Könyvek kategória bejegyzései

Szegény Jani és szegény Ágika története

Közzétéve Szerző:

Szegény nők, szegény férfiakRészlet a könyvből.

…Először szegény Jani jött el Zelkához. Nagy kínban volt, mert alig győzte sorolni a gyarlóságait. Munkahelyén a tulajok kilopják az összes pénzt a cégből. Amíg ő ügyvezetőként együttműködik, jól jár, de közben észrevétlenül szorul a hurok. Ha ki akarna siklani belőle, azonnal rávernék a balhét. Ha marad, csak halvány reménye van az ügyek tisztulására. Toporog a helyzetben, hajtja a melót, sík ideg, mikor hazaér. Szegény Ágika alig várja otthon a gyerekkel, ő meg. mint a dúvad. Igen. Látott egy ilyen filmet. Olyankor úgy érzi magát, mint egy pattanásig feszített íj. Vagy kilő egy vesszőt, ki tudja kire és hová, vagy elpattan az ideg.

– Mármint a húr. De lehet valami összefüggés az íj idegzése, felajzása és a feszített húr között. A régiek is ismerhették ezt az érzést.
– Ami olyasmi, hogy úgy érzi, megcselekszik majd valamit, amiről tudja, hogy rossz, legszívesebben fohászkodna, mint Ágnes asszony, Oh! irgalom atyja, ne hagyj el…
– Szegény Ágika is fohászkodhat, mert érzi a vihart gerjedni, de képtelen megállítani.
– Például?
– Például tegnapelőtt. Hozzávágtam a telefonomat a képhez, amin hármasban voltunk.
– Kik?
– Hát szegény Ágika, Ármin és én.
– Hogyan történt?
– Szegény Ágika azzal fogadott, hogy késtem, és legalább telefonálhattam volna.
– Mire Ön?
– Elkezdtem mondani, mi volt a cégnél, hogyan kavart be Zsolt a portfolió tisztítás ürügyén, erre Ákos opciókat nyúlt le, szóval egy guzmi volt a fejem fölött az egész. Erre szegény Ágika azt mondja, legalább a telefonomat elővehettem volna, hogy egy sms-t küldjek. Közben Ármin magára öntötte a forró teát, üvölteni kezdett, szegény Ágika persze kapkodott, amitől a gyerek még jobban berémült. Na erre én elővettem azt a rohadt telefont és teljes erőmből odavágtam. Röpködtek a szilánkok.
– Sérült valaki?
– Csak lelkileg. Szegény Ágika sokkot kapott, persze vele együtt Ármin is. Vizet adtam nekik, ilyesmi. Ágika magához tért és máris kezdett összepakolni, hívta az apját, vigye el azonnal. Lassan én is észhez tértem, próbáltam vigasztalni, de ő csak hüppögött. Olyasmi jött rá, mint a csuklás, csak hüppögésben. Nem bírta abbahagyni.
– Mivel igyekezett vigasztalni?
– Már nem emlékszem, mit mondtam. Inkább csak arra emlékszem, hogy olyan kívánatos volt, ahogy öltözött, ahogyan olyan széles mozdulatokkal pakolta a ruhát.
– Próbálta megölelni?
– Akkor kaptam a pofont. Ocsmány állatnak nevezett. „Inkább söpörnél fel, te állat! Árminka meg fogja vágni magát!”
– És persze Ármin elesett és megvágta magát…
– Szerencsére nem. Megjött az apósom. Rám sem nézett, már fordult is kifelé szegény Ágikáékkal… Segítsen rajtam, mert elhagyott minden erőm. Még megyegetnek a dolgaim, de minden apró döccenőnél úgy érzem, megállok és nincs tovább – dőlt előre sóhajtva.

Zelka megkérte, hívhassa fel a feleségét. Szegény Jani azonnal beleegyezett és tétován távozott.
– Azért söpörje fel azokat a szilánkokat – szólt utána Zelka.
– Rendben – mormogta vissza.

Jó kis szimbolikus utasítás volt. Amilyen világos a helyzet, olyan nehéz rá megoldást találni. Sőt, amilyen régi, elcsépelt a forgatókönyv, olyan nehéz bele frappáns fordulatot vinni. A százezer év alatt belénk íródott múlt kezd hirtelen új fejezetet saját sorsunkban. Szegény Jani a munkahelyi küzdelemben nap mint nap jó kis adrenalin adagot szív fel, amihez képest nehéz átállnia szegény Ágika oxytocinnal telített állapotára. A hajszából a hirtelen nyugalomba, a szorításból a gyengéd ölelésbe, a zihálásból a csendes szuszogásba.
Ráadásul az adrenalin remek hordozórakétája a tesztoszteronnak. Erről a szól az a disszonáns jelenet, amikor Jani megkívánja szegény Ágikát, aki épp magán kívül van és retteg.

Ez a jelenet szinte minden este megismétlődik, csak látens módon. Egész kis gyűjteményünk van belőle. A hazatérő Odüsszeusz hátulról átöleli mosogató Pénelopéját és érezteti vele a helyzet keménységét. Forró csókot is lehel a nyakába, az asszony elhúzódik, kész a balhé.
Pénelopé a helyzetet úgy igyekszik megoldani, hogy lefekteti a gyerekeket, csábosan öltözik és gyertyát gyújt a hálóban. Odüsszeusz duzzog, újabb balhé.
Pénelopé a hazaérő hős kezébe nyomja imádott gyermekét. A marcona hadfi néhányszor boldogan feldobálja az ő drága nyuszikáját, azután sürgős dolga akad. Még egy telefon, pillantás az e-mail postafiókba, a ha már a gépnél van, átfut egy hírportált. Anya többször szól, kész a vacsora, a fürdővíz, azután odamegy az urához, forrón a tarkójába csókol és úgy hívja. A férfi keze a lába közé csúszik, de anyu megy a dolgára…

Szegény Jani mindennapi élménye tehát, hogy a párkapcsolat társas és érintés funkciója háttérbe szorul a gondoskodás és a megélhetés mögött. Egész nap arra hangolódik, hogy társas helyzetekben legyen, hogy rejtett módon használja az erotikus töltésű kommunikációt, aztán este hazamegy és attól kapja a legkevesebb érintést, akitől a legtöbb járna. Ha mégis jönne egy simogatás, akkor a gyerek ugrik közbe tévedhetetlen érzékkel. Még a felnőttes beszédmódra is érzékeny, azonnal beindul nála a figyelemfelkeltés bevált forgatókönyve. Például magára rántja az italt.

Ármin valami olyan evolúciós program szerint cselekedett, hogy „ha nem figyelnek rád, véged. A felnőttek nélkül elveszel, elpusztulsz. Hívd fel magadra a figyelmet akár testi épséged árán is. Ha van öcséd, kutyád, nagyanyád, akkor inkább az ő testi épségét kockáztasd első körben. Ha kell akkor a magadét. Nincs határ. Ha nem sikerül figyelmet szerezni, elpusztulsz. Ha azzal sikerül figyelmet szerezni, hogy kishíján pusztulsz el, még mindig jobban jártál. Egy kis pótolt égett bőr, egy pár törött csont, egy szemműtét még mindig jó biznisz.”

Aki nem hiszi, tanulmányozza csak az ilyen balesetek pontos jegyzőkönyvének válóperes változatát. „A férjemre sohasem lehetett rábízni a kislányomat. Egy életre viseli a gyerek a nyomát, hogy kétéves korában együtt sütöttek krumplit. Kinyitotta a fritőzt, az apja ki tudja, mit csinált, mire odanézett, már le is öntötte magát forró olajjal a kicsi. Én az udvaron voltam, mégis szinte előbb értem oda, mint a férjem. Remélem, volt férjem. Azóta négy műtéten estünk át.”

Többnyire azonban idejében sikerül megszereznie a gyereknek a számára létfontosságú figyelmet – még ha ezzel meg is vonja a szüleitől a számára hosszabb távon ugyancsak létfontosságú párkapcsolati funkciókat. Ezek azért fontosak a számára, mert egyrészt innen nyer mintát, másrészt a jó párkapcsolat a megélhetés és a gondoskodás záloga.

Még azt is mondhatjuk, evolúciós szemlélet szerint helyesen teszi a gyerek, ha szülei közé áll, fekszik, nyomul, mert így hátráltatja a testvér fogantatását, s így magának tartja fenn az erőforrásokat. Már ameddig apa bírja ezt és erőforrás hajlandó maradni. Mert az is gyakran megtörténik, hogy a forrás előbb átmegy gejzírbe, mint szegény Jani estében, azután egyszer csak kiapad.

A történet másik szereplőjét is érdemes meghallgatni, hogy teljes legyen a kép. Szegény Ágika Zelka első szavára eljött hozzánk szegény Janival együtt.
– Tudják, amikor Jani így kitör, az jut eszembe, anyámnak is ugyanezt kellett elszenvednie. Mert apám alkoholista.
– Ahhoz képest most rábíztad magad. És a fiamat! Szerintem akkor is piás volt, amikor értetek jött!
– Sajnos igen. Csak olyan vak rémület, olyan mérhetetlen magány fogott el, hogy szinte elvesztettem az eszemet.
– Én is. Bocsánatot kérek.
– Mit tehetnek azért, hogy ezentúl máshogy legyen? – tettük fel a kulcskérdést.
– Megoldódik magától – mosolyodott el szegény Ágika. – Babát várok.
– Te jó ég – kiáltott fel szegény Jani boldogan.

Egy újabb gyerek nem megoldás, csak elodázza a problémákat – mondja erre a mindennapi gondolkodás. Az egyik válasz, hogy az odázás is valami, mert a gondok sokszor maguktól megoldódnak, mint a hivatali ügyek többsége. De van egy viszontkérdésünk is: Milyen problémákat? Mi az a mélyszerkezet, amely szegény Ágika és szegény Jani történetéből évezredek óta visszaköszön? Mi az a megoldás, amit az evolúció, vagy talán valamelyik kultúra kidolgozott erre a helyzetre?

A legmélyebb szerkezet bizonyára valahol ott található, hogy a nők ciklusa nagyjából a szülés utáni negyedik-hatodik hónapra áll helyre. Ekkor válnak újra fogamzó képessé. Vannak viták arról, hogy a szoptatásnak mennyire van fogamzásgátló hatása, de azt mondhatjuk, sok esetben nincs. Rendre jönnek hozzánk olyan párok, akiknél nagyon gyors egymásutánban jött a két gyerek. Két éven belül. Ez egyrészt nyilván erőforrást von el a nagyobb testvértől, mert többnyire még ő is szopik, amikor a kicsi már megszületik, másrészt azonban hozzájárul az apa megtartásához, hiszen így ő egy újabb utódban örökítheti tovább génjeit. És nézzük csak meg, milyen jól illik ehhez a feltevéshez a „nagy” testvér veleszületett viselkedésmintája.

Pontosan ez az a kor, amikor a gyerekek már eltávolodnak az anyjuktól. Rendszeresen visszatérnek ugyan egy kis „érzelmi tankolásra”, de eléggé messzire merészkednek. Explorálnak, bizalommal vannak a felnőttek iránt, mi több, le is kenyerezik őket közvetlenségükkel.

Ez a mi kultúránkban úgy néz ki, hogy szegény anyuka karjában a kicsivel kétségbeesetten rohan a „nagy” után, aki a babák kacsázó szaladásával „világgá” indul. Hátranézve látja, hogy anya követi, tehát minden rendben, mehet is tovább. Ebből persze baj lehet, ha nincs bekerítve a játszótér vagy nyitva marad a kiskapu. Hát ezért lehet nagyon stresszes az élet két kicsi gyerekkel.

– De hát szegény Ágikának az egy szem Árminja van! – mondhatná a figyelmes olvasó.
– Attól még nagyon stresszes az élet az egy kicsi gyerekkel.
– De hát ez így van, amióta a világ világ! – válaszolhat erre egy türelmetlen sóhaj.
Mi pedig azt mondjuk?
– Van olyan kulturális modell, amibe jól beleillik az elkódorgó gyerek és a karon ülő csecsemő is. A mi társadalmunkban azért okoznak zavart, mert túlságosan primitív a közösségünk szerkezete. Atomizált.
Ha ugyanis gyerek szempontjából nézzük a játszótéren kétségbeesetten rohanó anya képét, akkor azt mondja a bóklászó kicsi: nekem az a dolgom, hogy felderítsem a világot, ismeretségeket kössek, gondoskodást szerezzek máshonnan. A viselkedése tökéletesen alkalmas és adaptív abban a horda-szerkezetben, amit mi primitívnek nevezünk. Még a számunkra közeli múltban is léteztek olyan falvak, életközösségek, ahol a kicsik szinte kedvükre bóklászhattak – az őket követő ismerősök tekintetétől követve.
– Bele is estek kútba, folyóba, el is tévedtek az erdőben, vagy ló rúgta meg őket! – jöhet a válasz, amire azt mondjuk:
– Éppen ezek a történetek, éppen az ezektől óvó klasszikus népmesék bizonyítják, hogy ez így volt. Egy Ármin korú kétéves forma gyereknek volt helye az anyja szoknyája mellett, de el is engedhette azt. Így tehetett eleget annak az evolúciós programnak, hogy bőség idején teret kell engedni a kistestvérnek.

Nézzük csak meg, egy primitív horda szerkezetében milyen jól helyre kerülnének a dolgok: szegény Jani nyugodtan tölthetné a napot férfi társaságban, hiszen szegény Ágika ugyancsak társaságban lenne, miközben Ármin a maga kacsázó járásával végiglátogatná a táborhelyeket, itt-is ott is kapna egy jó szót, egy falatot, egy ölelést.

A mi primitív kultúránkban viszont szegény Ágika van naphosszat összezárva szegény Árminnal és azzal van elfoglalva, hogy visszanyesegesse Ármin explorációs törekvéseit. Megakadályozza, hogy a galambokat kergetve kiszaladjon az útra, hogy magára rántsa a fritőzt vagy szöget dugjon a konnektorba. Szegény Ágika tökéletesen ki van szolgáltatva a gyerek ösztöneinek, amikkel nem bír. Közben magányos, alig várja, hogy hazatérjen szegény Jani és rázúdíthassa a problémáit, amiket asszonytársaival, rokonaival kellene megbeszélnie, mert szegény Jani nem fogadóképes rájuk. Szegény Janinak kell egy fél óra átállás, a legjobb merengő rágcsálás a vacsoránál, mosdás, szöszmötölés. Eközben szegény Ágika úgy érzi, ez a nap is reménytelen várakozással telt, újra füstbe mentek tervei. Szegény Jani pedig hiába várja az érintést, az ölelést, a szexet és az erotikát, amire egész nap vágyott. Természetes, ha elpattan a húr, ami napról napra jobban feszül.

Mi terapeuták természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy kevés eséllyel győznénk meg a párokat arról, alapítsanak faluközösséget, ahol szabadon bóklásznak, csámboroghatnak és kórincálhatnak a kisgyerekek és a felnőttek idejük (nem szabadidejük, egész idejük) legalább kétharmad részét beszélgetéssel töltik.
Nekünk szegény Ágika és szegény Jani problémájára kellett magoldást javasolni. Olyat, ami beleillik életükbe, zsargonunkban a lehető legkisebb változást hoz a rendszer homeosztatikus állapotán.
Azt mondjuk, teremtsenek legalább egy virtuális teret, ahol szabadon bóklászhatnak, csámboroghatnak és kórincálhatnak a kisgyerekek. Ezt hívjuk mi a gyermeki örömök virágos kertjének. Lényege, hogy vonjunk be mindenkit, akit a kicsi gyerek elbűvölhet, lekenyerezhet, akiktől kaphat egy jó szót, egy finom falatot, egy ölelést. Lehet az illető nagyszülő, barátnő, szomszédasszony, de fizetett gyermekfelügyelő, vagy akár gondozónő, dajka is.

Mélyen egyetértünk abban, hisszük, valljuk, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye, az otthona, ugyanakkor azt mondjuk, tegyük lehetővé számára, hogy elhagyhassa a helyét. Üljön az anyja szoknyáján, amíg csak jólesik, de ha mehetnékje van, akkor ne legyen odacsirizezve! Hadd menjen, annál boldogabban tér vissza!

A családi rendszerben azt jelenti a gyermeki örömök virágos kertje, az a bizonyos hatholdas pagony, hogy az anyának is lehetősége nyílik a felnőtt társaságra, így már kisebb teher várja a hazatérő apát, aki emiatt hosszabb távon és biztosabban kötődik, ahelyett, hogy a kicsi gyerekkel járó feszültség, krízis miatt folyamatosan távolodna otthonról.
Látjuk tehát, hogy a gyereknek nyitott nagyobb szociális tér egy sor képtelen szerepelvárástól szabadítja meg a szülőket.

Kérdés azonban, stabilabb lesz-e a négy atomból álló család-molekula, mint a hármas? Mi köze mindennek ahhoz, hogy szegény Ágika és szegény Jani története megoldódni látszott az új terhesség által?
Válaszunk: a második gyerek szinte magától értetődő módon tágítja a szociális teret. Egyrészt a környezet is szükségesebbnek látja a bevonódást, másrészt a szülők is kevésbé szoronganak, ezért könnyebben elfogadják azt. Így tehát a szülőpár ösztönösen is azt tenné, amire amúgy bíztatjuk: akár pénzért, akár elköteleződésért, akármilyen úton, de találjanak olyan személyeket, közösségeket, amelyek elfogadják Ármint, így az ő számukra lehetővé válik a felnőtt társas- és érintés dimenzió kiteljesedése. Együtt lehetnek más felnőttek társaságában és együtt lehetnek felszabadult szexben is…Folyatás a könyvben

Pénz, karrier, csillogás – örömmel

Közzétéve Szerző:

Pénz, karrier, csillogás

Részlet a könyvből.

…Dóra szépen leült a bölcsőde várójában, kinyitotta laptopját és írni kezdte a pályázatát. Úgy várt erre a pillanatra, mint a rab az utolsó méterekre titkos alagútjában. Napról napra ez volt a reménysége, erre készült, amikor megkönnyebbülten kijött az alvó gyerekektől, amikor kicsit korábban ment aludni, mint férje, Karcsi, amikor ellenőrizte, húzott-e gumit Karcsi, ha mégis elkerülhetetlenné vált a házastársi kötelesség teljesítése. Mert a második gyerek után már majdnem szabad volt az út. Már látszott az alagút vége, amikor Karcsi bedobott egy ügyes trükköt:
– Tampont is írtál fel? – kérdezte, amikor bevásárolni indultak és átnézték a listát. – A múltkor fogyóban volt.
Dórának ettől az volt a benyomása, hogy a ciklusa vége felé jár. Így este nem ellenkezett különösebben, amikor Karcsi elkezdte a szokásos gumis huzavonát.
Azonnal terhes lett.
Karcsi persze tagadott, ő csak gondosságból kérdezte a tampont, váltig állította, ő sem akart több gyereket.
– De tudattalanul magadhoz akartál láncolni. Érezted, ha kitörök otthonról, felveszem a nyúlcipőt – mondta Dóra már a terápián, merev arccal maga elé nézve.

Akár akarta Karcsi, akár csak tudattalanul akarta, akár csak a kéjvágy vitte rá, Dorka első szökési kísérlete három évre meghiúsult. A másodikat már alaposan előkészítette. Hildát még a terhessége alatt elkezdte bölcsibe íratni, várólistázott, lobbizott, kavart, így elérte, hogy már októberben, alig két éves két hónapos korában elkezdhesse beszoktatni. Azon a laptopon, ott, a váróban pedig pályázatokat írt. Úgy gondolta, decemberben tud kezdeni, megfigyelte, hogy az a jó hónap, valamiért engedékenyebbek a munkaadók. Karcsiban folyamatosan tartotta a lelkifurdalást Hilda ügyében. Megígértette vele, ha beteg lesz a kicsi, otthon marad vele, miután sikerült állást találni.
– Már amennyi esélyem lehet három gyerekkel – tette hozzá rezignáltan. Pedig tudta, hogy megcsinálja.
Ott, a bölcsi várójában szépen letöltötte a ma szokásos cv és motivációs levél mintákat, nézegette a HR-esekről szóló blogokat. Aztán elkezdte megírni saját cv-jét és motivációs levelét. Mint amikor a pillangó kikel a bábból és elkezdi fölpumpálni a szárnyait, úgy bontakozott ki Dóra lelke mondatról mondatra. Elkezdte látni magát a HR-es szemével. Szép, fiatal sikeres nőnek látta magát és lelkesülten írt tovább.
Néha persze elmerengett, csak úgy nézett maga elé, például amikor azon gondolkodott, letagadja-e a gyerekeket.
– Nagyon tetszik a Hilda név! Persze a kislányod is tündér aranyos, de a neve is nagyon tetszik. Én annyit gondolkodtam Soma nevén, persze az is nagyon tetszik, de a Hildát azt irigylem… – tette le a Kiskegyedet Somanyuka.
– Szerintem a Soma is telitalálat, csuda jópofa kölyök – vágta rá Dóra rémülten, mert tudta, most az jön, hogy…
– Hogyan jutott eszedbe?
– Amikor a férjem megkérdezte, akarom-e, azt válaszoltam, akarja a Gobbi Hilda – felelte Dóra valami vagányságtól megszállva.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Somanyuka gyanakvón.
– Én sem értem. Apám szokta mondogatni, ha finoman azt akarta kifejezni: akarja a fene.
– Te nem akartad Hildát?
– El tudtam volna vetetni, még egy hetes sem volt, amikor már tudtam, hogy jön. De sok a három gyerek. Nekem sok.

Somanyuka sóhajtott egyet és felvette a Kiskegyedet. Dóra pedig írni kezdett arról, hogy három gyerek tanította önfegyelemre, munkabírásra és kitartásra. Hozzátette, a gyerekhez megvan a szükséges családi és intézményes háttér. Motivációs levelét arra építette, hogy kiéhezett a munkára. Mint bábból kikelő pillangó szárnyát a folyadék, úgy járta át a magabiztosság. Már látta magát, amint a fekete magas sarkú cipőjében és a nagyon visszafogottan ezüsttel díszített fekete ruhájában magabiztosan leül a HR-essel.
– Most megcsinálom – gondolta, amint Somanyukára pillantott.
Az első úgy indult, mintha a Mennyországba készülne. Élvezte a recepciós lány kutató pillantását, büszkén lépdelt végig a HR-es mögött, aki személyesen jött le elé a portára, derűsen nézett körül a nagy teremben, ahol az a kedves zsongás volt, ami beszélgetésből, számítógép ventillátor zajából és egyéb szöszmötölésből származott. A mellékfolyosón, ami a tárgyalóhoz vezetett, egy kicsit már arra is figyelt, hogy könnyedén lépdeljen.
– Tisztellek a három gyerekért! – nézett rá vissza a nő. – Persze irigyellek is. Én még az elsőnek is félve futok neki – tette hozzá.
Odabent a tárgyalóban már a szokásos forgatókönyv szerint folyt a beszélgetés, mindketten beleálltak a szerepükbe. Dóra biztos volt benne, hogy vissza fogják hívni a második fordulóra, ahol találkozik majd egykori évfolyamtársával, akivel a HÖK-ben is nyomultak. Ám mire ide kellett volna jönnie, már Mikulásra készült az új helyén. Ottó ragaszkodott hozzá, hogy hozza el a gyereket. Dóra hárított, mert amikor még csak Zsombi volt és az első munkahelyére mentek vissza, egyfolytában gyötörte a sírás. Akkor megfogadta, soha. Eztán Karcsi rábeszélte, együtt menjenek el az ő cégéhez, Zsombi már nagy, Fannit pedig ő fogja a karjában tartani. Másképp lett. Karcsi két perc után lelépett az új közép-kelet-európai képviselővel, aki aznap érkezett LA-ből, jetlegre panaszkodott és el akarta magyaráztatni magának ez a Mikulás-dolgot. Zsombi leöntötte magát ragadós baracklével, Fanni pedig bűzleni kezdett. Dóra újra megfogadta, soha többet.
Ottó azonban rábeszélte. Első útjukon, amikor meglátogatták az egyik beszállítót és visszafelé megálltak ebédelni. Ottó egyszer csak mélyen Dóra szemébe nézett és így szólt:
– Szeretném a gyerekeidet is – kis szünetet tartott – megismerni.
A mozdulat, ahogy koccintásra emelte az ásványvizes poharat, arra utalt, hogy a dodonai hangsúlyozásnak mélyebb értelme van. Dórát megint elöntötte az a lepkeszárnybontó melegség, ami oly sok erőt adott neki.

Károly már sírva jött el hozzánk:
– Elvesztettem három gyermekemet és a feleségemet.
– Hogy érti?
– Elvették tőlem.
– Kicsoda?
– Ottónak hívják.

Hittünk neki.
Azután, amikor szép lassan kiderültek Dóra motívumai, kezdett látszani a hordozórakéta, ami kilőtte a családból, főleg a párkapcsolatból, és felsejlett az a végtelen, amely felé  útnak indult.
Ez utóbbit szokták a pénz, a karrier és csillogás vonzerejének tekinteni. Mi azonban azt tapasztaljuk gyakorlati terápiás munkánk során, hogy a pénz, karrier, csillogás sokkal kevésbé vonzó dolgok, mint azt hinnénk. Azok, aki számára a pénz, karrier, csillogás együttese vagy egyike a fő motiváló erő, bizony komoly bajban vannak.
Kemény tézis, ez, legalább olyan módszeres megközelítést igényel, mint Dóra szökése.

Kezdjük tehát azzal az erővel, ami kilőtte Dórát a családból, de főleg a párkapcsolatból. Négy fúvókája volt ennek a hordozórakétának.
Az egyiket nevezzük társas létnek. A Mikulás est a jetleges amerikaival azt szimbolizálja, hogy Dóra – sok asszonytársával együtt – be volt szorulva a gyerekek társaságába. Gyerek fejjel kellett gondolkodnia, folyamatosan jelen lenni a gyerekek sokszor egyszerű és egyhangú világában. Felnőtt felelősséggel. Szeretett volna néha csak úgy egyedül kiülni a WC-re, távoli álmai között szerepelt, hogy fogja a tatyóját és flangál egyet a kirakatok előtt vagy a folyó partján, esetleg egy parkban. Az pedig, hogy felnőttek úgy figyeljenek rá, mint felelős felnőttre, akinek szava van és aki együtt gondolkodik, azután döntést hoz, még Dóra legmerészebb álmaiban sem fordult elő. Annál erősebben nyomasztotta az a kimondott, de leginkább sugallt elvárás, hogy örüljön, ha azokkal a tündér aranyos gyerekekkel lehet. Ezért bosszantotta annyira Somanyuka, ezért kerülte anyósát, sőt, saját szüleit is. Mert nekik elég volt egy pillantás azokra a tündér aranyos gyerekekre, máris ellepte őket a boldogság, máris irigyelni kezdték Dórát, milyen jó neki, hogy ilyen tündér aranyos gyerekekkel lehet. Hogy ilyenek vannak nekik. Milyen kár, hogy így felemelték a nyugdíj korhatárt, hogy nekik nincs idejük unokázni. És amikor más segítséget igyekezett szerezni Dóra, akkor kiderült, az emberek, akik olyannyira irigylik ezeket az ő tulajdonában és fennhatósága alatt lévő tündér aranyos gyerekeket, bizony megkérik az árát annak, hogy ők is részesülhessenek ebben az örömben. Kiszámolta, hogy egyetlen nap, mármint 24 óra annyiba kerülne, mint amennyit Karcsi aznap keres. Pedig Karcsi jól keres. Azt hangsúlyozza is. Ezért is vált a hordozórakéta másik komoly energiaforrásává a megélhetés dimenzió.
Nézzük csak a Mikulás példát: amikor Karcsi magyarázta el a Los Angelesből érkező kisfőnöknek, mi a különbség a Mikulás és a Santa Claus között, akkor a megélhetésükről gondoskodott. Amikor ugyanezt Dóra magyarázta Fanninak, akkor ugye inkább csak költöttek, mert Fannin keresztül a család komoly erőforrásait szívja le a fogyasztói társadalom. Természetes hát, hogy Dóra is arra vágyott, hogy az ő felelős, koncentrált és megterhelő tevékenységét elismerjék. Ahelyett, hogy a társas helyzethez hasonlóan itt is a tündér aranyos gyerekekkel való foglalkozás gyönyöreit ecsetelnék neki.
Ott van még az a dimenzió, ami anyai identitását leginkább megerősítette, ami tartotta benne a lelket: agondoskodás. Az, hogy szükség van őrá, hogy rá vannak utalva a gyerekei és ő a legfontosabb számukra. Csakhogy Dóra néha elvárta volna azt, amit az emberek ilyen helyzetben elvárnak egymástól: némi szimmetriát, hálát, köszönetet, viszontgondoskodást. A való helyzetből ez bizony mind hiányzott, viszont gondoskodás helyett kapott akarnokságot, hisztit és indulatkitöréseket.
Ne feledjük azonban: Ottó azzal vette le a lábáról, hogy a gyerekeit is akarta. Dóra elfogadta a tündér aranyos gyerekekeit, folyamatosan gondoskodni vágyott róluk a jövőben is, csak éppen a felnőttektől várt volna érte némi elismerést. A társadalomtól ezt aligha kapta meg, hiszen abból a segélyből, amiben a gyerekek gondozásáért részesült, két napra sem talált volna saját magával összemérhető munkaérőt. Karcsitól talán kapott elismerést? A férjéről sütött a meggyőződés, hogy ő nagyságrenddel fontosabb, értékesebb és jövedelmezőbb tevékenységet folytat, mint Dóra, akinek más dolga sincs, mint az ő tündér aranyos gyerekeit nevelni.
És itt érkezünk el ahhoz, akit magyarázatként maga előtt tolt Karcsi. Ottóban látta az okot, pedig arról szólt a dolog, hogy Dóra a legkevésbé szexre vágyott. Még akkor sem feküdt le Ottóval, amikor Karcsi már nálunk sírdogált. Mert Dóra még nem volt eléggé felkészülve a szexre. Először helyre kellett állítani a saját nőiességébe vetett hitet. Először egy kicsit saját magába kellett újra beleszeretnie, mielőtt el merte hinni, hogy valaki igazán szeretné szeretni. Mert a férje számára szépen lassan szexpartnerré változott.
– Neked én csak egy mérsékelten nedves punci voltam, amiben néha maszturbáltál – vágta egyszer Karcsi fejéhez.
Dóra azonban felnőtt érintésre, odafordulásra, pillantásokra és szavakra vágyott. Olyasmire, amit udvarlásnak vagy erotikának nevezünk. Mégis jobb azonban itt az érintés szakkifejezést használnunk, mert ezzel rámutatunk: mindezt jórészt és jó ideig a gyerektől kapta meg. Egészen sokáig. Elég hosszan ahhoz, hogy Karcsit már kilőjék a családból ugyanazok az erők, amiket eddig felsoroltunk. Mert ő bizony inkább végzett olyan tevékenységet, amiért megbecsülték felnőtt társai, amit néha abba lehetett hagyni és némi autonómiát élvezni.
Volt tehát elég hajtóerő, ami felvitte Dórát ama irodaház negyedik emeletére. Mint láttuk, ennek semmi köze pénzhez, karrierhez, csillogáshoz, érthető és méltányolható emberi igényeket elégített ki.

Nézzük meg most azt a szívóerőt, amit hajlamos a mi társadalmunk, kultúránk és morálunk a pénz, karrier, csillogás sátánháromságához kötni. Mert vegyük észre: Dóra figuráját, az amerikai stílusú és tulajdonú multi bérencét, a csalfa asszonyt, aki szabadulni akar tündér aranyos gyerekekeitől, aki boldog, ha ezüsttel pókhálózott ruhájában és magas sarkú cipőjében végigbilleg a folyosón Ottó nyálcsorgató pillantásától kísérve, bizony, Dórát úgy alkottuk meg, mint a „pénz, karrier, csillogás fertő” élő hordozóját. Mint egy amcsi sorozat szinglivé visszavedlett hősnőjét.

De kérdezzük meg igaz szakmai lelkiismeretünket:
– Pénz, karrier, csillogás volt az, amire vágyott?
– Vágyott ám a Gobbi Hilda – vágná rá Dóra.
– Akkor mégis mire? – tehetnénk fel neki a kulcskérdést.
– Elismerésre, megbecsülésre, szeretetre… – lenne a tétova válasz, ami mögül kibuggyanna a tündér aranyos gyerekek miatti lelkifurdalás.
Hát segítsünk egy kicsit Dórának. Először is, arra vágyott, amit Karcsi megkapott. Punktum.
Másodszor nézzük meg, hogy az amcsi multi mennyivel ügyesebben használja ugyanazokat az erőforrásokat, amiket társadalmunk képtelen a gyermeknevelés szolgálatába állítani. Kielégíti Dóratársas igényét. Felnőttek között lehet, ahol autonóm személyiségként kezelik. Úgy van kialakítva az iroda, hogy láthasson, de legalább hallhasson másokat, de mégis tudjon autonóm módon tevékenykedni. Otthon vagy egyedül volt Dóra, vagy irányítások, tanácsok, elvárások záporoztak rá, hogyan legyen jó anyja a tündér aranyos gyerekeknek. És persze folyamatosan ott élt benne a bűntudat, mert néha elvesztette a türelmét, mert másképpen mondott valamit, mint ahogyan az a gyerek számára érthető lett volna. Szóval egy sor egymásnak ellentmondó normának és elvárásnak kellett volna megfelelnie, élükön a sajátjával. A cégnél viszont az a kirívó, ha néha ellentmondanak a követelmények, ha néha túllépnek valamilyen normát, standardot, szerződést, elvárást. A cég viszonylag jól odafigyel arra is, hogy növelje az alkalmazottak közötti társas érintkezési felületet. Rövid beszélgetések munka közben, kiszálláskor, együtt elköltött ebédek, tréningek. Képzeljük csak el, mennyire abszurd lenne, ha ilyenkor ott lennének a gyerek.
A kép groteszksége onnan származik, hogy a gyerekek evolúciósan rögzült programja a maximális figyelemre törekvés. Az, hogy azonnal közbenyomulnak, ha két felnőtt megpróbál egymással felnőtt hangon kommunikálni, sőt, akkor is, ha csak telefonálni szeretne. „Anyúúúú!” Ilyenkor mindent megtesznek, hogy magukra vonják a figyelmet, rosszalkodnak, ha arra tanultak rá, balesetet szenvednek, ha arra tanultak rá, csépelik a felnőttet, ha arra tanultak rá – valamire rátanulnak, mert így vannak programozva. A felnőtt viszont úgy van programozva, hogy vágyik a felnőttek társaságára, a tőlük kapott érintésre, odafordulásra, elismerésre, még pontosabban a horda rangsorában betöltött magasabb pozícióra. Hát erre a mi kultúránkban a gyerek révén aligha tehet szert. A pénz, karrier, csillogás társasági része előbb érhető el a célba szellentés művészetének gyakorolgatásával, mint tündér aranyos gyerekek nevelésével.

Látott már valaki olyan pénz, karrier, csillogás show műsort, amibe behívtak valakit, mert tündér aranyos gyerekekei vannak? Utoljára talán Magda Goebbels anyai teljesítményét tematizálta a média, igaz, elsősorban férje nyomására és ideológiai okokból. Mégis jól jellemzi a média érdeklődését, hogy most azt tematizálják, pontosan hogyan végezte ki hat gyermekét.

Dórát tehát azzal szívta magába a multi, ami leginkább emberi igényünk. Ez a kurkászás, a grooming, a társas együttlét igénye. Valóban, nem csak emberi, állati igény is, de attól még nem ördögi. Csúsztatás lenne összekeverni a pénz, karrier, csillogás iránti igénnyel. Amint ezt Karcsi sírva meg is tette. Pedig tehetett volna mást is Karcsi: biztosíthatta volna Dóra számára a felnőtt társaságot saját személyében. Igaz, erre a gyerek otthon aligha adtak alkalmat, mert közbenyomultak, de hát így meg nagyobb erők nyomultak közbe, amik szétfeszítették, távolra sodorták őket egymástól.

Amikor azt tanácsoljuk a szülőknek, saját párkapcsolatuk érdekében jelenjenek meg együtt társaságban, mutassák meg közös identitásukat, összetartozásukat, azt, hogy ők még mindig egy szép pár, akkor általában racionális ellenérvek jönnek: mikor, hogyan és kinek passzoljuk le a gyerekeket, már elkoptak a régi barátok, stb. Annyit tudunk mondani, ez közös kreativitásuk kérdése. És arra tudunk hivatkozni, hogy íme, a kegyetlen, profitra, hatékonyságra törekvő multi figyel erre. Mi több, szent profitjából áldoz is erre. Többet fordít szervezetépítésre, tréningekre a maga kasszájából, mint amennyit a szülők a családi kasszából. A pénz, karrier, csillogás iránti vágyat elégíti ki egy flancos karácsonyi fogadással? Lehet. Melléktermékként azonban eleget tesz a társas igényeknek. Hatékonyan, kiszámítottan és a profitja érdekében. Attól még tanulhatunk tőle.

A másik tényező, ami Dórát beszippantotta, eléggé evidens módon a megélhetés. Míg ugyanis ő Karcsi és a társadalom megítélése szerint csak költött, míg a társadalom őt nagyvonalúan segélyezte, Karcsi sűrű sóhajok között eltartotta, addig Dóra bizony szorongott. Hiszen ő csak kiadott, bevétele alig volt. A párkapcsolatból hamar kiürült a megélhetésről való együtt gondolkodás igénye. A pénz tehát, amivel a karrier és a csillogás mellett magához szipkázta a multi, részben a párkapcsolati egyensúlyra, szimmetriára törekvést fejezte ki, részben, sőt, még inkább az érték elfogadását. A pénz mint egyetemes értékmérő összehasonlítási alap: a tündér aranyos gyerekek neveléséért tized annyi jár, mint a dolgozós munkáért. Szokás ilyenkor mindenféle „igen, de…” típusú közbevetést tenni. Ezek arról szólnak, hogy tulajdonképpen, lényegileg és alapjában Dórának jó a tündér aranyos gyerekekkel. Dóra azonban erre azt mondja, neki egészen jó Ottóval kiszállásra menni, izgalmas tárgyaláson részt venni, vagy a szemébe nézve koccintani. Elege van abból, hogy gyámkodjanak felette, egy kalap alá véve a tündér aranyos gyerekekkel. Elege van abból, hogy Karcsi azzal érvel, neki lesz jobb, ha nem húz óvszert. Mármint neki, Dórának.
A pénz tehát megélhetést jelent Dórának és értékei elismerését, szorongása csökkentését és autonómiát. Azt, az elvárást jelenti a pénz, hogy egyenrangú félként vegyék be a megélhetésről szóló döntések meghozatalába, Karcsi hiedelme helyett, hogy ő a családfenntartó, Dóra pedig rendelkezzen szabadon az ő „kis pénzecskéje” felett, amelyet maradék autonómiáját féltve kivett a bankból és egy kis borítékban őrizgetett.
Mennyivel világosabb és egyenesebb ajánlattal szipkázta őt be a multi: ennyit adok, ha ennyit megteszel értem. Ha kell jó, ha nem kell, nem baj. Semmi közöd hozzá, te mennyit hozol nekem, te nekem ennyit érsz. Ha magadnak többet érsz, akkor alkudj ügyesebben. Ha kiderül, hogy másnak többet érsz, emelem a tétet vagy elengedlek. Karcsi viszont magába zuhant, amikor kiderült, Dóra többet ér másnak. Ahelyett, hogy emelte volna a tétet, jött morális és vallási érvekkel. Még a házasság szentségét is felemlegette, amitől Dórának erős ordíthatnékja támadt. Mi pedig felhívtuk szíves figyelmét arra, hogy a házasság szentsége mást jelent, mint azt, hogy bármit el kell viselnie annak, aki felvette. Ez azonban mellékszál, mert a lényegi kérdés, hogy a multi nevű vetélytárs pénz formájában valami ördögi dolgot ígért-e, valami öncélú dolgot ígért-e, sok-sok nullát egy virtuális banki felületen, ahogy a pénz a gazdagoknál megjelenik, avagy ellenszert a szorongásra és tápot az autonómiának. A karriert a csillagos ég felé vezető magányos útként kínálta-e Dóra számára, vagy a folyamatos haladás ígéreteként, a folyamatos veszteség helyett, amit akkor élt meg, amikor ő „csak költött” Karcsi pedig „csak hozta a pénzt a házhoz”.

Módszeres levezetésünkben most oda jutottunk, hogyan szipkázza el a multi Dórát a gondoskodás dimenziójában a családjától. A válasz: leginkább sehogyan. A mi kis becsempészett okfejtésünk erről kizárólag arra mutat rá, milyen könnyen stigmatizálunk. Miközben azzal indult az írás, hogy Dóra ül a bölcsődében, hogy Dóra gondoskodik a gyermekéről, miközben kiszúrja a szemünket, hogy az összes képben, amit behoztunk róla, ott vannak a gyerekei, mégis könnyedén stigmatizáltuk őt azzal, hogy megmutattuk a pénz, karrier, csillogás rá ható erejét. Ezzel a kérdés magjához érkeztünk: a pénz, karrier, csillogás démonizálásához. Remélhetőleg sikerült az olvasónak is megadni az élményt, amely abban áll, hogy bizony, azt asszociáljuk, kötjük, ragasztjuk gondolagtban a pénz, karrier, csillogás iránti vágyunkhoz, hogy ezzel elvetjük a gyerekeinket. Megtagadjuk a róluk való gondoskodást, felrobbantjuk a családot és a bulvár média rabjai leszünk, mert hiszen annak hiénái gyűlnek a pénz, karrier, csillogás áldozatainak még mozgó tetemei köré, hogy beszámoljanak jól megérdemelt agóniájukról és cafatokra tépjék őket.
Ez a megbélyegzési hajlam tudományosabb terminusokban azt jelenti, együttjárást tételezünk fel a pénz megléte, a karrier felívelése, a szemet gyönyörködtető csillogás és a gyerek elhanyagolása, a züllöttség és az önimádat között. Ez a meggyőződés részben katolikus kultúránkban gyökerezik, részben projekciókon alapul, bizonyítást azonban mindmáig nem lelt. Ellenpróbája annál érdekesebb.

Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy lemondjon az értékek mérhetőségéről, ami a pénz egyik funkciója? Milyen lesz az a gyerek, akit úgy nevelünk, hogy elvesse a törekvést, az igyekezetet, a jövőképet, az álmokat, amik a karrier iránti vágy mozgatói? Milyen lesz az a gyerek, akit lenevelünk a csillogás iránti vágyáról a szürkeség depressziójába taszítva?
Hogyan nevelünk gyereket hatékonyan? Saját példánkkal.

Ha Dóra benne ragadt volna abban, hogy a gyermeknevelés egy áldozat, a gyermek pedig egy nagy gond, akinek feláldozza magát, akkor aligha nevelte volna gyerekeit a felnőttség iránti vágyra. Arra nevelte volna őket, hogy bizony, van aki feláldozza magát értünk, aki megoldja a gondjainkat – ez a felnőtt feladata. Ergó: nem akarnának felnőni. (Ahogy Tari Annamária fogalmazott: „nem akarok kilépni a felnőtt életbe”.)
Ha Dóra eljátszotta volna a neki szánt szerepet, azoknak a népes táborát gyarapította volna, akik húszas, harmincas éveikben, de még nyugdíjas korukban is a szülők és a társadalom gyámsága alatt élnek.

Mit tett Dóra ehelyett? Gondoskodott Hildáról. Ezzel ugyancsak ősi ösztönének tett eleget. Mert a mi veleszületett emberi magatartásformánk ezen a téren valami olyasmi, hogy egy ideig csimpaszkodni hagyjuk a gyereket, azután elkezdjük belemeríteni a közösségbe. Keressük azokat, akik ugyancsak gondját viselik a gyereknek, részben egy kapcsolati hálót szőve ki neki, részben pedig azt biztosítva, hogy még több virág nyíljon számára a gyermeki örömök kertjében. Vajon ide tartozik a bölcsőde? Egy sivár életű anyukához képest igen. Egy elvágyódó szülő világában van helye. Ezért is mutattuk úgy be, mint a pénz, karrier, csillogás ellenpólusát. A stigmatizálás egyik legfőbb támadási felületét. A gyerekek lepasszolásának intézményes formáját. A szülői gondoskodás csődjét.
De mit is állítunk ezzel? Dóra azért adta bölcsődébe Hildát, mert elvakította a pénz, karrier, csillogás? Vagy már azért nem akart harmadik gyereket, mert ez a vakság még korábban rátelepedett?
Korántsem! Dóra azért bölcsődébe adta Hildát, mert meggyőződött róla: rajta kívül a bölcsőde gondoskodik a kislányról a legjobban. Alaposan megismerte a gondozónőket, látta hogyan élnek együtt a gyerekekkel, hónapokkal korábban összehangolta Hilda napirendjét az ottani ritmussal. Elkötelezett profikra bízta azt a két évest, akit senki más nem vállalt volna heti öt napon át napi nyolc órában.
Kit vakít el igazán a pénz, karrier, csillogás? Azt, aki meg van győződve arról, hogy Dórának és csak Dórának a kötelessége a gyerekekről gondoskodnia. Ez pedig cseles vakság. Általában attól óvja meg a környezetet, hogy felismerje saját szerepét.
Nézzük csak, milyen meggyőző ereje van a mondatnak:
„Dóra jó pénzért állásba ment, most egy nagy cégnél mászik felfelé a szamárlétrán, miközben ezüstszállal átszőtt ruhája alól kivillan a piros tanga.”
S ki mondja rá ezt? Aki tehetne valamit ezért, hogy Dóra a gyerekek érdekében, életük sokszínűségére törekedve megoszthassa a gondoskodást másokkal. Az kiabál a leghangosabban, aki elzárta Dórát a társas érintkezés örömeitől. Az vet rá követ, aki kitette a megélhetés miatti szorongásnak, aki megvonta tőle az érintés örömét.

Mielőtt azonban a feldühödött nép kaszára, kapára kapva Karcsit kiált, megint egy manipulációs fogásra hívjuk fel a figyelmét. Egy személyre fókuszáltuk a bűnt. Először Dórára, azután most Karcsira.
Pedig a pénz, karrier, csillogás problematika gyökere éppen a bűnbakkeresés. Az igény, hogy ott, ahol pénz, karrier, csillogás van jelen, automatikusan poklot, kutyálkodás és csődöt keressünk. Miközben a valóság az, hogy a siker mélyen belénk kódolt belső igényünk. Meglehet, kerülő utakon, de az egészséges ember törekszik rá.
Mitől kap gellert ez a természetes igény? Miért van mégis rossz érzésünk Dórával kapcsolatban?
Képzeljük csak el tíz év múlva. A karrierje addigra már a középvezetésbe vinné. Régi kapcsolatai alig élnének már, barátai lekoptak volna, gyerekeire nehezen tudna figyelni, olyannyira lefoglalná fontos és felelősségteljes munkája. Az egyszerű emberi szükségletek, amik egykor kifeszítették pillangószárnyait, immár egy multi lélektelen profitnövelését szolgálnák. Bankszámláján gyarapodnának a nullák, olyan tárgyak kerülnének tulajdonába, amelyeknek kevés köze van a meghitt emberi együttléthez. A csillogás pedig lételemévé válna, hozzászokott volna, észre sem venné. Elfelejtené lekapcsolni a reflektorokat. Épp oda jutna, amitől a terápia idején féltettük. Úgy tűnne, igaza lett Somamának, úgy gondolnánk, joggal sírt nálunk tíz évvel azelőtt Karcsi. Talán felmerülne a gyanú, hogy mindez egy jóslat önbeteljesülése, hiszen Dórától azt várta el a környezet, hogy kiégjen és addig hajtva a mókuskereket, amíg ájultan kiszédül belőle. Sok igazság lehet ebben is, de ettől még ijesztő a kép. Ez is egy lehetséges jövő.

Az egyszerűbb megoldás azonban a változásra épít. Arra tényre, hogy a pénz, karrier, csillogás átalakítja Dóra életét. Márpedig minden változás egyensúlyvesztéssel, megterheléssel is jár. Könnyen megértjük ezt, ha valaki elszegényedik, megbukik, visszazuhan a szürkeségbe. Mellé állunk, segítjük, hiszen nehéz neki elfogadni az új helyzetét. Vegyük észre: nem abban segítjük, hogy újra pénze legyen, hogy ívelni kezdjen a karrierje, hogy csillogjon! Dehogy. A barátok, akik a bajban ismerszenek meg, azt segítik, hogy elfogadja az új helyzetét. A siker azonban gyakran lepattintja a barátokat. A siker inkább a haverokat vonzza.
A sikerben és a bukásban az a közös, hogy mindkettő olyan változást hoz, amivel meg kell küzdeni. A bukás esetében ezt elfogadja a környezet, a sikert aligha segít feldolgozni. A sikerrel egyedül marad az, aki részesül benne. És ami még nehezebb: alig van mintánk a siker feldolgozására.

Nézzük először, miért tolerálja környezet olyan nehezen, ha valaki csillogni-villogni kezd, pénze lesz és felfelé ível a karrierje? Azért, mert úgy vagyunk programozva, hogy a közösség, amiben élünk, véges erőforrásokkal rendelkezik. Ha tehát valakinek több lesz, akkor a közösség többi tagjától veszi el. Egy másik evolúciós programunk, hogy szeretnénk magas pozíciót magunknak. Ha valaki nálunk feljebb jut és ott ragyog, szeretnénk lehúzni magunkhoz vagy másképpen fölébe kerekedni. Például kétségbe vonjuk a pénz legalitását, megkérdőjelezzük a karrier tisztaságát, a csillogást pedig talminak minősítjük. Ezt nevezi és ítéli meg a köznyelv irigység címke alatt.

A sikeres ember azonban másképpen éli meg mindezt. Felborul belső egyensúlya, megrázkódtatás éri. Törekszik egy új egyensúlyi helyzet kialakítására, csak éppen hiányoznak a mintái. Ritkán áll rendelkezésére erre a szituációra alkalmas viselkedésminta. Nehezen tudja kezelni az új helyzet.

Addig, amíg a pénz, karrier, csillogás zárt kör osztályrésze volt, addig a körben lévőknek megvoltak a hozzá tartozó magatartásmódjaik is. Egy uralkodóház tagjának viszonylag kis küzdelmébe kerül elfogadni, hogy van pénze, kiszámítható karrierje, és csillogás veszi körül. Még a gazdagabb családok hagyományrendszere is erről szól.
Dórának ez aligha jutott osztályrészül. Ezt a kérdést azonban már kifejtette Zsolt Péter, amikor kitért a meritokratikus eszmére.
A kérdés az, hogyan lehet megóvni Dórát attól, hogy Tari Annamária tipikus amerikai filmjelentének szereplője legyen: „Dóra tudja, hogy már rég a gyerek balett-bemutatóján kellene lennie, ám ehelyett az irodájában ül Ottóval, és az aznapi tizenötödik meetingjét bonyolítja. Közben látjuk, ahogy Karcsi szenvedő arccal ül a nézőtéren, a gyerek meg majdnem sír a színpadon.” (Azért választottunk nő figurát, hogy a problémafelvetésből ki tudjuk emelni a férfisovinizmus felhangjait.)

Számunkra az a kérdés, hogyan lehet Dórát továbbsegíteni a maga útján úgy, hogy a családi rendszer többi tagja, nevezetesen Hilda, Ottó, Fanni, Karcsi és Zsombor is mind jól jöjjenek ki ebből a helyzetből?

A legelső: megakadályozni, hogy Dóra elszálljon. Mert a családból kilövő rakétát magába szippanthatja a multi űrének végtelensége. Az a sivár világ, ahol a pénz egy újabb nullát jelent a bankszámla végén, a karrier egyhangú fokokat a végtelen létrán, a csillogás pedig a reggeli sminket.
Legelőször azért kell tenni, hogy olyan jövőképe legyen Dórának, amelyben szerepel a családi rendszer valamennyi tagja. Akkor lesz képes ellenállni a szívóerőnek, ha képes horgonyt vetni a családi rendszerben. Ennek előfeltétele a közös jövőkép. Úgy tűnik a krízishelyzetben, Ottóval már van közös jövőképük, csakhogy ez a multihoz kötődik, ezért hosszú távon ugyanúgy kiüresedhet, mintha egyedül lenne Dóra. Ezért kézenfekvő, hogy Karcsival alkossanak közös jövőképet. Abszurdumnak tűnik, hiszen Karcsi most harag és az elutasítás állapotában van. Mégis arra van igazán igénye a családi rendszernek, hogy kialakítsák a jövendő együttműködést a gondoskodás és a megélhetés terén. Ez elég egyszerű józan kérdések sora:
– Hol laknak ezentúl?
– Miből élnek?
– Kivel lesznek a gyerek és mikor?
– Milyen erőforrásaik vannak?

Karcsit máris katartikus élmény éri. Rájön, hogy jó néhány éve felborult az időmérlege, elképed, mennyi időt fog a gyerekkel tölteni, miután hagytuk sikerrel harcolni ezért a kötelességéért, amit jogként tüntettünk fel. Most jön rá, hogy amivel Dórát vádolta, a pénz, karrier, csillogás elvakult hajhászása, az tulajdonképpen projekció volt, hiszen ő maga is ezt tette, csak éppen lefedte a családfenntartás mázával. A Zsolt Péter által bevezetett fogalommal kifejezve: átmotivál. Magáról farizeus módon azt állítja, hogy gürizik, hogy ilyen-olyan fontos vacsorákon kell részt vennie, pedig kell a Gobbi Hildának!
Karcsit tehát úgy hozzuk ki jól a helyzetből, hogy átzavarjuk egy jó kis életközepi válságon: Popper Péter képével élve rádöbbentjük, ebből az inkarnációból negyven évet arra pocsékolt el, hogy értékes emberi testében eljátssza a haszonállatot. Azért sír, hisztizik, ájuldozik Karcsi, mint egy kisgyerek, mert ebből az életkorból kell újraindítani önmagát. Felismerni az örömöket. Generációja úgy szocializálódott, hogy az öröm a költés, vele szemben a szerzés gyötrelme áll. Ezért volt képtelen elhelyezni a alkotás örömét. Egyszerűen letagadta. Emlékezzünk, Dórának az okozott szorongást, hogy ő csak költ. Miben ebben a nyelvi kódban, a fogyasztói társadalom értékrendjében a költés örömöt jelent, vásárlást, erőfitogtatást, státusz mutogatást, Dóra beszorongott, mert ő aligha élhette át ezt az örömöt, annál jobban a bűntudatot, amit Karcsi öntudatlanul is ébresztett benne azáltal, hogy a szerzés gyötrelmét magára vette.
A jövőkép érdekében tehát örülni kell legelőször megtanítani Karcsit és Dórát egyaránt. Természetesen úgy, hogy feladatot adunk neki, mert az ő generációjuk szorong az örömtől. Helyesebben az örvendezést önálló tevékenységnek tartja, egy szerepnek, amit adott helyen, adott jelmezben játszanak. Úgy hívják: buli. Azért van rá szükség, mert az alkotásban elért sikereknek tilos örülni. Azokat úgy hívjuk, teljesítettük a célkitűzést, sikerrel érvényesítettük érdekeinket, növeltük a profitot.

Jó példa erre Zoltán, aki egyik alkalommal gyönyörű sportkocsival állított be hozzánk. Barátnője, aki remekül mutatott a kocsiban, borzongva mesélte, délelőtt vették át a kocsit, de Zoltán egy pillanatra sem mosolyodott el, telefonálgatott az autószalonban, azt panaszolta, milyen sokáig tart a kocsi átvétele és utasítgatta titkárnőjét a tárgyalási időpontok módosítására.
– Egy merő stressz volt a pasi, amikor végre beleülhetett az autóba, amit fél éven át tervezgetett és amire fél évet várt – tört ki a panasz a barátnőből.
– Mi magyarok panaszkodva dicsekszünk – igyekeztük menteni a helyzetet. – A késés jó ürügy volt elmondani, mi miatt kényszerül rá.
– A loft lakásban, amit egy híres politikustól vett meg sok kör tárgyalás után, ugyanilyen arccal vonult végig, amikor végre megkapta a kulcsokat. Azt mondogatta, hová kell más csempe, mikorra kell kicserélni az elektromos rendszert. Amikor én táncikálni kezdtem az erkély felé, azt mondta: „buta liba”.
Abbahagytuk a győzködését, inkább arra fókuszáltunk, milyen jó, hogy benne még megmaradt az öröm képessége.

Karcsi és Dóra tehát azt a feladatot kapták, úgy adják elő a gyereknek a válás tényét, hogy örömöt sugározzanak. Találják meg azokat a pozitívumokat, amelyeket a gyereknek megmutathatnak.
– Értem – mondta Karcsi. – Minél kisebb sérüléssel ússzák meg.
– Szeretné, ha sérülnének? – kérdeztünk vissza.
– Ezt hogy értik?
– Tűzzük ki azt a célt, hogy jobban lesznek, mint most!
– Ezt én is nehezen tudom elképzelni – szólalt meg rekedten Dóra, akiben felébredt a bűntudat.
– Egyszerű bűvésztrükk. Úgy hívjuk, átfókuszálás. Be szokott válni például, hogy a másik lakásban is kialakítunk gyerekszobát, amit már a gyerekkel együttműködve tervezünk meg, festünk ki, rendezünk be.
– Ócska manipuláció! – horkant fel Karcsi.
– Mi az őszinte és igaz interpretáció? – kérdeztünk vissza.
– Az, hogy Dóra megcsalt és elhagyott.
– Attól még lehet szép gyerekszobájuk?

Ilyen nehéz és fáradságos dolog örülni tanítani mások gyerekeit. Karcsi igyekezett alaposan leárnyékolni őket saját sötét szarkazmusával. Mivel azonban feladat volt, végül vérrel verítékkel mégis talált néhány pozitívumot, amiknek közvetítése lehetővé tette számára, hogy hamarosan úgyszólván szülőként kezdjen működni.

Dórának a gyerekek örömén kívül még azt a feladatot is adtuk, hogy legyen boldog Ottóval. Ahogy Karcsit a kötelességtudat és a szabálykövetés előtti kisgyermekkorból indítottuk újra, úgy őket arra kértük, lépjenek vissza kamaszkorukba, csintalankodjanak, tegyenek felesleges dolgokat és rúgjanak fel szabályokat. Szeretkezzenek az irodaház liftjében vagy takarítószer tárolójában, Dóra tegyen úgy, mintha kikezdene valamelyik ügyféllel, Ottó pedig kapja rajta, mindegy mit, csak műveljenek valami olyasmit, ami összeköti őket, és a kettejük identitását különválasztja a multi identitástól, ami szőrüstül-bőröstül elnyelheti őket. Abban a pillanatban ugyanis, amikor megvannak a maguk örömei, hiedelmei és kis bűnei, egyszóval képesek játszani, máris létrejött az autonómia, amire Dóra olyannyira vágyott, ami nélkül a pénz, karrier, csillogás üres kellékekké válnának…

 Folytatás a könyvben.

Szeretők

Közzétéve Szerző:

SzeretőkNÉGYBŐL TIZENKETTŐ 

Hideg fejjel

– Tudod-e hol van most a férjed? – kérdezett rá a lényegre István titkárnője.
– Nem tudom Szilvikém, nyilván nem az irodában, mert akkor nem kérdeznéd – válaszolt Zsóka kissé elbizonytalanodva.
Rosszat sejtett, de balsejtelmeit elnyomta a gondolattal, bizonyára nincs baja Istvánnak, mert ha lenne, aligha így kérdezne Szilvi.
– Editnél van.
– Milyen Editnél?
– Az amway-s Editnél, az avonos Editnél, a tupperes Editnél.
– Igen. Azt hiszem, tudom kiről van szó. Mi edénykészletet vettünk tőle. Meg talán két karton bort – keresgélt emlékei között Zsóka.
– A szeretőjénél van. Edit két éve a szeretője.
– Jaj, ne… – sötétült el a világ Zsóka előtt.
– És tudod kit csal meg? – vált még furcsábbá Szilvi hangja.
– Nos…
– Engem. Mert én már másfél évtizede a szeretője vagyok. Egészen pontosan két hete voltunk tizenhat évesek.
– Mi…
– Amikor István Németországban volt azon a háromnapos tréningen, akkor velem volt Spanyolban évfordulót ünnepelni.
– De hát akkor Dórika 16. születésnapja volt…
– Így van. Mikor Dórika kijött neked, István bejött nekem.
– Te dög! – suttogta Zsóka elfúló hangon és letette a telefont.
Száguldottak a gondolatai. Másfél órája volt felkészülni István hazatértére. Elővette a fényképeket, amik Dóri születésekor, azt megelőzően készültek. István boldog apaként ölelte a kicsit, miközben láthatóan figyelt a nagy tesóra, nehogy Viki úgy érezze, megsínyli a hugi érkezését. Elvégre alig volt négy éves.
Bizony, volt négyéves kislány is ez a bombanő… – kalandoztak el Zsóka gondolatai.
Kicsit elpityeredett, de közben már hideg fejjel készítette elő a csapdákat. Mint amikor megérezte a kamrában az egérszagot. Akkor sem szólt, nehogy a lányok elkezdjék, hogy ilyen aranyos kisegér, olyan kedves állatka, meg hasonlókat. Szépen csendesen bevásárolt, a felső polcokra belülre, a dunsztos üvegek mögé betett három egérfogót sonka, sajt és szalonna ízesítéssel, a polc alatti sarokba pedig betuszkolt a seprű nyelével egy jó adag mérget. Mellesleg vett néhány rozsdamentes dobozt – olyat, amilyet kórházakban használnak –, és abba tett bele minden hozzáférhető élelmiszert.
Most is hasonló cselekvési tervet készített. Később kiderült, a Drezda bombázása fedőnevet adta az akciónak.
Az teljesen világos volt, hogy István óvatlanná vált. Zsóka fejében tizenhat év alatt meg sem fordult gondolat Istvánról és szeretőről. Így aztán nyilván ott vannak a nyomok a telefonjában, a kocsijában, a táskájában. Szilvi azért jelentett, mert egymásnak akarta ugrasztani őket, tehát aligha készítette fel Istvánt az otthoni fogadtatásra. Okos nő ez az Szilvi, meg kell hagyni. Mártír arccal elhitetette, mekkora gond neki az anyja meg a bátyja, és a pasija, a Laci, csak nyűg, ha nagy ritkán felbukkan…

Drezda bombázása

Miért éppen Drezda bombázása volt a fedőnév?
Amikor Zsóka Istvánnal néhány éve újra Drezdában járt, alig ismert a városra. Egy olyan lány volt az idegenvezetőjük, aki NDK-sként Magyarországra jött férjhez, de a Fal ledöntése után visszaszivárgott. Közös ellenségképet keresett, így aztán folyamatosan az angolszászokat szidta. Többek között azért, mert négyszer egymás után bombázták meg a várost.
Akkor István csendesen megjegyezte Zsókának:
– Megvolt rá az okuk.
– Miféle okuk? – kérdezett vissza Zsóka fojtott hangon.
– Azt akarták megéreztetni a nácikkal, mennyire elszántak ők is. Elszántak, a végsőkig.
– Drezdában alig volt náci. Szerencsétlen menekültek húzták meg itt magukat, hallottad – háborodott fel az asszony, de István szenvtelen hangon folytatta:
– Először jeladó bombákat dobtak le, vadászgépekről. Ezek izzó fénnyel mutatták az utat a bombázóknak.
– Amik gyújtóbombákat szórtak.
– Így van. Felgyújtották a várost. Azután megvárták, amíg a németek…
– …nácit akartál mondani?
– Na jó, a nácik minden erejükkel megjelennek oltani, menteni. Amikor a környékről is beérkezett az összes tartalék tűzoltó és mentő…
– … akkor újra megbombázták az egész várost.
– Így van – mondta egykedvű hangon István. – És másnap fényes nappal aztán szépen leromboltak mindent, ami maradt. Akkor már teljesen védtelen volt Drezda.
– Gyűlöletes! – szisszent fel Zsóka. – Remélem, egyszer visszakapod ezt.
– Hogy érted?
– Sátán vagy. Tegyék meg veled is!
István elhallgatott. Arra gondolt, Zsóka nem is tudja, milyen jó oka van rá haragudni.
Valóban nem tudta, de tudattalanul átélte a helyzetet. Az apró jelek sokaságát, amelyekből más nő már évekkel korábban rájött volna, hogy a férje megcsalja. Zsóka azonban a tudattalanjába gyűjtötte a jeleket, elfojtotta őket. Egyszerűbben úgy is mondhatjuk: szőnyeg alá söpörte. Még jobb kép talán a kútba dobás. Beledobta a kútba és elsüllyesztette a bűnjeleket. Ha nagy néha belekerült valami a vödörbe, amikor vizet húzott – olyankor zavartan kiöntötte az egészet.
Ha megharagudott Istvánra, akkor többnyire „tudatközelbe” került az, amiről „nem akart tudomást venni”.
Amikor azután kénytelen volt mégis szembenézni a helyzettel, valószínűleg azért ugrott be nála éppen Drezda bombázása, mert abban a helyzetben volt leginkább tudatközelben István és Szilvi viszonya. Ugyanis István nem sokkal korábban járt Szilvivel Drezdában. „Hivatalos” úton. Csakhogy sok olyan apró nyom akadt, melyek szerint nem is annyira volt „hivatalos” ez az út.
István ugyan nagymestere volt a szeretőtartásnak, ám öntudatlanul mégis parányi jelek sokaságát küldte felesége felé, s ezekből Zsóka érezhette, milyen minőségben volt Drezdában Szilvi.
A Zwingerben például akkoriban keresgélte a helyét a „vizesblokk”, ezért a női WC szükség esetén nehezen volt fellelhető. István mégis azonnal a helyes irányba fordult, amikor Zsóka keresni kezdte. Természetesen a titkárnőjének is segíthet megkeresni a főnök a vécét. Csak mégis. Furcsa. Meg az is furcsa, hogy ezt maga István is furcsának találta, hiszen a magabiztos indulását lefékezte, amikor rájött, mi is történik.
Az is különös volt, miért egy romantikus kastélyszállóban szállt meg István a hivatalos úton. Mert Zsókával természetesen ugyanott szállt meg, és áradozott a parkról, a romantikáról. Itt is elárulhatta volna a rendhagyó vízvezeték-rendszer, mert a főépületben alig ismerte ki magát. Igen, ő akkor a „Gavallér szárnyban” lakott, és Szilvinek volt a főépületben a szobája. Érdekes.
De Zsóka ezeket a vízjeleket is elsüllyesztette tudattalanja mélységes mély kútjába. Mint sok-sok többit is. Jó okkal tette.
Ha szembe kellett volna nézni a tényekkel, csak veszthetett volna.
Hiszen István nagyon jó apja volt a lányoknak. Hozzátehetjük: amikor otthon volt. Csakhogy többet volt otthon, mint a kollégái.
Jó szerető volt. Hozzátehetjük: otthon is. A feleségével is. Több szex volt köztük, mint a baráti házaspároknál.
István jól keresett. Hozzátehetjük: sokat költött Szilvire is. Csakhogy mégis többet vitt haza, mint Zsóka bármelyik kolléganőjének a férje.
István szívesen járt Zsókával színházba, társastáncra és edzőterembe. Hozzátehetnénk: amikor éppen nem Szilvivel volt túrázni, pókerezni vagy éppen sárkányrepülni. Csakhogy István és Zsóka így is többet voltak egymás társaságában, mint a baráti párok bármelyike. Attól, hogy István sokat volt egy más társaságban, sokat voltak egymás társaságában is.
Ez azért érdekes, mert feketén-fehéren mutatja, miért is volt jó Zsókának a homokba dugni a fejét. István bűntudata ugyanis olyan mozgósító erő volt, ami a lényegi párkapcsolati funkciókban kiemelkedően jó működést hozott.
Melyek ezek a párkapcsolati funkciók?

Négy lábon

A hitvesi ágynak, a családi asztalnak négy lába van. A párkapcsolat is négy lábon áll szilárdan.
Az egyik láb a társasági funkció. Érdekes, hogy a presszók asztalai gyakran egyetlen lábon, egy középen felnyúló oszlopon állnak. Azért van ez, mert lapjuk kicsi. Engedi a randizókat közelebb ülni egymáshoz, bizalmasabban beszélgetni. A párkapcsolat társasági funkciója ilyen bizalmas, enyhén erotikus beszélgetésekkel veti meg a lábát. Kis asztal alatti és feletti összeérésekkel. Érintésekkel. Azután lassan nagyobb felületen is összeér a pár. Buli, mozi, színház, utazás, sok egyéb. Mindebben természetesen benne van az erotika, ami előbb-utóbb szexhez vezet.
Ez a második láb. Az érintés dimenziója. Egymás rendszeres érintéséhez, a szex gyakorlásához szükség van meghittségre, védettségre, időre, otthonra, egyszóval szóval egzisztenciára.
Ez a harmadik láb. A negyedik párkapcsolati funkció, a gondoskodás, részben és többnyire ugyancsak következik a szexből.

Gondoskodás

Megélhetés

Érintés

Társas

E négylábú modellt alkalmazva István és Zsóka házasságára, azt mondhatjuk: szilárd lábakon állt. Paradox módon éppen azért, mert Szilvi, a szerető, folyamatosan életben tartotta István társasági és erotikus igényét, ami egyébként sok házasságban ellaposodik – akárcsak a gyöngédség utáni vágy. Vagy a vágy utáni gyengédség.
Szilvi tehát katalizálta István párkapcsolati aktivitását, így neki köszönhetően Zsókának olyan férje volt, amilyen manapság ritkaság. Jól keresett, foglalkozott a lányaival, jó ötletekkel kényeztette a feleségét és bravúros szerető volt.
Ez az idilli állapot szűnt meg, amikor Szilvi arra kényszerítette Zsókát, nézzen szembe a tényekkel. Tudja meg, amit addig csak tudattalanul tudott.

Első hullám

Zsókának erről azonnal Drezda bombázása jutott eszébe. Ez a tény rámutat, az idők során őbenne is komoly nagy változásokat eredményezett a folyamatosan elfojtott tudás. Robbanás következett be – mint amikor „döglött” bombába akad a markológép kanala.
Zsóka tudatosan és szenvtelenül építette fel István, Szilvi és a másik szerető elpusztításának tervét – akárcsak az angolszászok a szász főváros megsemmisítését.
Szilvi telefonja után hamar összekapta magát, és elkezdett begyűjteni minden elérhető információt. Házkutatást tartott, a gyanús tárgyakat, iratokat egy tévés dobozba hajigálta a garázsban. Azután leült és listát írt a teendőkről, nehogy nagy izgalmában kifelejtsen valamit. Amikor István hazaérkezett, szépen megvárta, amíg leteszi a telefonját, iratait és az autókulcsot. Arra hivatkozva, hogy saját gépén nem találja Viki lányuk egyik levelét, elővetette István laptopját. Amikor István belépett a rendszerbe, a számítógép „meg volt nyitva”, akkor megkérte, olvasná le a vízórát, mert azt is le kell majd jelenteni. István vonakodva, de kiment a vízaknához. Csak annyit látott: viszik a kocsiját. Zsóka hajtott el vele.
Csak néhány saroknyira távolodott, máris leparkolt. A laptopot rákötötte a szivargyújtóra, mert István panaszolta, rossz az akkumulátora, hamar lemerül. Újraindítani pedig csak jelszóval lehetne. Azután gyorsan megnézte a listát, a forgatókönyvet, amit összeállított magának. Nyugtázta, jól emlékszik. Kellett ez a megerősítés, miután magára maradt az akcióban. Editet kell hívnia. Könnyen megtalálta a telefon memóriájában. Egyszerűen Edit néven volt bent. A szám alapján azonosította, mert azt ő is tudta és már előre kiírta a listára. Csak az volt a fontos, hogy István készülékéről hívja Editet és hallja, hogyan szól bele. Alkalmazta az egyik legfontosabb stratégiai eszközt: a meglepetést.
– Édes csíkos vadmalacom – szólt bele Edit boldogan a telefonba.
– Halló, halló – válaszolt Zsóka, mintha nem értené jól.
– Tessék, ki beszél? – józanodott ki Edit hangja. Még némi rémület is érezhető volt belőle.
Zsóka fontos információhoz jutott: István csíkos vadmalac és Edit titkolni akarja a viszonyukat.
– Szervusz Edit, Zsóka vagyok, azért hívlak István készülékéről, mert itt vagyunk a bőr- és nemibeteg gondozóban. HIV pozitív. Szilvi váltig állítja, csak tőled kaphattuk. Szerintem az lenne jó, ha mihamarabb idejönnél.
– Te hülyéskedsz? – szólt egy elcsukló hang.
– Szerinted szabad ezzel hülyülni? Gyere. Tudod a címet – blöffölt Zsóka.
– Megyek.
A „Tudod a címet” blöff sikerének egyszerű titka van. Zsóka a házkutatás során a névjegyek között megtalálta egy bőrgyógyász dokiét. Ha István csak úgy ismeri, mert mondjuk tenisz partnere, vagy ügyfele: oké. Ha máshonnan ismeri, lehet köze a szeretőihez. Elvégre azok is tarthatnak szeretőt. És ami még fontosabb: Zsókának is volt ám kalandja! Három is. Szedett is hüvelygomba ellen valamit, öblítgetett is, és egyszer István meg is jelent valami újfajta hüvelyöblögetővel.
Szóval az a döglött bomba most már mindent szétszórt, ami benne volt és ami az idők során rárakódott. Halálos repeszeket, elásott szemetet, gyökereket és sok egyebeket. Ami eddig elfojtva lapult a mélyben, immár mindenestül átbukott a tudatba, és a robbanás erejével jelent meg. Ilyesféle élményre utal József Attila:

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.”
(A Dunánál)

Második hullám

Zsóka pedig úgy volt, hogy Szilvi telefonja hatására meglátta hirtelen, amit évtizedig szemlélgetett. Kész az idő egésze. Jöhet Drezda bombázása. Immár minden célpont, ami eddig érték volt. Zwinger, Hofkirche, Frauenkirche, pöcegödör, mindegy.
Ezután következett Szilvi.
– Szia, te strici – válaszolt István telefonjára immár békülékenyebben hangon.
– Nyugi, én vagyok – nevetett Zsóka.
– Hű! Na mi van?
Zsóka elmondta, most küldte el Editet AIDS szűrésre. Jót nevettek. Hosszú, nagyon hosszú beszélgetésbe kezdtek arról, milyen kapcsolata volt „Istvánkánknak” Edittel és persze Szilvivel. Szilvi megkönnyebbült. Zsóka pedig jól megvezette. Hatalmas adathalmazt szedett ki belőle. Ebből tovább tudta bővíteni a képet.
– Mi ez a kattogás? – kérdezett rá egyszer csak Szilvi.
– Itt van nálam a laptopja, abban keresgélem össze a dolgokat. Rájöttem, hogy a közös fényképeitek fent vannak egy szerveren. Sok nyoma van a látogatásainak. Gondolom, a jelszó itt nem ugyanaz, mint Editnél…
– Köthetünk alkut… – sétált be Szilvi a csapdába.
– Ha nincs kemény pornó, akkor oké.
– Dehogy. Te mondod webhelyet, én a jelszót.
– Oké. Ha működik a jelszó, én is mondom Editét.
– Rendben – vágta rá Szilvi.
Most már csak azon múlott a siker, tud-e Zsóka hirtelen olyan címet mondani, amihez jelszó kell és hihető, amit róla állít. Rémlett, látott ilyet, valami egészen képtelen helyen.
– Várjál, azért megnyitom magamnak, mert nem vagyok benne biztos, hogy becézés-e, vagy csak úgy.
– Szóval csíkos vagy csíkoska! – nevetett Szilvi. – Nézd csak meg, a csikoska lesz a jó. Nincs túl nagy fantáziája.
Zsókának most már eszébe jutott, mennyire nehezen jegyez meg jelszavakat István. Így megnyílt Edit és Szilvi titkos helye is. Zsóka először Szilviét kezdte letölteni, mert tudta, Szilvi úgyis tölti Editét, nála meglesz.
Ezen közben telefonálva el is évődtek.
– Nagyon izgi! Nézd csak, micsoda nevek – vihogott Szilvi.
– Azért ti is adtatok magatoknak – nevetett Zsóka.
Elvoltak, évődtek, mulattak, mint jó barátnők. Közben otthon Istvánnak lassacskán összeállt a kép. Jó fél órán át csak toporgott és rohangált, azután Zsóka autókulcsát kereste, végül kigyalogolt a főútra, leintett egy taxit és az irodába hajtatott.
Mire beért, Szilvi leplezetlen derűvel nézegette a képeket, olvasgatta a leveleket, hiszen sikerült betörnie István és Edit titkos webotthonába.
– Ha tudtam volna, milyen jó fej a nejed, a közelembe sem jöhettél volna – nézett nyugodtan István szemébe.
Megkönnyebbülten felnevettek. Pedig ha tudták volna, mi vár rájuk! Mert lényegében az történt, hogy Zsóka lelke fenekestül felfordult. Ezentúl már nem bízott senkiben, nem hitt senkinek, nem járt más a fejében, csak a nagy NEM.

Tajték és hab

Miután hívta Editet, Zsóka behajtott a Mamut parkolójába. Vásárolt egy másik laptopot és István gépéről mindent átmásoltatott arra. Miközben ezen dolgoztak az egyik boltban, a bankban új számlát nyitott és a közös számláról minden fillért oda utalt. Ezután lement a kocsihoz és rögzítette a nyomokat. Még a cipőnyomot is. És olyan nyomokat is, amiket a legjobb szakember sem: végigszaglászta az üléseket, parfümökre és testnedvekre asszociált. Térképet készített az illatokhoz írt asszociációkkal. A skiccre ilyesmi szavakat írt fel: balzsam festett hajra, rózsaillatú öblítő, és még néhányat a testnedvekről. Ezek a jegyzetek már arra utaltak, senkinek semmit nem akar bizonyítani. Átment saját világába, és ettől kezdve csakis a saját rendszerében mozgott.
Miután ilyen alaposan végigkutatta István autóját, miután az ott talált nyomokat szag- és szakszerűen is rögzítette, beadta a kocsit takarításra, mosásra és felment egy ingatlan ügynökséghez. Estére már megvolt a kis bérelt garzon, ahol szétpakolhatta az otthonról hozott kartondobozt, szabadon nézegethette István adatállományát és teljesen a feladatnak szentelhette magát.
Drezda lebombázva, minden romokban, most jön a hidegháború.
Úgy gondolta, visszaadja Istvánnak, Editnek és főleg Szilvinek mindazt, amit az elmúlt évtizedekben elszenvedett. Úgy lenne helyes: „tudtán kívül elszenvedett”. Hiszen valójában csak tudattalanul, azaz tudatán kívül szenvedett, de ekkor már kezdte múltjának minden percét szenvedésnek érezni. Az adatok feldolgozásánál olyasmik derültek ki, amik alá is támasztották ezt. Mi több, olyan nem derült ki, ami cáfolta. Ha nyolc évvel azelőtt békében nyaraltak négyesben Istvánnal és a gyerekekkel, attól még akadt egy olyan fájl, amit akkor nyitott István vagy éppen Szilvi. Igaz, csak áfakulcsokról szólt, de Zsóka szeme előtt a következő jelenet futott le:
– Szia édes – hívja István Szilvit.
– Hogy vagy drágám?
– Mezgerélek, mezgerélek. Többnyire egy könyvbe bújok, tudod, a Zsarátnok-ba, amit tőled kaptam.
– Tartasz már ott, hogy Dira üvölteni kezd?
– Majdnem a végéig elolvastam. Ha arra vagy kíváncsi, igen, ráismertem Zsókára. Hogy van anyukád…
Zsóka gondolatban újraalkotta saját életét, István életét – mi több: Szilvi, Edit, sőt, még a lányok életét is. Elkezdte egy kritikus István-Szilvi pár szemével nézni önmagát, majd egy még kritikusabb István-Edit pár szemével figyelni azt a bizonyos István-Szilvi párt, amely figyeli a Zsóka-István családot és a lányokat.
Mi tűnt fel Zsóka szerint a kívülről befigyelő pároknak? Természetesen saját hibái, ügyetlenségei, hiányosságai. Amikor rekonstruálta a telefonbeszélgetést, amelyről tudta ugyan, hogy úgy el nem hangzott, ahogy saját fejében visszhangzott, akkor látta magát, amint rossz úszóként toporog a Balaton partján, miközben István és Viki szörfözik, látta, amint István elfintorodik, amikor kiderült, még csak nem is hallott a Zsarátnokról, látta magát, amint a Dórika leégett háta miatt bánkódik és gyűlt, gyűlt a bűntudata. Égetőn érezte magán a gúnyos szempárokat. Szerencsétlen senkinek, ostobának, hülyének, nőietlennek érezte magát és emiatt egyre inkább marta az önvád, ami felemésztette személyiségének addigi értékeit. Már csak a súlyos, gúnyos, megvető, égető pillantásokat érezte magán. Úgy érezte, meg kell küzdeni velük. Az ő életüket is olyan pokollá kell tenni, amilyenné ők tették az övét. Mert most már teljesen elhatalmasodott rajta ez az érzés.

Hidegháború

István akkor jött el hozzánk, amikor már látszólag nyugvópontra jutott a helyzet. Szilvivel gyorsan válságstábot hozott létre, és hamar eszükbe jutott a bankszámla. Percekkel késték le a Zsóka tranzakcióját, viszont kiderítették, melyik fiókban hajtotta végre. Tudták, hol van. Nem sokkal azután a Mamutban voltak, hogy Zsóka a közvetítővel elhajtott megnézni a felajánlott lakást. Szilvi hamarosan rájött a bérlésre is, de az iroda addigra bezárt. Ezután István módszeresen végigjárta a még nyitva tartó üzleteket. Megtudta: Szilvi laptopot vett. Még a mosóban is kiderítette a kocsi takarítást. Sőt, mivel nála voltak a kocsi egyéb okmányai, és bizonyítani tudta, ő fizeti a biztosítást erre a rendszámra, még azt is kiderítette, mikor hajtott el Zsóka.
Azután jól összeveszett Szilvivel, mert kiderült, mitől is kattant be Zsóka.
Hazament. Alig volt otthon egy fél órát, megérkezett a felesége.
– Rosszul esett, ami történt, de igyekezzünk békében együtt élni – ennyit mondott.
– Kibontok egy üveg bort.
– Jó.
Iszogattak, szeretkeztek, régi fényképeket nézegettek.
– Itt vele is voltál – mutatott Zsóka a Samoa-szigeteki szálloda képére.
– Kivel?
– Ezek szerint nemcsak Szilvivel, hanem Edittel is voltál ott.
– Igen.
Keserű csendben ültek egy ideig, azután szótlanul aludni tértek.
A hét végén vendégségbe mentek Széplakra. Derűsen készülődtek.
– Pitypang biztosan megint hízott öt kilót – mondta Zsóka.
– Majd előírjuk neki, csak azt eheti meg, amit saját maga grillezett – vágta rá István.
– Akkor meglesz az orvosi szén adagja. Be kellene ugranunk út közben Gárdonyba, megnézni, rendben van-e minden.
– Oké.
Gárdonyban, a hétvégi házban, Zsóka megrugóztatta az ágyat.
– Edittel is szoktál itt dugni?
Aznap már nem lett jó kedve Istvánnak.
Ilyen történeteket mesélt nálunk szépen sorjában. Elmondta amit a laptopról és a bérelt lakásról tud.
– Egyszerűen nem látok más alternatívát, mint a házasságunk helyrehozását – jelentette ki határozottan.
– Szilvi?
– Együtt dolgozunk. Ennyi és csak ennyi. De ennyi kell. A cég négy emberre épül, ebből mi kettő vagyunk.
– Szeretők?
– Kibékültünk, de azóta nem érünk egymáshoz.
– Edit?
– Csak néha beszélünk. Legutóbb elmesélte, hogy a borától hasmenést kaptak a törzsvevői. Kiderült, valaki hashajtót injekciózott néhány palackba.
– Zsóka tette?
– Könnyen bejuthatott Edithez, mert volt másolata a kulcsáról. Igaz, én is bejutottam Zsóka bérelt lakásába ugyanezen az úton.
– Izgalmas…
– Beiratkozott különféle tanfolyamokra. Cigánykártya vetés, szerelmi oldás-kötés, Hellinger, woodoo…
– Hogy érti a woodoo-t?
– Ott voltak Szilvi és Edit képei. Babák égetve, szurkálva.
– Még mi?
– Fényképeztem. Nézzék: egy boszorkányműhelyt rendezett be.
Egy ideig döbbenten bámultuk Zsóka világát. A varázslás, az átokhintés és a rontás hatalmas eszköztárát fedeztük fel István képein.
Konstatáltuk, itt bizony komoly arzenállal van dolgunk.

Hokedli

Bátran szembeszálltunk. Előhoztuk azt az ütött-kopott hokedlit, amit lomtalanításkor guberáltunk, saját kezűleg csiszoltunk és magunk adaptáltunk párkapcsolati modellként. Erre négy stabil lába tette alkalmassá.
– Nézzük az egyik lábat. Mennyire állt szilárd lábon Szilvivel az érintések dimenziója, a szex, erotika, simogatás, gyengédség?
– Jól kérdezik, mert vele is olyan hosszú kapcsolatban voltam, hogy a szex néha háttérbe szorult.
– Mennyire állt szilárd lábon Szilvivel az érintések dimenziója?
– Jól megállt.
– Milyen volt a társas funkció? Beszélgetés, csevegés, együtt lógás, ilyesmi?
– Ebédelni szoktunk, vitorlázni, kártyázni.
– Mennyire rendszeresen?
– Naponta volt valami.
– Az megélhetés terén milyen volt az együttműködés?
– Együtt fejlesztettük fel a céget, együtt vettünk lakást Szilvinek, a háttérből segített az építkezésben…
– A gondoskodó funkcióról mit gondol?
– Úgy értik, volt-e gyerekem Szilvitől?
– Nincs. Ezt tudjuk. A kérdés: szülősködtek-e együtt?
– Szilvi sok mindent elintézett a lányoknak. Jól tud telefonálni, például Viki angol ösztöndíját teljesen az ő ügyintéző képességének köszönhetjük…
– A gondoskodó funkció alatt azt értjük, együtt gondoskodnak valamilyen közös dologról, együtt vállalnak felelősséget valamiért, együtt állnak ki egy ügyért. Lehet a „gyerek” például egy projekt. A Joliot-Curie házaspárnak a magfizika volt a gyermeke, ennek áldozták életüket, Weöres Sándor és Károly Amy közös gyermeke pedig a költészet volt.
– Értem, szimbolikus gyermek.
– Olyasmi.
– Hát az a cég. Azt nevelgettük együtt. És… jé, tényleg! – csillant fel a szeme. – Hát az alkalmazottak! Sokat beszélgettünk a sorsukról, melyiknek hogyan tudunk segíteni. Mondtuk is, nagy család vagyunk, én tyúkanyóként, igyekeztem együtt tartani a csapatot.
– Igen, ez az. És erről tud Zsóka.
– Sok mindent eddig is tudott, de most másképpen állt össze neki.
– Ettől tartottunk. Mert ha azt látná, csak néhány párkapcsolati funkciót vett át Szilvi, míg másokat érintetlenül hagyott, könnyebb lenne a dolgunk legközelebb.
– Meglátjuk.

(a történet folytatása a Szeretők című könyvben)

Mit igen?

Közzétéve Szerző:

Előszó az Olvasóhoz

Boldogtalan kapcsolatokElőadás szavunk a német Vorlesung fordítása. A Vorlesung felolvasást jelent. Az Akadémián még ma is tartanak felolvasó üléseket. Az egyetemi előadást a Németországban máig Vorlesungnak hívják. Általában a professzor tartja, magyarul egyetemi tanár. (Bár bíztak már mindkettőnkre egyetemi előadást, noha egyetemi oktatóként messze voltunk a professzori címtől.)
Ha tehát mi ott novemberben a Belvárosi Színházban a Mesterkurzuson egy Vorlesungot tartottunk volna, akkor felolvastuk volna, amit előzőleg leírtunk és azt adnánk közre.
Csakhogy mi már szeptemberben szakítottunk az oktatással. Áttértünk a tanításra. Tudnunk kellett tehát, kihez szólunk, mit várnak el tőlünk, mit értenek meg abból, amit mondunk és mit tudnak hasznosítani.
A hangulatról is meg kell emlékeznünk, mert varázslatos volt. gondolkodó, nyitott, kritikus emberek jöttek el és tele vontak mondanivalóval. Érvényes, jó kérdéseket vetettek fel és jó válaszokba kezdtek. Élvezette volt hallgattuk őket. Hárman közülük a színpadról szóltak, a többiekben szünetben beszélgettünk vagy az előadásunkon kérdeztek, mondtak véleményt.
Ezek az emberek, ez a közönség aligha előadást várt tőlünk. Még ha erre számítottunk volna is, akkor is félre kellett volna rakni a kéziratot.
De ki merészel megírt kézirattal beállítani, amikor tudja, hogy előtte Csernus doktor kezd?

Kulisszatitkok

Úgy döntöttünk tehát, azt fogjuk tenni az ötszáz fős közönség előtt is, amit otthon, rendelésen, vagy a zártkörű képzéseken.
Tanítunk.
Arra fogjuk tanítani a közönséget, mit is tudnak hasznosítani párkapcsolatuk javításában. Méghozzá azonnal. Rögvest, miután hazamentek. Csernus doktort meghallgattuk, tudtuk, hogy Müller Péter és Popper Péter is magvas mondandóval fog kiállni, tehát igyekeztünk úgy ölteni a szót, hogy segítsünk mindjárt haza is vinni a sok felismerést, ami a résztvevőkben megszülethet.
Mondhatni segítünk becsomagolni azokat az értékeket, amikhez itt jutnak hozzá.
Saját tapasztalatunk, hogy belefeledkeztünk egy-egy jó előadásba, még jegyzeteltünk is, ott és akkor úgy gondoltuk, na, ezt elmondjuk otthon, és akkor megváltozik az életünk. Hazaértünk, lelkesen belekezdtünk, mire jött a hideg zuhany:
– És?
– Éés?
– Ééés?
– Na és?
Először tehát azt fontos megtanítani, hogyan mondjuk el a mondandónkat. Otthon, majd ha hazaérünk.
Úgy, ahogy mi mondjuk. Otthon, ha lejönnek hozzánk. A kulisszatitok: másra is figyelünk, arra is, amibe a mondandó bele van csomagolva.
Ebben az olvasókörben biztos tudás, hogy figyelünk a testbeszédre. Kicsit átfogalmazva: a testtartásra, a mozdulatokra, a gesztikulációra. Nagyobb összefüggésben: a vegetatív mintázatokra. A pórusokra, a pirulásra, a pupilla tágulására, arra, ahogy a szem keresi a belső gondolatokat. És figyelünk az illatokra, és az illatokat elnyomó illatokra. És arra, hogyan hangolódnak össze ezek a pároknál, akik párkapcsolatuk ügyében fordulnak hozzánk. Hogyan változik meg egyikük vegetatív mintázata, amíg a másik beszél, amíg csend van és gondolkodnak ill. amikor Zelka beszél ill. amikor Miklós beszél.
Izgalmas egy pár összehangoltságát mindjárt azon felmérni, mennyire vannak azonos modalitásban. Ha például az érkezők egyike azt mondja papucshúzás közben:
– Jó ez a rántotthús illat!
Akkor tudjuk, ízekre és illatokra figyelve hangolódhatunk össze. Valami ilyesmit válaszolunk:
– Odakint pedig harapni lehet a telet.
Ha pedig erre a pár így válaszol:
– Csúszott az út felfelé!
Akkor egyrészt tudjuk, jobban is összehangolódhatnának, másrészt azt, hogy neki a mozgás világában vannak a gondolatai. Olyasmit válaszolunk:
– Itt majd adunk kapaszkodókat.

Tisztában vagyunk vele, hogy ez a példa így kicsit furcsa. Olyan pszichológiai. Csakhogy szerényen mondhatjuk, semmi köze a pszichológusokhoz. Csak annyi, hogy pszichológiával is foglalkozó nyelvészek ill. nyelvészettel is foglalkozó pszichológusok figyelték meg. Hol? Amerre jártak. Figyelték a beszédmódot, a párbeszédeket, párok beszédét.

Mi csak annyit teszünk, hogy ezt tudatosítjuk és visszaforgatjuk a való életbe. Olyan ez, mint a nemesítők munkája. Kiválasztják a számukra legértékesebb egyedeket és azokat tenyésztik tovább.

Azt mondtuk tehát egymásnak ott a kulisszák mögött, ahonnan nézőtéri hely hiányában Csernus doktort hallgattuk: ő elmondja mit mondjanak, ha hazamennek, mi elmondjuk hogyan mondják már itt.

Zelka ezt így mondta el:

***

Baktay Zelka: Csernus doktor előadásával sokat segített abban, hogy a párkapcsolatok működését, a kapcsolatok működésének alapjait megérthessük: Hogy milyen felelősségünk van, és milyen igényeket támaszthatunk. Vagyis, mit várhatunk el egymástól egy párkapcsolatban? Ez azért fontos, mert a mi szakterületünk éppen az, hogy mindezt hogyan kommunikáljuk egymással. Éppen ezért örülünk az előző előadásnak, mert remek alap ahhoz, amiről beszélni szeretnénk. Biztosan sokakban megfogalmazódott néhány olyan gondolat az elhangzottak alapján, amit otthon szeretnének majd a párjukkal. Mi abban próbálunk segíteni, hogy mindezt hogyan tegyék, hogyan kommunikálják. Szándékaink szerint kettős szerepe lesz annak, amit elmondani szeretnénk. Egyrészről olyan dolgokról fogunk beszélni, amiket mi magunk szakmai szempontból fontosnak tartunk, másrészről átadnánk néhány olyan kommunikációs technikát, amelyekre meggyőződésünk, érdemes odafigyelni a mindennapokban.
Az első ilyen a VAKOG-ás. Ez arra vonatkozik, hogy amikor beszélünk, a különböző érzékszerveinkre vannak utalások, használunk olyan szavakat, amik a látásra, hallásra, mozgásra, szaglásra, ízlelésre, hőérzetre, mozgásérzékelésre vonatkoznak. Az én vállalt feladatom ebben a témában és ebben az előadásban az, hogy amikor Miklós beszélni fog, igyekszem jelezni önöknek, hogy mikor, melyik csatorna dominál. VAKOG –ok. A VAKOGás szóból “v” a vizuális dolgokra utal. Például
– Látom az alagút végét – mondja a férj.
– Nézd, én már lassanként nem hiszek neked, mert átlátok rajtad – válaszol a megcsalt feleség. Az „a” az akusztikus, a hallásra vonatkozó dolgokra utal:
– Egyszer az életben hallgass végig – mondja a feleség.
– Elegem van a süket dumádból – vágja rá a megcsalt férj.
A „k” a kinesztézia tág fogalmára utal.
– Akkor is kiállok melletted – mondja az anyós.
– Én meg leszarom az egészet! – vágja rá a meny.
Az „o” a szaglással összefüggő érzékelésekre utal:
– Nekem itt valami bűzlik – szól a megcsalt.
– Ugyanmár édesem – vált át gyorsan „g” az gusztációs érzékelési modalitásra a megcsaló.
És ezzel már rá is mutattam, miért fontos figyelni, melyik csatornán folyik a kommunikáció. Mert a csatornák között ugyanolyan különbségek lehetnek, mint az egyes adók között. A klasszikus példa, hogy valaki mást mond kinesztéziásan, például testbeszédben és mást olfaktorikusan:
– Remek illata van az új parfümödnek (O)  – és hátralép (K).
egy közlés akkor őszinte és koherens, ha valamennyi csatornán ugyanaz a tartalma.
Az ügyes vitázó úgy csusszan ki, hogy érzékszervi modalitást vált:
– Nézd, ez tény (V)– zárná le az egyik.
– Lépjünk tovább (K) – csusszan ki a másik.
– Azért rögzítsük a tényeket (K) – lép át a partner a másik modalitásába.
– Nyeljük (K) le a keserű pirulát (G) – szökik a szökevény gusztációsba.
– Lehet, hogy keserű, de különben rossz szájízzel (G) válunk el (K) – próbálja a másik visszaterelni (K).
– Jaj édes (G) rózsám (O V) ki beszél (A) itt rossz szájízről (G)? – tér vissza a másik a saját kódjába, miközben meglepően őszintének látszik.

Ezeket a csatornákat igyekszem Miklós beszéde alatt jelezni (K), de mindenki fülelhet (A), hogy mikor, melyik csatorna nyílik (K) meg, miközben beszél (A). Ezeket mutogatni (K V) fogom, de hamarosan majd automatikusan mindenki tudatosan figyelni fog tudni ezekre a jelekre, és látni (V) fogják, tényleg csak fül (A) kell hozzá. (Az előadás alapján készült könyvben Miklós kövekező szövegében végig szerepelnek ezek a betűjelek, most azonban a könyebb olvashatóség érdekében elhagyjuk őket – a szerkesztő)

Baktay Miklós:
„Szagos”, „ízes” beszéd a feladatom, mondjuk így: lendületesen. Zelka pedig le fogja vakogni azt, amit mondok, ahogyan mondom. Ennek az igazi értelme az, hogy amikor mi ketten terápia keretében működünk együtt, nehéz arra fülelni, figyelni, éppen melyik csatornán folyik a kommunikáció. Ezért egyikünk fokozottan erre ügyel, amíg a másik „beszélget”. Amikor véletlenül túlságosan ráálltunk az egyik csatornára (például: „lássa meg”, figyeljen oda”, „nézze” stb.), akkor a másik jelez: váltsunk.
Döntés, felelősség, gyávaság.
Hogyan lehet erről „szagosan”, „ízesen” beszélni?
Vegyük annak eldöntését, hogy amikor mi együtt adunk elő itt, akkor úgy szerepeljünk-e mint egy pár, vagy mint két előadó. Ez amúgy is folyamatosan lebegtetett kérdés számunkra. Itt, ebben a témában mindenképpen párként kell kiállnunk, mint férj és feleség. Különben felmerülhet a kérdés – persze jogosan –, hogy ha párkapcsolati terapeuták vagyunk, akkor ugyan a mi párkapcsolatunk hogyan működik? Ahhoz nagy bátorság kellene, hogy azt mondjam: Kérem, az én párkapcsolatom fantasztikusan működik! Vagy azt is mondhatnám visszafogottan, hogy mi egy szerzőpár vagyunk, együtt dolgozunk stb. De hol van az átmenet, hogyan lehet ezt árnyaltan kommunikálni? Így. Megmutatjuk. Itt, ebben a helyzetben. Az előadás helyzetben.
Sokan azt kérdeznénk, jó ez az előadás helyzet? Vagy rossz?  Mi azt mondjuk, ilyen. Ez egy helyzet. Az az érdekes, mit hozunk ki belőle. Számunkra itt is az a kérdés, ez a szlogenünk, vagy ha úgy tetszik mottónk: Itt van egy helyzet, hogyan jöjjünk ki belőle jobban, mint ahogy belekerültünk? Egyszerűbben: Mit igen?
És ehhez sokkal nagyobb bátorság kell, mint a mit nem, mit sehogy vagy a mit soha, gondolatokhoz, azok közléséhez. Amikor együtt dolgozunk, nekünk ezt kutyakötelességünk közvetíteni. Ez az igazi tanulás. A többi csak magolás. Szülőként a gyerekeink felé is ezt kell közvetítenünk. Ezt a problémamegoldási mintázatot.  Ezt a megküzdési stratégiát. Segítségével ugyanis egy hullámhosszra tudunk kerülni, össze tudunk hangolódni a gyerekekkel kapcsolatban előálló helyzetekben is, és így könnyebben is kezeljük azokat.
Ezt közvetítjük kifelé is. Mi az otthonunkban „rendelünk”. Otthon fogadjuk azokat, akik segítségért hozzánk fordulnak. Ez azt is jelenti, hogy behallatszanak a gyerekhangok, ha olyan helyzet van még szagok is, és azt gondoljuk, hogy ez működik. Tudjuk, hogy ez kicsit furcsa működésnek tűnhet, de ezekkel a helyzetekkel meg tudtuk mutatni, hogyan lehet átfókuszálni, majd vissza, hogyan lehet egy-egy konfliktust megoldani, illetve kezelni.
Tehát mi így állunk ki, párként. Azáltal, hogy mutatunk egy képet, többre megyünk, mintha fogalmakat mondanánk, például hűség, barátság, megértés stb., mert ezek összetett dolgok, elvontak. Tanulni képekből, leképezésből és élményekből lehet.
Míg tehát egyikünk hallgatja kisgyerekes anyuka panaszait, a másik figyel a csatornára. Önöknek Zelka fog segíteni.
Tehát az anyuka így mesél:
– Úgy érzem, be vagyok zárva, gúzsba vagyok kötve. Egyszer annyira robbanásig feszültem, hogy majdnem falhoz vágtam azt a nyomorult kicsit. Megrázni már többször ráztam, és rá is ütöttem. Olyankor persze még rosszabbul érzem magam, futkos a hátamon a hideg saját magamtól. Legszívesebben feltépném az ajtót és elrohannék, kifutnék a világból.

Igen, látták, Zelka folyamatosan a mozgásra, a tapintásra utalt. A kismamák ugyanis könnyen kerülnek kinesztéziás üzemmódba, mert a gyerek két-három évig főleg ebben működik. Ölel, kapaszkodik, forog, totyog.
Ha egy ilyen anyukával akarunk érdemben szót érteni, akkor kinesztéziás modalitásban kérdezzük:
– Hogyan lehetne túllépni ezen a helyzeten? Hogyan tudná lehűteni az indulatait? Hogyan tudna közelebb kerülni a férjéhez? Milyen kellemes érintkezési pontok vannak párkapcsolatukban?
Tehát megmaradunk a mozgás, az érintés világában.

Sajnos a férj, aki egy másik világból érkezik, valószínűleg egy másik modalitásban is működik. Többnyire a vizuálisban:
– Nézd, olyan jó lenne, ha belátnád, nekem is megvannak a magam szempontjai. Ha most végignézünk a napomon, egy nagy fekete űrt látunk. Olyan sötét alakokkal kell megértetnem dolgokat, hogy el se tudod képzelni. De már látom az alagút végét. Pislákol a remény, mert úgy néz ki, észrevették, mit tudok valójában.

Zelka folyamatosan a szemére mutogatott. Ezzel azt is mutatta, mennyire más modalitásban jár a férfi, mint a nő, aki érintésre, ölelésre, odafordulásra vágyik.

Ezek egyébként viszonylag könnyű segíteni, hiszen ilyenkor például azt kérdezheti Zelka, aki eddig főleg a modalitásra figyelt, hogy:

– És az alagút végére hogyan jut el?
– Ez azt jelenti, hogy előléptetik?
– Hogyan tudja elkerülni azokat az alakokat?
– Mondja el, hogyan telt a mai napja!

Tehát szépen átcsúsztatja a férfit egy másik modalitásba. Már csak azért is érdemes a feleségébe, mert az anya nehezen tud kilépni a gyerekéből. Az ilyen beszélgetések ugyanis a mai magyar élettempó mellett otthon este hét tájban zajlanak, amikor a gyerek már különösen sok érintésre vágyik. Ha pedig mi akkor tudunk hatékonyan működni, ha ketten is figyelünk, akkor egy kimerült anyának is adjuk meg, hogy bennmaradhat saját modalitásában.
Tapasztalatunk szerint a férfinak is komoly nehézséget okoz az átállás egy olyan kinesztéziás világra, amiben a egy kisbaba a meghatározó.

Vegyünk egy olfaktorikus helyzetet:
– Utállak, a szagodat sem bírom, te büdös kurva – tör ki a férj.

Érezzük, ez nagyon mélyről jövő kitörés. A szaglás központja agyunk ősi területe, ezért a pszichológia számára csak nagyon nehezen közelíthető meg. ha igen, akkor a gusztációs csatornán tudunk valamiféle változást elérni.

– Könnyebben megnyugszik, ha iszik egy pohár vizet. – nyugtatjuk a férfit. – Lehet jó hideg, vagy inkább szobahőmérsékletű? Ott a vízgép, keverhet magának, amilyet szeretne. A kék gomb a jéghideg, a sárga a langyos. A pirossal forró vizet engedhet, ha valamilyen teát inna – térünk vissza lassan az illatok világába.
És tartunk otthon egy szép dobozban jó sok fajta teát. Odaadjuk a sértett hölgy kezébe, válasszon magának teát. Annyira el van foglalva, hogy szinte mechanikusan matatni kezd az illatos tasakok között. Így fókuszálunk át a jó illatra.

Amit tehát máris hazavihetnek – igazi konyha pszichológia – hogy figyelik, ki milyen modalitásban gondolkodik. Ha azt akarják jelezni, hogy elfogadják, érdemes abban a modalitásban válaszolni. Abban az értelemben is konyha pszichológia ez, hogy egyébként igyekezzünk úgy beszélni, mintha egy pompás vacsorát kínálnánk exkluzív étteremben. Használjunk beszédünkben az ízeket, színeket, szagokat, a forrót és a hideget, a halk muzsikát és a diszkrét csevegést. Idézzük fel szavainkban a damaszt tapintását, az ezüst hűvösét és a pohár csendülését, a jó bor gyöngyözését.

Ez mind Igen.

Mit nem?

Mondjunk nemet a tagadásra. Luciferre, a tagadás szellemére. Mellőzzük a nemet, a sohát, a senkit. És vegyük észre, a mindig, az örökké, a mindenki is valamiféle tagadás. Azt jelenti, a másik halmaz üres.
Ha valaki örökké veszekszik, azt jelenti, sohasem békés meg.
Ha mindenki azt mondja, tévedek, akkor senki sem állítja, hogy igazam van.
Az univerzálékat, az általánosításokat akkor is mellőzzük, ha látszólag állítások. Mert végeredményben képtelenségek és ezzel rámutatnak, hogy elsősorban destruktív érzelmi állapotban használjuk őket. ha figyelünk rájuk, könnyebben össze is tudjuk szedni magunkat.

Ez olyan tudás, amit most megtanítunk, amit haza vihet mindenki, és látni fogják, milyen döbbenetesen egyszerű és megdöbbentően hasznos eszközök ezek. Két nagyon egyszerű szabály van. Az egyik, hogy kerüljük a tagadást, a „nem”-eket. A másik pedig, ami az előzővel logikailag teljesen összefügg, hogy kerüljük az általános állításokat (például: mindig, örökké, sosem stb.).
Ha ezeket a szavakat a megfelelő nyelvi környezetbe tesszük, mindjárt világossá válik, mire is gondolok: „Állandóan engem molesztálsz, hogy vigyem le a szemetet, te sosem viszed le!”. Próbáljanak meg figyelni ezekre tudatosan, higgyék el, más szemüvegen át látják meg a világot.
Zelka most így fog beszélni. Látszólag könnyedén, de tudniuk kell, sokat gyakoroljuk. Ha mégis megszegi a szabályt, csettintsenek az ujjukkal.

Baktay Zelka:
Döntés, felelősség, gyávaság témakörben szeretnénk egy esetünket bemutatni önöknek. Egy olyan esetet, amelyben valamilyen szinten minden szereplőnek tudatosan változtatnia kellett az életén, hogy az élhető legyen. Ha ragaszkodtak volna úgynevezett önmagukhoz, személyi identitásukhoz, ha bátran kiálltak volna saját érzelmeik, vágyaik, álmaik mellett, akkor felelősen fel kellett volna vállalniuk, hogy oda a családi identitás. Más szóval, felrobban a család. Szétpukkan. Ott volt a kezükben a döntés.
Terápiás munkában az eset öt szereplőjével ismerkedtünk meg. Ezt most megpróbálom úgy bemutatni, hogy tagadások és univerzálék nélkül igyekszem elmondani, amit az esetről tudni kell, illetve tudni érdemes.
Közben figyeljenek, hogy nem használom-e véletlenül valamelyiket. Tehát tagadás és univerzálé! Nem használom-e véletlenül valamelyiket. Nem használom-e véletlenül valamelyiket.
Miklós segít Önöknek. /Miklós csettint a harmadik „Nem használom-e véletlenül valamelyiket” mondatnál. A közönség is bátortalanul csettegni kezd./
Igazuk van, a „Nem használom-e véletlenül valamelyiket.” Mondat helyett jobb úgy fogalmazni, „jelezzék, ha észreveszik, hogy használom valamelyiket”. Mit igen! Gyors sikerrel kecsegtetem önöket, csak csettegjenek!
A történet férfi szereplője keresett fel bennünket először, mondjuk így: érzelmileg „lelakott” állapotban. Elmesélte, van egy gyönyörű felesége, aki nagyon jó feleség. Van egy 13 éves lánya, egy 9 éves fia, egy szép házuk, rendezett életük, de ő négy hónappal azelőtt, hogy felkeresett bennünket, szerelmes lett valaki másba. Döntési helyzetben volt, egyszerre szeretett volna  felelősen dönteni, de gyávának is érezte magát a döntéshez. A feleség akkor még nem tudott a másik nőről. /Néhány bizonytalan csettegés/ Tehát fogalma sem volt a másik nő megjelenéséről. /Néhány határozottabb  csettegés, mert a közönség kezd Miklósra is figyelni, aki csetteg./ Helyesebben: „A felesége még úgy tudta, hűségesek egymáshoz.” Mit igen! Valamit azonban érzett, ezért keresgélni kezdett párkapcsolati terápiák után. Talált is egy terapeutát, akit fel is kerestek. A terapeuta azonban egy olyan megállapodást kötött velük, hogy ami elhangzik az egyéni beszélgetéseken, azt is mind beviszik a hármas beszélgetésekbe. /Néhány bizonytalan csettegés./  Mit igen! Az bekerülhet a hármas beszélgetésbe. A férj azonban szerette volna titokban tartani a másik nő létét, mert a döntéstől még nagyon messze állt, valamint azért, mert még látott esélyt arra, hogy a házasságukat megmentsék, és a családot egyben tartsák. Talán gyávaságból is. Ha itt egyáltalán van értelme ennek a minősítésnek.
Így aztán mélyen elhallgatta a terapeuta előtt a másik nőt. Persze ebben a helyzetben nem lehetett semmilyen eredményt elérni. /Csettegés, a közönség az egyszerű tagadásra kezd felfigyelni./  Mit igen! Így aztán csak kerülgették a forró kását. Kiherélték a terápiát. Más helyzetet kezdett tehát keresni a férfi, így, ebből a terápiás folyamatból jött el hozzánk kialvatlanul, karikás szemekkel, remegő kézzel.
A barátnő, a szerető szerette volna, ha összeköltöznek, sürgette a férfit, döntésre akarta vinni a helyzetet, amíg még vonzereje teljében van. A férfi átérezte a felelősségét, ami a szerető szemében gyávaságnak tűnt. Folyamatosan küzdött, támadott, nyomult. Kérlelt, könyörgött, fenyegetett, ölelt és szeretett. Mindent, vagy semmit! /csettegés/. Mit igen! Itt őt idéztem. Arra utaltam, mennyire elviszik a gondolkodást az univerzálék, végül is ezért figyelünk rájuk.
Tehát kialakult egy olyan helyzet, hogy a férfi kezdte azt érezni – egyébként tudni kell, hogy több vállalkozást is vitt egyszerre –, hogy akkor érez nyugalmat, ha végre hétvégén otthon, a családjával lehet. Ott pihenhet, a felesége eteti-itatja, amit azonban hiányolt ebben a kapcsolatban, az a szexuális vonzerő a felesége felé. Ekkorra már ők igen régen nem éltek /Rutinos csettegés/ házaséletet. Mit igen! inkább csak szülői és egzisztenciális funkcióban voltak együtt. Külön szobában aludtak, bár a szeretet meg volt közöttük.
Leültünk hát négyesben, mi ketten és a férj a barátnővel. Az élet úgy hozta, hogy a barátnő terhes lett. Szívesebben használom az áldott állapot kifejezést, de ebben az esetben ez a találó. Teherbe esett. Teherbe botlottak. Nehezen megoldható szituáció alakult ki. Az áldott állapot megkönnyítette volna a döntést, az élet, a magzat iránt érzett felelősség felbátorította volna a férfit. Csakhogy a körülmények nagyon megnehezítették a helyzetet. A barátnő természetesen azt látta kívülről, hogy a férfinek rosszul működik a házassága, ki akar belőle szállni stb. Tehát azt gondolta, hogy a feleség majd megoldja az életét, ő jóban lesz a gyerekekkel, és ő lesz a második feleség, és együtt majd nevelik a majd megszülető gyereket.
A férfi azonban valódi krízishelyzetben volt, egyéb körülményei is erősen romlottak. Túlvállalta magát, ezért cégei, projektjei sorvadozni kezdtek. A kapkodás és rohanás kimerítette őt is, vállalkozásait is.
Baktay Miklós:
Ha majd igazán kihegyeződik a fülük, fel fogják ismerni, hogy a jelenidejű igéknek is van egy univerzálé szerepe.
– Kapkodsz, rohansz, zizegsz.
Ez azt jelenti, állandóan kapkodsz, folyamatosan rohansz, mindig zizegsz.

Baktay Miklós: Most úgy motiváljuk önöket, hogy Zelka arra is figyel, ki az, aki már rutinosan csetteg. Azt jól kipécézi, mert igazából a történetre illene figyelni… /nevetés/.
Ültünk tehát négyesben, és kiraktuk táblán, mi is a helyzet. Ez azt jelenti, hogy egy sakktáblán, felhasználva a sakkfigurákat, kirakattuk a férfival a viszonyait, életének szereplőit behelyettesítve a figurákkal. A férfi volt a király, a feleség a királynő, a barátnő a másik királynő, a gyerekek a gyalogok stb. Ahogy a kérdések követték egymást egyre kínosabb kezdett lenni a dolog, a férfi ugyanis szépen kirakta maga köré a családjáét, a gyerekeket, a feleségét, de nem /túlságosan sokan csettegtek, nehezíteni kellett a feladatot/ tette fel a barátnőt. Szóval a barátnő, a másik királynő, talonban maradt. Kérdeztük, hova tenné, és akkor felrakta.

Baktay Zelka:
Ennek az volt az értelme, hogy amikor kirakta a férfi az ő „történetét” a táblára, akkor láthatóvá váltak a viszonyok, és ezzel kapcsolatban fel lehet tenni azokat a kérdéseket, amelyek a jövőre vonatkoznak. Így egy másik összefüggésben szemlélhetjük a helyzetet. A táblát nézve egészen érdekes az a kérdés is, hogy mi lesz aztán két év múlva, hogy melyik figura hol lesz vajon két-három év múlva. A bábuk mozgathatók és mindig /ketten-hárman csettintettek ötszázból/ visszatehetők az alaphelyzetbe. Megnéztük tehát ezeket a kérdéseket, jó sok zsebkendőt elhasználva. Közben „játszott” a férfi és a barátnő. Azzal búcsúztak el – ez egy pénteki napon volt – hogy hétfőn jönnek újra. Közben már a hétvégén telefonon közölték, hogy tovább beszélgettek ezekről a kérdésekről a jövővel és a babával kapcsolatban, és a barátnő úgy döntött, elveteteti a gyereket.
Történt tehát, hogy a férfi elmondta feleségének viszonyát. Rászánta magát, és ezzel már döntött, fel is felvállalta a felelősséget. A mi dolgunk ezután az volt, hogy megnézzük: Hogyan jövünk ki jobban ebből a helyzetből, mint ahogy belementünk?  Mindenek előtt a bűntudatukat kellett csökkenteni. A férfiét azért, mert csak most döntött, mert rühellte a felelősséget, mert gyáván viselkedett és főleg, mert megcsalta a felségét. A nőét azért, mert hagyta idáig jutni a házasságukat.
A következő lépés tehát az volt, hogy kezdtük lenni a terhet a történet szereplőiről. A múlt terhét, hogy bátran viselhessék a döntés és felelősség súlyát. Mi több, hogy egyáltalán a feleség is döntési helyzetbe kerülhessen. Elhívtuk hát a feleséget is a férfival. A feleség végre meglátta milyen helyzetben vannak, miért ment olyan nehezen a másik terápia, milyen helyzetben van a férfi, és hogy milyen helyzetben az abortusz gondolatával a másik nő. Mindent /öten-hatan csettintettek/ megtudott, az aktuális történésekről. Szóval nagyrészt képbe jött. Belelátott tehát a másik nő döntésébe, abba is, abortusz van kilátásban, de ez egy folyamat, amelynek a kimenetele jelen pillanatban kérdéses, illetve bizonytalan.

Baktay Miklós:
A nemeket már tudják hozzám kötni, mert vezényeltem rájuk csettegést. Most figyeljenek az univerzálékra is!
Tehát: Az előadás elején elmondtunk egy szlogent: Itt van egy helyzet, hogyan jöjjünk ki belőle jobban, mint ahogy belekerültünk? Vagyis itt van ez a nehéz helyzet, és nekünk nem /tömeges csettegés/ az a dolgunk, hogy kétségbeessünk. Szóval az a dolgunk, hogy magabiztosan nyugodtak maradjunk. Az a dolgunk, hogy azt megnézzük, hogyan tegyük rendbe ezt a helyzetet. Ott vannak tehát együtt férj és feleség. A feleség csinos, s noha idősebb a szeretőnél, mondjuk ki, jobb nő. S ahogyan a történetet fogadta, kiderült, jó ember is, ha egyáltalán szabad ilyen kategóriát megfogalmaznunk. Ezekben a helyzetekben arra szoktuk kérni a párokat, idézzenek fel olyan történéseket, amelyek azt mutatják, bizonyos helyzetekben kapcsolatuk jól működött a kapcsolatuk. Gyűjtsék össze életük arany pillanatait. Készítsenek egy „fényképalbumot” ezekből a történésekből, emlékképekből. Természetesen mi segítünk gyengéd érintéseket, kecses mozdulatokat, bódító illatokat, finom ízeket, lágy fuvallatokat rendelni a a fényes, színes, tértölelő képekhez, melyeket szépen be is keretezünk.
Gyakran használunk kiindulásként valódi fényképeket is. Ezt tettük most is. A következő alkalomra hoztak olyan családi fotókat, amelyek bennük szép emlékeket ébresztettek. Míg ezek köré egyikünkkel arany pillanatokat szőttek, másikunk keresni kezdte a kulcstörténetet. Úgy, ahogy itt egyik fülükkel a történetet figyelik, másikkal azt, mondunk-e univerzálékat, tagadunk-e.
Mit gondolnak, mit vettünk észre? Mi jelent meg ezeken a képeken, ami miatt a férj végül eltávolodott a feleségtől?
Hallgató 1:
Szerintem a feleség túlságosan a gyerekeire koncentrál, és nem /Zelka és Miklós csettegnek, a közönség meglepett/ figyel eléggé a férjére.
Hallgató 2:
Unalmas az idill.
Hallgató 3:
Anyós-após miatt.
Hallgató 4:
Külön-külön szerepelnek a képeken.
Baktay Miklós:
Volt a képek között egy olyan kép, ahol négyesben vannak, egymás mellett anya és lánya. Behívtuk a saját gyermekünket, az ötéves Petykát és megkérdeztük, szerinte kik vannak a képen. – Ez itt a néni, – mutatott a jelen lévő felségre – ez meg a testvére.
Amikor megkérdeztük ki a nővér és ki a húg, azt mondta, hogy a lány (a 13 éves kislány) a nővér, és a nő (a feleség) a húg. Ezen a képen még a hajuk is teljesen /Zelka és még egy hölgy csetteg/ egyforma volt, egyforma ruhában voltak, vagyis nagyon „egyformák” voltak, anya és lánya.
Úgy intéztük, láthassuk őket együtt. Egy edzőteremben találkoztunk velük „véletlenül”. Feltűnt, hogy még a hanghordozásuk is nagyon hasonlít. Szinte mindenben egyformák voltak. /Zelka és ugyanaz a hölgy egy hölgy csetteg/  Szinte. Ha a mi Petyka fiunk többet tudott volna testvérviszonyokról, valószínűleg ikreknek mondta volna őket. És itt van a történet kulcsa.
Miért ez a kulcs? Részben azért, mert sok benne az igazság, részben azért, mert ezzel a magyarázattal remekül lehetett csökkenteni a bűntudatot. Ezáltal megkönnyíthettük a feleség számára is a döntést, beláthatóvá tettük számára saját felelősségét, főként pedig a körülményeket, amik viselkedésüket meghatározták. Ez a felismerés közelebb segített a kulcskérdés feltevéséhez: Hogyan jövünk ki jobban ebből a helyzetből, mint ahogy belementünk?

Az történt tehát, hogy az apa elkezdte meglátni a lányában a nőt. Kamaszlányos apukák ezen minden /többen csettegnek/ esetben keresztülmennek. Igen. Törvényszerűen keresztülmennek. A popsi puszilgató, ölelkező, odabújós korszakot, egy távolodó, távolságtartó korszak váltja fel.
Baktay Miklós:
Kérem szépen a hölgyet ott, jöjjön ki a színpadra.
Baktay Zelka:
Nagyon fontos még az is, hogy a férfi a feleségét nagyra értékelte, és a történetben végig csak jót /szórványos csettintés, Miklós már Kingára figyel/ mondott róla. Igen. többnyire jót mondott róla. Még akkor is, mikor a szerelem fellobbant benne a másik nő iránt. A barátnővel kapcsolatban pedig annyit megfogalmazott legfontosabb attribútumként, hogy nagyon jó megölelni, jó mellette felkelni.
Baktay Miklós:
Figyelik csettegés közben a kinesztéziás modalitást? /moraj/ Ölelés, bújás, felkelés!
Közben megérkezett az a hölgy, aki különösen jól tud figyelni a tagadásra. Szabad a nevét?
– Kinga.
– Ön szerint könnyű úgy beszélni, ahogy Zelka?
– Nem. /nevetés/
– Sikerült minden nemet elkapnia?
– Nem. /nevetés/
– Felfigyelt arra, hogy az előbb univerzálét mondtam?
– Nem. /nevetés/
– Szép hölgyek könnyen mondanak nemet. Főleg, ha okosak is. Ön figyelt a legjobban a feladatra. A történetet azért tudta követni?
– Igen, persze.
– És a feladatból is tud tanulni?
– Igen.
– Érzi, milyen jó igenre hangolódni?
– Igen.
– Köszönöm szépen Kinga. Ugye a helyéről jobban tud figyelni?
– Igen.

Eddig tudálékoskodtunk, de most jönne a lényeg. Adott az apa, akinek egy gátlása alakult ki a feleségével szemben a kamasz lánya miatt.
Ez teljesen törvényszerűen, mondhatni sorsszerűen alakult így. Gondoljuk csak meg! Mennyire elítélnénk azt az apát, aki mondjuk elkezdené nézegetni a lány barátnőjét. Sőt, célozgatna rá, milyen jó kis nő egyik, milyen lehet az ágyban a másik, érdeklődne, szűz-e még a harmadik. Ugyanakkor természetesen tudattalanul vagy tudatosan észreveszi, hogy bizony csinos lányok ezek. Alkatukban, viselkedésben hasonlítanak is azokra, akikre először nézett „úgy” akiknél először gondolt „arra”. Tudva, tudattalanul, akarva, karatlanul, rájuk is kiterjesztette az incesztus-tabut. Csakhogy ebbe a csoportba belekerült saját felesége is. Univerzálét alkotott. Figyeljen Kinga! Mindenki tabu, aki hasonlít a lányomhoz! Senkihez sem nyúlhatok, aki nem más! /csettegés/. Igen, mi is ilyen örömmel csettintettünk, amikor rájöttünk erre.
Ez történt.
De mi lesz ezután? Fog tudni ölelkezni a feleségével újra? Szívesen fog vele ágyba bújni ezután? És nem /csettegés/ utolsó sorban… Igen, fontos pozícióban ott van egy elhagyott szerető, egy abortusz is. E kettő között toporog a férfi. A gátlása, ami a lányával kapcsolatban kialakult, egy védelmi mechanizmus működésének az eredménye annak érdekében, hogy meg tudja őrizni a jó viszonyt a lányával. Döntésképtelenségének /szórványos csettegés/ fő érve a gyerekei jelenléte. Apai felelőssége. Amit szerelme gyávaságként interpretál.
No de mi a teendő?
Hallgató 5:
Anya menjen el a fodrászhoz.
Baktay Miklós:
Remek jó megoldás: Anya menjen el a fodrászhoz. Ez egy szemléletbeli dolog. Tekintsük a családot most mint rendszert. Eléggé kínos a helyzet, ő egy megcsalt feleség, a történet – mondjuk ki – ocsmány, és akkor még ő menjen el fodrászhoz… Erre még azt is kérjük tőle: Menjen ő fodrászhoz! Váltson identitást!
A megoldás nagyon jó. Anyában elő kell készíteni a döntést, hogy a család iránti felelősség érdekében vetkőzze le gyávaságát, változzon bátran, változtassa identitását. Csakhogy ő most nagyon ragaszkodik az identitásához. Mint az életéhez. Sokan előbb dobják el az életüket, minthogy feladják identitásukat. A haj pedig az önazonosság egyik legfontosabb kifejezője. Engem kevés híján kirúgattak a gimnáziumból hosszú hajam miatt. Most rövid a hajam, tehát változott az identitásom. De akkor a sorsomat kockáztattam hosszú hajamért. Más szóval azért, mert bizonytalan voltam magamban. Ahogy a megcsalt feleség is azért ragaszkodik foggal-körömmel „önmagához”, mert így tudja elnyomni saját bűntudatát. Ebben persze segít neki környezeti is, mert sajnálják, olyasmiket mondanak neki
– Te egy angyal vagy, az a szörnyeteg egy szoknyáért hagyott el!
Figyeljenek! Univerzálé!
– A legjobb családanya vagy, akit valaha láttam, nem is értem, az a szemét alak hogy tehet ilyet!
Figyeljenek! Univerzálé és tagadás!
– Minden percedet a családodra áldoztad, az a rongy alak pedig képes mindezt félredobni. Neki aztán semmi se szent!
Figyeljenek! Univerzálék és tagadások sora! Ismerős?
Nézzünk még megoldásokat!

Hallgató 6:
A kislány menjen el fodrászhoz. Vagyis ő kezdjen a kortársaihoz „igazodva” öltözködni, szépítkezni, kezdje meg a leválást a szüleiről. Lázadjon „normális” kamaszlányként.
Baktay Zelka:
Fontos szempont ra hívta fel a figyelmet. El kell mondani, hogy a kislány jó kamasz volt. Nem /harsány csettegés/ feszegette túlságosan a család normakereteit. A viharos-botrányos kamaszkor helyett egy a család szokásaihoz, a családi fészekhez ragaszkodó, viszonylag nyugodt kamaszos viselkedést mutatott. Mondhatni rendes, jó gyerek volt.

Hallgató 7:
Nekem nincsen még gyerekem, /harsány csettegés/ és el sem tudom képzelni, /harsány csettegés/ hogy ha én ilyen helyzetbe kerülnék, hogyan oldanám meg. De abban biztos vagyok, hogy nem az én, /harsány csettegés/ és nem lányom /harsány csettegés/ problémáját kell megoldanom, hanem a férj problémáját. /harsány csettegés/ Ez az ő problémája. Menjen el ő fodrászhoz! Ő nem találja a helyét! /folyamatos harsány csettegés/
Baktay Zelka:
Mi ennek a férfinak a problémája?
Hallgató 7:
Nem tudom, ehhez még én…/harsány csettegés/
Baktay Zelka:
Fontos látni, hogy ez a férfi jól működött. Az a férfi működik jól, aki nem /szórványos csettegés/ gerjed szexuálisan a kamaszlányára. Bocsánat, de talán így érthető. És itt jön képbe a felesége, aki megszólalásig hasonlít a lányára.
Hallgató 8:
Azt gondolom, ennek az apának meg kellene ismernie a lányát, nem csak fizikálisan, /harsány csettegés/ hanem meg kellene ismernie, hogy ez a lány nem a felesége…/harsány csettegés/
Baktay Miklós:
Jó, de álljunk meg egy pillanatra. Tudjuk, hogy kellene! Jól kellene élniük, szeretni kellene egymást, tisztességesnek kellene lenni, hűségesnek kellene lenni stb. kellene! Erre a „kellene” szóra is jelezni kellene. Az angolszász kultúrában csettegnek is. Vágyvezérelt gondolkodásnak hívják. Wishful thinking. Wunschgedanke.
Persze, tudjuk, mi lenne a jó, hogy mit kellene. Tehát most hagyjuk azt, hogy mit kellene… Azt nézzük, mit igen! Hogyan?
A morál ezeken túlmutató kérdés. Azt keressük meg, hogyan jöhet ki a férj és a család ebből a helyzetből. Hogyan jövünk ki jobban ebből a helyzetből, mint ahogy belementünk?
Baktay Zelka:
A férfi mesélt egy történetet kicsivel az előttről, hogy mi a fényképeket megkaptuk volna tőle. Igen. A férfi mesélt egy történetet, ami mostanában esett meg velük. Azt mesélte, hogy a felesége ült odafenn, lépcső tetején – kétszintes házban laknak –, és ő azt hitte, a lánya. Úgy is szólt hozzá. Ez csak azért ennyire fontos, hogy lássák önök is, anya és lánya mennyire hasonlítanak, ugyanaz a frizura, egyforma ruha stb. /csettegés/ Igen. Megtévesztésig hasonló frizura, egymás ruháját hordják, stb.
Nagyon fontos tudni, hogy van egyéni felelősségünk a párkapcsolatban, de azok miatt a tényezők miatt, amelyek rajtunk kívülállók, amik megtörténnek, azok miatt ne kelljen /nincs csettegés, csend, a bűntudat alóli feloldozás általános igény/ nekünk bűntudatot érezni. És ha látjuk, hogy ami velünk történt, az külső történés, akkor nézhetünk rá a problémára megváltoztatható dologként. Feladatunknak érezhetjük az adott körülmény megváltoztatását.
Ha viszont úgy érzem, szemét alak vagyok, mert nem /nincs csettegés, csend/ a feleségemre gerjedek, hanem valaki másra, akkor velem van baj. Ez más kérdés.

Hallgató 9:
Meg kellene oldani, hogy a kislány kortárscsoportját és a szülők kortársi csoportját össze kellene hozni, így mindenki láthatná, kinek-kinek hol a helye.

Baktay Miklós:
Ez egy kreatív megoldás lenne. Professzionális megfogalmazás. A feladat most az lenne, hogy hogyan oldjuk fel a problémát. Hogy mit tegyünk, ha már látjuk a problémát. Elítéltük a férfit, elküldtük a nőt a fodrászhoz. De mit tegyünk? Vagyis. Mit igen?

Hallgató 10:
Miért nem /szórványos csettegés/ mennek el ketten valahová két hétre?

Hallgató 11 /erős, folyamatos, szinte taps szerű csettegést idéz elő/:
Nem értem mi a probléma. Más hasonló helyzetekben, ha a férfi megcsalja a feleségét, mindig ez a probléma? Én ezt nem fogadom el! Nekem ez egy kicsit erőltetett már ne haragudjon!

Baktay Miklós:
Nem, nem, nem mindig. /nevetés/ Emlékeznek, mit mondott Csernus doktor, amikor hatalmas tapsot kapott? Egykor égtünk – mondta. Ez most bekövetkezett. Egy óra van /a faliórára mutat/ be kell fejeznünk, és erre itt égünk. Majd mi is elmondhatjuk: Egykor égtünk.
Mert mire ment ki a dolog? Hogy kiirtsuk a mindigeket, az örökkéket stb., és azért mutatjuk ezt az egy esetet, mert ez egy eset. Nem minden eset. Egy eset. Kreatívnak kell lenni ahhoz, hogy egy-egy esetben megtaláljuk a kulcsot, az okot és a jó szándékot, ha van.
Hallgató 12:
Ha érzelmileg felnőtt a házaspár, akkor ezeket a felmerülő problémákat esetleg meg is beszélhették volna. A fodrászatot, az egyebeket elmondhatta volna férj. Azt gondolom, hogy az igényeiket meg lehetett volna osztani egymással.
Baktay Miklós:
Egyetértünk önnel, bár a felnőttség fogalma számomra homályos, bevallom. Inkább úgy fogalmaznék, a családban mint rendszerben, felnőtt módon akkor lehet a problémákat megbeszélni, ha tudatosítjuk őket. A felelős döntés feltétele, hogy a probléma, a dilemma tudati szintre kerüljön. De ez a mi esetünkben nem /csend/ így volt. segíteni kellett. Igazából ezt akartuk megmutatni. Mi a megoldás. Az a család egyéni kreativitásának függvénye. Mi annyiben segíthetünk, hogy segítünk kialakítani egy közös jövőképet, ami kihúzhatja őket a kátyúból. Lebegve hagyjuk tehát a megoldást, mert nem /csend/ az a fontos, hogy mi mit mondunk, hanem az, hogy a család mit talál meg. És az lesz a jó megoldás.
Hallgató 13:
Azt gondolom, az anyámnak is lett volna feladata ezzel a helyzettel, hogy ne /csend/ a saját képére „igazítsa” a lányt.
Baktay Miklós:
Igen, kellett volna.
Hallgató 14:
Én tudom, hogy ezek mélylélektani dolgok. De talán éppen ezért van szükség ezekben az esetekben ténylegesen terápiára.
Baktay Miklós:
Ez az, amire azt mondjuk, hogy nem /csend/ tudjuk, de tesszük. Itt a végén csak annyit szeretnék elmondani, hogy biztosan látták, mennyire igyekszünk kerülni a negatív kommunikációt, mennyire figyeltünk saját testbeszédünkre, de még így sok-sok ösztönös dolog került ide. És ez működik a hétköznapokban is.
A fenti eset megoldása? Mi is elküldtük őket két hétre, mi is elküldtük őket fodrászhoz, de az igazi megoldás, ami ezek után jön, az az ő megoldásuk lesz. És az is lett.

***

Nagyjából ez történt az előadáson. Az esetet egyébként részletesebben és kreatív megoldással együtt leírtuk könyvünkben, amely a Saxum kiadónál, az Élet dolgai sorozatban jelent meg.
Az olvasó annyiban előnyben van a hallgatóval szemben, hogy módjában áll úgy is végigolvasni a történetet, hogy a feladatokra figyel, és úgy is, hogy a történetre. Most azonban arra kérjük, élje át azt is, amit a hallgató. Próbálja meg felidézni a történetet és a történteket. Az estet és az eseményeket, a tagadásokat, a modalitásokat, az univerzálékat. Ez azért érdekes, mert így tudja nagyjából beleélni magát a párkapcsolati terapeuta helyzetébe.
És még inkább bele tudja magát élni ebbe a helyzetbe, ha elkezd figyelni a hétköznapi párbeszédekre. Sajátos élmény lesz, annyit mondhatunk. Sajátos élmény lesz, ha sajátjára is figyelni kezd. Eredményt majd azzal ér el, ha rá is kérdez: Mit igen?

Lelki érintések

Közzétéve Szerző:

Részlet az Eseteink c. könyvből

A ritmus hasonló az ölelés-elengedés ritmusához. A kicsi gyerek időről időre bújik, ölelést, gyengédséget kér, azután megint eltávolodik, kipróbálja magát, kipróbál valamit.

EseteinkAz a gyerek, aki nem kap figyelmet, úgy viselkedik, mint aki nem kap elég ölelést. Csakhogy a nagyobb gyerek már az intellektuális figyelemfelkeltés módszerével él. Például Sanya.

Ötéves korára kitanulta a kérdezésnek azt a módját, amellyel magára tudja vonni entellektüell szülei figyelmét. Persze, sok egyéb módszert is kitalált: a gyermek-balesetin már hiányolták, ha kihagyott egy vasárnapi ügyeletet, a húga legszívesebben egy ágy alatt töltötte napjait, a játszótéren pedig olyasféle rezignációval kezdtek pakolni a szülők Sanya jöttekor, mint amikor a nagy setét felhők kövér cseppeket kezdenek potyogtatni. Mindez nem zavarta Sanya szüleit, akik útját állták a menekülő szülőtársaknak és komoly beszélgetéseket kezdeményeztek. Nagypolitikáról, helyi ügyekről és művészfilmekről. Közben ugyanazokat a jeleket látták szülőtársaikon, amiket Sanyán már megszoktak: tekintetük folyamatosan cirkált, féltve nézték gyermeküket, különösen, ha Sanya közelített hozzájuk. Sanya tekintete pedig két dolog között villogott: szülei és áldozata között. Akkor lökött vagy ütött, amikor szülei nem figyeltek. A másik gyerek szülei ebből a szempontból elhanyagolhatók voltak. A maximális figyelmet ugyanis úgy kapta, hogy a felüvöltő áldozat magára vonta saját szülőjének figyelmét, így Sanya teljesen visszaszerezhette anyukáját és apukáját.

Szülei kérdése rendszerint a helyzetből adódott:

– Mi történt?

Ekkor Sanya előadott valamit, amit szülei maximálisan figyeltek, hiszen közben az áldozat és annak vigasztalója egyértelmű jeleit adták annak, hogy Sanya a hibás. Sanyanyuka azonban joggal állíthatta, ő nem látott semmit, nem érti, mi történt. Nagy odaadással tovább kérdezgette tehát fiacskáját, kedvesen, de objektív hangnemben, mert azért prejudikálni sem szabad. Közben a másik szülő igyekezett elmenekülni a lehetetlen helyzetből, mert ugye, Sanyanyuka objektív volt és nyitott, csak éppen nem látta mi történt, azt meg mégiscsak kellemetlen kimondani, hogy Sanya egy sunyi görény.

Sokáig működött ez így, csak hát lassan magára maradt a Sanyacsalád. Ekkor változatott stratégiát Sanya. Kicsire nem adunk alapon most már a beszélgető felnőttekhez lépett oda és feltett egy-egy mesteri kérdést:

– Ha ezer után is van szám, akkor melyik szám után nincsen több?

– Minek a leve a víz?

Ezzel aztán két legyet ütött egy csapásra:

Saját szülei vele kezdtek foglalkozni, a többi szülőnek pedig elismerően nyugtáznia kellett, mennyire értelmes gyerek ez a Sanya. Intellektualizálta tehát a dolgot, ugyanazt kezdte, amit szülei tettek, amikor határozott keretek helyett mindent megbeszéltek vele. Úgy keltett figyelmet, ahogyan azt szülei folyamatosan megvonták tőle. Így azután mindenkinek igaza lett: Sanya szülei joggal állították, íme, milyen okos a fiunk, nagyon jól neveltük, a többi szülő pedig joggal látta Sanyában azt az időzített bombát, akiben a szabálykövetés csírája sem ült el, ezért iskolás jövője a “nagyon értelmes gyerek, DE” mondattal írható le nagyjából tizenhatéves koráig, amikor már a törvénytisztelet kérdése is élénken felmerül majd…