Fejezetcímek a sorskönyvből

Közzétéve Szerző:

Kéretlen útravalók – Kudarcok, traumák, csalódások

Életünk váltóit látszólag apró dolgok, grimaszok, félmondatok, hallgatások irányítják. Gyakran teszik sorsunkat egészen más vágányra, mint amilyenen addig haladt.
Kis gesztusok is lavinákat indíthatnak el. Mint amikor meghúzzuk a puska ravaszát, vagy megnyomjuk azt a gombot, ami kioldja az atombombát.
Később már nehéz rekonstruálni, mi történt, hogyan történt, mikor történt.
László és Judit azért jött el hozzánk, mert reménytelennek látták egyeztetni gyermeknevelési elképzeléseiket. Ahogy azt a társadalmi szerepelvárások is rögzítik, Judit megértő és elfogadó volt, László viszont úgy gondolta, felelős Andris sorsáért.
– Annyira örülök, hogy önállóan szed magának levest, vizet is önt – büszkélkedett Judit. – Nagy dolog ez egy négyéves gyereknél.
– Azért még lehetnek elvárásaink – szögezte le László.
– Csak éppen elveszik az örömünket is a te örökös mérce-emeléseid.
Példaként azt az esetet mesélték el, amikor Andriska csordultig merte tányérját levessel.
– Nyilván élvezte, hogy ügyesen bánik a merőkanállal.
– Tanulja meg, hogy az étel nem játék – vágta rá László.
E tanulság érdekében László ülve maradt fiával, és addig nem engedte felkelni, míg Andris hüppögve, könnyek között be nem kanalazta az összes levest.
– Én kimentem és a mosókonyhában sírtam. Vasalásnak álcáztam, de nem kellett locsolni a ruhát, úgy potyogtak a könnyeim – pityergett Judit.
– Mit is tanult Andris? – kérdeztük.
– Hogy annyit vegyen ki, amennyit megeszik. Hogy az étel nem játék.
– És még mit?
– …?
– Mit mondott neki? Mivel magyarázta a helyzetet?
– Most megtanulod egy életre. Most megjegyzed örökre.
– Kondicionálta a gyereket. Mire?
– Jó viselkedésre.
– Arra, hogy tanulni rossz dolog. Már négy éves korában tapasztalta, hogy tanulni, megjegyezni valamit, azt jelenti, fél délután ülünk hüppögve, miközben anyu sír a mosókonyhában.
– Kiszolgált küszöb! – nevetett fel Judit.
– …?
László elmesélte, amikor a Családi kör c. verset kellett megtanulnia az iskolában, akkor nekiült, de csak nehezen haladt. Anyja és nővére is segítettek, versszakról versszakra mondogatták vele. Beesteledett, megjött Apuka. Azzal kezdte, hogy jól összeszidta a társaságot, amiért az utolsó délután kezdenek egy ilyen hosszú versbe, amikor „Lacus amúgy is olyan nehezen tanul”. Ezután átvette a parancsnokságot. A feszültség pillanatok alatt elviselhetetlen lett. Lacus csak hüppögött, a másik szobába száműzött fehérnép feszülten hallgatózott. Lacusnak el kellett mondani, amit addig tanult, azután két sort hozzá. Odáig már ment, hogy
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
És ekkor jött az új rész, nagy hüppögések és könnyek között:
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált küszöb,
Kutyára a lábát, erre állát nyújtja.
A szomszéd szobában felharsant a vihogás, Apuka pedig maradék haját tépve rohant ki:
– Ez a gyerek nem normális! Ez debil! Ennek semmi irodalmi érzéke!
– El is intézte a viszonyomat a magyarhoz – sóhajtott László. – Nyelvtanból meg is buktam félévkor. Ha csak megláttam a magyarkönyveket vagy a tanárnőt, máris rajtam volt a frász.
– Nehéz élethelyzetben lehetett akkor az édesapja… – igyekeztünk megértőnek lenni.
– Folyamatosan nehéz helyzetben van, mert az elvei miatt mindenhonnan kirúgják – vágott közbe élesen Judit.
– Nagyapámnál örökké száraz kenyeret kellett enni, mert egyszer megmaradt egy fél vekni. Viszont az volt a szokása, hogy munkából hazafelé jövet vett egy veknivel és elbeszélgetett a pékkel. Az elve pedig tiltotta, hogy kenyeret dobjunk ki.

Ezután sokat dolgoztunk Lászlóval, segítettünk abban, hogy pozitív jövőképet tudjon adni Andriskának.
Mi pedig vadászni kezdtünk az olyan mondásokra, amik negatív sorskönyvet írnak. Azért nehéz őket tetten érni, mert észre sem vesszük őket. Hatásukban azonban elképesztően rombolók. Előnyük, hogy pozitívba is hasonlóan észrevétlenül tudjuk őket fordítani. Nagyon alkalmasak sugalmazásokra.
Lászlónak például megtanítottuk, hogyan alakítsa át a kínos „tanulás” fogalmat, hogyan dicsérje meg Andriskát, valahányszor valami újat tanul, ha megjegyez egy új dolgot, hogyan programozza arra, hogy ő majd „jó tanuló” lesz.
Egy másik ilyen fülön csípett sorsfordító kifejezés a „figyeld meg!”, a „hű, nézd csak” utóda.
A „Hű, nézd csak!” és az „Odanézz!” akkor használatos, amikor a gyerek valamit akar és eltereljük a figyelmét. Például megszerzi a papa rég áhított bicskáját. Ekkor a mama kinéz az ablakon és azt mondja: „Odanézz egy madárka!” – majd kikapja a gyerek kezéből a bicskát.
Ettől hamar rátanul a gyerek, hogy nem érdemes oda figyelni, amire felhívják a figyelmét.
Így aztán tökéletesen immunis lesz a tanulási folyamat ilyesféle mozzanati iránt. Matatni kezd a pad alatt, ha a tanárnő azt kéri:
– Figyeljétek a levél erezetét!
Pusmogni kezd, ha azt kéri a kémia tanár:
– Most nézzétek a reakciót a kémcsőben!
A későbbiek során pedig a kétségbeesett szülő már szimbolikusba transzformálja a dolgot:
– Meg fogod látni, mire mész így. Figyeld meg, kapsz egy karót.
A gyerek fütyörészve elengedi a füle mellett a fenyegetést és nem figyel az egyesre sem.
Meg fogjuk látni, meg fog bukni.

Meddig tart a szerelem?

Közzétéve Szerző:

Meddig tart a szerelem a XIX században? – Erről kérdezte Zelkát és Miklóst Bakos Zsuzsi a Nők Lapjától.

Napjainkban minden második házasság válással végződik – többnyire egy harmadik személy, egy új lángolás miatt. Ez is jól mutatja a romantikus szerelem mindenek feletti hatalmát, miközben megfeledkezünk arról, hogy e bódító érzelem hamar tovaillan. Szakértőink szerint azonban mindez nem zárja ki, hogy sírig tartó, boldog párkapcsolatban élhessünk.

A szerelem legnagyobb marketingeszköze kétségkívül az örökké tartó boldogság ígérete. Idővel mégis mindig új külsőt vesz fel. Egyre többet hadakozik, hibákat keres, eltávolodik, végül továbbáll. Aztán minden kezdődik elölről – egy másik férfi vagy nő oldalán, a lecke pedig ugyanaz: nem önmagunkat kell megtalálni a másik ember oldalán, hanem a közös harmóniát. A romantikát azonban nem könnyű megőrizni a szürke hétköznapokban. Az ismert forgatókönyv lapjai közé rekedve elbizonytalanodva tesszük fel a kérdést: vajon szükségszerűen jár le a szerelem szavatossága?

A párkeresés buktatója

Nos, először is egy száraz tényadat, amely tulajdonképpen meg is adja a választ a kérdésünkre: biokémiai értelemben a szerelem mindössze néhány hétig, hónapig tart, ám ez aligha köthető ahhoz, hogy 2010-et írunk. Így volt ez mindig is. Nem a szerelmesek változtak, mert ők minden korban boldogan lubickoltak a másik közelsége okozta hormonfürdőben. Ami a romantikára éhes, de önmagával kevésbé kritikus tömeget illeti, nem csoda, hogy becsapva érzi magát, amikor a rózsaszín köd szépen lassan aláereszkedik. Hiszen a romantikus regények és a filmek ott érnek véget, amikor a szerelmesek egymás karjaiba omlanak annak bizonyságával, hogy érzelmeik viszonzottak, és elindulnak a közös úton. Ez az út azonban előttünk már rejtve marad, holott csak ekkor jön a java.

„A párkapcsolatokban mindig jelen volt a kétség és a hűtlenség, a lényegi különbség az, hogy néhány évtizede még fiatalabban házasodtak az emberek, így együtt alakult az identitásuk, az értékrendjük – mondja Baktay Zelka párterapeuta. – Nagyanyáink idejében azt, aki sokáig nem talált párra, vénlánynak, agglegénynek bélyegezték, s ehhez egy már megszokott életstílus párosult. Ma a szülőktől való kirepülés után a legtöbben autonóm életet élnek, vagyis az elköteleződés előtt megélik a szabadságot. Az így lecsiszolódó személyiség pedig nehezebben adja fel mindazt, amiért megküzdött – legyen az egzisztencia, siker vagy szokás.”

„A szerelem tulajdonképpen egy módosult tudatállapot – veszi át a szót a férj, Baktay Miklós párterapeuta. – Ilyenkor mindennél jobban igényeljük a másik közelségét, amelyet az utód létrehozásának evolúciós parancsa diktál. Régen a testi összehangolódást automatikusan utód követte, ma a fogamzásgátlás ennek gátat szab. Összességében azonban elmondható, hogy az a romantikus szerelem, amely után áhítozunk, általában nem tart tovább 4 hónapnál, de maximum a közös gyermek születéséig él.”

„Felelősek vagyunk egymásért”

Timi (38) és férje, Attila (38) ritka kivételnek számítanak a mai, állandóságot nélkülöző világban. Néhány megszakítással ugyan, de óvodáskoruk óta érzelmi szálak kötik őket egymáshoz. Több évtizede tartó kapcsolatukról a jogász feleség mesélt. „Manapság minden azt sugallja, hogy csak az egyéni boldogságod számít. Sokan elfelejtik, hogy nemcsak önmagunkért, de egymásért is felelősek vagyunk. Nem gondolnak arra, hogy amikor egy fellángolás miatt felrúgják addigi kapcsolatukat, komoly lelki és egzisztenciális sérüléseket okozhatnak társuknak. Mi a férjemmel végigkövettük egymás életét, így felnőtt fejjel nem két idegenként találkoztunk. Gyermekkori ismeretségünk okán mindig őszinték lehettünk, és ami a legfontosabb: mertünk önmagunk lenni! Tapasztalatom szerint sokan igyekeznek kizárólag a jó oldalukat mutatni a párkapcsolatban, és a másik feltételezett elvárásai szerint viselkednek, amibe bizony nagyon bele lehet fáradni.”

Timiék egyetemista éveik alatt elszakadtak egymástól, mert hajtotta őket a kíváncsiság, hogy milyen lehet másvalakivel. „Vonzott minket az újdonság varázsa, de amint lehullt a rózsaszín köd, én úgy éreztem, hogy a másik ember idegen lett számomra, és vágyom abba a biztonságos, ismerős burokba, amit Atival már megtapasztaltam. Visszataláltunk egymáshoz, és már 10 éve vagyunk házasok. Van egy 8 éves fiunk, ma így hárman alkotunk erős szövetséget. A kapcsolatunk tartósságának titka, hogy mindketten komfortosan érezzük magunkat benne – testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon jó barátok is vagyunk, és tudjuk, hogy összetartozunk. Persze mi sem vagyunk fából, jólesnek a másik nemtől jövő visszajelzések, de beszélgetéseink során arra jutottunk, hogy nem adnánk fel a kapcsolatunkat egy fellángolásért, amely idővel úgyis elmúlik.”

Timi szerencsésnek vallja magát, amiért kettejüket összesodorta az élet. Úgy véli, a sorsszerűség is kell ahhoz, hogy az ember rátaláljon arra, akivel együtt tud rezegni. Hiszen hiába van hajlandóság az elköteleződésre, ha nincs meg az a társ, akivel boldoggá tehetnénk egymást.

Együtt megöregedni?

„Az esküvő körüli felhajtás trendinek hathat – mondja Baktay Miklós –, ám sokan elfelejtik, hogy közös jövőkép nélkül a romantikus történet már véget is ért az oltárnál. A szerelem csupán az a mozdulat, amikor felülünk a bicajra, a párkapcsolat pedig az, amikor hajtjuk. Nincs azzal semmi baj, ha szeretetünk új formát ölt, csak már nincsenek meg a régi idők kaptafái, viszonyulási pontjai. Emellett jóval többet várunk egy kapcsolattól, mert a szerelmet összemossuk a kapcsolati léttel.”

„Emiatt aztán bármi olyat tapasztalunk, ami eltér a nagykönyvben leírtaktól (például a másik csökkenő figyelmét vagy a nemi vágy apadását), csalódásként éljük meg – veszi át a szót a párterapeuta felesége. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni a média szerepét. A hatásvadász riportok, a filmek, de még az újságcikkek is a párkapcsolati boldogságot, a hathatós happy endet hangsúlyozzák. A celebvilágban is láthatjuk a körforgást. Szerelmek, csalódások, szakítások váltják egymást. Mindig jön egy újabb partner, csakhogy az érintettek a következő fejlődési ciklusba már nem jutnak el. Például amikor az idősebb férfi konzekvensen fiatal nőt választ, azért ugrik mindig vissza az időben, mert ő ebben az életkorban élte meg a szerelem érzését. Minden kornak megvan a szépsége, és minden korban átélhető a szerelem. Az együtt megöregedő pár képével azonban ritkán találkozunk, sokkal kevésbé látjuk vonzó párkapcsolati képnek, mint a tengerparti jelenetekben tomboló ifjak szenvedélyét.”

Tegyünk a kapcsolatért!

„A boldog házasság titka a párkapcsolati szakaszok megélése és az ezekre való felkészülés – folytatja Baktay Zelka. – Az adott szakaszban élve már könnyen belesüppedünk a helyzetbe, és kevésbé figyelünk arra, hogyan tudjuk továbbépíteni a kapcsolatot. Ehelyett elkezdünk panaszkodni, más élvezeteket habzsolni, vagy éppen magunkba fordulni, de közben még mindig azt várjuk, hogy a párunk »gerjedjen« ránk. Sokan esnek abba a hibába, hogy úgy gondolják, párjuk már nem alkalmas a közös játékra, ezért szeretőt tartanak, akivel meg kell szervezni a titkos találkákat. Ezek a légyottok nagyon felértékelődnek, miközben a házastárs kéznél van. Miért ne lehetne ugyanezzel a titkos szervezkedéssel visszalopni a szenvedélyt a meglévő párkapcsolatba? Sokan meg sem adják az esélyt” – mondja szakértőnk, aki hangsúlyozza: gyakran nem ismerjük fel saját felelősségünket kapcsolataink megromlásában. Trendkutatók állítják, hamarosan eljöhet az az idő, amikor meghatározott időtartamra köttetnek a házasságok, melyek ennek lejártával meghosszabbíthatók vagy könnyedén felbonthatók.

Szakértőink szerint azonban ez nem fog javítani a házasságok minőségén. „Ez olyan, mintha cél nélkül futnánk. Még 5 évig élek vele, de a 6. évre már nem tervezek. Csakhogy a hosszú távú együttéléshez a közös jövőképben állandóságnak kell lennie. Ahogy időt szakítunk egészségi állapotunk ellenőrzésére, úgy bizony időről időre a párkapcsolatunk felülbírálására is sort kell kerítenünk.”

„Mindenki vágyik a szeretetre”

Edit (29) másfél évvel ezelőtt, egy 5 éves kapcsolat után kezdett új életet. A munka és a tanulás mellett leginkább a szórakozásban, máskor pedig éppen a csendes elvonulásban tudja levezetni a feszültségét, az ismerkedéssel sosem voltak nehézségei. Mostanában azonban a környezete gyakran szegezi neki a kérdést: miért nem állapodik már meg valaki mellett? „Adnék esélyt, de rövid időn belül mindig kiderül, hogy valami hiányzik belőlem, a másikból vagy a kettőnk közötti viszonyból. Tudom, mire vágyom, a társkeresést pedig leginkább egy céltáblához hasonlítanám, amelynek egyre inkább a közepe felé lövöldözgetek. Biztos vagyok benne, hogy van valaki, aki éppen rám vár, és ő is hagyná már a keresgélést. Időnként elönt a türelmetlenség, ilyenkor esélyt adok olyan kapcsolatoknak, amelyekben nagy kompromisszumokat kötök. Aztán rájövök, hogy ez nem működhet így.”

Edit azt vallja, sokat köszönhet az internetes társkereső oldalakon szerveződött találkáinak, mert nagyobb magabiztosságra tett szert általuk. „Nem vagyok híve a hosszas levelezgetésnek, érdemes minél hamarabb sort keríteni a személyes találkozásra. Számomra ez tanulási folyamat, talán most még nem állok készen egy hosszabb kapcsolatra. Nem hiszek a divatszingliségben, szerintem mindenki vágyik a szeretetre. Manapság pedig örökké tartó kapcsolatról merészség beszélni. Én nem látok a tágabb családi környezetemben pozitív mintát erre, és nem is merném kijelenteni, hogy a következő 40 évet egyvalaki mellett fogom leélni. De bizakodó vagyok, úgy kell hozzáállni, hogy sikerülhet.”

Tartósíthatók az érzelmeink?

Baktay Miklós szerint egy szerelmi kapcsolat kezdetén a tudattalanunk irányít minket. Az érzékeink, az illatok, az érintések, a mozdulatok dominálnak. Később gyakran vetjük a másik szemére, hogy sosem beszélget velünk, pedig ha belegondolunk, a szerelem bódító időszakában sem csevegünk sokat, hiszen ekkor még az egymásban való elmerüléshez nem kellenek szavak.
„Azt szoktuk javasolni a hozzánk forduló pároknak, menjenek el együtt valahová, ahol nagy a látótávolság. Sétáljanak, de ne beszélgessenek, éljék meg a csendet.  Ez segít abban, hogy újra beinduljanak az érzékeik! El kell fogadni, hogy maga az érzés nem tartósítható, hiszen szervezetünknek nagyon kimerítő lenne a folyton tomboló szerelem. Fogjuk fel úgy, hogy ez a mámoros szakasz készít fel minket egy másik fajta szerelemre vagy szeretetre.”

Jövőkutatás

Trendkutatók szerint a monogámia leginkább a 30 és 40 év közöttieket állítja próba elé. A minden területre kiterjedő megfelelni vágyás és a mai együttélési formák rugalmasabbá válása – például a patchwork családok – sem kedvez a tartós kapcsolatoknak. A trend azonban kedvezőbbre válthat, hiszen rájövünk majd, hogy érzelmi szükségleteinket a folytonos változások nem elégítik ki. Peter Wippermann trendkutató úgy látja, a tradicionális családi értékek újra tekintélyt nyernek, hiszen a kutatások rámutattak: 10 megkérdezettből 9 szerint a család a legfontosabb az életben. A szakember abban látja a hibát, hogy kevés az idő a családra. Leginkább a 25–45 éves korosztály szenved hiányt szabadidőben és biztonságban, amely a közös minőségi időhöz kell.

A statisztikák eközben azt mutatják, hogy a gyermektelen kapcsolatok sérülékenyebbek, amihez persze hozzájárul a felek nagyobb önmegvalósítási igénye vagy a valódi elköteleződéstől való félelem. A prognózis szerint azonban idővel újra stabilabbá válnak a párkapcsolatok. A közös fejlődést elősegítő párbeszéd új értelmet ad az együttélésnek, miközben a késő 18. századi romantikus szerelmi ideál háttérbe szorul majd.

Mesterek, tanítók, lelki vezetők ma

Közzétéve Szerző:

Vezetnek vagy megvezetnek?

– Sikerült idetalálni? – szoktuk kérdezni vendégeinket, amikor először jönnek el hozzánk.
– Hááát… vééégülis… igen. Igen.
– Rajtunk túl már csak az erdő van – teszünk ilyenkor célzást az út nehézségeire.
– Igen, tényleg.
– A földút is sáros (poros, rögös) ilyen időben.
– Nagyon is az. Bizony.

Így vezetjük be az ajtón a klienseinket. Kicsikarjuk a három igent. Ezután már könnyen jön a negyedik.

Amerikai autókereskedőktől tanultuk a módszert:
– Halló, Bandler és Grinder.
– Jónapot, Milton Erickson vagyok, holnap elmennénk a feleségemmel. Egy kisautót nézünk neki, tudna időpontot adni?
– Tíz óra megfelel?
– Igen.
– Én fogadom önöket, Robert Grindert keressék.
– Értem. Rendben. Viszlát.
– Viszlát.

Másnap Robert Grinder siet az érkezők elé:
– Jónapot. Erickson úr?
– Igen. Üdvözlöm.
– A kedves felesége?
– Igen.
– Mrs. Erickson?
– Igen. Hogy van?
– Remekül. Szóval egy autót nézünk.
– Javaslom, nézzük meg először a családi autók cserekonstrukcióit.
– Rendben.

Banális, önmagukban buta kérdésekkel indult a három igen kicsikarása. Szinte gyengeelméjűnek valók. Így intézi a kereskedő, hogy kettővel magasabb kategóriás autót tudjon eladni, mint amilyet a vevő venni szándékozott. Három igen után könnyen jön a negyedik, négy után még könnyebben az ötödik.

Klienseinkkel az elfogadás a célunk, amikor igenekkel kezdjük. Azután, ha már eleget bólogattunk, kezdődhet a további vezetés.
Katiról már abban a pillanatban láttuk, hogy súlyos alkoholista, amikor belépett. Püffedt arca, hasa, pálcika lábai, száraz bőre, lassan forgó nyelve azonnal elárulták. Mégis jó három órán át bólogatva hallgattuk, amint sorolta kegyetlen sorsát, sérelmeit, fáradtságának okát. Elmondta, milyen sikeres volt külföldön, hogy a gyerekek perfekt megtanultak angolul, de férje, aki most híres ember, ott legfeljebb kertészkedhetett, így aztán Kati feladta karrierjét a családért, visszasüppedt ebbe a hazai posványba, ahol kicsinyes intrikák áldozata.
Közben egyre jobban remegett a keze, úgyhogy végül egy zavart félmosollyal rátért az ő nagy harcára.
És akkor, szépen nyugodtan a szemébe nézve megkérdeztük, szerinte ki az alkoholista.
Olyan meghatározást adott, ami őrá nem illett.
– Kati, ezek szerint Ön alkoholista?
– Nem.
És ennek megfelelően kezdtünk dolgozni. Hiába ivott, hiába gurult le részegen a lépcsőn, az alkoholizmusról nem szóltunk. Nem is engedtük.
– Igyon! – kértük – amikor alkalom adódik, igyon. Jó italt, szép pohárból, élvezze. Koccintson.
Így rángattuk ki a dugiüvegek és a zugkortyok világából.
Aztán jött egy külföldi út azzal a munkatársnőjével, aki minden lehetséges intrikát bevetett ellene. A szállodában szomszédok voltak. Katit folyamatosan árgus szemekkel figyelte az intrikus. Ha Kati abban a hitben lett volna, hogy ő alkoholista, az első éjszaka holtra issza magát és rátöri az ajtót szomszéd szobában sunyító ellenségre. Csakhogy ő kibírta. Így győzte le egyszerre belső és külső ellenségét. Négy nap után, amikor a férje hazahozta a reptérről, elájult. Delirált. Kórház, vizsgálatok és máris kezdett kikeveredni a dologból.
– Rettenetesen szenvedtem az elvonási tünetektől – panaszolta.
– Elvonási tünetek? De hiszen ön nem alkoholista.
– De az voltam.
– Már tiszta.
– Igen.

Szóval jól megvezettük Katit. Hová vezettük? Egy szebb jövőbe. Engedtük, hogy olyannak lássa magát, amilyen lenni szeretne. És íme, olyanná is vált.
Ha úgy tetszik, a csalfa álmok megvezetnek minket, de jobb úgy nézni, álmaink vezetnek minket a szebb jövő felé. Csak meg kell tanulni álmodni és hinni abban, hogy érdemes valóra váltani álmainkat.

Nagyszerű nők, gyönyörű férfiak?

Közzétéve Szerző:

Felcserélt szerepek

Kata a legszebb nő, aki valaha járt nálunk. Kiderült meghökkentő szépségére az sem vet árnyékot, hogy sokat költöttek rá a férjével. Józsi finanszírozta ugyanis azt a négy műtétet, amivel szinte tökéletes lett megjelenése.
– Hálásnak kellene lennem, mégis rossz felesége vagyok. Megcsalom.
– Kivel?
– Nagyjából fűvel, fával.
– ?
– Egyszercsak rámjön, olyankor felszedek egy pasit, és lefekszem vele. Sokszor nem is jó.
– A férjével?
– Vele rendben van. Gyengéd, figyelmes, jó szerető.
– Amúgy?
– Jó apa, fontos számára a család, a vállalkozását is képes annyira kézben tartani, hogy jómódban éljünk, mégis sok ideje maradjon ránk.
– Önt elfogadja?
– Szeret. Támogat a tanulásban, vágyaimban, még a műtéteket is…
– Azok neki is érdekében álltak.
– Van fényképe róla?
– Persze.
A képen kedves, joviális férfi. Jól öltözött, mosolygós.
Kezdtük sejteni, hogy Kati egészen ritka példány. Mintha egy rég ellopott kép került volna elő hirtelen a bolhapiacon.
– A pasikról?
– Nem érdemes. Izomagyak. Kigyúrtak, és széles az állkapcsuk.
– Utoljára mikor volt, hogy felszedett egy pasit?
– Mielőtt bejelentkeztem. Múlt héten, vasárnap.
– Azelőtt?
Sokat keresgélt emlékezetében, és nagyjából egy évre visszamenőleg összeszedte csalfasága kalendáriumát. Mert az egy dolog, hogy „csak úgy rájött” de olyankor meg kellett szerveznie, hogy a divatos elővárosból beutazzon Budapestre, valamilyen ürüggyel ott töltsön egy egész délutánt, sokszor az éjszakába csúszva. Nagyon vigyázva, nehogy megtudja a férje.
Éreztük, jöhet a kulcskérdés.
– Megjött már a menstruációja?
– A napokban várom. Hogyhogy?
Elmagyaráztuk neki, hogy olyan eset, akiről ilyen vegytisztán még csak a szakirodalomban olvastunk. A vizsgálatot több száz nővel végezték. Minden nap megkérték, üljenek le a számítógép elé, és egy arckép rekonstruáló programmal alakítsák úgy egy férfi képét, ahogyan a legszimpatikusabb nekik. Megmérték a napi testhőmérsékletüket és a hormonszintjüket is. Azt tapasztalták, minél inkább közeledik a peteérés időpontja, annál markánsabbra, annál macsósabbra veszik a lányok az amúgy inkább szelíd arcot. Sokszor maguk is megriadtak, és azon morfondíroztak, miért tetszik nekik hirtelen egy ilyen pofa, akitől semmi jóra nem számíthatnak…
A válasz: azért, mert jó géneket akarnak. A peteérés idején felülkerekedik az ősibb evolúciós program, amely a gének minőségét tartja fontosabbnak. Olyan férfi kell, akiről sugárzik a fittség. Izmos, markáns, győztes.
Máskor inkább a mi új, emberi programunk érvényesül: jó apa, jó társ kell, akire hosszú távon lehet számítani, azaz megnöveli annak valószínűségét, hogy az utód eléri az ivarérett kort és továbbviszi a géneket.
Hát ezért van, hogy Katára időnként „rájön”.
– A gyerekek a férjétől vannak?
– Nagyon félek egy apaságvizsgálattól.

Jogosan. A leírt arcvizsgálatot ugyanis azért végezték a kutatók, mert nagyon nagy különbséget mutatott az a statisztika, amely a „félrelépéseket” tartja számon, és az, amely a más apától született gyerekeket tartja nyilván. Váratlanul sokszor fordul ugyanis elő, hogy tisztes családapák döbbenetére valamilyen genetikai vizsgálatnál kiderül, nem is övé a gyerekei, sőt, mindketten, mindhárman, mind a négyén! Más-más apától származnak. A becslés szerint minden tizedik USA gyermek fogant félrelépés alkalmával – más felmérések alapján legfeljebb minden negyven-negyvenötödik lehetne „kakukkfióka”.
A különbség oka, éppen abban rejlik, hogy a hűtlen asszonyok alaposan és gondosan megválasztják félrelépésük időpontját. Akkor „jön rájuk” amikor a legnagyobb valószínűséggel meg is fogannak.
A férfiak oldaláról nézve: mégiscsak jó stratégia fészekről fészekre szállni, lesipuskásként várni az alkalmat, mert ha bejön, akkor nagyon bejön. Míg a tisztes családanyák többnyire csak furcsállva nézik a fölényeskedő izomagyakat, egy bizonyos időszakban nagyon is el tudják őket fogadni.

Őszinte álarcok

Közzétéve Szerző:

Hazugság, megbocsátás, érdek

Ha felveszel egy álarcot és megnézed magad benne,
mást látsz, mint aki voltál. 
Ha leveszed az álarcot és megnézed magad nélküle,
mást látsz, mint aki vagy.
Mielőtt felvetted az álarcot,
másképp láttad magad, mint most.
Ha újra álarcot öltesz,
már tudod, más leszel,
amikor leveszed.
(BM)

Katartikus pillanat volt, amikor Laci elkezdte kirakni a sakktáblán azt a helyzetet, amit igazából szeretne. Volt feleségét és két gyermeküket, új élettársát és az ő gyermekét.
– És a volt feleség új élettársa?
– Ő nem számít – vágta rá.
– Volt felesége és gyerekei életében fontos szerepet játszanak. Sőt, a gyerekek többet találkoznak vele mint Önnel.
– Na jó – helyezte el a vetélytársat egy sarokban.
– Ez így reális?
– Ezt szeretném, ez a sötét paraszt, ha egyáltalán a táblára kerül, akkor a sarokba…
– Ez kinek jó?
– Nekem.
– Az jó Önnek, hogy a gyerekei anyja támasz nélkül marad, belekeveredik egy újabb párkapcsolati krízisbe?
– Ő dolga – felelte Laci, kissé bizonytalanul.
– Szeretné, hogy a gyerekei anyjának a legtöbb erőforrását egy konfliktus kösse le?
– Na jó, itt ellehet – teszi a sötét gyalogot volt felesége mellé, aki ugyancsak sötét gyalog.
– Ha a négyéves kislány a világos királynő, azok pedig, aki nevelik, csak sötét gyalogok, akkor mi lesz a kislány nagy korában?
– De ő a mindenem! – sóhajtott Laci.
– Akkor képzelje el, hogy ennek a négyéves gyereknek azt az élményt szerzi, hogy akik nevelik, sötét gyalogok, ő pedig a fehér királynő. Egyfolytában attól fog rettegni, milyen rossz lesz neki, ha felnő.
– Akkor a párom volt férjét is máshová kellene tenni, vagy neki se jó a sötét gyalog…
Így rendeződik át szépen a tábla. Főleg, ha olyan segítő kérdéseket is felteszünk, mint például:
– Most nézze meg, milyen állást rakna fel az anyósa?
– Miképpen változna ez az állás, ha valaki meghalna?
– Milyen volt a helyzet, amikor utoljára békében együtt voltak a feleségével?
Hamarosan rájöttünk, megtaláltuk a hatékony módját annak, hogy az egymást szerető, vagy egymás iránt egyéb indulatot tápláló emberek képesek legyenek a másik fejével, a másik világában is gondolkodni.
Ez a gondolatmenet nagyon messze vezetett. Sorra vettük elő a különféle személyiség- és kapcsolati teszteket, azokat, amelyeket csak nagyon ritkán használtunk. Ezek a tesztek ugyanis mérnek, felmérik az aktuális helyzetet, rámutatnak a gyenge pontokra. Csak nagyon mérsékelten alkalmasak arra, hogy megmutassák az erőforrásokat, segítsenek a jövőkép kialakításában. Márpedig hozzánk konkrét problémával fordulnak az emberek, és mi azon vagyunk, hogy ennek megoldásában segítsünk.
Szóval a tesztek ott porosodtak a fiókban, pedig Zelka nagy gyakorlatot szerzett használatukban, amikor kórházban dolgozott.
Most elővettük őket és elkezdtük kitöltetni a másik nevében.
Helyesebben: természetesen először mi töltöttünk ki néhányat egymás nevében. Az eredmény döbbenetes módon egyezett azzal, ami akkor jött ki, amikor saját magunk töltöttük ki saját nevünkben. Az élmény azonban egészen magával ragadó volt. Milyen is annak az embernek a fejével válaszolni, akit ismerni vélek?
A következő körben azok nevében töltöttünk ki teszteket, akiket ismertünk és elfogadtunk, majd újabb katarzist okozva jöttek azok, akikkel nagy gondjaink voltak. Szépen kibontakozott viselkedésük váza, gondolkodásmódjuk, világlátásuk.
Egyre inkább szembesülnünk kellett azonban azzal a ténnyel, hogy a tesztek célszerszámok. Egy bizonyos dimenzióban mérnek pontosan, ezért a személyiség és a kapcsolatrendszer adott szegmenseit mutatják. Ahogy a röntgenkép is. A modern diagnosztika már három dimenziós képpel dolgozik, a tomográf rétegfelvételeit számítógép rakja össze térbeli testté. A teszteknél nagyon hasonló a helyzet: egyet-egyet kiértékelni jókora munka, összevetni őket és plasztikus képet kialakítani, messze meghaladja az emberi agy kapacitását. Éppúgy intuíciós alapon működnek, mint az a diagnózis, ami az első terápiás mondat elhangzásával egyidőben alakul ki.
Aki más nevében fog neki bármilyen teszt kitöltésének, bármilyen témában való gondolkodásnak, az más arcát álarcként felöltve néz a tükörbe. Jó, ha minden egyes újabb kérdésnél emlékezteti magát erre. Megéri. Az eredmény lenyűgöző.