Sorskönyv mondatok

Közzétéve Szerző:

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.

László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél!
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.

– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?

László elmesélte, amikor a Családi kör című verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.”
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
„Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.”
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve azt tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki, azt viszont előírta, hogy előbb a régebbi ételt kell elfogyasztani. Mire az újabban vásárolt kenyérhez jutott a család, addigra az is épp megszáradt.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának. Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert legtöbbször észre sem vesszük őket – hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.

Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés-típus a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” olyankor használatos, amikor a gyerek szeretne valamit, de mi eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a rég áhított papa-bicskát. Ekkor a mama hirtelen kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz, egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, ahová irányítják a figyelmét. Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat efféle mozzanatai iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, amikor a kémia tanár azt mondja:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során a kétségbeesett szülők már szimbolikusba transzformálják a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem. Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Egy másik, életre szóló atyai intelem: „Tanulj fiam, mert nem vagy zseni!”
Géza élete merő küzdelem volt ezzel a sorskönyv mondattal. Amit elért tanulással, azt felrúgta egy zseni-gesztussal. A csúcspontot az jelentette, amikor országos tudományos diákköri dolgozatával első helyen végzett, a díjat azonban nem vette át. Zseni módjára viselkedett, miközben szorgalmas kutatómunkát végzett.
Ez lett a tudatos válasza a nem is tudatosult sorskönyv mondatra. És a tudattalan?
A már felnőtt Géza szorgalmasan dolgozik adatelemzőként, miközben zseniális eredményeket hoz ki az adatokból. Olyan mintázatokat emel ki, amelyekre óriás-cég marketingjét lehet építeni.
Mégis, mi a különbség egy mély értelmű bölcsesség, egy ordas marhaság és a sorskönyv mondat között? Előbbi kettő között csupán az értelmezési keret. Erre most azért nem adunk konkrét példát, mert írásban nehéz keretet változtatni.
A sorskönyv mondat lényege az a helyzet, amelyben elhangzik. Amikor valaki érzelmi, lelki értelemben nyitott állapotban van, olyankor könnyen kap kiemelt szerepet bármi, ami abban a helyzetben elhangzik: beég emlékezetébe, sorsa vezérmotívumává válik.

Gézát meghökkentette, kiszolgáltatottá tette édesapja furcsa viselkedése. A legtöbb apa akkor is biztatja gyermekét, ha nincs teljesen meggyőződve zsenialitásáról. A „nem vagy zseni” apai kijelentés megrázta a fiút, úgy érezte, komoly támadás érte, figyelme kiélesedett, valamennyi érzékszervi modalitása beaktiválódott. Emiatt kiemelkedő, a trauma határát súroló élmény lett, ami érte. Máig emlékszik apja hangjára és hanghordozására, az ebédlőbútor mintázatára, a sarkok félhomályára, az apja mozdulatára, amivel megsimogatta a fejét.

A sorskönyv mondatok kiemelkedően hatásos fajtái a slágerek. Nagy esély van ezeket olyan helyzetben meghallani, amikor személyiségünk nyitott a sorskönyv mondatokra, ráadásul a szövegek egyik-másik sora úgy beleeszi magát a fülünkbe, aztán folyton eszünkbe jut.
Ilyen helyzetet éltünk meg Edittel. Külföldön élt, lassan már hullatta szirmait, de még mindig nem sikerült elköteleződnie. Több kört leírtunk, mire rájöttünk arra a hiedelemére, hogy a távkapcsolat jobb, mint a folyamatos együttélés.
Természetesen szüleire kezdtünk fókuszálni, hátha náluk tapasztalta, hogy hosszabb külön töltött idő után nagyon örültek egymásnak. Netán édesapa hajóskapitány vagy aranyásó volt? Nem bizony! Edit szülei unalmas hétköznapok egyhangú sorát élték egymással, ha valakinek komolyabban sikerült bemozgatni az édesanyát, hát az Szécsi Pali volt.
– Jut eszébe dala? – kérdeztük Editet.
– Jaj, mindet tudom kívülről. Az egész házban ő szólt – felelte.
– Mégis, melyik jut legelőször eszébe?
– Talán az, amelyiknek az elején nem énekel, csak beszél azon a meleg hangján.
– Mit mond?
– Jaj, olyan gáz! Talán csak azért erre emlékszem, mert anyám ezt vele mondta, vagyis inkább vele énekelte. Próbálta énekelni…
– Nos?
– „Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja…”

Érződött, ahogy átszakad a gát. Szép lassan kiderült: ez a mondat irányította Edit életét. Alapigazságként fogadta el tudattalanul. Ahogy a gravitációt, a napsütést vagy a politikai ígérgetést. Négy évtizeden át jutott eszébe, valahányszor újabb táv-párkapcsolatot kezdett. És a sorskönyv mondat persze egyben önbeteljesítő jóslattá is vált. A „nagy tüzet” nyilván fellobbantotta volna a távollét. Csakhogy amint a távolság miatt a még friss kapcsolatban valami nehézség adódott, máris bebizonyosodott: bizony, ez is csak szalmalángocska. Azaz: nem érdemes a folytatásra. Főleg nem elköteleződésre…

Te gondod

Közzétéve Szerző:

Péter dilemmában volt. Felmondták a garázs bérletét. Bogár az utcára került. 1978-as modell. Oldtimer. Veterán. Az egyik utolsó, amit még Németországban gyártottak. Nyugat-Németországban. Egyidősek. Együtt szoktak születésnapot ünnepelni. Együtt udvaroltak Zsuzsinak. Bogár vezette fel az esküvői menetet. Azért béreltek külön három limuzint, hogy jobban kijöjjön a kontraszt.

Petike megszületésétől Bogár tisztelettudóan visszalépett a rangsorban, aztán persze az oviba megint csak ő vihette Petkót. Csak ő. Zsuzsi a kis Zsuzsussal a karján integetett az ablakban, ahogy elindultak a ház elől a hybriddel, amit azután a garázsnál lecseréltek Bogárra, sőt, töltőre is tették. „Ciciztették”

Hát ennek a garázsnak a bérletét mondták fel tizenhét év után. Bogárt az utcára tették. Zsuzsinak abban igaza volt, hogy bármelyik évben megtagadhatta volna az önkormányzat a következő évi szerződést, csak hát Péter jó karban tartotta és pontosan fizette a bérleti díjat. Ezt el sem tudta képzelni. A szomszédság szerint éppen ez lett a veszte.

– Az enyémre egy vagyont kellene költeni a jegyző szeretőjének, csak azért, hogy be merjen állni – vigyorgott Lali bácsi, aki ugyancsak egyidős lehetett a Moszkvicsával.

Amikor Péter kilátásba helyezte a fellebbezést a határozat ellen, elmondták, nincs semmiféle határozat. Lejárt a szerződés. Ennyi. Azzal is érvelt Péter, biztonsági berendezést szerelt fel, ami a szomszédságnak is örömére szolgátt. Örüljön, hogy nem bírságolják meg engedély nélküli kontárkodásért. Ennyi.

Zsuzsit meglepte, mennyire megviseli Pétert az ügy. A biztonsági berendezésről tudott ugyan, de a temperáló egységről már nem. Még kissé zokon is vette, amikor kiderült, Péter számlákat csinált. Addig az volt fókuszban, hogy Bogár után nem kell adót fizetni. A tartalék alkatrészekről egyszer félfüllel tudomást szerzett, amikor egy betört hátsólámpa helyett Péter pillanatok alatt leemelt egy másikat a polcról.

Péter nagy rohangálásba kezdett. Bogár messze költözött, messze rosszabba, messze drágábban. Utódja a garázsban, a jegyzőhöz közel álló hölgy, akkurátusan felhasználta a biztonsági berendezés megmaradt bekötési pontjait. Amikor Péter emiatt berohant a hivatalba, mondták, nem a hölgy a megbízó, hanem a VIMO. A Városüzemeltetési Igazgatóság Műszaki Osztálya.

Aztán megjött a felszólítás elmaradt bérlet díj befizetésére. Kiderült, tényleg valahogy elmaradt az utalás előző évben. Így játszott a véletlen komoly ütőkártyát Péter kezére. Elhatározta, a bérleti díjat mindaddig visszatartja, amíg a méltatlan eljárást kivizsgálják. Zsuzsi azt kérte, fizessenek, felejtsenek. Így is elég gondot okozott a családnak az a bogárhátú.

– Méghogy Bogár? A korrupt hivatal!
– Mindegy.
– Hogyan lenne mindegy? Ez tisztességtelen rágalom!
– Látod, ez az! Nem lehet rád ismerni. Kivetkőztél önmagadból!
Így sodródtak a válás szélére.

A második találkozó alkalmával Zsuzsi külön vonult Miklóssal, aki arról kérdezte, milyen terhet rótt Bogár ügye a családra.

– Péter egyszerűen kibírhatatlan lett. Mindenbe belekötött.
– Például?
– Hát, hogy én miért nem eszem köményt.
– Hát, az tud szeleket hajtani – mosolyodott el Miklós.
– De ő azt akarta, hogy egyek!!!

Közben Péter arról panaszkodott Zelkának, éveken át vigyázott a köménnyel, mert Zsuzsi arra kérte, ne tegye az ételbe. Kihagyta a kedvencekből, a gulyásból, a párolt káposztából, a körözöttből. Aztán Zsuzsi rendelt valami ezocsoda port, abban annyi kömény volt, hogy messzire bűzlött.

– Ajaj, ebben kömény van! – sóhajtott Péter.
– Hát az meg miért baj? – döbbent meg Zsuzsi.
– Ne mondd már, hogy ezektől a kóklerektől elfogadod, nekem pedig száműznöm kellett a háztartásból?
– Ne izmozz! Nem is értem, mit pampogsz!

Kiderült, Zsuzsi már régen elfelejtette kérését, amit első várandóssága elején fogalmazott meg. Nem is tűnt fel neki, hogy Péter kidobta a köményt. Igaz, ha nagyon megkívánta, vett magának köménymagos kiflit, elmajszolta az autóban.

– Apropó, autó – kezdett újabb történetbe Péter.
– Tudom, Bogár – jelezte Zelka, hogy képben van.
– Most a hybridről beszélek. Azt mondtam, már elég nagyok a gyerekek, ne egyenek az autóban. Hosszabb úton úgyis jó néha megállni, a garázsig meg minek. Erre beszólt Zsuzsi, én meg berágtam.

Kiderült, Péter csikorgó kerekekkel a garázshoz hajtott, elővette a porszívót, a nyílt utcán széttépte a porzsákot, megmutatta, a legutóbb mi jött ki a hybridből, majd a kupac mellé öntötte a szemetes tartalmát is. Zsuzsi kétségbeesett.

– Ha tovább csinálod, innen is kirúgnak.
– Innen is kirúgnak? Mi az, hogy innen is kirúgnak!? Hogy érted, hogy innen is kirúgnak! Talán onnan joggal tettek ki?

Péter ordítva kiállt a bogárhátúval, bezárta a garázst, otthagyta Zsuzsit a gyerekekkel a hybridben.

Zsuzsi könnyek között mesélte Miklósnak, el kellett mennie a gyerekekkel sétálni, amíg egyáltalán annyira le tudott nyugodni, hogy hazavezessen. Mire visszaértek, egy szomszéd elszállíttatta a hybridet a garázsa elől.

– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam – mondta neki Zsuzsi pityeregve. – Remélem, nem késett el.
– Nem volt dolgom, de lehetett volna – mondta a szomszéd. – A közterületeseket is a rend kedvéért hívtam ki takarítani.
– Hol a szemetes és a porszívó? – kérdezte Zsuzsi kétségbeesett dühében.
– Elvitték bűnjelként.

Persze, kiderült, a szomszéd hívogatta Pétert, csak ki volt kapcsolva. Pécelre hajtott, a bogarasok mekkájába, ott szállt meg, hallgatóságra is lett, ők beszélték rá a párkapcsolati terápiára. Ott guglizott ki minket.

Zsuzsi és Péter négy alkalmat küzdöttek végig, amíg megértették a három történet közös alapszerkezetét:

1. Péter hosszú éveken át gonddal és figyelemmel tartotta karban a garázst. Ezt nagyjából senki sem tudta, csak a szomszédok. Meg is lett a következménye: elvették tőle. Zsuzsi nem úgy állt mellé, ahogy elvárta volna. Szemrehányást tett, kioktatta. Péter ezt árulásnak, a közös identitás felmondásának tekintette. Azt várta volna, Zsuzsi ölelje át, vigasztalgassa nagy kétségbeesésében, segítsen garázst keresni.

2. Péter hosszú éveken át gonddal és figyelemmel tartotta távol a köményt. Ezt Zsuzsi nem tudta. Amikor kiderült a régi tiltás, Zsuzsi nem úgy állt mellé, ahogy elvárta volna. Péter ezt a közös múlt elárulásának, hálátlanságnak érezte. Azt várta volna, Zsuzsi ölelje át, köszönje meg a kitartó lemondást.

3. Péter hosszú éveken át gonddal és figyelemmel takarította az autókat és a garázst. Ezt nagyjából senki sem tudta, csak a szomszédok. Zsuzsi természetesnek vette a tisztaságot. Péter azt várta volna, Zsuzsi ölelje át, köszönje meg a folyamatos gondoskodást.

A bogár, a köménymag és a szemét története receptet ad a gondban lévő emberhez. Péter esetében a képlet:

– Éveken át szerényen, pontosan gondoskodtam, aztán a végén még én vagyok a hibás.

Mivel a gondban lévő ember tudata beszűkült, fókuszált, mindenben ugyanazt a szerkezetet látja, minden észrevételt, kritikát a gond keretébe tesz. Mondogatják is neki:

– Jaj, te nem tudsz másra gondolni,
– Jaj, neked mindig csak az jár az eszedben,
– Jaj, verd már ki a fejedből!

Most már ismeritek ezt a működésmódot. Ha felderítitek a gondot okozó probléma alapszerkezetét, sok konfliktust tudtok gyökerében leállítani, a küzdelem helyett együttműködésbe kezdeni.

Zsuzsi a terápián elmondta, gondolt arra, hogy a garázssoron keres valakit, akitől al-bérletbe vehetnének egy szomszédos garázst. Félt azonban, hogy Péter letorkollja, mert nem szabályos. Pedig Péter már futott is egy kört, jelentős összeget ajánlott a roncs Moszkvicsért és a garázs bérleti jogáért. Egy lépésre voltak az kapcsolatgazdagító együttműködéstől.

Péter azt mesélte, a tartozását csak akkor fizeti be, ha a jegyző nyilvános meghallgatáson számot ad a bérlők kiválasztásának és elutasításának mechanizmusáról. Akkor kiderül, hogy ő bárkinél méltóbb a garázsra. Zsuzsi is szervezkedni kezdett a szomszédi és baráti körben, a szülőtársakkal. Itt is egy lépésre voltak a kapcsolatgazdagító együttműködéstől.

Zsuzsi és Péter modellje eredményes volt Viola és egy másik Peti esetében. Jellemző gondjuk volt, hogy Peti mindig hazahozta a problémáit.

– Nosza! Kettőtöknek együtt több az erőforrása, ahelyett, hogy krimiken csiszolnátok az elméteket, adjon a probléma tartalmat a párkapcsolatnak! Legyen sorskönyv mondat nálatok: „Jaj de jó, van min törni a fejünket!”
– Csakhogy én nem értek a villamos hálózatok tervezéséhez! – vetette ellen Viola.
– Hát, hiszen éppen az a baj, hogy épp arra nem jut időm!
– Igen, mert sok időd arra megy el, hogy nem mered kimondani a tisztességes árat, lealkuszod saját magaddal szemben.
– Így van, te meg szemrehányásokat teszel, hogy mamlasz vagyok, kakiért-pisiért dolgozom.

Így vette át a vidám és cserfes Viola a menedzsmentet férjétől, aki végre egész nap gondterhelten a rajzok fölé hajolhatott. De erre is hamarosan ráunt, mert a fele munkával dupla kereset fellobbantotta vágyukat. Egymás és az közös élmények iránt.

Pálinka, cigi, fű, okostelefon

Közzétéve Szerző:

A balhé akkor robban ki, amikor a forró leves felnyomja az agyukba a pálinkát – állítja egy bűnügyes kolléga.

Mi azt állítjuk, a balhé a beszédhelyzet uralása körül tör ki. A pálinka elindítja a hegyibeszédet, a nagy igazságosztást, aztán nincs belekotyogás, ellenvélemény.

– A leves legyen megsózva.
– A Biri azt mondja, a Lajosát a só ölte meg.
– Engem is az fog, ha felb@szom az agyamat a sótlan levesen.
– Valamin úgyis felb@szod.
– A Lajost az ölte meg, hogy az unokája megkurvult. Nem a só. Meg még meg is sózom. Csak, ha utána sózod, olyan, mintha b@szás után vennél kotont.
– Jaj, ne beszélj így a gyerek előtt!
– Vedd csak ki a kezéből a telefont, látsz abban még cifrábbakat.
– Apu, te megnézted a telefonomat?
– Nem kell. Azért nyílik csak ujjlenyomatra, hogy ne tudjam megnézni. Úgyhogy el tudom képzelni, most is éppen mit nézegettél…
– Képzeld, éppen az Alexandra oldalát nézem meg.
– Az meg ki a tököm?
– Hát a Biri néni meg a Lajos bácsi unokája. Baccalaureate.
– Az meg mi a tököm?
– Magániskola. Fizetős.
– Na, ezért murdelt meg szegény Lajos.
– A Biri szerint a só meg a pálinka vitte el.
– A só a Tequilához való…
– Jaj, ne mán. De most mondom, ha a rántott hús is sótlan, b@szom ki az ablakon, hátha a kutya megeszi.

És lőn. Buksinak aznap csodás lakomája volt. Még akkor is, ha anyu nem tette az asztalra az összes rántotthúst, mert tudta, hogy apunak felmegy a fejébe a pálinka. Szegény gyerekek így is eléggé kárvallottan néztek. Főleg Zsolti, mert ő tényleg csak annyit mondott, a só a Tequilához való. Neki a tányérjába markolt az apja.

A legrosszabbul azonban Zsófia járt: neki a telefonja is röpült.

Ez az a mozzanat, ami igazán érdekel minket. Az okostelefon mint a társalgás eleme.

Zsófia apja nyilvánvalóan úgy fogta fel, vetekedik vele a beszédhelyzet uralásáért. Vesztesnek érezte magát, mert a lány az okostelefonjára figyelt. Ráadásul be sem vonhatta a küzdelembe, hiszen nem tudhatta, mi a szándéka. Ezért automatikusan ellenséges szándékot tulajdonított neki.

Egyébként helyesen. Evolúciósan az a bevált stratégia, hogy jobb eleve ellenségként kezelni azt, akinek nem ismerjük a szándékát. Ezért közeledünk ismeretlenek felé eleve eredeti jószándékunkat kinyilvánítva. Kezet nyújtunk, magas hangon, örvendezve üdvözöljük, békítő gesztusokat teszünk, mosolygunk, szemkontaktust rövid ideig tartunk, a szem vonalánál lejjebb nem méregetjük a másikat. Nagyjából ott tartjuk a szemünket, ahol a katonák sapkarózsája vagy a tilak. Ez utóbbi a Krisna-tudatú nők homloka közepén arra utal, hogy házasságban élnek. A hindu kultúrában a tilak a békés közeledés, a biztosítéka.

A mi nyelvünk is őrzi a szokást. Ha valaki szemvonalánál lejjebb téved pillantásunk, méregetjük az illetőt. Ha még a nyakánál is lejjebb csúszik a pillantásunk, akkor bizony kihívóan méregetjük. Ez az agresszió jele.

Társalgás közben az okostelefon még ennél is rosszabbat tesz: megvonja a szemkontaktust a többiektől, a gazdáét viszont uralja. Ha ezt egy ember teszi, bunkónak nevezzük azzal együtt, aki őt bambulja. Így az okostelefon egy olyan kulturális kódba lép, ami a társalgás legsúlyosabb megsértése. Ember ritkán keveredik ilyen helyzetbe, de pórul is jár.

Ha most megnézzük a nagy négyest, a fő közellenségeket, akkor bizony az okostelefon húzza a rövidebbet. A törvény a fűre fúj leginkább, miközben a füves egyáltalán nem törekszik a beszédhelyzet uralására, ezért bágyadt mosolya ártatlanságot mutat, szimpátiát ébreszt.

Nem is szólva arról, hogy a fű szívása többnyire eleve társas helyzetet teremt, a cinkos összetartozás élményét adja, akárcsak a dohányzás, vagy az alkoholfogyasztás.

Az okostelefon ezek szerint nagyon vesztésre áll. Évezredes kultúrtechnikákkal kellene megküzdenie. Reménytelen.

Szurkolunk neki?

Nyilván nem, mert bennünk is ott működnek a velünk született viselkedésmódok, amelyek a horda biztonságát szavatolják.

Vagy talán mégis olyat tud az okostelefon, ami komoly ellenféllé teszi?

Igen. Miközben az aktuális társaságból és társalgásból kiszorul, nagyságrenddel átfogóbb cinkos összetartozás csábos élményét adja. Ráadásul pedig csak látszólag szorul ki, hiszen bármely pillanatban hozhat be olyan tudást, amely a beszédhelyzet uralását teszi lehetővé.  Példánkban ez a Baccalaureate kifejezés volt.

Ez viszi kétségbeesésbe a tanárt, aki nem tudja, tanítványa pornót néz-e okostelefonján, az óra unalmasságáról fanyalog, vagy éppen annak néz utána, amit ő mond, és bármikor beszólhat egy kicsike tévedés miatt.

Ettől borul el a nagynéni agya, aki nem tudhatja, hogy az ünnepi vacsorán őt keresi-e a neten az unokaöccse, vagy a tíz legszebb Messi gólt nézi, esetleg a történelem leckét magolja.

Érdemes-e küzdeni az okostelefon ellen? Igen. Most az történik, hogy az éppen meglévő társaságból, az éppen létrejövő beszédhelyzetből emeli ki az embert. Midas kincse: soha nem lehet e jelenben.

Mit várhatunk a küzdelemtől? Azt, hogy kialakul egy olyan kultúrtechnika, amely sokkal jobb szerepet képes adni az okostelefonnak, mint a pálinkának, a ciginek, vagy a fűnek

Kifullasztásos vadászat a Cityben

Közzétéve Szerző:

Sydney belvárosában történt a napokban. Egy kiakadt fiú henteskéssel rohangált, akit ért, megszúrt, a táskájában lévő bombával fenyegetőzött. Idősödő úr ebédelt a közeli teraszon. Látva az ámokfutót, felkapta a székét, maga elé tartotta. Ahogy közeledett a kölyök, kinyílt a táskája. Üres volt. Üres fenyegetés tehát a bomba. A késes megtorpant, aztán menekülőre fogta a dolgot. Az idősödő úr utána. Őt követte egy csákányos ember, csizmásan, munkásruhában. Mögöttük még egy székes, majd további hat felbátorodott férfi, végül a kamerás. Kiabálva figyelmeztették a járókelőket, térjenek ki az ámokfutó útjából, közben egyre inkább sarokba szorították, végül le is terítették. Az idősödő úr úgy tette rá fonott székét, hogy mozdulni se tudott, főleg, miután valaki még egy rácsos ládát is a fejére borított.  Az ámokfutó úgy pillogott a rácsok között, mint egy tyúk a tojásgyárban.

Hála a videós tudósítónak, olyasmit láthattunk, amit az utóbbi hét-nyolc ezer évben alig.

Összeállt egy férfi-falka kifullasztásos vadászatra. Üldözték a zsákmányt, sarokba szorították, földre vitték. Közben vigyáztak egymásra és saját magukra, a kezük ügyébe kerülő eszközökkel (székkel, csákánnyal, ládával) tartották távol maguktól a veszélyt. Vezetőjük a széket ragadó 64 éves ügyvéd lett, az ő kiáltásai és mozgásai irányították a falkát a belváros parkoló autói, letámasztott kerékpárjai, korlátai és egyéb terepakadályai között. Ő helyezte el hatalma jelképét, a fonott széket a zsákmányon (amihez rögvest csatlakozott a láda), ő tartotta vissza a feltüzelt vadásztársakat a végső rúgásoktól és döfésektől.

A deres homlokú ügyvéd fellépésének köszönhetően a rendőrök szinte sértetlenül vették át a zsákmányt. Azonnal el is kezdték „megnyúzni”. Levették a cipőjét, zokniját, felső testéről is ráncigálták a ruhát. A racionális magyarázat nyilván rejtett fegyverek, sebek keresése, ám a mozdulatok egyértelműen a zsákmány feldolgozását idézik.

Így lett hős a King és Clarence utca sarkáról az ebédjét békében elkölteni szándékozó deres homlokú ügyvéd, bár ő maga szerénykedik: csak azt tette, amit kellett.

Honnan tudta, mit kell tenni?

A férfiak két millió éve kifullasztásos vadászatra születnek. A mintázat a vérükben van. A génjeikben. Veleszületett viselkedésmód. Ennek köszönhetjük, hogy homo hordáinkat annak idején nagy biztonsággal el tudta tartani egy tucatnyi férfi. A lehetséges zsákmány mérete a vadászó falka létszámán kívül a horda méretét is meghatározta. Otthon húsz-harminc asszonyt, gyereket, öreget, beteget, sérültet hagytak. Ők voltak a zsákmánnyal hazatérő hősök ünneplői. Ők alkották a mítoszt, ami máig felemeli a hősöket.

Nekik köszönheti népszerűségét Dr. John Bamford, aki mindeddig csak egy jómódú belvárosi ügyvéd volt, ám az öltönyös tekintély egy pillanat alatt átment falkavezérbe. Követői, ugyancsak öltönyösök, azonnal összeálltak falkává, terelték, beszorították a zsákmányt. Úgy indult be nyakkendőjük alatt a kétmillió éves veleszületett viselkedésmód, mintha minden nap gyakorolnák.

A légi felvétel jól mutatja a területet. Magasan lebeg a kamera, a felhőkarcolók közé bekukkantva látjuk: a sűrűk sűrűjében történt a dolog. A terep nagyszerűen megfelelt a szavanna és a bozótos közötti átmenetnek. A vadászat utóhangjai is éppen olyanok voltak, mint a homo sapiens megjelenésének hajnalán. A falka tagjai képtelenek voltak elaludni, egész éjszaka tárgyalták, vitatták az eseményeket, mesélték melyikük hogyan élte át a hajszát. Egy testvérpár néhány éve költözött Manchesterből Sydneybe. A másnap reggeli tévéinterjúban szóba került, hogy otthon is hősként ünneplik őket, s a két műsorvezető hölgy is csillogó szemmel nézett rájuk.

Egyedi, rendkívüli esetnek tűnik, ami Sydney belvárosában történt, pedig azt szemléleti, ami a homo sapiens múltjában tipikusan és rendszeresen történt. Hallottunk olyan felvetést, miszerint az ügyvéd úr és társai biztos szeretik a focit, a rögbit, az amerikai futballt, s onnan ismerik az efféle csapatmozgásokat. Meglehet. De vegyük észre: ezek a sportok mind a kifullasztásos vadászat viselkedésmintáira épülnek… 

A levezetést még sok lépésben és hosszan folytathatnánk. Sorolhatnánk számos további szempontot, hiszen egész kötetté állt össze az az évmilliók során belénk íródott múlt, mely a gyerekek bot iránti vonzalmától a női táskák rejtélyén és a takarítőnők egyre növekvő hatalmán keresztül, a fagyasztott mangón és a drónokon át a tévésorozatokig és a vegánságig ívelően a mai napig meghatározza viselkedésünket.

Meg is fogjuk tenni. Folytatás következik.

Működésmód

Közzétéve Szerző:

Az asszony éppen úgy mocorgott a kanapén, mint a kezdő kártyás, aki nagyon jó lapokat kapott. Nézelődött, fészkelődött. Mellette a férje nagy kínban sorolta, hova jutottak. Nagyjából úgy éltek egymással, mint egy nevelőintézet fűtője és egy fúrótorony konyhása. Az asszony egyszer csak megelégelte a románc rózsaszín ködét és terített.

– Paranoid skizofrén – sóhajtott és hüvelykujjával is a férje felé bökött.

Hosszú csönd. Végre elővett egy papirost, amiről elkezdte sorolni a diagnózist igazoló példákat. Hibalistát készített, mintha egy használt autót hozna vissza a kereskedőhöz, mintha egy a kupecnek hányná a szemére, miféle göthös a dögöt adott el neki, mintha egy tőzsérnek mutatná a disznót, ami felfordult, pedig a böllér még csak a kötényét kötötte.

A férj döbbenten hallgatott. Mi a diagnózis forrását firtattuk. Kiderült, az asszony barátnője ismer egy pszichiátert, a barátnő azt mondta, a pszichiáter azt mondta, talán valami ilyesmi lehet.

Ma már elég bepötyögni a listát, a kereső kidobja a diagnózist. Például a „bűntudat, lelkiismeret, érzések, gátlástalanság, megbánás” kulcsszavak többnyire a pszichopata cikkeket hozzák elő.

Nézzünk egy próbát!

„A motoros ott feküdt az aszfalton, a zuhogó esőben, vér- és víztócsában. Senki sem mert hozzányúlni. A férfi különösebb bűntudat nélkül kutatta át a zsebeit. A motoros közben felnyögött, de a férfi lelkiismeretére ez nem hatott. Érzelmek nélkül hajolt fölé, gátlástalanul tapogatta végig, pedig jól tudta, micsoda fájdalmai vannak. Végül, miután kollégája bekötötte az infúziót, a megbánás legcsekélyebb jele nélkül végül beadta a bódító injekciót.”

Hasonlóképp a pszichopata diagnózis ugrana előbb-utóbb az elfogulatlan kutató elé, ha egy férj azt mesélné: „Hiába csalt meg, semmi bűntudatot nem érez. Láthatóan a lelkiismerete sem furdalja, a családja iránti érzések kihunytak. Gátlástalanul kavar azzal a bájgúnárral, a megbánás legapróbb jele nélkül.”

Pedig a mentőorvos lehet gyengéd szerető, aggódó anya, hű barát. A csalfa nő is lehet gyengéd szerető, aggódó anya, hű barát – csak már unja az állandó szemrehányásokat a férjétől, aki éveken át semmibe se vette.

Működésmódról van tehát szó, nem pedig személyiségzavarról.

A cselekedeteket illetően már egészen jól tudunk bánni ezzel: Attól, hogy valaki egyszer hazudik egyet, még nem hazug ember. Ha előfordult vele, hogy ellopott valamit, még nem tolvaj. Ha puskázik egy vizsgán, még nem csaló.

Most, amikor a net egy pillanat alatt dobja a billogot, tanuljunk meg bánni a helyzettel. Személyiségzavar? Talán. De könnyen lehet, hogy csupán egy működésmóddal van dolgunk. Mégpedig hatékony és helyes működésmóddal. Az igazi jó ügynökről csak akkor tudjuk biztosan levenni a borderline billogot, ha látjuk más működésmódban. Az a művész, aki nem kelti a nárcisztikus személyiségzavar benyomását, inkább csak mesterember.

Jó kérdés persze, cáfolja-e a nárcisztikus személyiségzavar diagnózist, ha valakit kivételesen gondos mesterember működésmódban látunk? Meglehet, csak arról szól a dolog, hogy asztalosnak is grandiózus…

A múlt héten Győző azzal állított be, hogy ő pszichopata. Aztán szép lassan elmesélte, hogyan ijesztett rá barátnőjére (aki szerinte nárcisztikus személyiségzavaros). Leparkolt a sötétben, várt, megvárta, amíg a lány megjön és kiszáll az autójából, hogy bemenjen a szülei házába. Akkor aztán lerohanta. Fényszórózva, csikorgó gumikkal. Aztán a halálra rémült lányt arról faggatta, hol volt, ki a szeretője. 

Az akciót bánta. Enyhítő körülménykét felhozta, hogy be volt kokózva, ő maga pszichopata, a lány pedig nárcisztikus személyiségzavaros. A történet élét még azzal az körülménnyel tompította, hogy csak azért tépte-, törte-, zúzta össze a lány nála lévő holmiját, mert megivott egy fél üveg konyakot.

Elképesztő, ahogy a bántalmazó énvédelmi, bűntudat-csökkentő apparátusába beépül a személyiségzavar diagnózis. A tendencia pedig félelmetes. A tudatmódosító szereket már bünteti a törvény és az erkölcs. A kokó és a részegség inkább súlyosbító körülmény.

Bezzeg a személyiségzavar! Nincs mit tenni vele!

Tíz éve még nagyon örültünk, amikor nárcisztikus személyiségzavarról szóló videóinkat és könyvünket felkapta a bulvár, sőt, a szakma is. Úgy éreztük, az egyre szaporodó jelenség áldozatainak segítünk.

Ha az egyik félnél diagnosztizáltuk a nárcisztikus személyiségzavart, a másikat arra kértük, hallgasson. Akkor még csak egyedi esetnek tartottuk a választ a kiszivárgott diagnózisra: „Na! És?  Szeretem magam. Megérdemlem.”

Erre most megjelennek az öndiagnózissal hamisított nárcisztikus személyiség-zavarosok, pszichopaták, borderlájnosok. Akik a diagnózissal takaródznak. Olyan jól jön ez a flepni!

Egyáltalán, hol a határ?

Győző kisfiú korát Winnetou helyett Bruce Willis, Sólyomszem helyett Jason Statham és Little Joe helyett Vin Diesel határozták meg. Mind a hatan csak másodpercekre lépnek ki a pszichopaták érzelem nélküli világából.

Meglehet, ennyi időt Győző is megenged magának. Meglehet, annyira megtanulta kikapcsolni az érzelmi központját, hogy az teljesen elsorvadt. Bozót növi be az oda vezető ösvényeket. Döntést például valóban nem tud hozni, ha mégis, akkor csak azért, hogy meggyőzze saját magát egy másik lehetőségről.

Ebből az őrült helyzetből az is következik: jobb egy valódi pszichopata, mint egy Győző. Mert a valódi legalább disszimulál, legalább megjátszik érzelmeket – még ha néha nevetséges is, ahogy gombnyomásra sír vagy nevet. Győző viszont azokat a jeleneteket veszi át hőseitől, amikor véletlenül sem rezzen az arcuk – sem a lelkük. 

Honnan tudjuk hát, hogy Győző, az örök akcióhős nem pszichopata, csak van egy kitüntetett működésmódja, míg Nóri valódi pszichopata, csak éppen a mosolygós mamataxis a kedvenc működésmódja?

Tesztekből!

Tesztekből? Ugyan! A tesztek azt mutatják, milyen működésmódban van éppen a tesztalany.

Válaszunk a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia. A személyiséget és annak zavarait más személyiségekkel, kapcsolatokkal, evolúciós mintázatokkal és modellekkel együttműködésben látjuk meg.

Győzőről például tudjuk, azért próbál annyira azonosulni Vin Diesellel, mert domináns hím szeretne lenni. Úgy gondolja, mácsó. Egyelőre inkább csak lúzer, papírmácsó. Az igazi kérdés, azért akar-e domináns hím, lenni, mert vágyik a családfő felelősségére, az őt körülvevő bizalomra, vagy csak a hatalmat áhítja?

Nincs az a vizsgálat, teszt, terápia, ami erre válaszolhat. Világosan megmutatja azonban a helyzetet az a társas-, családi- és párkapcsolati erőtér, amiben Győző mozog.

Erről szólnak a könyveink.