Szerelmünk hajnalán igazi nyócker szobakonyhában éltük át a határtalan boldogságot. Szemben Tibor lakott, Marx feltétlen híve. Az ajtaja mögül lesett és esett ránk, hogy téríthessen. Végtelen udvarias toporgással szolgáltuk meg közös pozitív énképünket, egyik lábunkról a másikra állva hallgattuk a magányos ember végtelen eszmefuttatásait.
Az emelet harmadik ajtaján súlyos vasalat. Tibor számára maga a fertő. Fényes bizonyítéka a magántulajdonban megtestesülő gonoszságnak: a kincsképző funkcióban sínylődő ingatlan megfosztja a rászoruló proletárt az emberhez méltó lakhatástól, a munkaerő bővített újratermelésétől. Üresen áll! Tulajdonosa, a rocksztár celeb átlag négyévente költözik vissza, amikor véget ér párkapcsolata azzal, akit Tibornak rendre az igaziként mutat be. Néhány héten belül aztán bemutatja az újabb igazit, akinek Tibor örül, mert végtelen udvarias toporgással szolgálja meg közös pozitív énképét a celebbel.
Mikor hamarosan elköltöznek, azt Tibor azért is zokon veszi, mert szerinte az egyetlen igaz és örök eszme a történelem dialektikus fejlődése, amely végül az idealista megváltást fejéről talpára állítva materialista lendülettel hozza el az örök boldogság állapotát, a kommunizmust.
Örök szerelmünk hajnalán nyilván nem tűnt fel a párhuzam a három ember örökkévalóhoz fűződő viszonyában. Tibor örök időkig prédikált volna a fagyos folyosón, Marx örökre megszüntette volna a történelmet, a celeb pedig örökké megtalálta az igazit.
Közhelyes fordulat lenne évtizedek távlatában, hogy a szerelem bizony nem örökkévaló. Mi azonban azt állítjuk, az örök szerelmet éppen az teszi tönkre, ami kezdetben naggyá teszi. Ez pedig a mindenható általánosítás.
Az olyan állítások, mint:
– Sohasem fogok mást szeretni!
– Rajtad kívül nincs olyan ember, akit valaha így csodálnék!
– Mindig is veled akarok élni!
– Örökké hű maradok hozzád.
Kínosan rímelnek a romlás olyan virágaira, mint:
– Sohasem viszed le a szemetet!
– Rajtad kívül senki nem nézné tétlenül, ahogy a gyerekekkel kínlódok! Mindenki az mondja, végtelen erőm van.
– Mindig is ilyen voltál, csak most ébredek rá.
– Bárkivel jobb, mint veled.
Úgy tűnik, az örök szerelem és az örökös balhé titka ugyanott rejtőzik. A titok nyitja pedig abban áll, hogy az általánosítás egyben tagadás is. Ha kivesszük az állítások általánosító, univerzális érvényét, máris olyan együttműködésre alkalmas, szelíd mondatokat kapunk, mint:
– Szeretném, ha többször vinnéd le a szemetet.
– Jó lenne, ha te adnál reggelit a gyerekeknek.
– Emlékszem, már kezdetben feltűnt, hogy amikor stressz ér, azonnal elmész aludni.
– Van, aki szeretettel bánik velem, ezt kérem tőled is.
Az általánosítás egyben tagadás is. A mindig például azt jelenti, nem volt, van és lesz olyan pillanat, amelyben másképp volt, van, és lesz a helyzet.
Mindig hat például a gravitáció. Az ősrobbanás óta jelenlévő erő. Volt olyan helyzet, amikor nem volt jelen? Talán az ősrobbanás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen gravitáció? Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha a gravitáció? Erre semmi sem utal.
Mindig szeretni fogjuk egymást. Mióta megláttuk egymást, ez így van. Nincs olyan helyzet, amikor nem szeretjük egymást. Talán az első találkozás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a szerelmünk? Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha? Erre semmi sem utal.
Láthatjuk, a mindig általánosításra fizikát és szerelmes verset egyaránt alapozhatunk. És bizony ugyanerre alapul a bántás és a viszály is:
Mindig széthagyod a holmidat. Amint belépsz, rúgod le a sáros cipődet, dobod el a cuccodat és a tányérodat is az asztalon hagyod. Volt ez valaha másképp? Talán az első találkozás előtt. Akkor mi volt? Nem érdekes. Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a rendetlenséged? Aligha. Mindent áthat. Elmúlik valaha? Erre semmi sem utal.
A múlt, jelen és jövő összemosása egy nagy általános állításba, még egy veszélyt is magában hordoz: tagadja annak lehetőségét, hogy a másik valaha képes lesz változni. Ahelyett, hogy azt vizsgálnánk, egyéb helyzetben másképpen cselekszik-e, az általánosítás egybemossa adott cselekedet és a személyt. Más dolog rajtakapni egy gyereket a füllentésen, és igencsak más dolog hazugnak nevezni.
Aki hazug, hazudós, az mindig hazudik, sohasem mond igazat, örökké sunnyog. Ha ezt állítjuk róla, reménytelenül elveszik számunkra. Akárcsak az a kristálytiszta jellem, aki mindig igazat mond, sohasem hazudik, a becsület megtestesítője. Elég egytelen kivétel, egy kicsi füllentés, máris összetört a kristály. Néhány kedves szó egy másik személy felé már flörtnek számít, egy véletlen felgyorsítás száguldozásnak, egy kiadós jóllakás falánkságnak.
A gyakorítás, általánosítás így könnyen önbeteljesítő jóslattá válhat: akit falánknak mondanak, annak szépen beépül az énképébe, hogy amikor csak teheti, zabál – és a közösség elvárásának eleget téve zabál is, amint teheti.
Visszatérve a szerelemre: az örök hűséget egytelen hűtlenség lerombolja. Kártyavárként dől össze a bizalom, a családi, rokoni és baráti kapcsolatrendszer, a cégháló és a birtok.
Az általánosítás a kivételre fókuszálja a figyelmet, leárnyékolja az alapvető jószándékot. Maga a mondandó pedig könnyen érvényét veszti:
– Soha nem viszed le a szemetet.
– És tegnap ki vitte le?
– Jó, mert éppen indultál valahová.
Sok család máig boldogan élne, ha az örök kevésbé nyomná el a hűség megértését. Mivel az örök annyira általánosságot és egyetemességet sugall, hogy a hűség pontos értelmezése elsikkad. A magasztos örök megfogalmazásnak ugyanaz a hatása, mint a gravitációval vont párhuzamnak.
Az örök éppúgy zavarodottá, tesz, mint a minden. Gondoljunk csak bele, mi értelme a következő strófának: „Van olyan szeglete az univerzumnak, ahol éppen nincs jelen a szerelmünk? Aligha. Mindent áthat.” Lehet-e erről érvényes diskurzust folytatni?
Ugyanez a helyzet az „Örök hűséget ígértél, most meg jelölted azt a bizonyos volt osztálytársadat.” „Örök hűséget ígértél, erre összefeküdtél a szegmensmenedzserrel a csapatépítőn!” „Örök hűséget ígértél, aztán éjjel-nappal apádat ápolod.”
Mennyire más a kérdésfeltevés, ha magát az egyedi eseményt vizsgáljuk, a mindent elsöprő általánosítás helyett! Három család biztosan még mindig boldogan és jólétben élne, ha így teszik fel a kérdést: „Látom, jelölted a gimis szerelmedet.” „ Elkeserít, hogy összefeküdtél a szegmensmenedzserrel a csapatépítőn!” „Kevés jut belőled, ha apádat egyedül te ápolod.”
Közhely, hogy kerülni kell az általánosítást. Soha se mondd, hogy soha – ezt a szabályt kellene örökké, mindenkiknek tartani. 🙂
Mi csak azt mondjuk: örök szerelem helyett hosszú, szeretetben megélt párkapcsolatra érdemes törekedni. Ennek egyik fontos mozzanata a rejtett tagadás helyett az elfogadás. Az van, hogy ez van. 🙂 Persze azért lehet, olyan, amit mégsem fogadunk el, úgy, ahogy van – de erről már elég sokat írunk a Szeretők című könyvünkben.
