott könnyen meglehet, hogy a két szülő évi összes szabadsága kevesebb mint 50 nap.
Miközben a szülőnek feladata és kötelessége jó párkapcsolati mintát (is) adni gyermekének, máris itt van néhány olyan körülmény, melyek bizony a kezdetektől terhet rónak a gyermekes felnőtt újabb párkapcsolatára.
Ezt tisztázni kell az új partnerrel. Egyrészt mert a kapcsolat kezdeti szakaszában az új pár elsősorban az érintés és a társas dimenzión át látja a párkapcsolatot, s ezért könnyen féltékeny, türelmetlen vagy elégedetlen lehet a korábbi partnerrel a gondoskodás és a megélhetés területen tapasztalható együttműködésre.
– Nem akarom, hogy vasárnap este hazavidd a gyerekeidet!
– Miért?
– Mert a feleséged még mindig szerelmes beléd. Tudom jól, hogy minden találkozáskor megpróbál elcsábítani.
– Hiszen csak vacsorázni ülök le velük, hogy könnyebb legyen a gyerekeknek az átállás.
– Nekem ez akkor sem tetszik, és azt is mondd meg neki, hogy ne telefonálgasson rád, amikor a barátainkkal vagyunk. Irtó kínos nekem, amikor a Bandiék előtt a volt nejeddel bájcsevegsz.
– Hiszen csak azt kérdezte, befizettem-e az ovit. Mondtam, hogy igen, és már le is tettük.
– Nem arról van szó, hogy mit beszéltetek, hanem arról, hogyan. Ki nem állhatom azt a mézes-mázas hangot!
Másrészt a gyerekekre fordított idő, anyagi forrás és energia az új kapcsolatban könnyen hiányként címkéződik, s az éppen erősödőben levő gondoskodás vagy megélhetés pilléreket ássa alá:
– Elegem van abból, hogy a gyerekek minden szünidőben itt lebzselnek, nincs egy nyugodt percünk.
– Elmegyünk majd egy hétre kettesben.
– Két hétre meg velük együtt. Egész évre 27 napom van, és a nagy része azzal megy el, hogy gyerekprogramokon jópofizok.
– A szünidő negyedét így is a nagyszülőknél töltik…
– Tényleg, akartam is mondani, hogy soknak tartom azt a napi ötezer forintot, amit a nyaralásra az anyádéknak adsz. Végül is az unokájukra vigyáznak. Mi csak félpanziót kérünk a hotelben, de ha róluk van szó, bezzeg nem fogod meg úgy a pénzt!
A gyerekek és az új partner érdekei természetszerűleg ütköznek egymással. Ha Ön a dolgokat hagyja a maguk „szokásos” medrében csordogálni, rövidesen számíthat rá, hogy súlyos lojalitás konfliktusnak néz elébe.
A legjobb lépés a megelőzés: a hosszú távon fenntartható rendszer közös felépítése. Ha az új partner a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jeleni, akkor arra is van esély, hogy a friss párkapcsolatban a korábbi partnertől született gyermek lehetőséget nyújt a szülői szerep közös gyakorlására. A gondoskodás dimenzióban való kooperáció, a gyermekkel adódó helyzetek közös végiggondolása, az erőforrások elosztásáról való együttes döntés éppúgy a párkapcsolatot erősíti, mint a kettesben töltött meghitt pillanatok vagy a barátokkal való vidám együttlét.
A gyermekkel lakó szülőnek is az elfogadás és együttműködés a leginkább perspektivikus megoldás, hiszen ha a szülőtársnak választania kell párja és a gyerekek között, akkor vagy kevesebb idő és anyagi forrás és pozitív érzelem jut a gyerekeknek (a partner mellett voksolva), vagy egy bús, ismételt párkapcsolati veszteséget megélt szülő, aki a maga bajába feledkezve jóval kevesebbet nyújt érzelmileg (annak ellenére, hogy a gyerekek mellett döntött).
A kiegyensúlyozott párkapcsolatban élő szülőtárs képes valóban társként működni a szülőségben, törődésben, figyelemben, odafordulásban egyaránt, így tartható fenn hosszú távon az együttműködés a gondoskodás és a megélhetés területén.

11. A gyerek kegyetlen, tapintatlan és önző.

Vegyék tudomásul, hogy a gyereknek még nincs kialakult felettes énje, ezért kegyetlen, tapintatlan és önző. A létrejött helyzetet ki fogja használni saját céljaira. Ne essenek át a ló túlsó oldalára! Vállalják magukra a felelősséget, döntsenek a gyerek feje fölött, legyenek tekintettel a hiedelmeire, jöjjön ki a gyerek (is) jobban a helyzetből, mint ahogy belekerült. Messziről kerüljék viszont azt, hogy csökkenjen a gyerekkel szemben támasztott elvárások szintje, netán a korábbihoz képest előjogokat szerezzen.
A gyermek evolúciós programja szerint (tehát, ha egészséges gyerek módjára működik), igyekszik a lehető legtöbb erőforrást saját maga számára megszerezni, legyen szó akár figyelemről, akár tárgyakról, akár időről, akár anyagiakról. Neki ez a dolga.
A szülőé meg az, hogy kereteket adjon, mederben tartson, határokat mutasson.
Ha gyerek megérzi, hogy a válófélben lévő szülők valamelyikében bármely hivatkozásával képes bűntudatot kelteni, ha elő tudja idézni a felnőtt szándékának vagy viselkedésének megváltoztatását, akkor a gyerek azt a mozzanatot fel fogja nagyítani és a végletekig kihasználja.
– Nem tudok úgy aludni, hogy apu máshol alszik.
– És ha kapsz egy új ágyat?… – az anya máris besétált a csapdába.
A gyerek rosszkedvével, elfordulásával, hisztijével olyan bűntudatot tud kelteni, amely extrém dolgokra készteti a szülőt. Ennek elkerülése érdekében Ön azt teheti, hogy bűntudatát – ha mégis keletkezett – titokban tartja, csodás színész módjára elrejti, azaz: hazudik a gyereknek érzéseiről, gondolatairól.
Korántsem arról van szó, hogy a szülőként elkövetett hibáinkat hiba volna a gyerek előtt beismerni, vagy tőle bocsánatot kérni. Arról van szó, hogy a különköltözés, a válás, a másik szülő távolléte kapcsán felbukkanó gyereki kontroll-próbálkozásokat kell idejekorán megállítani.
Ha a válás előtt nyolckor volt a lefekvés ideje, akkor a válás után is nyolckor legyen. Ha a válás előtt csoki-tilalom volt ebédig, akkor az a válás után is maradjon meg. Ha a válás előtt egyedül húzott cipőt a gyerek, akkor várjuk el tőle ezt a válás után is.
Azok a felnőttek, akinek szülei saját magukat háttérbe szorítva, a „gyermek az első” és a „szülőnek lenni nagy gond” ideákkal feltöltekezve nevelték utódaikat, azt tanulták meg az évek során, hogy gyereknek lenni jó, de szülőnek lenni terhes, nehéz, lemondásokkal járó, hosszú rabság. Nos, ezek a felnőttek miért is akarnának felnőttként élni, s főleg miért akarnának gyereket? Hiszen akkor ők lennének a szülők, hiszen akkor terhes, nehéz, lemondásokkal járó hosszú rabság várna rájuk!
Ez a veszély bizony fokozottan fenyegeti azokat a gyerekeket, akiknek – keretek, korlátok és elvárások híján – szüleik lehetővé teszik, hogy kihasználják a válás utáni helyzetet.
Ráadásul további csapdák is rejlenek a gyermeki előjogok felbukkanásában.
– Ez a szegény gyerek, legalább hadd aludjon velem egy pár hónapig, amíg megszokja… – és garantált a majdani pár iránti ellenszenv, akinek megjelenésével a gyerek „visszaűzetik” a saját ágyába.
– Édes kicsikém, látom, hogy nincs étvágyad. Gyere, készít neked a mama valami finomságot. Torta legyen vagy inkább puding? – és a gyerek hamar rááll, hogy az evés körüli tünetképzéssel szerezzen figyelmet.
– Bújj ide mellém. Simogatom a homlokodat, akkor elmúlik az a fránya fejfájás – mondja a szülő és gyermeke megtapasztalja, hogy egy kis betegség mekkora változást hozhat a státuszában. Mi volna akkor vajon, ha egy kicsit nagyobb betegség jönne? Talán újra összejönnének a szülők az ágya körül?
Ezek természetesen tudattalanul zajló folyamatok. Anélkül kezdenek hatni, viselkedésmintákat generálni, hogy a gyerek elhatározná vagy akarná. De ettől még – vagy éppen ezért – a szülőknek nagyon is ébernek kell lenniük az ilyen „extra” működésekre, és nagyon is tudatosan kell ragaszkodniuk a szokásos életmenet és az előre eltervezett ritmus fenntartásához.
S még egy gondolat a tapintatlanság és kegyetlenség témakörében: amikor úgy érzik, a gyerek valamely megjegyzése, észrevétele mélyen érinti Önöket, az elevenükbe talál, olyan fájó gondolatot mond ki hangosan, olyan kellemetlen érzelmet önt szavakba, melyet Önök gondolnak vagy éreznek a helyzetről, önmagukról, egymásról vagy egymás párjáról, akkor fejben sürgősen pörgessék vissza: mikor, kitől, milyen körülmények között jutott a gyermekük ezekhez az információkhoz. Meg fogják találni a forrást. Talán egy ismerősnek mellékesen mondott mondatban, talán egy esti telefonbeszélgetésben, talán egy gesztusban vagy arckifejezésben, melyen keresztül „kilátszott” a viszonyulásuk. A gyerek remek tükör. Igaz, fura módon, gyakran késleltetve jön tőle a reflexió, de mindig fellelhető a forrása. Ezért – ha a gyereket kegyetlennek vagy tapintatlannak érzik – lássák meg benne a maguk szerepét.
Kevés csupán jó szavakat mondaniuk a válófélben lévő vagy volt házastársukról. Hitelesen kell kommunikálniuk. Ami azt jelenti: saját maguknak is hinniük kell, amit mondanak. Ha valamit nem képesek őszintén, hittel mondani, arról inkább hallgassanak, s tegyenek érte, hogy a jövőben jobb legyen. Mert a gyerek „kegyetlensége, tapintatlansága vagy önzése” is az Önök felelőssége.

12. Adjanak pontos választ a „Hogyan ezután?” kérdésre!

A válás komolyan veszélyezteti a családi rendszer egészének életminőségét. A válófélben lévő szülők ezért kerüljék az érintés és a társaság témáját, viszont gondolják végig pontosan a megélhetés és a gondoskodás területét. Alaposan, gondosan, közösen.
A „Bárhogy, csak így ne éljünk!” hangzatos állításra érdemes kérdéssel felelni: „Például hogyan?”.
Nagy dolog, ha a múltbéli fájdalmakról képesek figyelmüket a jövőbéli tennivalók felé fordítani. Ha megteszik, látni fogják: sokkal többet hoz, mint a volt házastárs hibáinak felemlegetése.
Az életük új kereteinek kitalálása a házasság felbomlása utáni első konstruktív lépés lehet. Maradván továbbra is szülők, nemcsak saját maguknak kell ennek sikeréről számot adniuk, de a gyereknek is jó megmutatni, mire jutottak. Legjobban az élmények szintjén tudják ezt neki megmutatni, a hétköznapok történéseiben.
Praxisunkban az új keretekről és a bennük való újfajta működésről létrejött megállapodásokat olyankor tudták a válófélben levő szülők leginkább betartani, ha a megállapodás írásos változata is elkészült. Nem a dokumentum hivatalos jellege miatt fontos ez, hanem azért, mert a közösen megfogalmazott mondatok leírása teszi lehetővé a valóban pontos egyeztetést. Segít egy olyan közös képet alkotni a jövőről, melyben a gyereknek megvan a helye, az otthona, az életritmusa, a kapcsolattartási lehetősége mindkét szülőjével.
Ha Önök – segítséggel vagy kettesben – papírra vetették, hogyan lesz ezután, azt tudni fogják világosan kommunikálni, sőt, képesek lesznek aszerint cselekedni is.