Káló

Közzétéve Szerző:

Péter indulatkezelési problémákkal jött el hozzánk, helyesebben felesége, Zsuzsa hozta. Otthonukban mindennaposak voltak az ordibálások, Zsuzsa attól tartott, a gyerekek elmenekülnek. Zsolti (17) egyszer már a határán volt, hogy megüsse az apját, Petra (15) pedig egyetemista srácokkal lógott, félő volt, hogy egyszer csak elkezd a koleszban csövezni.

Péter szerint akkor fogyott el a cérna, amikor harmadszor hozta meg a küldönc Zsolti megjavított okostelefonját. Havi 6 ezer a biztosítás, 30 az önrész, 100 a veszteség. Zsolti szerint addig is folyton ráordított az apja, hogy le fog esni a telefon. Két másikat is javíttattak, egyik az apjáé, másik Petráé. Azok összesen 60-ba kerültek. Okostelefon 160.

– Egy kezdő tanító havi fizetése!
– Egy hetet te is vállaltál a kezdők öröméből – szólt be Petra.
– Mintha háromezer tojást törnél össze!
– Kétezer M-eset és ezer XXL-eset – válaszolta Zsolti, mert egyszer már volt vásárolni.
– Hát akkor jól vigyázz azokra az XXS tojásaidra! – üvöltött Péter magából kikelve. – Legközelebb megkeresed az árát a kva okostelefonodnak.

Zsuzsa a szomszéd autóját húzta meg. Gyorsan intézkedett, ismerősnél 100 volt a javítás. Ha bevonják a kgb-t, ugrik a makulátlanság, indul a mutykolás a márkaszervizzel, szegény szomszédnak egész nyáron nem lett volna autója. Egy szó, mint száz: így gyors volt és baráti. Még egy jót söröztek is rá, de ezt a 10-et nem számolták be. Péter magán kívül volt.

– Legfeljebb 20 ezret bukunk, ha elvesznek egy-két bónusz pontot.
– De bénáztam.
– Ugyan! Ha olyan jó szomszéd, megértheti, hogy béna vagy. És figyeld meg, fikázni fogja, azt híreszteli majd, gányba csinálták, Sufnituning. Ennyi.

A legnehezebb akkor volt Péterrel, amikor előjött nagyapja kedvenc idézetével:
„Vigyázz! Kedved majd követendi gyász, amint mondom, követendi gyász.”

– Meséljük a Darell-szintű sztorikat a korfui nyaralásról, neki viszont csak az jut eszébe, hogy egy penészes koszfészket ajánlott a légitársaság. Kifordultunk az ajtón, buktunk 70-et. 60-ért szuper helyen jól voltunk, nagyszerű társaságban, manchesteriekkel. Szerencsére az anyuka tudott angolul is, így akadt tolmácsunk.
– Jó, csak azt a végtelen hosszú utat nem éreztétek, amíg én egy görccsel a gyomromban vezettem a korfui éjszakában – öntötte el a tehetetlen düh Pétert.
– Másfél kilométer volt, később sokszor lesétáltam azt az utat Miriammal.
– De ezt honnan tudtam volna?
– Már odafelé mondta Zsolti, itt kellene lakni, mert látta, amint Miri a medence felé cigánykerekezik.
– Tényleg nagy hiba volt, hogy nem álltam bele a fékbe! – veszekedett Péter.
– Tovább élt volna az a macska – nyögte be Zsolti a bajuszkája alatt.

– A takarítónőnk is meglopott. A 300€ akkor még csak 90-et ért, jó kérdés, hová tegyük azt a tízest, amivel kevesebbet ér a pénzünk. Péter ordított, amikor be akartuk fizetni Petra síútját.
– !!%!
– Milyen jó, hogy anya addigra már sörözött a szomszéddal, mert biztosan feljelentett volna rasszista hangulatkeltésért…

– Zsuzsika biciklije kétszer kapott defektet, egyszer meg segítőkész fiúk elállították a váltóját. Mínusz 10. Azt inkább nem mondjuk, miket mondott Péter a fiúkra…
– Házibulinkon meg elloptak a vendégek egy Xtreme hangszórót, és egy kisebbet. Az 80 + 12 volt. Mínuszban, Szilveszterkor…
– Jó kis barátaitok vannak! – kelt ki magából megint Péter.
– Nem a barátaink.
– Mert tudjátok, ki volt?
– Persze.
– Ragaszkodom hozzá, hogy feljelentsük!
– Bence sose állna szóba Zsoltival.
– Mert?
– A bátyja volt. Drogos. Egyszer ellopta az anyja tamponjait.
– Visszavették tőle.
– Nem, használtak voltak – vigyorgott Zsolti, de majdnem kapott egy pofont.
– Bence bátyja bármit el tud adni. És szerezni is tud bármit. Például Xtreme hangszórót – mosolygott Petra.
– Féláron – tette hozzá Zsolti.
– A félárú Xtreme-et egy kocsmában felejtették a hátizsákban, 36 kiránduláspénzzel, iratokkal, hálózsákkal és márkás kulaccsal.
– Cakk-pakk 140 lenne a pakli csakli, de szerencsére félárú bóvlit loptak, így csak 100…
– Minő szerencse – csapott át vörösbe Péter.
– Szerintem szólunk Bencének és ötvenért megvan. Az ő területük – bizakodott Petra.

– De a színház is ilyen összetett történet! – mosolygott Zsuzsa.
– Attól még veszteség, hogy nem volt kedvem menni!
– Így fürödtél a megmentő szerepében. Ha lett volna nínó szerkód, azzal vitted volna Zsoltit.
– Hagyjuk a körítést! Kihagyott színház 20. Helyette magán sürgősségi ügyelet. Zsolti nagylábujja nem is tört el, a röntgent mégis ki kellett fizetni. 17 plusz 22 a vizsgálat. Az elegáns bot: 8.
– Ugyanez a kör bordával, bot nélkül, amikor a kosármeccsről vittek, 39 volt  – vigyorogtak a lányok.
– Nem vittek. Saját lábamon mentem, jöttem.
– Nem úgy, mint a csapat. Ők csak jöttek a saját lábukon.
– Naés?
– Az egyik elejtett egy karton kézműves sört.
– Hatos papírcsomagolást – helyesbített Péter. Arcán halvány mosoly.
– Térlefedési rekordot döntött.
– A WC és kamra, a konyha és a lépcsőház is tele lett habzó szilánkkal. A takinéninek fél napi munka, a sörveszteséggel együtt 10. Viszont megtaláltunk két üveg hidegen sajtolt prémiumminőségű bio tökmagolajat. Négy év alatt tönkrement. Az idei évhez számítsuk a veszteséget, vagy mondjam, hogy ha előbb ejtik el a sört, még jól is járunk?

– A lovat is a te kutyád marta meg! – használta ki a család a jókedv üdítő fuvallatát.
– Ugatott. Igaz, hogy megijesztette a lovat, de jogilag tiszták vagyunk.
– Különben nem esett volna le a lovas, nem törte volna mindkét csuklóját – horgadt fel Zsolti dühösen.
– Vettünk egy bidé rátétet fájdalomdíjul. 160. Jó barátság kerekedett vele, akárcsak a törött autójú szomszéddal.

Békülékenyebb lett a hangulat. Azt már együtt mesélték, hogy a lopós takinéni elhozta a tesóját kertészkedni. A gyökerénél vágta el a teraszt befutó vadszőlőt és az erkély csodás díszét, a borostyánt. Akkor, ott nem is vették észre. A tesó pedig saját javaslatára átállt kerítést mázolni. Több napi munkával lecsiszolta a deszkát, aztán eltűnt. Reggel hívták a takinénit, mondta, elfáradt a tesó. Nagyon. Zsuzsa megnézte az időjárás előrejelzést. Másnap egész napos eső. Ha a lecsiszolt deszka megszívja magát, orbitális szívás. Egész nap, mind a négyen mázoltak. Meg persze csiszoltak, mert a nehezebb helyeket otthagyta a fáradós takitesó.

– Jut eszembe takinéni. Úgy a vége felé felhív, hogy akkor ő most fáradt, mégis jöjjön-e? Mondtuk, persze, rendetlen a ház. Nem is tűnt fel, mit válaszol. Aztán eljött, ücsörgött itt, csücsült és telefonozott ott, szemét és ruhakupacok mindenütt. Meguntuk a botladozást, kérdeztük, mi van.
– Én kérdeztem, jöjjek-e mégis. Péterrel beszéltem, azt mondta, okvetlenül, teljesen széjjel van a ház.
– Ahogy tegnap hagytad – kiáltott közbe Péter tehetetlen dühében.
– Szóval igen. Hát tessék. Itt vagyok.

Nem sokkal ezután tűnt fel a száradó vadszőlő és borostyán. Azonnal mentek a kert végébe, a lonchoz. A balsejtelmük beigazolódott.

A fáradt tesók kis túlzással Péterék fél nyarát tönkre vágták, fél agyukat elcsiszolták, fél pénzüket ellopták. Talán miattuk a legfontosabb az új szemlélet, a káló. Mert ha azt mondják, belefér, sok átkozódástól óvják meg magukat. Meg is kérdeztük Pétert, tudja-e mi a káló?

– Naná. Az öregem benzinkutas volt.
– De mi az? – kérdezte Zsuzsa.
– Veszteség. Kalkulált veszteség – okította Péter.
– Mi lenne, ha a veszteségek alapján megbecsülnénk egy kálót? – tettük fel a kulcskérdést.
– Mindjárt összeszámolom pontosan – lelkendezett Zsuzsa.
– Ne fáradj vele. Az elv az érdekes – nézett ránk méltatást várva Péter. – Ha azt mondom, ez a kár éppúgy beletartozik a költségvetésbe mint az évi 400 gáz, 400 villany, 300 telefon, net és kábel, az évi 400 üzemanyag és 900 tandíj, a bevásárlások és a vendéglők és az utazások akkor szép lassan áthangolódhatunk arra, hogy a káló meg ennyi.

Legközelebb kettesben jöttek. Péternek megtetszett, hogy a tehetetlen düh, a mindenféle hibáztatás helyett ugyanúgy vegyék számításba a kálót, mint az autópályadíjat vagy a betegbiztosítást.

– A betegbiztosítás még egy rejtett káló tömeget mutat. Vannak olyan dolgok, amiket megveszünk, de gyakorlatilag nem használunk. Retró bólogatós kutya a kalaptartóra (nincs), ultramodern futócipő rekortánra (nincs), okosóra (nem mér), mágneses csoda-karkötő, élelmiszerkiegészítő (fosat), kabát, pulcsi, nadrág, hozzájuk való szekrény, szoba, ház.
– Ezekre majd jövőre tanulunk meg legyinteni. Az idei feladat sem piskóta. Rájöttem, tényleg felesleges összeszámolni az idei veszteséget. Ha jövőre százzal több lesz, akkor akadjunk ki, ha kétszázzal kevesebb, örvendezzünk?
– Vannak benne láncreakciók is. Ha például nem engedünk Bence zsarolásának a hátizsákkal, nem szerezzük vissza újra az Extreme hangrobbantót, a szemüvegre sem eshetett volna rá.
– Stílusos, retro Zeiss keretről van szó. Tétel. Inkább a jövő évi kálóba számoljuk.

Mi csendesen örültünk a többes szám első személy gyakorodásának, alakult az egyetértés.

– Ha viszont mindezekből a károkból tragédiát csinálunk, a folyamatossá összeálló stressz gyötör meg minket, aminek következménye magas vérnyomás, szívbaj, veseelégtelenség, hosszú, kínos fulladásos halál, amit már alig vár a környezet, mert ráunnak a dühöngésre, morgásra, folyamatos kioktatásra.
– Erekciós zavarok – mosolyodott el Zsuzsa.
– A Viagra káló? – kérdezte halkan Péter.
– Korkérdés.
– Csak viccelek ám. Igazából azért voltam ilyen engedékeny, mert ha eldurran a fejem, utána hosszú a mosolyszünet, és akkor másom készül eldurranni, ezért durran el még hamarabb a fejem.
– Van máshol is kiszállás, nem csak a kálónál…

Ui.: Jó tréfa lett volna megkérdezni, kálónak tartják-e a nálunk töltött több mint három órát, de elfelejtettük. Nagy kár.

Sorskönyv mondatok

Közzétéve Szerző:

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.

László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél!
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.

– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?

László elmesélte, amikor a Családi kör című verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.”
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
„Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.”
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve azt tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki, azt viszont előírta, hogy előbb a régebbi ételt kell elfogyasztani. Mire az újabban vásárolt kenyérhez jutott a család, addigra az is épp megszáradt.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának. Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert legtöbbször észre sem vesszük őket – hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.

Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés-típus a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” olyankor használatos, amikor a gyerek szeretne valamit, de mi eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a rég áhított papa-bicskát. Ekkor a mama hirtelen kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz, egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ebből hamar megtanulja a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, ahová irányítják a figyelmét. Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat efféle mozzanatai iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, amikor a kémia tanár azt mondja:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során a kétségbeesett szülők már szimbolikusba transzformálják a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem. Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Egy másik, életre szóló atyai intelem: „Tanulj fiam, mert nem vagy zseni!”
Géza élete merő küzdelem volt ezzel a sorskönyv mondattal. Amit elért tanulással, azt felrúgta egy zseni-gesztussal. A csúcspontot az jelentette, amikor országos tudományos diákköri dolgozatával első helyen végzett, a díjat azonban nem vette át. Zseni módjára viselkedett, miközben szorgalmas kutatómunkát végzett.
Ez lett a tudatos válasza a nem is tudatosult sorskönyv mondatra. És a tudattalan?
A már felnőtt Géza szorgalmasan dolgozik adatelemzőként, miközben zseniális eredményeket hoz ki az adatokból. Olyan mintázatokat emel ki, amelyekre óriás-cég marketingjét lehet építeni.
Mégis, mi a különbség egy mély értelmű bölcsesség, egy ordas marhaság és a sorskönyv mondat között? Előbbi kettő között csupán az értelmezési keret. Erre most azért nem adunk konkrét példát, mert írásban nehéz keretet változtatni.
A sorskönyv mondat lényege az a helyzet, amelyben elhangzik. Amikor valaki érzelmi, lelki értelemben nyitott állapotban van, olyankor könnyen kap kiemelt szerepet bármi, ami abban a helyzetben elhangzik: beég emlékezetébe, sorsa vezérmotívumává válik.

Gézát meghökkentette, kiszolgáltatottá tette édesapja furcsa viselkedése. A legtöbb apa akkor is biztatja gyermekét, ha nincs teljesen meggyőződve zsenialitásáról. A „nem vagy zseni” apai kijelentés megrázta a fiút, úgy érezte, komoly támadás érte, figyelme kiélesedett, valamennyi érzékszervi modalitása beaktiválódott. Emiatt kiemelkedő, a trauma határát súroló élmény lett, ami érte. Máig emlékszik apja hangjára és hanghordozására, az ebédlőbútor mintázatára, a sarkok félhomályára, az apja mozdulatára, amivel megsimogatta a fejét.

A sorskönyv mondatok kiemelkedően hatásos fajtái a slágerek. Nagy esély van ezeket olyan helyzetben meghallani, amikor személyiségünk nyitott a sorskönyv mondatokra, ráadásul a szövegek egyik-másik sora úgy beleeszi magát a fülünkbe, aztán folyton eszünkbe jut.
Ilyen helyzetet éltünk meg Edittel. Külföldön élt, lassan már hullatta szirmait, de még mindig nem sikerült elköteleződnie. Több kört leírtunk, mire rájöttünk arra a hiedelemére, hogy a távkapcsolat jobb, mint a folyamatos együttélés.
Természetesen szüleire kezdtünk fókuszálni, hátha náluk tapasztalta, hogy hosszabb külön töltött idő után nagyon örültek egymásnak. Netán édesapa hajóskapitány vagy aranyásó volt? Nem bizony! Edit szülei unalmas hétköznapok egyhangú sorát élték egymással, ha valakinek komolyabban sikerült bemozgatni az édesanyát, hát az Szécsi Pali volt.
– Jut eszébe dala? – kérdeztük Editet.
– Jaj, mindet tudom kívülről. Az egész házban ő szólt – felelte.
– Mégis, melyik jut legelőször eszébe?
– Talán az, amelyiknek az elején nem énekel, csak beszél azon a meleg hangján.
– Mit mond?
– Jaj, olyan gáz! Talán csak azért erre emlékszem, mert anyám ezt vele mondta, vagyis inkább vele énekelte. Próbálta énekelni…
– Nos?
– „Ne félj az elválástól! A távollét olyan, mint a szél. A kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. A nagyokat fellobbantja…”

Érződött, ahogy átszakad a gát. Szép lassan kiderült: ez a mondat irányította Edit életét. Alapigazságként fogadta el tudattalanul. Ahogy a gravitációt, a napsütést vagy a politikai ígérgetést. Négy évtizeden át jutott eszébe, valahányszor újabb táv-párkapcsolatot kezdett. És a sorskönyv mondat persze egyben önbeteljesítő jóslattá is vált. A „nagy tüzet” nyilván fellobbantotta volna a távollét. Csakhogy amint a távolság miatt a még friss kapcsolatban valami nehézség adódott, máris bebizonyosodott: bizony, ez is csak szalmalángocska. Azaz: nem érdemes a folytatásra. Főleg nem elköteleződésre…

Te gondod

Közzétéve Szerző:

Péter dilemmában volt. Felmondták a garázs bérletét. Bogár az utcára került. 1978-as modell. Oldtimer. Veterán. Az egyik utolsó, amit még Németországban gyártottak. Nyugat-Németországban. Egyidősek. Együtt szoktak születésnapot ünnepelni. Együtt udvaroltak Zsuzsinak. Bogár vezette fel az esküvői menetet. Azért béreltek külön három limuzint, hogy jobban kijöjjön a kontraszt.

Petike megszületésétől Bogár tisztelettudóan visszalépett a rangsorban, aztán persze az oviba megint csak ő vihette Petkót. Csak ő. Zsuzsi a kis Zsuzsussal a karján integetett az ablakban, ahogy elindultak a ház elől a hybriddel, amit azután a garázsnál lecseréltek Bogárra, sőt, töltőre is tették. „Ciciztették”

Hát ennek a garázsnak a bérletét mondták fel tizenhét év után. Bogárt az utcára tették. Zsuzsinak abban igaza volt, hogy bármelyik évben megtagadhatta volna az önkormányzat a következő évi szerződést, csak hát Péter jó karban tartotta és pontosan fizette a bérleti díjat. Ezt el sem tudta képzelni. A szomszédság szerint éppen ez lett a veszte.

– Az enyémre egy vagyont kellene költeni a jegyző szeretőjének, csak azért, hogy be merjen állni – vigyorgott Lali bácsi, aki ugyancsak egyidős lehetett a Moszkvicsával.

Amikor Péter kilátásba helyezte a fellebbezést a határozat ellen, elmondták, nincs semmiféle határozat. Lejárt a szerződés. Ennyi. Azzal is érvelt Péter, biztonsági berendezést szerelt fel, ami a szomszédságnak is örömére szolgátt. Örüljön, hogy nem bírságolják meg engedély nélküli kontárkodásért. Ennyi.

Zsuzsit meglepte, mennyire megviseli Pétert az ügy. A biztonsági berendezésről tudott ugyan, de a temperáló egységről már nem. Még kissé zokon is vette, amikor kiderült, Péter számlákat csinált. Addig az volt fókuszban, hogy Bogár után nem kell adót fizetni. A tartalék alkatrészekről egyszer félfüllel tudomást szerzett, amikor egy betört hátsólámpa helyett Péter pillanatok alatt leemelt egy másikat a polcról.

Péter nagy rohangálásba kezdett. Bogár messze költözött, messze rosszabba, messze drágábban. Utódja a garázsban, a jegyzőhöz közel álló hölgy, akkurátusan felhasználta a biztonsági berendezés megmaradt bekötési pontjait. Amikor Péter emiatt berohant a hivatalba, mondták, nem a hölgy a megbízó, hanem a VIMO. A Városüzemeltetési Igazgatóság Műszaki Osztálya.

Aztán megjött a felszólítás elmaradt bérlet díj befizetésére. Kiderült, tényleg valahogy elmaradt az utalás előző évben. Így játszott a véletlen komoly ütőkártyát Péter kezére. Elhatározta, a bérleti díjat mindaddig visszatartja, amíg a méltatlan eljárást kivizsgálják. Zsuzsi azt kérte, fizessenek, felejtsenek. Így is elég gondot okozott a családnak az a bogárhátú.

– Méghogy Bogár? A korrupt hivatal!
– Mindegy.
– Hogyan lenne mindegy? Ez tisztességtelen rágalom!
– Látod, ez az! Nem lehet rád ismerni. Kivetkőztél önmagadból!
Így sodródtak a válás szélére.

A második találkozó alkalmával Zsuzsi külön vonult Miklóssal, aki arról kérdezte, milyen terhet rótt Bogár ügye a családra.

– Péter egyszerűen kibírhatatlan lett. Mindenbe belekötött.
– Például?
– Hát, hogy én miért nem eszem köményt.
– Hát, az tud szeleket hajtani – mosolyodott el Miklós.
– De ő azt akarta, hogy egyek!!!

Közben Péter arról panaszkodott Zelkának, éveken át vigyázott a köménnyel, mert Zsuzsi arra kérte, ne tegye az ételbe. Kihagyta a kedvencekből, a gulyásból, a párolt káposztából, a körözöttből. Aztán Zsuzsi rendelt valami ezocsoda port, abban annyi kömény volt, hogy messzire bűzlött.

– Ajaj, ebben kömény van! – sóhajtott Péter.
– Hát az meg miért baj? – döbbent meg Zsuzsi.
– Ne mondd már, hogy ezektől a kóklerektől elfogadod, nekem pedig száműznöm kellett a háztartásból?
– Ne izmozz! Nem is értem, mit pampogsz!

Kiderült, Zsuzsi már régen elfelejtette kérését, amit első várandóssága elején fogalmazott meg. Nem is tűnt fel neki, hogy Péter kidobta a köményt. Igaz, ha nagyon megkívánta, vett magának köménymagos kiflit, elmajszolta az autóban.

– Apropó, autó – kezdett újabb történetbe Péter.
– Tudom, Bogár – jelezte Zelka, hogy képben van.
– Most a hybridről beszélek. Azt mondtam, már elég nagyok a gyerekek, ne egyenek az autóban. Hosszabb úton úgyis jó néha megállni, a garázsig meg minek. Erre beszólt Zsuzsi, én meg berágtam.

Kiderült, Péter csikorgó kerekekkel a garázshoz hajtott, elővette a porszívót, a nyílt utcán széttépte a porzsákot, megmutatta, a legutóbb mi jött ki a hybridből, majd a kupac mellé öntötte a szemetes tartalmát is. Zsuzsi kétségbeesett.

– Ha tovább csinálod, innen is kirúgnak.
– Innen is kirúgnak? Mi az, hogy innen is kirúgnak!? Hogy érted, hogy innen is kirúgnak! Talán onnan joggal tettek ki?

Péter ordítva kiállt a bogárhátúval, bezárta a garázst, otthagyta Zsuzsit a gyerekekkel a hybridben.

Zsuzsi könnyek között mesélte Miklósnak, el kellett mennie a gyerekekkel sétálni, amíg egyáltalán annyira le tudott nyugodni, hogy hazavezessen. Mire visszaértek, egy szomszéd elszállíttatta a hybridet a garázsa elől.

– Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam – mondta neki Zsuzsi pityeregve. – Remélem, nem késett el.
– Nem volt dolgom, de lehetett volna – mondta a szomszéd. – A közterületeseket is a rend kedvéért hívtam ki takarítani.
– Hol a szemetes és a porszívó? – kérdezte Zsuzsi kétségbeesett dühében.
– Elvitték bűnjelként.

Persze, kiderült, a szomszéd hívogatta Pétert, csak ki volt kapcsolva. Pécelre hajtott, a bogarasok mekkájába, ott szállt meg, hallgatóságra is lett, ők beszélték rá a párkapcsolati terápiára. Ott guglizott ki minket.

Zsuzsi és Péter négy alkalmat küzdöttek végig, amíg megértették a három történet közös alapszerkezetét:

1. Péter hosszú éveken át gonddal és figyelemmel tartotta karban a garázst. Ezt nagyjából senki sem tudta, csak a szomszédok. Meg is lett a következménye: elvették tőle. Zsuzsi nem úgy állt mellé, ahogy elvárta volna. Szemrehányást tett, kioktatta. Péter ezt árulásnak, a közös identitás felmondásának tekintette. Azt várta volna, Zsuzsi ölelje át, vigasztalgassa nagy kétségbeesésében, segítsen garázst keresni.

2. Péter hosszú éveken át gonddal és figyelemmel tartotta távol a köményt. Ezt Zsuzsi nem tudta. Amikor kiderült a régi tiltás, Zsuzsi nem úgy állt mellé, ahogy elvárta volna. Péter ezt a közös múlt elárulásának, hálátlanságnak érezte. Azt várta volna, Zsuzsi ölelje át, köszönje meg a kitartó lemondást.

3. Péter hosszú éveken át gonddal és figyelemmel takarította az autókat és a garázst. Ezt nagyjából senki sem tudta, csak a szomszédok. Zsuzsi természetesnek vette a tisztaságot. Péter azt várta volna, Zsuzsi ölelje át, köszönje meg a folyamatos gondoskodást.

A bogár, a köménymag és a szemét története receptet ad a gondban lévő emberhez. Péter esetében a képlet:

– Éveken át szerényen, pontosan gondoskodtam, aztán a végén még én vagyok a hibás.

Mivel a gondban lévő ember tudata beszűkült, fókuszált, mindenben ugyanazt a szerkezetet látja, minden észrevételt, kritikát a gond keretébe tesz. Mondogatják is neki:

– Jaj, te nem tudsz másra gondolni,
– Jaj, neked mindig csak az jár az eszedben,
– Jaj, verd már ki a fejedből!

Most már ismeritek ezt a működésmódot. Ha felderítitek a gondot okozó probléma alapszerkezetét, sok konfliktust tudtok gyökerében leállítani, a küzdelem helyett együttműködésbe kezdeni.

Zsuzsi a terápián elmondta, gondolt arra, hogy a garázssoron keres valakit, akitől al-bérletbe vehetnének egy szomszédos garázst. Félt azonban, hogy Péter letorkollja, mert nem szabályos. Pedig Péter már futott is egy kört, jelentős összeget ajánlott a roncs Moszkvicsért és a garázs bérleti jogáért. Egy lépésre voltak az kapcsolatgazdagító együttműködéstől.

Péter azt mesélte, a tartozását csak akkor fizeti be, ha a jegyző nyilvános meghallgatáson számot ad a bérlők kiválasztásának és elutasításának mechanizmusáról. Akkor kiderül, hogy ő bárkinél méltóbb a garázsra. Zsuzsi is szervezkedni kezdett a szomszédi és baráti körben, a szülőtársakkal. Itt is egy lépésre voltak a kapcsolatgazdagító együttműködéstől.

Zsuzsi és Péter modellje eredményes volt Viola és egy másik Peti esetében. Jellemző gondjuk volt, hogy Peti mindig hazahozta a problémáit.

– Nosza! Kettőtöknek együtt több az erőforrása, ahelyett, hogy krimiken csiszolnátok az elméteket, adjon a probléma tartalmat a párkapcsolatnak! Legyen sorskönyv mondat nálatok: „Jaj de jó, van min törni a fejünket!”
– Csakhogy én nem értek a villamos hálózatok tervezéséhez! – vetette ellen Viola.
– Hát, hiszen éppen az a baj, hogy épp arra nem jut időm!
– Igen, mert sok időd arra megy el, hogy nem mered kimondani a tisztességes árat, lealkuszod saját magaddal szemben.
– Így van, te meg szemrehányásokat teszel, hogy mamlasz vagyok, kakiért-pisiért dolgozom.

Így vette át a vidám és cserfes Viola a menedzsmentet férjétől, aki végre egész nap gondterhelten a rajzok fölé hajolhatott. De erre is hamarosan ráunt, mert a fele munkával dupla kereset fellobbantotta vágyukat. Egymás és az közös élmények iránt.

Pálinka, cigi, fű, okostelefon

Közzétéve Szerző:

A balhé akkor robban ki, amikor a forró leves felnyomja az agyukba a pálinkát – állítja egy bűnügyes kolléga.

Mi azt állítjuk, a balhé a beszédhelyzet uralása körül tör ki. A pálinka elindítja a hegyibeszédet, a nagy igazságosztást, aztán nincs belekotyogás, ellenvélemény.

– A leves legyen megsózva.
– A Biri azt mondja, a Lajosát a só ölte meg.
– Engem is az fog, ha felb@szom az agyamat a sótlan levesen.
– Valamin úgyis felb@szod.
– A Lajost az ölte meg, hogy az unokája megkurvult. Nem a só. Meg még meg is sózom. Csak, ha utána sózod, olyan, mintha b@szás után vennél kotont.
– Jaj, ne beszélj így a gyerek előtt!
– Vedd csak ki a kezéből a telefont, látsz abban még cifrábbakat.
– Apu, te megnézted a telefonomat?
– Nem kell. Azért nyílik csak ujjlenyomatra, hogy ne tudjam megnézni. Úgyhogy el tudom képzelni, most is éppen mit nézegettél…
– Képzeld, éppen az Alexandra oldalát nézem meg.
– Az meg ki a tököm?
– Hát a Biri néni meg a Lajos bácsi unokája. Baccalaureate.
– Az meg mi a tököm?
– Magániskola. Fizetős.
– Na, ezért murdelt meg szegény Lajos.
– A Biri szerint a só meg a pálinka vitte el.
– A só a Tequilához való…
– Jaj, ne mán. De most mondom, ha a rántott hús is sótlan, b@szom ki az ablakon, hátha a kutya megeszi.

És lőn. Buksinak aznap csodás lakomája volt. Még akkor is, ha anyu nem tette az asztalra az összes rántotthúst, mert tudta, hogy apunak felmegy a fejébe a pálinka. Szegény gyerekek így is eléggé kárvallottan néztek. Főleg Zsolti, mert ő tényleg csak annyit mondott, a só a Tequilához való. Neki a tányérjába markolt az apja.

A legrosszabbul azonban Zsófia járt: neki a telefonja is röpült.

Ez az a mozzanat, ami igazán érdekel minket. Az okostelefon mint a társalgás eleme.

Zsófia apja nyilvánvalóan úgy fogta fel, vetekedik vele a beszédhelyzet uralásáért. Vesztesnek érezte magát, mert a lány az okostelefonjára figyelt. Ráadásul be sem vonhatta a küzdelembe, hiszen nem tudhatta, mi a szándéka. Ezért automatikusan ellenséges szándékot tulajdonított neki.

Egyébként helyesen. Evolúciósan az a bevált stratégia, hogy jobb eleve ellenségként kezelni azt, akinek nem ismerjük a szándékát. Ezért közeledünk ismeretlenek felé eleve eredeti jószándékunkat kinyilvánítva. Kezet nyújtunk, magas hangon, örvendezve üdvözöljük, békítő gesztusokat teszünk, mosolygunk, szemkontaktust rövid ideig tartunk, a szem vonalánál lejjebb nem méregetjük a másikat. Nagyjából ott tartjuk a szemünket, ahol a katonák sapkarózsája vagy a tilak. Ez utóbbi a Krisna-tudatú nők homloka közepén arra utal, hogy házasságban élnek. A hindu kultúrában a tilak a békés közeledés, a biztosítéka.

A mi nyelvünk is őrzi a szokást. Ha valaki szemvonalánál lejjebb téved pillantásunk, méregetjük az illetőt. Ha még a nyakánál is lejjebb csúszik a pillantásunk, akkor bizony kihívóan méregetjük. Ez az agresszió jele.

Társalgás közben az okostelefon még ennél is rosszabbat tesz: megvonja a szemkontaktust a többiektől, a gazdáét viszont uralja. Ha ezt egy ember teszi, bunkónak nevezzük azzal együtt, aki őt bambulja. Így az okostelefon egy olyan kulturális kódba lép, ami a társalgás legsúlyosabb megsértése. Ember ritkán keveredik ilyen helyzetbe, de pórul is jár.

Ha most megnézzük a nagy négyest, a fő közellenségeket, akkor bizony az okostelefon húzza a rövidebbet. A törvény a fűre fúj leginkább, miközben a füves egyáltalán nem törekszik a beszédhelyzet uralására, ezért bágyadt mosolya ártatlanságot mutat, szimpátiát ébreszt.

Nem is szólva arról, hogy a fű szívása többnyire eleve társas helyzetet teremt, a cinkos összetartozás élményét adja, akárcsak a dohányzás, vagy az alkoholfogyasztás.

Az okostelefon ezek szerint nagyon vesztésre áll. Évezredes kultúrtechnikákkal kellene megküzdenie. Reménytelen.

Szurkolunk neki?

Nyilván nem, mert bennünk is ott működnek a velünk született viselkedésmódok, amelyek a horda biztonságát szavatolják.

Vagy talán mégis olyat tud az okostelefon, ami komoly ellenféllé teszi?

Igen. Miközben az aktuális társaságból és társalgásból kiszorul, nagyságrenddel átfogóbb cinkos összetartozás csábos élményét adja. Ráadásul pedig csak látszólag szorul ki, hiszen bármely pillanatban hozhat be olyan tudást, amely a beszédhelyzet uralását teszi lehetővé.  Példánkban ez a Baccalaureate kifejezés volt.

Ez viszi kétségbeesésbe a tanárt, aki nem tudja, tanítványa pornót néz-e okostelefonján, az óra unalmasságáról fanyalog, vagy éppen annak néz utána, amit ő mond, és bármikor beszólhat egy kicsike tévedés miatt.

Ettől borul el a nagynéni agya, aki nem tudhatja, hogy az ünnepi vacsorán őt keresi-e a neten az unokaöccse, vagy a tíz legszebb Messi gólt nézi, esetleg a történelem leckét magolja.

Érdemes-e küzdeni az okostelefon ellen? Igen. Most az történik, hogy az éppen meglévő társaságból, az éppen létrejövő beszédhelyzetből emeli ki az embert. Midas kincse: soha nem lehet e jelenben.

Mit várhatunk a küzdelemtől? Azt, hogy kialakul egy olyan kultúrtechnika, amely sokkal jobb szerepet képes adni az okostelefonnak, mint a pálinkának, a ciginek, vagy a fűnek

Kifullasztásos vadászat a Cityben

Közzétéve Szerző:

Sydney belvárosában történt a napokban. Egy kiakadt fiú henteskéssel rohangált, akit ért, megszúrt, a táskájában lévő bombával fenyegetőzött. Idősödő úr ebédelt a közeli teraszon. Látva az ámokfutót, felkapta a székét, maga elé tartotta. Ahogy közeledett a kölyök, kinyílt a táskája. Üres volt. Üres fenyegetés tehát a bomba. A késes megtorpant, aztán menekülőre fogta a dolgot. Az idősödő úr utána. Őt követte egy csákányos ember, csizmásan, munkásruhában. Mögöttük még egy székes, majd további hat felbátorodott férfi, végül a kamerás. Kiabálva figyelmeztették a járókelőket, térjenek ki az ámokfutó útjából, közben egyre inkább sarokba szorították, végül le is terítették. Az idősödő úr úgy tette rá fonott székét, hogy mozdulni se tudott, főleg, miután valaki még egy rácsos ládát is a fejére borított.  Az ámokfutó úgy pillogott a rácsok között, mint egy tyúk a tojásgyárban.

Hála a videós tudósítónak, olyasmit láthattunk, amit az utóbbi hét-nyolc ezer évben alig.

Összeállt egy férfi-falka kifullasztásos vadászatra. Üldözték a zsákmányt, sarokba szorították, földre vitték. Közben vigyáztak egymásra és saját magukra, a kezük ügyébe kerülő eszközökkel (székkel, csákánnyal, ládával) tartották távol maguktól a veszélyt. Vezetőjük a széket ragadó 64 éves ügyvéd lett, az ő kiáltásai és mozgásai irányították a falkát a belváros parkoló autói, letámasztott kerékpárjai, korlátai és egyéb terepakadályai között. Ő helyezte el hatalma jelképét, a fonott széket a zsákmányon (amihez rögvest csatlakozott a láda), ő tartotta vissza a feltüzelt vadásztársakat a végső rúgásoktól és döfésektől.

A deres homlokú ügyvéd fellépésének köszönhetően a rendőrök szinte sértetlenül vették át a zsákmányt. Azonnal el is kezdték „megnyúzni”. Levették a cipőjét, zokniját, felső testéről is ráncigálták a ruhát. A racionális magyarázat nyilván rejtett fegyverek, sebek keresése, ám a mozdulatok egyértelműen a zsákmány feldolgozását idézik.

Így lett hős a King és Clarence utca sarkáról az ebédjét békében elkölteni szándékozó deres homlokú ügyvéd, bár ő maga szerénykedik: csak azt tette, amit kellett.

Honnan tudta, mit kell tenni?

A férfiak két millió éve kifullasztásos vadászatra születnek. A mintázat a vérükben van. A génjeikben. Veleszületett viselkedésmód. Ennek köszönhetjük, hogy homo hordáinkat annak idején nagy biztonsággal el tudta tartani egy tucatnyi férfi. A lehetséges zsákmány mérete a vadászó falka létszámán kívül a horda méretét is meghatározta. Otthon húsz-harminc asszonyt, gyereket, öreget, beteget, sérültet hagytak. Ők voltak a zsákmánnyal hazatérő hősök ünneplői. Ők alkották a mítoszt, ami máig felemeli a hősöket.

Nekik köszönheti népszerűségét Dr. John Bamford, aki mindeddig csak egy jómódú belvárosi ügyvéd volt, ám az öltönyös tekintély egy pillanat alatt átment falkavezérbe. Követői, ugyancsak öltönyösök, azonnal összeálltak falkává, terelték, beszorították a zsákmányt. Úgy indult be nyakkendőjük alatt a kétmillió éves veleszületett viselkedésmód, mintha minden nap gyakorolnák.

A légi felvétel jól mutatja a területet. Magasan lebeg a kamera, a felhőkarcolók közé bekukkantva látjuk: a sűrűk sűrűjében történt a dolog. A terep nagyszerűen megfelelt a szavanna és a bozótos közötti átmenetnek. A vadászat utóhangjai is éppen olyanok voltak, mint a homo sapiens megjelenésének hajnalán. A falka tagjai képtelenek voltak elaludni, egész éjszaka tárgyalták, vitatták az eseményeket, mesélték melyikük hogyan élte át a hajszát. Egy testvérpár néhány éve költözött Manchesterből Sydneybe. A másnap reggeli tévéinterjúban szóba került, hogy otthon is hősként ünneplik őket, s a két műsorvezető hölgy is csillogó szemmel nézett rájuk.

Egyedi, rendkívüli esetnek tűnik, ami Sydney belvárosában történt, pedig azt szemléleti, ami a homo sapiens múltjában tipikusan és rendszeresen történt. Hallottunk olyan felvetést, miszerint az ügyvéd úr és társai biztos szeretik a focit, a rögbit, az amerikai futballt, s onnan ismerik az efféle csapatmozgásokat. Meglehet. De vegyük észre: ezek a sportok mind a kifullasztásos vadászat viselkedésmintáira épülnek… 

A levezetést még sok lépésben és hosszan folytathatnánk. Sorolhatnánk számos további szempontot, hiszen egész kötetté állt össze az az évmilliók során belénk íródott múlt, mely a gyerekek bot iránti vonzalmától a női táskák rejtélyén és a takarítőnők egyre növekvő hatalmán keresztül, a fagyasztott mangón és a drónokon át a tévésorozatokig és a vegánságig ívelően a mai napig meghatározza viselkedésünket.

Meg is fogjuk tenni. Folytatás következik.