Könyvek kategória bejegyzései

A panaszkodás kényszere

Közzétéve Szerző:

Kényszerek fogságábanRészlet a Kényszerek fogságában – A panaszkodó ember című Mesterkurzus előadásból

A mai előadáson úgy alkotunk feleségemmel és munkatársammal, Zelkával egy egészet, hogy a kamera és a kivetítő segítségével ő lesz az Önök szeme. Ez fontos, hiszen a nonverbális kommunikáción van a hangsúly. Én csak beszélek, de hogy mit mondok, azt Zelka segítségével értik meg igazán. A mai téma, a panaszkodás, engem nagyon megmozgatott. Szinte analízisbe terelt. Most tudtam, mertem először megfogalmazni magamnak, hogy gyűlöltem a nagyanyámat. Írtam egy mesekönyvet, a Pánó meséket. Központi figurája egy kedves nagyi, aki szeretettel figyel a rosszalkodó unokájára. Így, erre az előadásra készülve jöttem rá: a mesekönyvben azt dolgoztam fel, hogy néhai nagymamám, ennek tökéletes ellentéte volt. Emlékeimben rettenetesen önző, gyűlölködő, állandóan panaszkodó teremtésként él. Pucikának szólítottuk. Óvoda, iskola után édesanyám felvitt hozzá és én két-három óra hosszat ott tengtem-lengtem egy kispolgári lakásban, ami tele volt tilalmakkal. Miközben édesanyám „elvégzett”, azaz elrakodta a bevásárolt holmit, kitakarított, elmosogatott, Pucikából áradt a panasz. Rám senki sem figyelt, csak ha megpróbáltam tenni valamit, ha hozzányúltam valamihez, akkor jött egy tiltás. Ennek ellenére sikerült átszúrni az ujjam a varrógéppel, kevés híján kizuhanni a másodikról és egészen beszorulni az ágy alá. Többnyire a „csokis fiókban” keresgéltem, ahol dohos kekszeket tartottak, mert az újakat eldugták, a régieket meg odatették, hogy ez majd jó lesz a Mikinek. És én elfoglaltam magam ezekkel, kekszeket mártogattam szörpbe meg ilyesmi. Most, hogy az előadásra készültem, rájöttem, pocakomat nagyrészt annak köszönhetem, hogy kialakítottam akkoriban egy stratégiát: ha velem nem foglalkoznak, akkor én valami kajafélével foglalom le magam. A másik elfoglaltságom az volt, hogy döbbenten néztem Pucikát, miről is beszél. Édesanyám elég jól tudta követni. Volt Pucikának egy orvosi lexikonja, amiből betűrendben produkálta a különféle betegségeket. Hetvenhét éves korára eljutott az övsömörig. Így tudta folyamatosan fenntartani édesanyám figyelmét, azaz folyamatosan elterelni rólam a figyelmet. Legjobban azt utáltam, hogy állandóan szellentett. Csak nem illett észrevenni. Bezzeg, ha én eresztettem el egyet más jelenlétében, azonnal rám szóltak, feddőleg, hogy csak szégyelljem magam az idegen jelenlétében.

Mostani külső megjelenésem tehát nagyban köszönhető az akkori tartós élményemnek és elfoglaltságomnak, annak, hogy kínomban és unalmamban ettem vacak dolgokat. Ám szintén ennek az élménynek köszönhető, hogy egyáltalán itt vagyok. Ott, Pucikánál tanultam meg kritikusan és kívülről figyelni. És persze otthon. A kritikus figyelem ugyanis onnan is van, hogy amikor végre elmentünk Pucikától, akkor apám otthon várt minket és feltette a naiv kérdést:

– Hol voltatok?
– Anyánál voltunk, tudod.
– És panaszkodott?
– Panaszkodott.
– A vén dög.

Én figyeltem ezeket a kérdéseket. Miért kérdezi apám, amit úgyis tud. Azt is érdekesnek tartottam, mit lehet válaszolni arra, hogy „megjöttél?” Azt hogy nem? Mindenesetre ezek a kérdések fókuszálták a figyelmemet. Arra gondoltam, hogy itt van ez a tekintélyes korú, tiszteletreméltó néni. Pucika. Apám meg itthon röhög rajta. Kérdezi, hol tart a Pucika az orvosi könyvben?

Így kérdőjeleződött meg számomra egészen kicsi koromban a tekintély tisztelete, az orvostudomány tisztelete és a könyvek tisztelete. Egy életre szóló programot adott Pucika panaszkodása. És azt az attitűdöt, hogy képes legyek kívülről figyelni azt a helyzetet, amiben vagyok.

Amikor terapeutaként dolgozom, akkor ugyan magam is transzban vagyok, akárcsak az, akivel dolgozom, ám belsőbb énem figyel, szinte kívülről szemléli, mi történik. Mindenkinél van egy ilyen „éber belső figyelő”, ezért nem lehet a hipnózisban levőt a kútba ugrasztani, mert valami más is figyel belül. Van egy folyamatosan égő vészvilágítás, mint ami a mozikban mutatja a menekülési útvonalat. Ez is valószínűleg külön, független áramforrásról működik, hogy vész esetén is rendelkezésre álljon. Valami pislákoló tartalék-tudat, lehet, hogy ugyanaz, ami a halálon túli élményekről számol be. Ez fejlődött ki és erősödött meg bennem korán. Ezt a képességemet köszönhetem a panaszkodó nagyanyámnak.

Ezért érdekes számomra a panaszkodó ember. A panaszkodás egyik fajtája a dominancia, a státusz kifejezése. Van nekünk egy fogorvosunk, kiváló szakember, kedves és művelt. Neki a panasz a büszkélkedés módja:

– Jaj, menni kell Németországba, mert a férjem kapta azt a kitüntetést, de a gyereket hogy vegyem ki az iskolából addig, meg menni kéne az egyik képviselő gyerekének a születésnapjára, de a gyerek nem akar menni, én is inkább mennék a Balatonra, ott is rumli van, bővítik a házat, tudjátok, milyenek a kőművesek…
Közöl egy sor státuszt: háza van a Balatonon, amit bővít, képviselők vendége, a férje kitüntetést kapott.
Ahogy azonban az előadás elején elmondtam, a nonverbális tartalom dominál. Igaz, elmond néhány jó hírt, ám hat a negatív vegetatív mintázat. Mintha valami nagy tragédia lenne. És tudják, mi van? Ő tényleg úgy is éli meg. Attól, hogy jól megy neki, attól ő még szenvedhet. Attól, hogy valaki sikeres vagy gazdag, még szoronghat. A szegény kevésbé szorong, a gazdag jobban. Mindegy mitől szorong valaki. A szorongás megéli.

Pucika figyelmet akart, azért panaszkodott, de attól még nagyon rosszul érezte magát. Mélyen átélte panaszait.

Hát akkor mi a jó a panaszkodásban? Mégis miért panaszkodnak az emberek?

Kis ironikus kitérővel mondhatjuk, Pucika megtanította édesanyámat az élet zokszó nélküli elfogadására. Édesanyám jól ki lett képezve – ő nem panaszkodik. Soha nem is panaszkodott. És nem szellentett. Panasz- és szellentésmentes életet rendezett be magának, aminek az lett az eredménye, hogy folyamatosan fogyasztotta szintén nem panaszkodó és nem szellentő férjeit, akik sorban haltak a panasz- és szellentésmentes lakásban. És ezt én is megtanultam anyámtól, én sem panaszkodom. El is hatalmasodott rajtam életem során több olyan betegség, amit idejében könnyen kezelhettek volna, de én szépen megvártam a mentőt.

A panaszkodásról tehát kimondhatjuk, hogy az ellentéte nem jó.

Visszatérhetünk tehát a kérdéshez: Mi a jó a panaszkodásban? Mégis miért panaszkodnak az emberek?
Ha megtaláljuk, a jót a panaszkodásban, akkor már tudunk bánni vele, tudunk vele valamit kezdeni. Akár azokat az erőforrásokat is megtalálhatjuk, melyek a javunkra fordíthatják a panaszkodást.
Ezügyben első teendőnk ölbe tett kézzel ülni. Így várjuk, hogy kiderüljön, mi a jó a panaszkodásban.
Kérem, üljenek tenyerüket a combjukra helyezve. Érezhetik, jelentős izom…

A horkolás – Hogyan szabaduljunk meg tőle…

Közzétéve Szerző:

Részlet Horkolás című könyvükből

Anyu tudta

HorkolásA kisbabák sok mindent megváltoztatnak szüleik életében. Attól a naptól kezdve, amelyen a pár tudomást szerez jövendő gyermeke létezéséről, készülődni kezd, várandósságuk végén pedig nemcsak kisbaba, de anya és apa is születik. Éva és Tamás története kapcsán láttad, hogyan értelmeződtek át a férfi addig biztonságot és családi meleget megtestesítő éjszakai hangjai Gergő gyenge kis babasóhajait elnyomó, zavaró horkolássá.

Pedig Gergő talán a világon sem volna most, ha Tamás nem horkol már az első közös éjszakán éppen úgy, ahogy Éva édesapja is tette egykoron minden éjjel. Olyan sok volt a párhuzam Éva és Tamás élete és Éva szüleinek kapcsolata között, hogy az már bíztatónak látszott. Hiszen Éva is volt kisbaba, bizonyára hozzá is kelni kellett édesanyjának, hogy megetesse, megitassa, megvigasztalja. Vajon ő meghallotta lánya gyenge kis babasóhajait férje horkolása közben. Hogyan csinálta? Mi volt a trükkje? Mi segített neki? Miután Tamás és Éva néhányszor gyakorolták egymáson a képességlopást. Arra kértem őket, hívják el Éva édesanyját, és próbálják az ő tudását felhasználni saját problémájuk kezeléséhez. Mondanom sem kell, hogy kiváló eredménnyel dolgoztak. Olyan kitartósan faggatták Éva mamáját, hogy sikerült minden megtudniuk tőle, amire szükségük volt.

– Anyus, ugye amikor én születtem, apus már akkor is horkolt?

– Hát persze, mindig is horkolt, már tizenéves korában is.

– És amikor velem hazajöttél a kórházból, az hogyan volt?

– Nagyon örült neked. Körbehordozott a lakásban, mindent megmutogatott, és nagy hangon magyarázta, hogy ez itt az te otthonod, és mi vagyunk a te szüleid, és hogy meglátod, milyen jó lesz majd hármasban meg ilyenek.

– Ez már a Főutcában volt?

– Igen, akkor költözünk oda nagyanyádéktól, amikor az ötödik hónapban voltam veled. Apád boldog volt, hogy a magunk urai leszünk, mire megérkezel.

– És akkor már megvolt az én rácsos kiságyam?

– Persze kicsim.

– És éjszaka hogyan aludtunk?

– Nagyon jól. Te már a kórházban hozzászoktál mindenféle zajokhoz. Iszonyúan tudtak üvölteni a kisbabák. Az egyik rákezdte, a többi meg felébredt rá, és azok is bömböltek sorban. Nem is értettem, hogyan tudtál olyan édesen aludni abban a nagy gyereksírásban. Csak akkor ébredtél fel, amikor éhes vagy szomjas voltál. Mert igencsak meleg nyár volt.

– És te meghallottad, hogy én felébredtem?

– Persze, hogy meghallottam. Csak egyet fordultál, és már ki is pattant a szemem és néztem, mi van veled.

– Akkor is, amikor aludtál?

– Világos, mint a nap. Eszemben sem volt kivárni, hogy sírni kezdjél, mert akkor sokkal nehezebben aludtál vissza. Ha meg idejében megciciztettelek, szinte fel sem ébredtél, csak nyitottad a szádat, és már szopiztál is. Álmodban is meg lehetett etetni.

– De azt mondtad, hogy apus horkolt.

– Persze, hogy horkolt, mondtam, hogy ő mindig is horkolt. Már kamaszkorában is.

– Hangosan?

– Miért, szerinted tudott ő halkan horkolni?

– Nem. De akkor hogyan hallottál meg engem?

– Hát csak úgy meghallottalak.

– És apus horkolása nem zavart?

– Nem.

– Sohasem?

– Talán az első éjszaka egy kicsit, de utána biztos nem.

– És ő hangosabb volt nálam?

– Egy akkora darab férfiember egy kisbabánál? Persze, hogy hangosabb volt.

– Akkor hogyan csináltad, hogy az ő horkolása mellett mégis meghallottál engem?

– Hát csak úgy kiszűrtem a hangodat.

– Kiszűrted, hogyan?

– Jaj, hát fogalmam sincs, olyan régen volt már.

– Légyszíves próbálj visszaemlékezni! Ez nekünk nagyon fontos, mert én mindig attól félek, hogy Tamástól nem hallom meg idejében Gergőt.

Volt már olyan, hogy nem hallottad meg?

– Nem, de alig merek elaludni, te meg azt mondod, álmodban is simán meghallottál. Pedig apus horkolt. Az hogy lehet?

– Nem tudom. Ki kell szűrni a hangját.

– De hogyan csináltad?

– Hát rád figyeltem, apádra meg nem figyeltem.

– Fel tudnád idézni, hogyan hallottad akkor Éva hangját? – kérdezett közbe Tamás.

– Azt igen, persze. Apátok balról horkolt, az ő hangja meg jobbról jött.

– Jobbról?

– Igen, és én csak jobbra figyeltem.

– Megesküdtem volna rá, hogy a kiságyam az ablaknál volt.

– Ott is volt, persze, de csak attól kezdve, hogy fűteni kezdtünk, és te már átaludtad az éjszakát. Addig ott volt az ágyad az én oldalamon, csak egyet léptem, és már ott voltam melletted.

Ezen a ponton kiderült, mi okozta a félreértést Éva és édesanyja között. Éva emlékezett rá, hogy amíg külön szobát nem kapott a nagyobb lakásban, a kiságya az ablaknál állt. Sok emlékképet őrzött erről a régi szobáról, és mindegyiken ott volt az ágya. Az, hogy a Főutcában már megvolt a rácsos kiságy, számára egyenlő azt jelenti: a kiságy a szokott helyén áll. Emiatt eszébe sem jut más lehetőség. Édesanyjának pedig az nem jut eszébe, hogy az ágy elhelyezésének jelentősége lehet. Ő akkoriban a legnagyobb természetességgel élt azzal a szerencsés helyzettel, hogy a horkolás balról jött, Éva hangjai pedig jobbról.

Éva persze saját emlékei szerint rendezte el mostani a hálószobájukat: Gergő kiságya az ablak közelébe került, Évától balra, Tamás pedig a dupla ágy bal oldalán aludt. Emiatt azonban Éva mindkettőjük hangját jobbról hallotta, és Tamás horkolása valóban könnyebben elfedte Gergő ébredésének neszeit.

Először nagyon megörültek ennek a felismerésnek. Rögtön azt kezdték tervezgetni, hogyan rendezik át a hálót, de hamar lefagyott arcukról a mosoly, mert rádöbbentek, hogy nem csupán Éva gyerekkori emlékei miatt helyezték el úgy az ágyakat, ahogy vannak, hanem a szoba adottságai is ezt diktálták. A kiságy egyszerűen nem fért volna el Éva oldalán, hacsak nem dobják ki a teljes hálószobabútort, vagy nem vesznek másikat. De ezt nem engedhették meg maguknak.

Volt a kezükben tehát egy megoldás, de komoly nehézségekbe ütközött a kivitelezése. Ekkor jutott eszébe Tamásnak az az eset, amikor egyik osztálytársa hetedikben a téli szünet utáni első reggelen azzal állított be az iskolába, hogy átrendezte a szobáját, ám amikor meglátogatták mindent a régi helyén találtak. Azonnal nekiestek, miért mondta, hogy átrendezte a szobát, amikor nem is változott semmi.

– De igen – válaszolta a fiú sokat sejtető mosollyal, azután hanyatt vetette magát a heverőjén, összekulcsolta kezét tarkóján és keresztbe rakta a lábát, úgy folytatta fensőbbségesen. – Tegnap este óta fordítva fekszem az ágyon.

Erre persze lehülyézték, a srác meg erősködött, hogy próbálják csak ki mennyire más minden az új perspektívából. Tamás hallgatott rá, leheveredett az ágyra, körülnézett, megfordult, úgy is körülnézett, majd korrigálta a diagnózist:

– Nem hülye, eredeti.

Akkor kezdte ő ezt a fiút értékelni, attól fogva lettek igazi jó barátok, és a barátságuk a mai napig tart.

Sem Éva, sem Éva édesanyja nem értette rögtön, mire akar Tamás kilyukadni, hiszen attól, hogy ők is fordítva fekszenek az ágyon, még ugyanazon az oldalon marad Gergő is, Tamás is. De Éva arca gyorsan felderült:

– Megfordulunk?

– Meg – bólintott Tamás, aztán megmagyarázta anyósának. – Helyet cserélünk. Mert ha ezentúl Éva alszik azon az oldalon, ahol eddig én, akkor ő is kétfelől hallja majd a kétféle hangot éppen úgy, mint te annak idején.

Így aztán Éva és Tamás mégis átrendezték a szobát, legalábbis megváltoztatták mindkettőjük perspektíváját, és ezzel visszatért éjszakai nyugalmuk. Tamásé is, mert valamivel távolabb került a kiságytól, így kevésbé kellett aggódnia, hogy esetleg felébreszti Gergőt a horkolásával.

Megtalálták az abszolút ökologikus megoldást: Tamás félretehette bűntudatát, Éva újra élvezhette a számára biztonságot adó éjszakai hangokat, Gergőnek pedig legkisebb nyikkanására ott volt édesanyja puha melegségével, megnyugtató illatával, édes ízével és bársonyos hangjával. Gyorsabban, mint amikor még álmosan virrasztott az ágy másik oldalán… folytatás a könyvben.

Életút

Közzétéve Szerző:

Részlet Életút című könyvünkből

Gyula bácsi

ÉletútEgy tengelytörés hozta össze Klárit Imrével.

Klárit végzős ápolónőként a belgyógyászat elfekvőjébe küldték gyakorlatra. Ott ismerkedett meg Gyula bácsival, akiről kiderült, hogy apja földije volt. Klári, ahogy ápoláslélektanból tanulta, személyes kérdéseket tett fel Gyula bácsinak, miközben az ifjú Barta doktor egyre beljebb hatolt a katéterrel Gyula bácsi hólyagja felé.

Gyula bácsi mesélt a szövetkezeti boltról, aminek kinevezték vezetőjévé, és saját felesége lett a beosztottja, és részletesen ecsetelte nagy konfliktusát a naplopóból pártitkárrá lett Halál Józsival, akiről Klári édesapja is sokat mesélt. Néhány történetet mindketten ismerték, például amikor iskolai ünnepélyen valaki hangosan bekiáltott “Jön a Halál!”, mire éktlen vihogás közepette szétszaladtak a gyerekek. Azt az anekdotát pedig, hogy disznóvágáskor úgy berúgott, hogy elaludt a kopasz diófa alatt, miközben óbégatott, hogy rádől a fa, szinte szóról szóra egyformán mondták. Sokat nevettek hármasban. Aztán hirtelen el is sírta magát Gyula bácsi és sóhajtozni kezdett, hogy csak egyszer az életben látná még azt a diófát.

A kollégák irigységgel vegyes megvetéssel figyelték őket. Nem látták szívesen, hogy egy orvos lealacsonyodik egy leépült öreghez. Ráadásul Klári volt az első nővér, akinek sikerült megnevettetnie Barta Zsoltot, aki már egyetemista korában előadást tartott Oxfordban az “Inkontinencia fiziológiai aspektusainak validitása a prepubertásban” címmel. A háta mögött csak hólyag doktornak nevezték, ami egyrészt szakterületével, másrészt viselkedésével volt összefüggésben. Állítólag már óvodás korában bejárt apjával a boncolásokra, hogy lássa, honnan jön a pisi.

Gyula bácsi olyan szeretettel emlegette Klári édesapját, hogy kis híján már Klári is megbocsátott neki.

– Nem volt szent, szerette az itókát, de végülis jó ember volt – mondta Gyula bácsi, miután megköszörülte a torkát.

– Végülis baltával kergette anyámat és a bátyámat. Ha vissza nem költözünk a városba, előbb-utóbb agyonüt minket.

– Szégyellte is magát, bánta is erősen.

– Borba fojtotta a bánatát.

– Látod, ebből is látszik, hogy igaz bánata volt.

– Hogyhogy?

– Mert borban az igazság.

– Végülis.

Nagyot nevettek.

Klári úgy visszahozta Gyula bácsi életkedvét, hogy a katéterről is leszokott. Helyesebben kikönyörögte, hogy amíg Klári van szolgálatban, addig ne kelljen viselnie. Klári ezt csak akkor merte megcsinálni, amikor Zsolt, a fiatal orvosgyakornok volt az ügyeletes. Sikerült is a vizelés katéter nélkül, hárman együtt örvendeztek. Zsolt elmondta a dolgot apjának, a nagy Barta professzornak, aki dühöngött és jól leszidta, hogy Zsolt a kis ápolónő két szép szeméért kockáztatott. Zsolt cikket írt az esetről “Inkontinencia és gerontológia” címmel az orvosi szaklapba. A lektorok szerint nem volt elég megalapozott, de Zsolt apjára való tekintettel esettanulmány alcímmel leközölték a cikket. Barta professzor tajtékzott.

Hiába javult azonban Gyula bácsi állapota, a rendszer törvénye szerint kiebrudalták a csádpusztai szociális otthonba, ahonnan nem volt visszaút. Klári és Zsolt együtt küzdöttek érte, s amikor már nem volt mit tenniük, együtt vitték ki Gyula bácsit Zsolt új kocsiján Csádpusztára. Odafelé még megálltak Gyula bácsi szülőfalujában, megnézték azt a nevezetes diófát, nagyot kacagtak, azután szótlanul hajtottak az otthonig, ahol senki sem volt otthon. Klári szeme megtelt könnyel, de Gyula bácsi hamiskásan hunyorogva rászólt:

– Aztán rád ne dőljön a fa hazafelé menet.

Megtörtént. Először csak az út szélén álltak meg, Zsolt gyengéden vigasztalta a sírdogáló Klárit, majd tovább hajtottak. Később Klárira megint rátört a bánat, ezért kicsit lehajtottak az útról, egy erdei ösvényre.

Viszonyuk addig tartott, amíg Barta professzor elintézte az abortuszt. Klári Zsolt szeme láttára ismerkedett meg Imrével. Talán csak bosszantani akarta, talán azt akarta megmutatni, hogy mindenre elszánt – maga sem tudta. Elkezdtek vele megtörténni a dolgok. Harmadik randevújukon megkérte Imrét, hogy vigye ki Csádpusztára. Megnézték a nevezetes diófát.

Gyula bácsi szomorú látványt nyújtott. Klárit megismerte, de Imrét nem tudta hová tenni. Klári édesapjának gondolta.

– Na, szép, hogy kibékültetek!

– Hát… – szabódott Imre.

– Végülis… – szólt Klári.

– Azt mondják rólad, rád dőlt a fa.

– Jaj, én nem a Halál Jóska vagyok! – nevetett Imre.

– Apámra tényleg rádőlt a fa. Úgy halt meg – mondta halkan Klári és szemét elöntötte a könny.

– Na, itt aztán kiabálhatod, hogy jön a halál – mondta Gyula bácsi halvány félmosollyal szája szegletében. – Itt csak örülnének neki. Mindenki boldogan szaladna elébe. Csak úgy kapkodnák a mankóikat meg a járókereteiket.

– Gyula bácsi meg kereket oldana a nagy tolongásban – mosolyodott el Klári megkönnyebbülten.

– Hát, gyorsabb vagyok ezeknél. Nézd meg azt ott! Egész nap zabál. Amikor átfordul az ágyban, két kézzel rakja át a hájas hasát. Amikor eszem, les, ahogy abbahagyom, rácsap a tálamra, mint a keselyű. De szívesen odaadom neki, mert disznóknak való, amit itt adnak. Ellopnak ezek mindent. Ez a másik, az Alajos, ez meg azt mondja, azért él még, hogy fizessék a nyugdíját. Úgy gyűlöli ezeket, hogy így áll bosszút rajtuk.

– Kik azok az ezek?

– Hát ezek. A hatalmasok. A nagyurak. A főnökség. A gyerekei. Csak fekszik, lesi a plafont és gyűlöl mindenkit.

Visszafelé megint zokogott Klári, azt hajtogatta, itt nem húzza tovább egy hónapnál az öreg. Ugyanott kanyarodtak le ez erdőbe, ahol annak idején Zsolttal, csakhogy Imrét túlságosan elfogta a gerjedelem. Olyan nagy rössel fordult a földútra, hogy egy tuskón eltörte az első féltengelyt. A motor bőgött, elölről fémes visítás hallatszott, a kocsi meg nem mozdult. Imre ide-oda rángatta a sebességváltót, gázt adott, káromkodott. Klári nagyon szégyellte magát.

  * * *

Mindenekelőtt a történet címét kell megmagyaráznunk, hiszen legalább annyira szól Kláriról mint Gyula bácsiról. Ami mégis Gyula bácsi sajátja, az a szemléletváltozás, mely bennünk, olvasókban ment végbe. Míg a Klári című epizódban Klárit jelenje, pillanatnyi viselkedése alapján ítéltük meg, addig ennek a történetnek a hatására rájöttünk, elhamarkodottan ítélkeztünk felette. Most már életének egy nagyobb szeletét tudjuk áttekintetni, sokkal inkább rendszerben látjuk sorsát. Eszünkbe se jut elítélni azért, amit érettségiző korában tett, noha éppolyan epizód ez is, mint a Júliával folytatott telefonbeszélgetésé. Másként nézünk rá, mert egy olyan egész kezd kibontakozni, melynek részletei is átértelmeződnek.

Valami hasonló az öreg emberek látásmódja, melyet letisztult bölcsességnek, kiteljesedettségnek szoktak nevezni, de a fogalmi meghatározás aligha adhatja vissza az élményt. Azt az élményt, amit egy bölcs öreggel folytatott beszélgetés nyújt, azt a letisztultságot, amely távol áll már az események nyers, közvetlen hatásától, amely inkább derűvel, mint heves érzelmekkel tekint a múlt eseményeire. Gyula bácsinak bizonyára fájtak Halál Jóska intrikái, megalázta a hatalom, nyomorúságosnak érezte magát boltvezetői kiszolgáltatottságában, ám most már nagyobb összefüggésben, némi iróniával tekint vissza minderre. Klári apját bizonyára ő is megszólta, amikor a boltban szóba került és beszélgetett róla a vevőkkel, a falubéliekkel. Ma már egy teljes emberi sorsot lát. Valami hasonlót érezhet vele kapcsolatban, mint amit mi éreztünk, amikor kezdett kibontakozni előttünk Klári sorsa.

Fontos észrevennünk azt a bizalmat is, amellyel Gyula bácsi a fiatal doktorhoz és a nővérhez viszonyul: átengedi nekik testét, a szó szoros értelmében kezükbe adja magát. Hasonlít ez ahhoz, ahogy a csecsemő bízik feltétlenül anyjában. A megbékélés jele. Másrészt a jelenhez való viszonyában éppoly esendő Gyula bácsi, mint egy gyerek, egy felnőtt vagy egy kamasz. Ha úgy érzi meglopják vagy megalázó helyzetbe kényszerítik, bizony nem képes az életet letisztult derűvel szemlélni, hanem felháborodik, heves érzelmeknek engedi át magát, védekezik. Megoldást keres, és ha nem talál, kétségbeesik.

Klárit különösen akkor sajnáljuk meg, ha sorsát összevetjük Júlia és Tamás életével. Míg a fiatal pár eljutott a közös identitás megteremtésének lehetőségéhez, Klárinak ez nem adatott meg Imrével – talán csak egy rövid ideig Zsolttal, majd Karesszal. Identitását sokára éri el, nem képes belépni a felnőttkorba, szerepeit gyakran váltogatja. Munkájában egy látszólagos siker oda vezet, hogy kihívja maga ellen nővértársai féltékenységét, sőt, Barta professzort is magára haragítja. Bizonyos értelemben – bármilyen fájdalmas is – szereptévesztésnek kell neveznünk, hogy egy orvos dinasztia tagjával kerül partneri kapcsolatba. Akarva-akaratlanul azt sugallja ezzel, hogy szeretne bekerülni a dinasztiába. Hiányzik az a minta is, amihez válságos élethelyzetében nyúlhatna, hiszen ismerjük édesanyja és apja példáját. Saját mintájához nyúl tehát vissza, Imrét ugyanazon az úton viszi végig, mint Zsoltot. Inkább az ismerős rosszhoz nyúl, mint az ismeretlen teljes bizonytalanságához. Végül azonban kiejti kezéből sorsa fonalát, a dolgok kezdenek megtörténni vele, magára marad. Úgy jár, mint a tipegő kisgyermek, aki boldogan, gondtalanul szalad bele a világba, bízva abban, hogy ott szalad mögötte a mamája és elkapja, ha megbotlik – de egyszer csak nagy csönd lesz körülötte, körülnéz, és észreveszi, hogy egyedül van. Idegen és félelmetes világ veszi körül. Ijedtében Imrébe kapaszkodik.

Ehhez a kiszolgáltatott, elesett, rémülten kapaszkodó Klárihoz képest óriási előrelépés az a Klári, aki Ági barátnője segítségével kezébe veszi a sorsát, új egzisztenciát teremt magának, Karesszal eljut az intimitás és a szolidaritás magas fokáig, Pistával pedig egyenrangú partnerkapcsolatot alakít ki, melyben akár közös identitásuk is létrejöhet.

Az epizód azt is sugallhatja, hogy Klári nem volt képes kitörni abból a körből, amibe anyja került: akárcsak anyja, ő is elmenekül férjétől. Ám vegyük észre, hogy Klárinak kevés híján már elsőre is sikerült a kitörés, Júliának pedig még sokkal könnyebb a dolga, hiszen napjainkban kevésbé hatnak a nemi sztereotípiák, mint Klári fiatalkorában. Akkor még elfogadottabb volt, hogy a nő sorsát feltétel nélkül ura kezébe helyezze.

Barta Zsolt viszont képtelen elszakadni családjától, a dinasztia értékrendjétől, szokásaitól. Amióta először boncolni vitte apja, töretlen az elkötelezettsége. A cikke körüli bonyodalmak némi reményt adnak, hogy nem teljesen zárt, hogy képes megharcolni saját sorsáért, de ez a remény is szertefoszlik. Korán bezárkózik. Bízzunk abban, hogy jó szakember, kiváló specialista lesz. Arra aligha van reménye, hogy valódi intim párkapcsolatban, együtt kialakított közös keretekben élje le életét.

Gyula bácsinak azért van nagy szerencséje Klárival, mert személyes gondoskodást, szeretetet kap tőle, Klári megosztja vele saját gondjait, emlékeit. Nehezen viseli azonban, hogy nem veheti kezébe a sorsát. Azzal, hogy otthonba küldik, megfosztják önállóságától, autonómiájától. Ez azért sorscsapás, mert az oda száműzött többi öreg úgy védekezik helyzete ellen, hogy merev szokásrendszert épít, rítusokat alakít ki, melyek konfliktusok sorához vezetnek. A végletekig ragaszkodnak minden kis személyes tárgyhoz, ami autonómiájukat jelképezi. Az igazi örömöt – annak, aki tud még örülni – a látogatás jelenti, az ha részt vehetnek a fiatalok életvilágában. Senki sem úgy tervezi sorsát, hogy magatehetetlen öreg lesz egykoron, ezért ezt a helyzetet nehéz elfogadni, azonosulni vele pedig nem lehet. Gyula bácsinak sem sikerül. Beletörődni sem akar. Védekezésként megpróbálja minél inkább kivonni magát az “otthonos létből”, hangsúlyozza másságát, kívülállását a mankósok és járókeretesek közösségétől a lehető legnagyobb távolságot tartja. Mégis a szép, idillikus, felhőtlen öregség képe egyre halványabb, a békés, nyugodt nyugdíjas élet hiedelme lassan szertefoszlik. Értjük Klári aggódását Gyula bácsiért.

Időskor

Az öregedés természetes életfolyamat szükségszerű történése. Olyan változás, mint a gyermekségből serdülésbe váltó fiatalé, vagy akár a felnőtti életszakaszába forduló ifjú emberé. Míg azonban a felnövekedési változásokban a kibontakozás ígérete, a növekedés-érzés gyarapodási történései uralkodnak, addig az öregedési változás fő vonása a veszteség-túlsúly. Minden ember számára előbb-utóbb elérkezik az az idő, amikor az életmérleg a veszteségek felé billen és a további, reálisan kiszámítható életmínuszok irányába mutat. Ez a veszteségi kép még fenyegetőbb, ha észrevehetővé válik a testi funkciók hanyatlása, a külső megváltozása, vagy a megszokott erők lanyhulása. Nem megy már úgy, mint régen – szokták mondani. Az öregedés “érintései” mindegyre szaporodó, apró jelekből érzékelhetők először: ősz hajszálak, a szervezet kopásjelei, a “szaporodik fogamban az idegen anyag”-átélések. Finom hiányjelek mutatkoznak, amelyek eddig nem voltak érzékelhetők, például lassabban megy, nehezebb, fárasztóbb a munka. Elég ehhez egy apró esemény, s a szíven ütő valóság egyszerre parancsol tiltakozást és belátó elfogadást: a buszon egy fiatalasszony átadja a helyét, a villamosról leszállva segítőkészen kezét nyújtja egy negyvenes úr, a lépcsőfordulóban átveszi a teli kosarat a negyediken lakó fiatalember. Az idősödő ember örül a segítségnek, de ugyanakkor kétségbe is esik, hogy már ennyire öregnek látszik.

Szemben a biológiai történések általában észrevétlen, fokozatos menetével, az öregségbe való pszichikus átlépés mindig fordulatszerű. Az öregség pszichikus fordulópontja nem köthető tipikus életkorhoz vagy jellemző eseményhez: ez az ember szubjektív történelmének egyéni krízise. Kiáltó felismerés: annak felfedezése, hogy visszafordíthatatlan változás következett be. Az öregség “rajtaütésként” kerít a hatalmába. Eszünkbe sem jut, hogy velünk is megtörténhet, aztán egy reggel mégis arra ébredünk.

Minden más változással szemben az öregségi rádöbbenésben nincs ego-szüntonitás (én-azonosság). Öreg mivoltával senki sem azonosul, csak beletörődéssel vállalja, s önazonosság érzete a hajdani, fiatalabb énképpel marad. Érzelmi valóságukban nem öregszünk, csak másoknak a ránk vonatkozó ítéletét fogadjuk el. Az idős ember megadja magát annak a rá tett képnek, amilyennek mások láttatják, miközben lélekben továbbra is fiatal marad.

Az öregség objektív és szubjektív jegyei éppúgy különböznek, mint ahogyan az anyakönyvi kortól eltérhet a biológiai és mindkettőtől elválhat a pszichikus korélmény. Az életkori övezetek szempontjából az öregedés korát hagyományosan hatvan évtől számították – ez az öregedés évtizede –, a hetven feletti idős embert öregnek, a kilencven év felettit az aggastyánnak tekintették. Az orvostudomány fejlődése azonban lehetővé tette az átlagéletkor jelentős megnövekedését. Ilymódon az életkor szerinti öregségi övezetek is eltolódtak. A“valódi” öregkort ma a nyolcvanas életévek jelentik. Ez a változás természetes, hiszen a korszakolást a társadalmi megítélés vezeti. A kronológiai (anyakönyvi) kor szerinti szakaszolás tehát az idős kor esetében sem hasznosítható – olyannyira eltérő öregedési folyamatokkal számolhatunk.

Azt, hogy kit tekintünk öregnek, erősen befolyásolják azok sztereotípiák amik az öregségről élnek a köztudatban. Minél fiatalabb a megítélő, annál könnyebben tart valakit “idősnek”. A serdülők számára a szülők olykor “ősök”-ként jelennek meg, a középkorúakat is öregnek látják. A “bölcs öreg” sztereotípia érvényesülése pedig attól függ, milyen az öregek társadalomban elfoglalt helye. Az elnevezésekben is gyakorta kifejezésre jut az idős emberhez való viszony (megbecsülés, tisztelet, elutasítás, stb.). Az évei alapján öreg ember is enyhítettebb, “idős” megjelölést kap, ha a hozzá való viszony érzelmileg pozitív és fordítva. Az öregségnek kijáró egykori tisztelet azonban jelenkori, teljesítmény-orientált világunkban egyre csökken, mivel az értékrendben elsődleges munkaképesség az öregséggel csökken.

Saját életkor-élményünk is erősen szubjektív. Súlyos lelki gondok idején korunktól függetlenül akár “százévesnek” is érezhetjük magunkat, míg a rossz elmúltával szárnyra kapó reménység a kamasz-lelkesedés korába repítheti énünket.

Az öregség kialakulása (objektív jegyei) és felismerése (szubjektív rádöbbenés), sőt vállalása, tudomásulvétele (öregségi egyensúly) sem tart lépést egymással. A változás tiltakozást ébreszt, ellene minden idősödő ember lázad egy ideig.

Az öregségről alkotott illúziók

Közös vágyunk a szép, értékes öregség, a hosszú élet. “Életet adni az éveknek”! – ez a gerontológiai akcióprogramok jelszava. Korunkban ugyanis az átlagéletkor egyre nő, az öregségi életminőség azonban messze e mögött kullog..

“A szép, nyugodt öregkor” hiedelme

Mindnyájan szeretnénk a titok közelébe férkőzni: vajon mi őrzi meg a fiatalkori erőket? A hosszú élet titka, a magas életkor és a “szép öregség” mindig megmozgatta a képzeletet. Csodálattal vesszük tudomásul, hogy Goethe 82 évesen írta meg a Faustot, Verdi a 79. életévében járt, amikor a Falstaffot komponálta, de éppígy említhetnénk magas kort megért alkotó művészek sorát is: Michelangelót, Leonardo de Vincit, Rodint, Chagallt, Picassót, akiket nem kíméltek a testi szenvedések, mégis mindvégig töretlen alkotóerővel dolgoztak. Picasso 80 éves korában mondta: “Most, hogy elértem az öregkort, akár 20 éves is lehetnék!” Példák sora, de személyes tapasztalataink is nyilvánvalóvá teszik: az öregség lehet dekadáció, leépülés, az erők és képességek felmorzsolódása, de lehet progresszió, sajátos fejlődés, “szinte boldog” életszakasz is.

Mitől függ vajon, hogy az öregség ad vagy elvesz, kiteljesíti, beérleli vagy megsemmisíti az emberi értékeket? Génjeinkben programozott fátum-e az öregsors vagy társas-társadalmi meghatározottság (szociogén determináció)?

A válaszhoz vezető úton mindenekelőtt az idillikus, boldog öregség illúzióját kell felszámolnunk. Akadály ez az illúzió, lelki torlasz. Jó előre kiépített önáltatás, hogy jelen életünk hiányaira kárpótlással vigasztaljon az öregség. Önbecsapás, nehogy megriadjunk az egykor majd ránk váró öregségi veszedelmektől. Sőt azért is “ hasznos” a zavartalan nyugalom öregségi képét őrizgetünk, mert ekképp megfeledkezhetünk arról, mi mindent kell(ene) tennünk idős szeretteinkért, múló napjaik megkönnyítéséért. Ha az öregséget nyugalomnak hisszük, akkor magunk is megnyugodhatunk.

Pedig éppúgy nem létezik felhőtlen öregség, ahogyan általában sincs ilyen élet. Az öregedésben is az a személyiség hordozza újabb terheit, az birkózik a bajokkal, aki korábban – a maga lehetőségeiben – küszködött az élettel. Azok a vonások – gyengék és erények – hangsúlyozódnak öregségünkben, amelyek fiatalabb éveiket jellemezték. Az öregségben “saját ráncaink mélyülnek”. Az öregeknek felrótt vétkek: irigység, önzés, zsarnokoskodás, zsörtölődés, mohóság, magának-való viselkedés, egyáltalán nem csak az öregeknél fordulnak elő. Bárki könnyen esik ilyen hibába, ha hasonló helyzetbe kerül. Miért fogadná el egy öreg ember, ha ráncos, esendő és csökkennek a képességei, ha úgysem azonosul öregségével és ha gyerekként, kamaszként és felnőttként is elutasította a ráncokat, az esendőséget és a képességek csökkenését. Az öregedés nem hoz gyökeresen új, megváltó helyzetet. Ha valakinek nem volt ereje fiatalon sem ahhoz, hogy vállalja sorsa kihívásait, kockázatait, hanem “behunyt szemmel”, a tényeket nem tudomásul véve megkerülte a nehéz helyzeteket, akkor öregségében is a kizárás és a bezárulás veszélye fenyegeti. Aki kikerüli a tudomásulvételt és szembenézést fiatalon is és mint egy elsötétített szobában és bezárt világában, “melléklépcsős sorsmenetében”, annak öregségében a tudat is saját sötétségébe “zárul be”. Nem akar, egy idő után pedig már nem is képes tudomást venni az életeseményekről.

Az öregkor, mint alkotás: az integritás megőrzése

A “szép öregség” gyakori fantázia, ritka realitás. Szeretnénk hinni, hogy személyes életünkben ez a jövő még osztályrészül juthat. Ezért úgy véljük, elegendő, ha biztonságos életkörülményeket, anyagi stabilitást nyújtunk a “szép öregséghez”, azt adjuk, amiért mi még küzdünk az életben. Saját céljaink projekciója (kivetítése) azonban súlyos tévedés, mert figyelmen kívül hagyja az időskorúak szükségleteit.

Pedig az idős kor értelme a megtalált, fellelt új életcélokban és a tevékeny életben rejlik. Az éltető tápot adó szeretet és a kapcsolatok melege fűtheti csupán fel az életenergiákat, hogy megszülethessen az indíték új, hasznos, elfogadott és értékelt tevékenységek irányainak keresésére. S ha a testi állapot elesettsége már nem engedi az életben való mozgást, akkor egyedül a melengető, biztonságadó, elfogadó szeretet tarthatja fenn az életet.

A sokoldalú érdeklődést és tevékeny életet tekinthetjük a legkedvezőbb “öregségi konstellációnak.” A lemondások és a veszteségek helyett létezik érvényes pótlék. Elkerülhető a tétlenség ásító űrérzése. Mindig marad cél, feladat, terv és tennivaló. Az értelmes cselekvés lehetősége akkor is adott, ha az idős ember nem egykori munkáját viszi tovább, hanem mások számára tud segítségül szolgálni valamivel, egyszersmind méltósággal védekezik a hanyatlás ellen. A nem működő (nem működtetett) képességek elsorvadnak (inaktivitási atrófia). Ha nincs szükség rá, ha nincs kinek, nincs miért gondolkodni, cselekedni, emlékezni, akkor a lélek önfeladásra nyitja magát, akár korai szenilitásban, akár egy betegségnek való önátadásban. Úgy látszik, a méltó öregedésben a vegetatív tengődés helyett az egyedüli lehetőség a küzdelem, a helytállás és a hit. A küldetés tudata és a tett értékébe, értelmébe vetett hit emeli a lelket a legmagasabbra, az önmegtartás képességére.

A túlélés, mint teljesítmény: az elaboráció

Életünknek nincs önmagában vett értelme. Hitünk szerint magunk adjuk a jelentést és értelmet. Az emberi szellem örékkévalóságának hitét öregségünk tettei igazolhatják. “Fát ültetni egy másik kor javára” – ez magában véve bizonyságtétel az élet mellett. Az önelszámolás kötelezettsége, az értelmes öregség szükségszerű történése életünket úgy igazolni, hogy történetként mérjük. Összegezzük, vajon jól játszottuk-e életdrámánk főszerepét. Túl tudtunk-e lépni céljainkban a röghöz kötött személyes érdekeken? A remekmű alkotása nem művész kiváltsága. Tulajdon létünk remekművét személyes felelősséggel építgetjük, s ez nem csupán az öregkor dolga. Öregségünket csak egy életen át építkező lét kreatív erőfeszítései árán lehet emberivé tenni. Mindig tudnunk kell, mi a teendőnk, mi a dolgunk a világban. Ilyen módon az öregség alacsonyabb rendűsége helyett életünk minőségileg mássá, jelentőssé, értékessé válhat. Ez a lélektani munka kötelezettségét rója ránk: saját sorsunk élethitben elrendezését kívánja meg. Fontos a nagyvonalú öreggondozás, a nyugdíjemelés, a nyugodt miliő, az általános egészség és a szervezett szabadidő, de az értékes öregség nem ezek függvénye, hanem csak az értelem, cél, feladat, szubjektív fontosság személyes fellelése nyomán születhet meg. Feltétele a “szükségeltség” meggyőződése. A hit ereje tartja meg mindünk életét (“Dolgom van a világban”), s a szeretet tápanyaga fűti az élni akarást (“Van kiért, van miért élnem”). E gondolatsor nyomán elérkeztünk ahhoz, hogy megfogalmazzuk az öregségi identitás-krízisnek és az öregség lelki elfogadási folyamatának alapvető pszichológia teendőit.

Az öregség elkerülhetetlen veszteségsorozatának és frusztrációinak feldolgozásában az segít, ha egyrészt nem fosztjuk meg az öregeket az új identitás nélkülözhetetlen kellékeitől és eszközeitől, hanem megértő elfogadással segítjük a bennünk rejlő krízismegoldó potenciálok felszabadítását, az élet személyes sorsukon túlmutató értelmének fellelését. Másrészt az öregség emberivé formálásában az a döntő, hogy a vesztesből nyertest, a megfosztottból értékek birtokosát teremtsünk. Ezt nem kívülről adott értékekkel érhetjük el, hanem azzal, ha segítünk az idős ember meglévő értékeinek felfedezéseiben, méltányolásában. Ha kollektíve és egyénileg világra segítjük, cselekvővé formáljuk azt, amiből az idős ember még adhat másoknak, és amit ad, az megbecsült érték. Ez pedig csak elfogadó emberi kapcsolatok érzelmi hívásain és viszonzásain át valósítható meg.