Hárman is párban

Közzétéve 2015-07-05 Szerző: admin

Részlet a Jövőnk Könyve c. kötetből

Kedves Ifjú Szülők!

Barbár invázió! Biztos fölkaptátok a fejeteket. Talán ez az az életszakasz, amikor a legnagyobb különbség van a pár homlokzata és a belső történések között. A barbár invázió Ranschburg Jenő kifejezése, gyönyörű, tartalmasan mély és humoros. Arra utal, hogy a kisbabával megérkezik az életünkbe egy olyan lény, aki ordítva jelzi kívánságait, aki soha meg nem köszön semmit, aki a szó szoros értelmében leszar minket, aki közömbös a mi szükségleteink iránt, ugyanakkor mégis a legnagyobb élményt adja, amit szülő valaha átélhet. A kisbabát nem érdeklik a Ti szükségleteitek, ha igen teljesen hidegen hagyja az autonómia hiányotok vagy a társas igényeitek, amiket pár éve olyan fontosként emlegettünk.

Az új szerep, amibe a kisbaba érkezése beleszippant Benneteket, a szülői szerep. A szülőséget, az anya-apa együttműködést sokan összetévesztik vagy összemossák a párkapcsolattal. Pedig nagyon kevés köze van hozzá, leginkább fordított semmi. Sőt, a szülői szerep eluralkodása könnyen a párkapcsolat erodálódásához vezet, az anya- és apaszerep állandó jelenléte éket ver feleség és férj közé. Igyekezzetek különválasztani a szülőséget és a párkapcsolatot. A szülőségnek egyetlen pozitív párkapcsolati szerepét látjuk, ez a közös élmények elmélyítése. Azoknak az arany pillanatoknak a megélése, ami Titeket, mint párt a kisbabátokhoz köt. Az összes többi kötelesség, felelősség, feladat, teljesítmény. Ezek nem a párkapcsolat részei, ezek a szülőséggel járó kötelmek. Válasszátok le ezeket a felelős helyzeteket a párkapcsolatotokról.

Igen, a kisbaba érkezésével valóban a szülői feladatok kerülnek túlsúlyba, ez rendben is van így, de közben tartsátok szem előtt azt is, mennyire fontos a párkapcsolatotok, a férfi-nő viszonyotok. Ha a párkapcsolat, a család alappillére megrendül, akkor nem lesz, ami a felépítményt megtartsa, és a család összedől. Ezért – bár a gyermek természetesen ezt nem ismeri fel – neki is alapvető érdeke, hogy a Ti párkapcsolatotokat fenntartsátok, gazdagítsátok, azokban az években is törődjetek vele, amikor az élet mindennapjaiban a szülőség dominál. Kötelességetek olyan párkapcsolati élményekről gondoskodni, amik függetlenek a gyermeketektől. Igen, gyönyörködjetek benne, örvendezzetek neki, sőt lessétek meg olyankor, amikor másokkal van, de időről időre igyekezzetek különválasztani kettőtöket és ketten együtt csínyeket elkövetni, játszani, szerepekbe menni, mert ez az igazi párkapcsolat gazdagítás.

A közös élmények tartják fönn a párkapcsolatot. Gondoljatok vissza gimis korotokra, kamaszkorotokra, gondoljatok vissza arra, hogy ki az, aki még megmaradt ebből az időszakból barátként, aki még ott volt a násznépben is. A velük megélt közös élmények modellje alapján éljetek meg Ti is együttes élményeket. Persze, azok csínyek voltak, igen, teljesen fölöslegesek voltak, talán veszélyesek is vagy drágák, esetleg néhány normát is áthágtak vagy szabályokat szegtek, de hát a tudattalan ilyen. És a párkapcsolati kötődés a tudattalan világa, a lelkek összehangolódása, a legmélyebb szálak egymáshoz bogozása, a legmélyebb kötelékek megerősítése. Ezért figyeljetek erre. Szabaduljatok ki kettesben és csináljatok olyasmit, ami amúgy a szülői szerepnek ellentmond.

Talán most válik érthetővé az is, amit annak idején megélhetés dimenzióban történő összehangolódásról mondtunk. Hiszen ezekben az időkben az édesanya nyilvánvalóan a gyerekkel van elfoglalva, nullától huszonnégyig, hétfőtől vasárnapig egyfolytában. Persze ebben kellenek szünetek, ezt most is hangsúlyozzuk, de a lényeg az, hogy nagy eséllyel elkezd a férfi az egyedüli pénzkereső, a családfenntartó szerepbe kerülni. Ezért volt olyan fontos, hogy a házasság első szakaszában feledjétek a küzdelmet, a harcot, mert a kisbabás időszakban a férfi akaratlanul is óriási előnybe kerül a küzdelem és a harc terén. Hiszen nála vannak a hatalom eszközei. Neki van szabad ideje, ő tudja megszervezni külügyminiszterként a család társas dimenzióját. Őnála vannak az anyagi eszközök, neki van mozgásszabadsága. Figyelem! Figyelem! Ilyenkor nagyon könnyen oda alakulhat az asszony, az édesanya megélése, hogy kiszolgáltatott, korlátozott, netán bántalmazott helyzetben van – akkor is, ha a bántalmazás nem szándéka a férjnek – hiszen a mozgásszabadsága eleve korlátozott, hiszen a kisbabától rengeteg kritikát kap, a kicsi folyamatosan gyötri, elnyomja, semmibe veszi az anya igényeit, szükségleteit, ráadásul egy kisbabás anyuka nagyon könnyen izolálódik, elszigetelődik a külvilágtól. Ezt nagyon ritkán okozza tudatosan a férfi, mégis gyakran tulajdonítják férjüknek az anyukák azt a szándékot, hogy tudatosan teszi, hogy nem figyel, hogy önző. És valljuk be: könnyen belecsúszik abba némely családfenntartó, hogy azt mondja: „Én keresem a pénzt, én mozgok a világban, én vagyok az úr a háznál”.

Ezt egyrészt a párkapcsolat előző szakaszában kialakult együttműködés tudja megakadályozni, másrészt az ebben az időszakban odaszánt tudatos figyelem. Vegyétek ezt nagyon komolyan, mert ezekbe a szerepekben öntudatlanul, lassan csúszunk bele, apró lépésenként. Tudjátok, ahogy a békát fedő nélkül is simán meglehet főzni, hogyha hideg víz alatt kicsi lángot gyújtunk, és csak lassan emelkedik a víz hőfoka, a béka nem veszi észre a veszélyt, nem ugrik ki a fazékból. Hát az ilyen kicsinyként kialakuló nehéz helyzeteket mi sem vesszük észre.

Ezért időről időre lépjetek ki a hétköznapok a helyzeteiből, keressetek távlatot, tudjátok: menjetek hosszan fölfelé, és aztán valami csúcson gondolkozzatok el nagyobb perspektívában arról, milyen is a viszonyotok és hogyan tudjátok jobbá tenni. Ha szomorú estéken ültök le néhány percre beszélgetni a sárga csekkeket morzsolgatva (vannak még egyáltalán sárga csekkek?), kevés esély lesz észrevenni, főleg rálátni arra, hol vagytok.

És még valami, amiről talán csak prűdségből hallgattunk eddig. Nagy marhaság a spontán szex! Ne higgyetek benne, sőt, azt képzeljétek el milyen volna, ha akkor és ott szexelnénk, amikor és ahol éppen eszünkbe jutna! A szex egyik legfontosabb feltétele a ráhangolódás, az összehangolódás. Ez észrevétlenül történt meg, amikor fiatal házasként együtt voltatok, hiszen olyankor egy-egy mozdulat, egymás illata, a napszak, az apró jelek vagy egy incselkedő telefon már ráhangolt Benneteket. A kisbabás időszakban igen is tervezzétek a szexet, mert a betervezett szex egyben segít ráhangolódni. Vegyétek tudomásul, ha egyiketek vagy másiktok hirtelen kezdeményez, anélkül, hogy a másik rá tudna hangolódni, az kudarcokhoz vezet. A kudarcok eltávolodást hoznak, az eltávolodás pedig a család megrendüléséhez vezet. A szex, a szexuális összehangolódás és az érintés a bizalom egyik legfőbb alapja. Tessék rá figyelni, mert ebben az időszakban az összehangolódás tudatosságot kíván!

Az édesapa és édesanya szerep különbözősége, a megváltozott életfeladatok és a teljességgel eltérő napi ritmus következtében a házaspárok ilyenkor helyzetükből adódóan széthangolódnak. A férj gyakorlatilag éli tovább korábbi életét. Reméljük, eljár kosarazni, meg a barátokkal sörözni, hiszen ez biztosítja a társas viszonyok folyamatosságát. Reméljük, hogy ápolja a rokoni kapcsolatokat is, hiszen ez tartja fönn azt a családi kapcsolatrendszert, amelyik összehordja a cserepeket. Ugyanakkor az is törvényszerű – és nem a férj hibája –, hogy este idegenként néznek egymásra mikor a férfi haza ér. Gondoljátok meg, hogy az édesanya egész nap egy kicsi gyermek társaságában van, és nagyon hiányzik neki az autonómia, és nagyon hiányzik neki a felnőttek társasága. Ezért általában két mintázatot mutat. Az egyik az, hogy amint hazaérkezett, igyekszik rácuppanni a férjére, mint felnőtt társaságra, aki viszont egész nap felnőtt társaságban volt és most már autonómiára vágyik. A másik lehetőség, hogy az anyuka azonnal az apuka kezébe nyomja a babát, és eltűnik csetelni, telefonálni, zuhanyozni, újságot olvasni, hajat mosni vagy vacsorát főzni – nagyjából mindegy is melyik, „csak egy kicsit hadd maradjon békén, mert már sok neki, hogy hónapok óta nem tudott egyedül pisilni, mert már elege van belőle, hogy egy perc nyugta sincs”. Ez törvényszerű. A férfi ugyanekkor azzal érkezik haza, mint régen, hogy végre elmesélheti a feleségének „a főnökét, meg a terepjáróst, aki elé vágott, meg az árfolyamokat, meg az új bank-kölcsönkonstrukciókat”, de jön a nagy lukra futás, hiszen a feleség éppen autonómiára vágyik. Persze adódhat olyan szerencsés konstelláció, amiben össze tudjátok ütemezni a társas- és az autonómia szükségleteitek kielégítését, de ez odafigyelést, erőfeszítést és szervezést igényel. Vegyétek azt tudomásul, számoljatok vele.

Ugyancsak problémás dolog (akár még konfliktushoz is vezethet), ha az édesapa elkezdi a baba napirendjére kényszeríteni a sajátját. Mondhatni kiszúrás számba megy, amikor hazaérkezvén a már félálomban lévő babát megszeretgeti, megpuszilgatja, mert „úgy hiányzott neki egész nap”, mert „az neki jár”. Egy új szereplő hirtelen felbukkanása az estében fölpörgeti, felébreszti a babát és az anyuka kezdheti elölről az egész altatást. Mi azt mondjuk: Ne! Ha egyszer csak olyankor ért haza, hát akkor ez így sikerült, akkor erről az esti pusziról lemaradt. Fogadja el. Az van, hogy ez van. Hagyja, hogy elaludjon a baba, aztán legyen társa az édesanyának a társas- vagy az autonómia szükséglet kielégítésében.

Ha már szükségletekről van szó és kielégítésről, akkor azt is fontos kimondani: hagyjátok a szexet ilyenkor! Két fáradt ember a bioritmusa mélypontján aligha tud már szexuálisan összehangolódni. Az éjszaka legyen az alvásé. Találjatok szerelmeskedéshez napközben randi alkalmakat. Egyébként is nagyon nehéz az édesanyának elvonatkoztatni az anyai szerepétől, hiszen ki van hegyezve a füle a kisbaba szuszogására. Egyébként is nagyon nehéz az édesapának a sok félvállról vett vagy kifejezett elutasítást feldolgoznia, amik ilyenkor érhetik. Mert hiszen az édesanya ilyenkor anya üzemmódban van, ami teljességgel más, mint a női, a feleség üzemmód. Kizárja egymást a kettő. Az édesanya érintés igényét nagyon, néha túlságosan is kielégíti a kisbaba folyamatos érintés vágya. Aligha álmodozik emellett erotikus érintésről! Ahhoz előbb át kell hangolódnia férjére, előbb bele kell ereszkednie a saját női szerepébe. Sokszor látjuk a terápián, hogy az ilyen autonómia hiányos, fáradt édesanyák kifejezetten megrázkódnak, amikor szexről van szó, összekulcsolják a karjukat, kicsire összekuporognak, mintha megerőszakolták volna őket. De ez a reakció nem az ő aktuális partnerüknek szól, nem a férjükre vonatkozik, hanem az élethelyzet következménye. Hogyha ezt ilyenkor magára veszi a férfi, akkor zsákutcába kerülhet a házasság. Szóval tessék arra sarkallni a násznépet, a régi barátokat, a rokonokat, az új barátokat, hogy jöjjenek babázni, segítsenek nektek, adjanak időt és teret a házasságotoknak, vegyék át időlegesen a szülői feladataitokat, hadd legyen az édesanya és az édesapa egy kis időre megint „csak” nő és férfi, feleség és férj.

Fény az alagút végén? Fontos és közös párkapcsolati feladat az édesanya alapszükségleteinek biztosítása. Ezek között is legelső az alvás. Talán most válik igazán érthetővé, miért forszíroztuk annyira, hogy legyen jelen az életetekben a cserépszedegető násznép, mert a kisbaba széttöri a párkapcsolatot, aminek a cserepeit a násznép tagjai, a segítők hordhatják megint össze. Úgy tehetik meg ezt, hogy biztosítnak olyan időszakokat az édesanyának, amikor végre kipihenheti magát. Ez a fény az alagút végén. Legyen hetente legalább egy éjszaka, amikor úgy kialudhatja magát, hogy reggel saját maga szerint ébred – méghozzá lehetőleg távol a babától, mivel már kiélesedett a hallása a baba minden mozdulatára, minden szusszanására. Ez komoly logisztikai feladat, de egy szerető nagymama, egy belevaló rokon vagy egy elkötelezett barát simán ébren marad akár egy teljes éjszakát is hetente, ha a hét másik hat napján gondtalanul alhat. Az anyukának pedig életmentő, erőt adó, a legnagyobb nehézségben is motiváló gondolat, hogy „péntek éjjel megint kialhatja magát”.

A másik nagyon fontos közös megoldani való, hogy legyen egy pontos ritmus, egy nagyon pontos napirend. Gondoljatok arra, hogy a bölcsődékben szinte percre meg van határozva a napirend. Butaság a szükségletek szerinti szoptatás, meg a szükségletek szerinti ellátás. A gyereknek állandó szükséglete, hogy az édesanyja közelében legyen, állandó szükséglete, hogy érintsék, de ugyanakkor az is szükséglete, hogy legyen az életében egy napirend, egy ritmus, amiből érzi, mikor jönnek a dolgok. Ha az ő kezébe adjátok a nap irányítását, akkor a baba megrémül, bizonytalan lesz, hiszen ő sötétben tapogatózik. A határok ebben a tekintetben korlátok is, amikbe a baba bele tud kapaszkodni, amik megóvják a rémületbe zuhanástól. Sok baba ezért sír. Higgyétek el: egyszerűen fél, mert nem tudja, mi lesz. Adjátok meg a kisbabátoknak, hadd tudja, hogy mi lesz!

Egyaránt fontos – ha már arról beszéltünk, mennyire be kell vonni a többieket, a családot, a rokonságot, a barátokat, a közösség tagjait –, hogy az összes olyan tevékenység mellett, amik a babával és a kisbabás szülők segítésével kapcsolatban adódnak, a párkapcsolat gazdagításához is biztosítsanak alkalmas időt, teret.

Azért írunk ilyen hosszan erről a szakaszról, mert a legtöbb pár ekkor jelenik meg nálunk. A férfi fokozott bűntudattal, a feleség teljes döbbenettel, azért mert megjelent a láthatáron a csábító, aki ráadásul pontosan azt teszi, amit a feleségnek kellene tennie, hogyha módjában állna. A csábító független, vonzó nőként jelenik meg a férfi előtt. A násznépnek az a dolga ilyenkor, hogy kivegye a feleséget, az anyát a szülő szerepből, helyettesítse abban teljes értékűen, az ő elvárásai szerint – Figyelem, Nagymamák! Az anyuka elvárásai szerint! –, és beleengedje a női szerepbe, ami a párkapcsolat fenntartása szempontjából elemi. Tehát hagyjátok meg a fáradt esték hálószobáját a babának. Igen is: nyugodtan alhat az édesanya a babával, hagyjátok azt az elméletet, hogy amihez most hozzászokik a baba, azt fogja egyetemista korában is csinálni! Ne szorozzátok föl az első néhány hónapot évtizedekkel! Higgyétek el, a baba két éves korában vagy három éves korában, de szoba tiszta lesz, gimiben már nem kell pelenkázni! Higgyétek el, a babában előbb fog jelentkezni az az igény, hogy külön aludjon, mint a szüleiben. Higgyétek el, hogy amíg neki jólesik az édesanyával aludni, addig jól esik. Az egész dolog akkor lesz veszélyessé, ha az édesapa azt érzi, hogy kitúrták a helyéről. De neki nem az a dolga, hogy egy alvó anyuka mellett visszafogja a horkolását, hanem az a dolga, hogy egy vonzó nő mellett aktívan, tevékenyen ápolja a párkapcsolatot. Neki az a dolga, hogy a felesége mellett férfiként jelenjen meg és ezzel visszaerősítse a nő nőiességét, mert az elhanyagolt nőiesség az asszonyban bűntudatot szül, a bűntudat hizlal, lompossá tesz és elhanyagolttá.

A gyermeketek részéről talán az a legbarbárabb része az inváziónak, hogy saját maga alatt vágja a fát. Szétfeszíti a családotok kereteit és ezzel veszélyezteti saját jövőjét. Tehát álljatok ellen neki, tartsátok fönn a párkapcsolatot, tartsátok fönn a szeretetteljes, szerető férfi és nő viszonyt. Így tudjátok megakadályozni, hogy szerető nyomuljon be a képbe, így tudjátok biztosítani azt, hogy a következő életszakaszban szeretetben és megértésben legyetek.

Az örömteli szülősködéshez és az egymásba feledkezéshez egyaránt a legjobbakat kívánva:

Zelka és Miklós

Te mennyire ismered a gyereked? – iskolaválasztás

Közzétéve 2015-03-02 Szerző: admin

V. Kulcsár Ildikóval Zelka beszélgetett

Szülői vágyak, szorongások és az iskolaválasztás

Jól ismerlek téged, kisfiam-kislányom, tudom, milyen iskola kell neked! – jelentik ki a magabiztos (vagy annak álcázott) szülők. Közben a többség tétován keresgél az iskolai nyílt napok meg módszerbemutatók erdejében. Mi kell ahhoz, hogy a fiatal szülők „testreszabott” iskolát tudjanak választani a hatéveseknek?

„A kislányunk vagány, vidám és nagyszájú az elfogadó otthoni környezetben, de az óvodában nyuszika. Kerüli a konfliktusokat, csöndben van, szót fogad, túlzottan tart az óvó nénitől, a dadustól, de a társaitól is. Ezért szeretném alapítványi iskolába íratni, ahol kicsi az osztálylétszám, és a saját tempójában fejlődhet. A férjem viszont ragaszkodik az állami iskolához, mert a gyereknek majd ebben a kemény világban kell érvényesülnie – nem lehet vattában tartani -, és az alapítványi iskolák lassú tempóját nevetségesnek tartja. Nagy a vita nálunk, és nem tudom, mikor teszek jót a gyerekünknek” – írta harmincnyolc éves olvasónk, aki egy Pest környéki önkormányzatnál dolgozik.

Ha szorong és félénk

– Nagyon megértem a szülők aggódásait, hiszen nemcsak szakember, de érintett anya is vagyok – jelenti ki Baktay Zelkagyermekpszichológus. – A kisfiunk tavaly ment elsőbe, és nem volt egyszerű az utunk, bár nálunk már a középső csoportban kezdődtek a gondok. Akkoriban tűnt fel nekünk (a férjem is pszichológus), hogy az elmélyülésre hajlamos, szemlélődő típusú gyerekünk nagyon rosszul érzi magát az állami óvoda hangos világában. Nem akart felkelni reggelente, fáradt mozdulatokkal készülődött, és azt hajtogatta, hogy semmit nem tud végigmondani az óvodában, mert nem hallgatják meg. Végül bekönyörögtük a Waldorf oviba, ahol magára talált. Innen vezetett az út tavaly a Waldorf iskolába, bár nehéz volt bejutni. Nem állítom azt, hogy ez a megoldás mindenki számára üdvös, hiszen minden gyerek más. A tűzrőlpattant kislányunk például remekül érezte magát ugyanabban az állami óvodában, arról már nem is beszélve, hogy a waldorfos szülőknek sokkal több szabad időre (vagy segítőre) van szükségük, mint az állami iskolába járók szüleinek. Hány család tudja magának megengedni, hogy már délben elhozza e gyerekbarát iskolából a csemetét? Álláspontom szerint a jó iskolaválasztás kulcsa az, hogy alaposan ismerjük a gyerekünket, amihez kitartó türelem és figyelem kell. Számtalanszor találkozom azzal a jelenséggel, hogy a szülőkben egészen más kép él a gyerekükről, mint amilyen a kicsi. Tapasztalatom szerint a többség rosszul ismeri a gyerekét!

– Eszembe jut egy férfi riportalanyom, aki vagány, belevaló kis kölyöknek festette le a fiát, majd befutott az édesanya a gyerekkel, akit ámulva figyeltem, milyen aprócska, félénk és szorongó.

– Az apuka a vágyait vetíti ki a fiára, csakhogy ez rossz a gyereknek. Megpróbálja eljátszani az apa által ráruházott szerepet, de nem megy, amitől egyre nő benne a szorongás. Én azt szoktam tanácsolni az ilyen típusú szülőknek, hogy vigyék el a gyereküket egy játszóházba vagy játszótérre, üljenek le, és kitartóan figyeljék. Ne dirigálják, ne segítsék, vagy irányítsák, csak nézzék! Abból, hogy a kicsi hogyan viselkedik a többi gyerekkel, mennyire bátor vagy félénk az eszközök kipróbálásakor, rengeteget megtudhatunk róla. A nevelési módszereinket, az iskolaválasztásunkat ehhez a valódi képhez kellene igazítanunk!

– Milyen típusú iskolát válasszon az a szülő, akinek szorongásra hajlamos, konfliktuskerülő a gyermeke?

– Direkt tanácsokat nem szoktam adni, de azt szívesen elmondom, hogy ilyen esetben az a jó megoldás, ha nem iskolát, hanem tanító nénit választunk. Lehetőleg „tyúkanyót”! Ezt a szó jó értelmében mondom, mert az ilyen típusú tanító nénik nagyon tudnak szeretni, figyelnek a gyerekek tempójára, mindezzel oldják a feszültséget, a félelmet. Édesanyám ilyen tanítónő volt, és végtelenül szerették a szülők. Ha látta, hogy fáradnak a gyerekek, kiterített egy hatalmas szivacsot az osztály közepére, és megtornáztatta őket. Elfogadó szeretetével rengeteg problémás gyereket hozott helyre.

Okoskák és angyalarcú terroristák

– Őszinte hangú olvasói levelekben gyakran emlegetnek a szülők verekedős-harcias kisfiukat, meg olyan gyerekeket is, akik érettebbek a kortársaiknál. Az okoskák már ötévesen írnak, olvasnak, számolnak, érdeklődnek a biológia, a csillagászat, a fizika iránt. Velük mit kezdjenek a szülők? – kérdezem a gyermekpszichológust.

– A gyerekeim jóban vannak egy hétéves kislánnyal, de keveset tudnak vele játszani, mert alig ér rá. Jól teljesít egy erős-hajtós iskolában, közben rendszeresen edzésre jár. Ugyanis a tanulás mellett tornázik. Kiválóan bírja, vidám, harmonikus személyiség. Azért mesélek róla, mert érzékeltetni akarom, hogy a hajtós iskola és a különóra sem ördögtől való. Vannak gyerekek, akik jól érzik magukat például a két tannyelvű iskolákban, gond nélkül veszik az akadályokat. Miközben a kevésbé teljesítményközpontú, érzékenyebb kicsiknek árthat az erős terhelés. Persze ne keseredjenek el azok sem, akiknek a gyermeke hatévesen még nagyon lassú! Vannak „gepárd gyerekek”, akik ebben az életkorban még teszetoszák, alig teljesítenek, aztán kamaszkorukban megugranak.

– És a verekedős kisfiúk? Egy riportalanyom „angyalarcú terroristának” becézte a fiát, amiben nem tévedett. Az ötéves szöszke gyerek a jelenlétemben lazán belerúgott a nagymama lábába.

– Ez bizony összetett kérdés. Vajon miért lett angyalarcú terrorista? Édesanyja-édesapja is hasonló habitusú? Netán a szülőknek tetszik, hogy a srác aprócska bunyós? Találkoztam már olyan anyával, aki panaszkodott az agresszív fiára, miközben a szeméből csak úgy sütött a büszkeség: Milyen erős, férfias a fiam! A gyerek érzi a ki nem mondott elismerést, és ennek megfelelően viselkedik. A tanítónő-választásnál ilyen esetekben az a legfontosabb, hogy lehetőleg következetes pedagógushoz kerüljön a kisgyerek, akinek az értékrendje, nevelési stílusa illeszkedik a szülőéhez. Akivel egy nyelven beszél, akinek a tanácsait elfogadja. Nem hiszek abban a szülői módszerben, amikor keresnek egy őrmester típusú tanítónőt, aki majd ráncba szedi a gyereket. Nem lehet áthárítani a pedagógusra a szülő feladatait! Abban viszont hiszek, hogy az agresszivitásra hajlamos kicsiknek nagyon jót tesz, ha mihamarabb sportolni kezdenek, mert a fizikai terhelés és a megmérettetés levezeti a fölös energiákat.

A gyerek virágos kertje

Soha nem fogom elfelejteni azt a riportalanyomat, aki felnőttként is elborzadva mesélt a kisiskolai élményeiről. „A lelkemben burjánzó apró csírákat rendre kiirtották egy vidéki elit iskolában – senki sem törődött azzal, hogy mi érdekel, mi vonz, mit szeretnék kérdezni… -, mélyszántást csináltak a lelkemben, és azt vetették el, amit ők jónak tartottak”, mondta költői hasonlattal. „Még ma sem tudom elviselni, ha munka közben valaki mögém áll és figyel – folytatta indulattal -, utálok kézzel írni, miközben a számítógépemen szívesen dolgozom, és még most sem merek énekelni.”

– Kiváló ez a hasonlat – jelenti ki Baktay Zelka. – A gyermeki lét olyan, mint egy lehetőségekkel teli virágos kert. Számtalan rügykezdeménnyel, csírával. Nekünk, szülőknek az a dolgunk, hogy figyeljük, mi üti fel a fejét a kertben, mi érdekli-vonzza a gyereket. Ezért is fontos, hogy olyan tanítót válasszunk, aki hozzánk hasonlóan alakítja a kertet.

– Ha csak egyetlen tanácsot adhatnál a szülőknek az iskolaválasztással kapcsolatban, akkor mit mondanál?

– Talán azt, hogy ne úgy fogják fel a beiskolázást, mint amikor kilövünk egy nyilat. Bármilyen körültekintők vagyunk, azt nem fogjuk elérni, hogy a gyerekünket „belőjük” egy általunk jónak tartott iskolába, és akkor nincs több gondunk, meg sem áll a Nobel-díjig. Folyamatosan kell figyelnünk, segítenünk a gyerekünket, és ha csökken az érdeklődése, nem kérdez, nem mesél, csak a kötelességét teljesíti szüntelen rosszkedvben, akkor váltanunk kell. Ha nagyon figyelünk rá, akkor korrigálhatjuk az esetlegesen rossz választást is. Az iskola- vagy osztályváltás nem úri huncutság, mindenki élhet e lehetőséggel.

Férfinak lenni, nőnek lenni

Közzétéve 2014-08-22 Szerző: admin

Előszó az Olvasóhoz

Utánanéztünk: egyetlen szövegünkkel nem dolgoztunk annyit, mint a „Mi nők, igazán nők” és a „Mi férfiak, igazán férfiak” tájékoztatófüzetbe „könnyen érthető kommunikációval készülő” íráson. Pedig tudtuk, Gönczi Rita és ÉFOÉSZ munkatársai elvégzik majd a szövegek átírását, egyszerűsítését.
Utánanéztünk: alig több mint kétezer ötszáz szó lett a végeredmény, a könyveinkbe ötvenszer ennyit szoktunk bezsúfolni. Igaz, ezt az írást nagyjából a szokásos terjedelmű anyagból szálkásítottuk le. Bevalljuk: magunkért tettük. Ki akartuk próbálni, sikerül-e saját szemléletünket olyan végletesen egyszerűsíteni, hogy még értelmi fogyatékosok számára is világos képet mutassunk. Meg akartuk nézni, milyen az, ha egyetlen képet alkotunk – példázatok, lábjegyzetek, kitételek, relativizálás, szakmai hajlongások és összekacsintgatások nélkül.
Gyakran rásandítottunk Rita védőhálójára és figyeltünk a célközönségre is. Kerestük a közösségünkben élő értelmi fogyatékosok társaságát. Beszélgettünk velük, figyeltük, ahogy mások beszélnek, bánnak velük. Teljesen véletlenül egyiküknek a kiadványban is szerepel az írása. Mindeközben egyre bizonytalanabbak lettünk. Egyre jobban kezdtük Ritára bízni a dolgot, miközben – paradox módon – egyre inkább igazolva láttuk saját szemléletünket.
Januárban azt terveztük: feltesszük saját szövegeinket a honlapunkra Rita egyszerűsített változataival együtt, így válik majd négyszeresen izgalmassá a dolog.
Most eljött az idő. Megjelent a „Mi nők, igazán nők” elektronikus változata, hamarosan a „Mi férfiak, igazán férfiak” is elérhető lesz.

Férfinak lenni

Amikor mi, emberek kezdtünk „mi, emberek” lenni, már éltek a csigák, a krokodilok és elefántok. Akkoriban arra jöttek rá azok az emberszerű lények, akik az őseink, hogy elég leválasztani egy állatot a csordától, addig üldözni, amíg kifullad, akkor aztán könnyű préda. A csordában élő állat testét szőr fedi, ezért hamar kimelegszik. Olyan, mintha nekünk bundában kellene szaladnunk. A mi ember elődeink lassan csupasszá váltak, izzadással hűteni tudták a testüket, így könnyebben szaladtak. A kifulladásig hajszoláshoz több ember összefogása kellett. Ez szoktatta a férfiakat együttműködésre. A nők aligha tudtak hajszolni, mert állapotosak voltak, vagy éppen szoptattak, vagy már nehezen mozogtak. Így alakult, hogy az embereknél a férfiak is képesek együttműködni. Más fajoknál a hímek inkább csak riogatják egymást, ijesztgetik a gyengébbeket, hogy megmutassák a hatalmukat. Még akkor is ritkán fognak össze, ha támadás éri őket.
A sajátos, emberi vadászat során a férfiaknak először is ki kellett várni az alkalmas helyzetet. Sokat, türelmesen, mozdulatlanul lesben várni. Ha aztán megjelent a zsákmány, össze kellett hangolni a hajszát, kellett egy vezető, aki irányítja, melyik állatot választják le a csordáról, hogyan tudják úgy hajszolni, hogy az üldözők bírják szusszal. Ez a vezető a családfő. Az ő feladata lett gondoskodni az egész család jólététről. Ő választotta meg a táborhelyet, ő gondoskodott az őrzésről és a védelemről, arról, hogy az asszonyok és gyermekek jólétben lehessenek, a férfiak pedig hatékonyan együttműködjenek, időben felkerekedjenek vadászni, összehangolják az életüket, békében legyenek.
Így telt el jó kétmillió év. Az utolsó néhány évezredben, amikor a termelés kezdett komolyabb nagyságrendet elérni, az egykori családfők közül néhányan nagy hatalomra tettek szert, királyok, császárok lettek, nem is tudták, mit kezdjenek a hatalmukkal. Uralkodni kezdtek a többieken, szűk területre szorították vissza az együttműködést és gondoskodást.
Most azonban megint arra tart a világ, hogy sok múlik a férfiakon, mint családfőkön. Az ő viselkedésüket pedig szerencsére az a két évmillió határozza meg, amikor együtt vadásztak és gondoskodtak az asszonyok és gyermekek jólétéről. Igaz, a régi viselkedés a mai körülmények között már másnak látszik, de mindjárt megmutatjuk, mennyire változatlan maradt.
Tapasztaljuk, hogy a férfiak hetente kétszer-háromszor megindulnak csapatban együttműködve valami akcióra. Futballozni, igazgatósági ülést tartani, kocsmában vitatkozni. Békeidőben. A birodalmak és harcoló államok idejében harcra gyűltek vagy szövetkeztek az ellenség ellen. Mindez a közös vadászat utóda. A futballban például a labdát kergetik kifulladásig. Ezt a nők egyáltalán nem értik, hiszen csak a játékosok fulladnak ki, és a gyep drága, az egész sok pénzbe és időbe kerül. Mégis a férfiak egyre többet költenek futballra, talán már többet, mint kenyérre. Az igazgatósági ülésen azon törik a fejüket, hogyan juthatnak zsákmányhoz. Ezt már jobban értik a nők, mert a zsákmányból otthonra is jut.
Az is megmaradt a horda időszakból, hogy a családfő igyekszik gondoskodni mindazok jólétéről, akik a családjához tartoznak, és nagyon zavarja, ha valaki az övéi közül rosszul van. Ezért gondoskodik a megfelelő életkörülményekről, lakásról, melegről, ételről, biztonságról. Ha valaki mégis veszélyt vagy bajt jelez, izgatott lesz és igyekszik végére járni a dolognak. A betolakodót elüldözi, befűt, hoz haza ennivalót. Ha mégis békétlenség van, az nagyon elkeseríti. Például sokkal nehezebben viseli a gyereksírást, ha nem tud mit tenni, nem tud segíteni, inkább elmegy otthonról. Például az is elkeseríti, ha a felesége kritizálja, elutasítja, nem tartja elég jónak. Ilyenkor tehetetlen düh vesz erőt rajta, talán ordít is. Szerencsére verekedni csak végső elkeseredésében fog, mert arra van programozva, hogy gondoskodjék az övéi biztonságáról. Hát akkor miért éppen ő veszélyeztetné a rábízottakat?
Ugyancsak elkeseredetten válaszol a családfő, ha feleségét más férfi akarja megszerezni, vagy a feleség el akarja őt hagyni. Ilyenkor azt éli át, hogy nagyrészt hiába gondoskodott a megfelelő életkörülményekről, lakásról, melegről, ételről, biztonságról. A csábítót úgy kezeli, mint egy betolakodót, aki veszélyt jelent.
A férfiaknak csak kis része viselkedhet családfőként, sokat kell ahhoz teljesíteni, hogy valaki családot alapíthasson. Bizonyítania kell, hogy képes gondoskodni a család megfelelő életkörülményeiről, lakásáról, melegről, ételről, biztonságról, képes a gyermekeit felnevelni. Ezt várják el a nők. Sok férfi alkalmatlan erre, de igyekszik úgy tenni, mintha megfelelő lenne, mert így juthat szexuális partnerhez. Ezért eljátsszák a nők előtt, hogy ők nagyon is gazdagok, miközben minden pénzüket a drága autójukra költik, vagy éppen nagyon is figyelmesek, de ez csak rövid ideig tart náluk. Ők általában fitogtatják erejüket, hatalmukat, gyakran okoznak fájdalmat nőknek. A férfiakat gyakran velük azonosítják, ezért háborognak sokan joggal a „férfias” viselkedésen. Pedig ők valójában egy fejlődési fázisban vannak, éppúgy túlzás viselkedésüket általában a férfiakra ráhúzni, mint például a kisbabákét általában az emberekre. Butaság azt mondani, hogy „minden ember összekakálja magát”, aminthogy az is butaság, hogy „minden férfi hűtlen, rátarti és felszínes”. Inkább türelemmel ki kell várni, amíg benő a férfi feje lágya és alkalmas lesz családfőnek.
Egyvalami minden férfire igaz, sőt, minden hímre is: a szexuális gerjedelem gyengíti, sőt, sokszor kikapcsolja a gátlásaikat, a szexuális aktus után pedig közömbössé válnak. Ennek hormonális okai vannak. Sokat lehet tenni a gátlások erősítéséért tudatosan, tanult viselkedéssel, aminthogy a közömbösséget is le lehet győzni, de a hormonális alap hatása erős, ezért becsüljük meg az erőfeszítéseket, és legyünk óvatosak. A legjobb elkerülni az ilyen kétséges helyzeteket.
Ugyancsak fontos, hogy a férfiaknak igényük van szemlélődő gondolkodásra. Ez a vadászles magánya. Ha problémával szembesülnek, akkor kell egy jó idő, amíg a problémát lebontják feladattá. Például: jó lenne az a borjú, távol került az anyjától, elég fejlett, de még könnyű préda, csakhogy a közelében ott egy veszélyes bika, amúgy pedig olyan harcostárstól kellene indítani a hajszát, aki túlbuzgó, könnyen veszélybe kerülhet, vagy könnyen megriaszthatja a csordát. Amikor ma a feleség azt kéri férjétől, cseréljen ki egy villanykörtét, akkor a férfi elgondolkodik azon, hol is látott energiatakarékos égőt, esetleg vett is néhányat, de hová tette őket, arra is gondol, a létra most kint van a sufniban, mert még be kell fejezni a tetőlemez foldozását. Ezen hosszan elbambul. A feleség azonban úgy értelmezheti a helyzetet, a férj nem is figyel a kérésére, csak néz maga elé, „nincs itt százzal”.
Ez a gondolkodási hozzáállás sokszor mégis hasznos: kedvez a matematikai vagy fizikai rendszergondolkodásnak, amely sok tényezőt képes következetesen szem előtt tartva végigvinni. Ugyancsak erre épülnek olyan hagyományosan férfias kultúrtechnikák, mint a törvényhozás, a jogalkotás vagy a retorika.

Nőnek lenni

Amikor mi, emberek kezdtünk „mi, emberek” lenni, még élt sok emberhez hasonló faj. Csakhogy náluk a nőknek is részt, komoly részt kellett vállalni a táplálék megszerzésében, mert ők nem jöttek rá, hogy elég leválasztani egy állatot a csordától, addig üldözni, amíg kifullad, akkor aztán könnyű préda. Ezek az emberhez hasonló fajok erővel támadtak, felvállalva a küzdelem veszélyét. Bizony, legelőször az állapotos nők sérültek. A kifulladásig hajszoláshoz elég volt a férfiak összefogása. Ez tette lehetővé, hogy a nők az otthon nagyobb biztonságában kihordhassák magzataikat. A nőknek nem kellett küzdeni, hajszolni sem, békében maradtak, ha állapotosak voltak, vagy éppen szoptattak, vagy már nehezen mozogtak. Így alakult, hogy az embereknél a nők különösen rá vannak utalva a férfiak védelmére, élelmére. A nők alkották az otthon közösségét, ahol az anyák, nagyanyák, nagylányok figyelme egymáson, a gyerekeken volt, folyamatos és intenzív kommunikációval jelezték egymásnak éber figyelmüket, tudatták egymással hogylétüket.
Míg a sajátos, emberi vadászat során a férfiak sokat vártak csendesen, türelmesen, mozdulatlanul lesben, addig a nők folyamatos beszéddel biztosították egymást jelenlétükről. Különösen fontos volt ez, ha eltávolodtak egymástól vagy a táborhely nagyobb biztonságától. Ilyenkor folyamatos hanghálóban maradtak, beszéd vagy ének védőernyője alatt. Ha konfliktusba keveredtek, akkor igyekeztek minél több társukat bevonni, minél több szempontból rávilágítani a helyzetre, igazságukra, ezért nagyon nehezen tudták csak lezárni a problémákat, amelyek könnyen konfliktussá terebélyesedtek.
Így telt el jó kétmillió év. Az utolsó néhány évezredben, amikor a termelés kezdett komolyabb nagyságrendet elérni, az egykori családfők közül néhányan nagy hatalomra tettek szert, királyok, császárok lettek, nem is tudták, mit kezdjenek a hatalmukkal. Uralkodni kezdtek a nőkön, szűk területre szorították vissza azt a csodálatos világot, amelyben folyamatos volt a kommunikáció, a problémák állandóan körben jártak, és újra meg újra tematizálódtak.
Most azonban megint arra tart a világ, hogy előtérbe kerül a beszélgetős, csevegős együttlét, amely az összetartozás meghitt érzését kelti. Különösen alkalmas szinterei ennek a média és a demokratikus intézményrendszer. Igaz, a régi viselkedés a mai körülmények között már másnak látszik, de mindjárt megmutatjuk, mennyire változatlan maradt.
A kultúrtechnikák és a technika által teremtett kultúrák egyaránt a csevegés, a különösebb hírérték nélküli információ állandó újraosztására épülnek. Ugyanaz a hír, botrány, reklám döbbenetesen sok ismétlést, újrafogalmazást él meg, sőt, ez kell az igazi meghitt összetartozás erősítéséhez. Gyakori és komoly konfliktust jelent férfi és nő között, hogy a nők a férfiakat is igyekeznek ebbe bevonni. Szeretnének többet beszélgetni, míg a férfiak viszolyognak a redundáns csevejtől, nem érzik annak közösség erősítő, összetartó erejét. Ráadásul a férfiak a problémákat igyekeznek inkább véges számú feladattá lebontani és gyorsan megoldani, a nők pedig alaposan és mélyen szeretnék megbeszélni őket, hiszen az ő világukban egészen mást jelent a konfliktus. A nőknél a konfliktus a közösség létmódja, a férfiaknál a csapatbomlasztó, erős, gyorsan legyőzendő, hirtelen veszély.
Míg a férfiak rendszeresen felkerekednek csapatban együttműködve valami akcióra, addig a nők szeretnek az ismerős, átlátható környezetben maradni, úgy, hogy a gyerekek folyamatosan szem előtt legyenek. Az zsákmány feldolgozásán van a inkább figyelmük, kevésbé a megszerzésén. Megint más az, amit az ismerős környezetben minimális veszélyeztetettséggel begyűjthetnek. Ezt nagy szervezkedve, együttműködve teszik, legyen szó akár bevásárlásról, akár szüretről.
Való igaz, ma már a nők maguk is futballoznak, részt vesznek igazgatósági üléseken, birodalmakat kormányoznak, sokféle komoly szerzeménnyel térnek haza, ám tudattalanul még mindig azt figyelik, melyikük férje tér haza nagyobb zsákmánnyal. Hiába tud sok nő saját maga is gondoskodni egyszülős családjáról, alapjában olyan családfőre vágynak vagy olyan családfőt igyekeznek imitálni, aki gondoskodik a megfelelő életkörülményekről, lakásról, melegről, ételről, biztonságról, mindazok jólétéről, akik a családjához tartoznak, és akit nagyon zavar, ha valaki az övéi közül rosszul van. De a nők kevésbé figyelnek fel a veszélyekre, és igyekeznek a betolakodót is kommunikációval meggyőzni, így könnyen válhatnak valódi erőszak áldozatává. Ugyanakkor a nők türelmesebben viselik a békétlenséget, például folyamatos csitítással reagálnak a gyereksírásra. Társaság hiányában, mintegy megmentőre várva, a nők néha a végsőkig kitartanak egy rossz helyzetben, még olyankor is, amikor radikális beavatkozásra lenne szükség. Megint más, ha sikerül más nőkkel összefogniuk, együtt végiggondolniuk a helyzetet, mert úgy könnyebb cselekedniük.
Mivel a nők számára kevesebb veszélyt jelent a konfliktus, sok feleség hajlamos kritizálni, elutasítani férjét, még akkor is, ha a férfin ilyenkor tehetetlen düh vesz erőt. A nő jól tudja, hogy a férfi verekedni csak végső elkeseredésében fog, mert arra van programozva, hogy gondoskodjék az övéi biztonságáról. Hát akkor miért éppen ő veszélyeztetné a rábízottakat? Sokszor azonban a nő szavaival túllép a határon, a férfi viselkedése átcsap a másik üzemmódba, hirtelen és hevesen reagál. Különösen igaz ez, ha úgy érzi, feleségét más férfi akarja megszerezni, vagy a feleség el akarja őt hagyni. Ezt az érzést könnyen kelti a férfiban a nők szerinte felesleges, felszínes kommunikációja, ami valójában csak a közösségi összetartozás erősítését célozza, ám a férfiak könnyen félreértik. A férj és a csábító egyaránt. Ilyenkor a nőt meglepi, hogy férje a vélt csábítót úgy kezeli, mint egy betolakodót, aki veszélyt jelent.
Amióta mi, emberek, két lábon járunk, a nők nemi szerve rejtett, ezért kevésbé látszik rajtuk a párzási készség. Ez egyfelől kedvez a monogámiának, másfelől szétszórja a férfiak figyelmét, bizonytalanná téve őket testi állapot, metakommunikáció és verbális közlés gyakori ellentmondásával. Elképzelhető, hogy egy nő peteérés idején a megfelelő illatot bocsájtja ki, ezt a férfi tudattalanul érzékeli, ugyanakkor a nő gesztusai elutasítóak, míg szavai kedvesek. Ezért a férfiak biztosra igyekeznek menni a testi jegyek ügyében, és a nemzésre képesnek ítélt nőket igyekeznek megkörnyékezni. Ennek egyszerű kritériumai vannak: a mell-csípő arány, az amfóra forma. Az egészséges, jól futó, nyurga utódok ígérete még a hosszú combot is preferálttá teszi, ezért még a magassarkú cipőt vehetjük a be a női szemfényvesztés eszközei közé a push up melltartó és a fűző mellé. Szegényes kelléktár ez a férfiak családfő mimikrijéhez képest. A nő számára az utódok biztonságos felnevelése érdekében ugyanis kétmillió éve fontos, hogy a férfi jólétet, biztonságot adjon, éslegyen jó fizikuma, és legyen megbízható, és legyen gyengéd, jó apa, és legyen jó genetikai állománya, és magas státuszra. A szemfényvesztő férfiak értenek hozzá, hogy csak az egyikre fókuszáljanak a sok dolog közül: a jólétre, vagy a jó fizikumra, vagy a megbízhatóságra, vagy a jó apaságra, vagy a jó genetikai állományra, vagy a magas státuszra. Egy az egész, az összes helyett, pars pro toto alapon így juthat szexuális partnerhez olyan férfi is, aki nem alkalmas családfőnek. A biztonságot jelentő gazdagság például önmagában is csak egy mozzanat a sok közül, ennek is csak egyik jele a drága autó, mégis lehet sikeres stratégia, ha az aranyifjak minden pénzüket a drága autójukra költik. Az is beválhat, hogy a férfi ugyan nincstelen, ám nagyon figyelmes és gyengéd. Kérdés, miért ülnek fel a nők ezeknek a trükköknek? Egyfelől azért, mert gondolkodásuk inkább tematizáló: saját közegükben sokat és redundáns módon képesek beszélgetni a csodás sportkocsiról, amivel a pasi érkezett. Van azonban egy sokkal mélyebb oka is ennek a hiszékenységnek: míg a nők fiatal korukban szülőképesek, addig a férfiak erejük teljében, később lesznek alkalmasak igazi családfőnek. A fiatal nőknek tehát a jövendőbeli domináns hímet kell kiválasztani, hiszen egyébként mire az utód felnő, az apja már reménytelenül kiöregszik, éppen akkor kerül ki a hatalmi pozícióból, amikor arra gyermekének a legnagyobb szüksége lenne. A nők fizetik meg tehát annak az árát, hogy gyermekeink olyan lassan kerülnek felnőtt sorba. Ez a tény a nőre tolja azt a felelősséget, hogy minél hamarabb, minél kevesebb tényre támaszkodva megítélje a férfi alkalmasságát. Mert ha késlekedik, ha biztosra akar menni, akkor megelőzik. Ezért szaladnak bele a nők olyan éretlen férfiakba, akik fitogtatják erejüket, hatalmukat, gyakran okoznak fájdalmat nőknek. Ennek ma különösen nagy a veszélye, mert a társadalmi mobilitás miatt a nukleáris család egyre kevésbé tudja a férfit arra felkészíteni, hogy maradjon benne a helyzetben, amíg benő a feje lágya és alkalmas lesz családfőnek.
Az éretlen férfiak bizony könnyen továbbállnak gyermek születése utáni krízis időszakban. Ilyenkor ugyanis a nő, mint anya, rendkívül erős koalícióba kerül gyermekével. Elszigetelődik férjétől. A férfit kevéssé vigasztalja, hogy nem csak tőle, az egész világtól távol kerül az ifjú anya. Sőt! Ez olaj a tűzre, mert elszigetelt helyzetében az anya az apára próbálja átvinni azt a sajátos női kommunikációs viszonyt, aminek a szülés előtt részese volt. Ezt a gondolkodás- és beszédmódot a férfi csak rövid ideig és nehezen fogadja el, miközben egyre ingerültebb lesz saját szexuális szükségletei miatt, a tesztoszteron-adrenalin koktél hatására. A nő szexualitását sokkal inkább az oxitocin, az érintés hormonja határozza meg. Ez teremti meg a bizalmat, ami a szexhez szükséges, ez kell az orgazmushoz, az oxitocin idézi elő a szülés alatt a méhösszehúzódásokat, az oxitocin hatására indul el a tejmirigyek belövellése. Míg tehát a nő alapjában a bizalomra építi párkapcsolatát, addig a gyerek születése után éppen egy bizalmi válságba kerül, amely egyre inkább elmélyül az érintés, a szexualitás hiányában. Ilyenkor a nő rádöbbenhet, hogy olyan jelek alapján adott bizalmat, amelyek szemfényvesztés áldozatává tették. Különösen veszélyes, ha ez a belátás egy női kommunikációs térben születik meg, amelyben a problémákból inkább konfliktusok kerekednek. Szerencsére az is gyakori, hogy a férfi a krízis időszakában sokat érik, fejlődik, így megvan az esély, hogy a problémát feladatokra bontó párkapcsolati együttműködést alakítson ki a pár.
Akárcsak a férfiaknak, a nőknek is igényük van szemlélődő gondolkodásra, de ennek terepe kevésbé a vadászles magánya, sokkal inkább a csevegő társaságban szükségszerű beszédhelyzet-megvonás. A szemlélődés a nőknél gyakran kötődik könnyed tevékenységhez, matatáshoz is, például kötögetés, babfejtés, fésülködés. Ilyenkor a nő közben figyel, de a férfi könnyen félreértheti őt, és azt hiszi, a nő kevéssé vagy semennyire sem figyel rá.

Az EFOESZ kiadványában megjelent, egyszerűsített változat:

A nő lelke

Most régről mesélek neked.
Abból az időből mesélek, amikor még kevés ember élt a földön.
Régen az állatokat a férfiak fogták el.
A férfiak vadászatkor csendben várták a vadállatot, majd könnyedén szökellve üldözték, amíg kifulladt.
A nők otthon maradtak, bogyókat, gyümölcsöket szedtek.
Sokat gyalogoltak gyümölcsöt keresve.
A nők útközben beszélgettek.
A beszélgetés segítette a nőket, mert nem távolodtak el egymástól.
A nők nevelték otthon a gyermeket.
A beszélgetésben mondták el gyermekük állapotát.
A nők beszélgetéssel jelezték egymásnak, hogy figyelnek egymásra.
A vitákat a nők megbeszélték.
A vitában sok nő vett részt.
A nők vitái sokáig tartottak, sokat beszéltek.
Sok idővel később nagy nyájak adtak sok állatot.
Szántóföldek hoztak bő termést.
Gyárak épültek.
Az emberek mindent megtermeltek.
A férfiak közül néhányan hatalmat szereztek, nNéhány férfi például király vagy császár lett.
Az uralkodók a nőket elnyomták.
A beszélgetés nem volt fontos.
A mi életünkben ismét fontos a beszélgetés.
A beszélgetés a közösséget erősíti.
A beszélgetést segíti a média és Magyarország államformája.
Magyarország köztársaság.
A köztársaságban mindenki elmondhatja a véleményét.
A köztársaságban fontos a beszélgetés.
A beszélgetés vagy csevegés sokszor hírérték nélküli.
Például a beszélgetés lehet üres locsogás.
Egy botrány újra és újra megjelenik.
A nő és a férfi között probléma, hogy a nő szeretne beszélgetni a botrányról, a férfi nem szeretne beszélni a botrányról.
A férfi és a nő közötti különbség, hogy a nő szeret beszélgetni a problémáról, a férfi nem szeret beszélgetni a problémáról.
A férfi a problémát feladatnak látja.
A nők a probléma vitáját a közösség erősítőjének gondolják.
A férfiak a probléma vitáját a közösség bomlasztójának gondolják.
A férfiak együtt mennek valamit csinálni.
A nők szeretnek otthon maradni.
A nők otthon szeretnek már szervezkedve dolgozni.
A nők ma már a férfiakhoz hasonló munkát végeznek.
Nők is vezetnek céget vagy gyárat.
Nők is részt vesznek tárgyaláson.
A nők mégis a férjüktől várják a nagyobb fizetést.
A nők nem szeretik, hogy a családjukban valakinek rossz legyen.
A nők nem érzik meg a veszélyt, mert a betolakodót is beszéddel próbálják meggyőzni.
A nők ezért lesznek sokszor áldozatok.
Áldozatnak hívják, akit bántanak, megvernek.
A nők jobban viselik a békétlenséget.
A gyermeksírást tudják csitítani.
A nő a párkapcsolatban jobban viseli a vitát.
A nő a férjét sokat képes szidni.
A férfit ez dühíti.
A nő tudja, hogy a férfi dühében sem veri meg a nőt.
A nő tovább vitatkozik.
A férfiben a düh túl sok lesz.
A férfi hirtelen és heves lesz.
Akár megüti a nőt.
A férfi féltékeny lehet, mert a feleségét más férfi meg akarja szerezni.
A féltékenységet sokszor a nő beszélgetése indítja el.
A nők szeretnék ismerőseiket összetartani beszélgetéssel.
A férfi számára ez félreérthető.
A nőnek a nemi szerve rejtett.
A nőkön nehezen látszik, hogy mikor tudna gyermeket szülni.
A férfi bizonytalan, hogy mikor kezdeményezhet szexuális kapcsolatot a nővel.
Például a nő peteéréskor párzási illatot áraszt.
A párzási illat olyan illat, ami jelzi a férfinak, hogy a nő termékeny.
A nő a havi ciklusa során mindig egy ideig termékeny.
A nő havi ciklusa megtalálható a nő teste című fejezetben.
Közben beszédben elutasítja a férfit.
A férfi összezavarodik, hogy most szeretkezzen a nővel vagy sem.
A férfi próbál biztos jeleket keresni a nőnél.
Például a mell és a csípő aránya változik a nőknél.
A hosszú combú nőkről a férfiak azt gondolják, hogy könnyedén szökellő gyerekeket szül majd.
A nők csalnak, példáulm magas sarkú cipőt hordanak.
A nő a férfitól azt várja, hogy biztonságot adjon neki, egészséges legyen.
Ez a férfi jó családfő.
Ez a férfi tiszteli és szereti a nőt.
Néhány férfi csal, hogy jó családfőnek látsszon.
Például drága autója van, de nem egészséges.
Vagy egészséges, de nem figyel a nőre.
Ezek a férfiak csak nőt akarnak szerezni maguknak.
Ők éretlen férfiak.
A nő kénytelen éretlen férfit választani, bízva abban, hogy beérik, mire megszületik a gyerek.
Amikor a nő gyereket szül, erős kapcsolata lesz a gyermekkel.
Ha a férfi nem érik családfővé, zavarja, hogy a gyermek fontosabb.
Sajnos ilyenkor felbomlik a család.
A férfi elhagyja a családját.
A nő felelőssége, hogy jó férfit válasszon párjának.
A jó férfi, jó családfő.
A jó családfő vigyáz a családjára.
A jó családfő fel tudja nevelni a gyermekét.
A gyermek nevelésekor a nő szereti megbeszélni tapasztalatait.
A férfi szeret csendben lenni, keveset beszélni.
A nő az érintést szereti, a meghittséget.
A férfi a szexualitást szereti.
A gyermek nevelésekor az érintés és a szexualitás hiánya bajt okoz a párkapcsolatban.
A férfi és a nő nem kapja meg, amit szeret.
Válság lesz a kapcsolatban.
Meg kell találni az összhangot.

Válófélben lévő szülők 12 pontja

Közzétéve 2013-09-04 Szerző: admin

A Szülők válófélben című kötet már webkönyvesboltunkban.

A Válófélben lévő szülők 12 pontja c. hangoskönyv linkje.

0. Hallgassanak!
1. Váljanak szépen!
2. Döntsenek a gyerek feje felett!
3. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar!
4. A gyerek (is) jobban jöjjön ki belőle, mint ahogy belekerült!
5. Egy az otthon!
6. A szülő új szerelme a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jelentse!
7. A szülő kötelessége a gyereknek egy kiteljesedő párkapcsolat mintáját megadni.
8. Vigye el a balhét!
9. Előlegezze meg a másiknak a „jó szülő” minősítést!
10. A gondoskodás és a megélhetés területén a válás után is együttműködés szükséges.
11. A gyerek kegyetlen, tapintatlan és önző.
12. Adjanak pontos választ a „Hogyan ezután?” kérdésre!

0. Hallgassanak!

Hallgassanak, amiről csak lehet. Nagy valószínűséggel a gyerek is a hallgatást választja. Ha a válás kapcsán szóba hoznak valamit, könnyen olyan területre tévednek, amely a gyerek számára ingoványos és félelmetes. Hiedelem, hogy képesek vagyunk a válásról olyan magabiztosan beszélni, mintha tudnánk mi az. Terapeutaként eddig csupa olyan válást láttunk, amelyek gyökeresen eltértek egymástól. Dőreség azt gondolni, sikerülhet megmondani a gyereknek mi az, amiről a szülőnek is csak halvány és ellentmondásos elképzelése van. Tapasztalataink szerint a válófélben lévő szülőkben él egy magyarázkodási kényszer. Szeretnék, ha környezetük megértené, miért jutottak arra a döntésre, amelyről maguk is tudják, veszélyezteti a jövőjüket, életminőségüket, gyerekeik boldogulását. Ez készteti őket arra, hogy a gyereknek is magyarázkodni (magyarázni) kezdjenek. Ebből a gyerek annyit vesz le, hogy a szülő valamiért másképpen viselkedik, sőt, ő maga, gyerek létére fölénybe kerül egy felnőttel szemben. Amikor azt gondolja, azt mondja, amire Ön szerint a gyerek kíváncsi, valójában azt mondja ki, ami az Ön fejében jár. Saját narratíváját kényszeríti rá. A gyerek agya egészen más srófra jár. Engedjék meg neki, hogy megélje a helyzetet, ahelyett, hogy beszélnének róla, elmondanák milyen. Ha jól csinálják, ha szépen válnak, a gyerek saját maga is pozitív narratívát fog alkotni. Ha elszúrják, ha képtelenek szülőtársként együttműködni, akkor miből gondolják, hogy a kimondott szavakra hallgatva a gyerek majd elhisz olyasvalami, ami ellenkezik a tapasztalataival?
Inkább hallgassanak.

1. Váljanak szépen!

A válófélben lévő szülők közös érdeke, hogy környezetük azt a visszajelzést adja: szépen válnak. Az egymásra dobált sár ugyan a jelenben leperegni látszik, ám a következő párkapcsolatban, vagy más viszonyrendszerekben az első konfliktus megmutatja, mekkora folt maradt utána.
–Teljesen igaza volt a feleségednek, amikor azt mondta, sunyi alak vagy! – vágja majd az egykori szerető újdonsült férje fejéhez, amikor az elfelejt friss kenyeret venni, de azt hazudja, kifogyott a boltban.
– Nem csoda, hogy a férjed elmenekült tőled, ha egyszer ilyen önző módon viselkedsz! – vágja majd a munkatársnő az asszony fejéhez, amikor megtalálja a fiókjában a tűzőgépet.
A közösségek úgy működnek, hogy egy-egy tagnak egyetlen címkéje van: „a morgós karbantartó”, „a hisztis titkárnő”, „a srác, aki motorral jár”, „a csaj, aki sír, mert válik”. A címke komolyan hat az egyén megítélésére, még akkor is, ha önmaga korántsem tekinti identitása részének. Bölcs dolog tehát a közösség értékrendjében magasabban pozícionáló címkét beszerezni: „a pasi, aki a legjobb apa maradt”, „ a nő, aki a volt férjével olyan szépen beszél”.
Szülőként az is közös érdekük, hogy a gyereküknek mintát adjanak arra: nehéz helyzetben is képesek együtt gondolkodni, probléma esetén is tudnak együttműködni. Sőt, akkor igazán! Ha a párkapcsolat megromlására az a válaszuk, hogy szülőpárként is beszüntetik a kommunikációt, a gyereknek azt tanítják: ha valami nem tetszik, ha valami nehéz, ha egy helyzet feszítő vagy kínos, egyszerűen lépjen ki belőle és álljon odébb.
Ha azonban igyekeznek a kapcsolatukat újradefiniálni, megteszik az ehhez szükséges erőfeszítéseket, keresik a lehetőségeket a közös feladatok megoldására, kommunikálnak a szükséges változásokról és cselekszenek is értük, azt mutatják meg a gyereküknek, hogy a kapcsolatok alakíthatók, az együttműködés szintjei újrafogalmazhatók, és valami rosszul működő közös dolognak a vége egy új, jobban funkcionáló összefogásnak kezdete is egyben.
S még egyszer hangsúlyozzuk: ezt csakis a tettek, az élmények, a tapasztalatok szintjén közvetíthetik, azáltal, ahogy a rokonaik szemében megcsillan az elismerés, ahogy az ismerőseik hangjából kiérződik az érdeklődés, ahogy a barátaik mosolyában meglátszik a sikerük öröme.

2. Döntsenek a gyerek feje felett!

Azon legyenek, hogy a gyerek úgy érezze, a válás a szülők dolga. Ha jottányit is engednek neki befolyásolni az eseményeket, elültetik benne a bűntudat magvait. A gyereknek ugyanis az az érdeke, hogy szülei együtt maradjanak, s egyesítsék erőforrásaikat az ő felnevelésére. Ha mégis különválnak a szülők és a gyerek érzi, lehetett volna befolyása az eseményekre, akkor önmagát fogja vádolni.
– Egyszer sírva felhívtam apát, hazajött. Annyiszor kellett volna sírva hívnom, ahányszor elmaradt otthonról.
Törődjenek bele, hogy a gyerek az összes rendelkezésére álló viselkedésmódot ki fogja próbálni válófélben lévő szülei szándékának megváltoztatására. Ide sorolhatók a pszichoszomatikus betegségek, az alvászavarok, a szobatisztasággal kapcsolatos zavarok, a társas viselkedés zavarai, a tulajdon iránti vágy szélsőséges kibontakoztatása és a többi. Ha a válófélben lévő szülők ezeket saját igazuk bizonygatására használják fel, azt a gyerek tudattalanul már eredményként könyveli el és rákap az adott magatartásra. Ha a visszacsatolás semleges, akkor sikertelennek minősíti a próbálkozást.
Azt a meggyőződést közvetítsék a gyerek felé, hogy az ő elhelyezése, szülőkkel való kapcsolattartásának ritmusa, intézményi beíratása, megélhetési kérdései és a válás utáni élethelyzetének bármely egyéb mozzanata a két szülő közös felelőssége, a gyereknek ebbe nincs beleszólása. A véleménye, vágyai, kérései nem írják felül, nem módosítják a szülők döntését.
Ha a gyereket partnerként kezelik a válással kapcsolatos kérdésekben, azzal rá tolják azt a felelősséget, melyet Önöknek mint szülőtársaknak kellene viselniük. A látszólagosan a gyerek érdekében tett olyan „gesztusok”, mint a gyerek véleményének kikérése vagy kívánságának tudakolása semmit nem javítanak a gyerek-szülő kapcsolaton, viszont elültetik a bűntudat magvait, táplálják a lelkifurdalás csíráit. Ha Önök így cselekszenek, arra személyre terhelik a család bizonytalan jövőért való felelősséget, aki a saját tetteiért sem tehető felelőssé, hiszen kiskorú, s ráadásul a helyzet létrejöttéről sem tehet.
Mindegy találtak-e „felelőst” a válás létrejöttéért, nem számít megneveztek-e maguk között „bűnöst”. Innentől akkor is közös feladatuk a helyzet megoldása, ha azt az egyikük okozta, mert Önök szülők, együtt szülők, sőt, még nagyszülők is egyszerre lesznek. A gyerekük jóllétéről, boldogulásáról az Önök közös feladata gondoskodni, de a gyereknek nem feladata az, hogy segítsen Önöknek döntést hozni, az pedig főleg nem, hogy valamelyikük mellé álljon, hogy kiálljon az egyikük érdekében vagy a másikkal szemben.
Tartsák távol a gyerekükről ezt a terhet! Vigyék ketten Önök, akik felnőttek, akik szülők!

3. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar!

A gyerek alkotni fog magában egy hipotézist a válásról. Hallgassák meg ezt az elképzelést – ahelyett, hogy elkezdenének neki magyarázni „Tudod kicsim, apu és anyu már…” stílusban. A gyerek elméletét csak helyenként és apróságokban igazítsák helyre, és csak azután, hogy figyelmesen és alaposan végighallgatták, biztosak benne, hogy értik, a gyermekük pontosan mire gondol és milyen összefüggésben.
A legjobb, ha azt hallgatják meg, hogyan adja elő a gyermeke másoknak az elképzeléseit a helyzetről, annak megoldásáról, és a jövőben várható történésekről.
A válófélben lévő szülők alkossanak olyan közös narratívát, amely a gyerek saját változatára épül. Például:
– Apu nagyon akart egy kutyát, anyu nem engedte. Most apu elköltözött és vett egy kutyát. Én is játszhatok vele.
Ez ellentmondani látszik a hallgatás parancsának, pedig éppen annak következménye.
Hallgassák el a gyerek előtt saját meggyőződésüket, gondolataikat, igazságaikat, és figyeljenek az övéire. Nem attól lesz valaki jó ember – főleg jó szülő – hogy a gyerek előtt bizonyítja saját ártatlanságát, vagy jelzi a másik szülő hibáját, vagy akár hangsúlyozza a közös felelősséget. Egyik sem tartozik a gyerekre!
Hagyják a felnőtt történeteket, a felnőtt narratívákat a felnőttek világában. A jó szülőség jele a válás során az, hogy képes a gyerek világának egyensúlyát azon az áron is őrizni, hogy saját maga aktuálisan nem a legjobb fényben tűnik fel benne.
Gondolja el például, hogy egy turista megállítja, kezében a térképpel eligazítást kér. Erre Ön előveszi a saját térképét, és azon mutatja meg neki, hol van éppen s merre haladjon? Abszurd helyzet.
Tájékozódjanak a gyerek belső térképén, mozogjanak az ő lelkének kertjében. Azt mondják, amit a gyerek hallani akar: beszéljenek az ő nyelvén, az ő világába helyezkedve, az ő rendszeréhez kapcsolódva!

4. A gyerek (is) jobban jöjjön ki belőle, mint ahogy belekerült!

Adjanak olyan jövőképet a gyereknek, amelyből azt látja, számára kedvezőbb helyzet jön létre a jelenleginél. Emlékezzen a könyv mottójára:
„Mit tehetünk, azért, hogy a gyerek válásunk után jobban legyen, mint most?”
Például:
– Apunál is lesz egy szobád. Kezdjük el tervezni. Milyenek legyenek a falak? Bemehet majd oda a kutya? Nagyobb ágyad legyen, mint itthon.
Ezzel a válás nagy sötét felhője helyett olyasféle apróságokra fókuszálják a gyereket, amelyeket megért, elfogad és amelyek beindítják az együttműködést.
A gyakorló szülő jól tudja, hogy a „rakj rendet” parancsnak nehezen engedelmeskednek a gyerekek, de ha a rendrakás nagy és borzongató feladatát apróbb elemekre bontjuk – például „Keressünk helyet a kis piros autónak!” –, akkor a gyerekek sokkal könnyebben és szívesebben végrehajtják. Válófélben lévő szülők esetében egy megszeppent kisgyereknek kell helyet találni az új körülmények között.
Ha azt szeretné, hogy a gyermeke boldogan és derűsen lehessen együtt Önnel, akkor ehhez a legfontosabb lépés az, ha Ön gondolkodik arról, a gyermeke boldogan és derűsen lehessen együtt az Ön szülőtársával is. Gondolja meg: az a gyerek, aki egyik szülőjével szívesen van, a másikkal meg vonakodva találkozik, vajon mennyit szorong azokra a bizonyos találkozásokra várva? Dolga-e annak a szülőnek, akivel szívesen van a gyerek, tenni azért, hogy a másikkal is jól érezze magát? Igen, az!
Azok az elvált szülők, akik a volt házastársukkal rossz viszonyba kerülve küzdenek a láthatások vagy a gyermekelhelyezés ügyében, olyan érveket kénytelenek keresni, melyek arról szólnak, miért nem jó – netán miért rossz – a gyermeküknek a másik szülővel találkozni, együtt lenni. Van olyan szülő, aki tényleg azt gondolja, a gyermek érdekét szolgálhatja, ha az egyik szülője ahhoz gyűjt érveket és adatokat, miben rossz a másik? Komolyan vehető az a meggyőződés, hogy a gyerekünk életét tesszük jobbá azáltal, hogy akadályozzuk a szülőtársunkkal való szeretetteljes együttlétét? Vagy talán többet érne, jobbat tenne a gyermeknek, ha az a szülő, akiben aktuálisan jobban megbízik vagy akihez adott helyzetben érzelmileg erősebben kötődik, hozzásegítené őt ahhoz, hogy a másik szülőjével is bizalomban, derűben, érzelmi jóllétben lehessen együtt?
A szép válásoknál rendre azt látjuk, a külön költöző apuka (mert magyar viszonylatban az apa elköltözése a gyakoribb mintázat) a korábbinál sokkal meghittebb, bizalmasabb kapcsolatba kerül a gyermekkel. Az együttélés alatti nehézségek, a házastársi viszonyban keletkezett feszültségek elmúltán túl ebben annak van jelentős szerepe, hogy a gyermekével találkozó szülő gondolatban előre készül, ezzel érzelmileg is ráhangolódik az együttlétre. Ráadásul a szülői felelősség a láthatás idejére csakis az övé – márpedig nemcsak a gyerekek, a szülők is igyekeznek felnőni azokhoz a feladatokhoz, melyekben megelőlegezik nekik a bizalmat.
A váló szülők gyermeke nyerhet nyugalmat, találhat egy másik helyen meghittséget, gazdagodhat viszonya mindkét szülőjével, színesedhet világa a szülők környezetébe kerülő új személyek révén…
Találjon meg, és írjon fel már előre legalább hét olyan szempontot, amelynek mentén az Ön gyermekének életében javulás, gazdagodás várható a válás kapcsán. Ezeket a jegyzeteket később újra és újra vegye elő, és korrigálja, bővítse a ténylegesen megvalósulókkal. Saját maga számára visszajelzést lel ezzel a szülői működéséről, de a lista felnőtt életében is hasznos minta ahhoz, hogy észrevegye az új élethelyzet által hozott pozitívumokat és friss lehetőségeket.

5. Egy az otthon!

Tisztázzák előbb egymás között, azután közöljék a gyerekkel, hol lesz az otthona. A felelősség ismét a szülőké. A gyerek feladata nem a döntés, hanem az, hogy alkalmazkodjon a helyzethez.
Ha módjukban áll megtartani a gyermek eredeti otthonát, akkor abban minimális változás legyen. A már meglévő bútorai, tárgyai, játékai maradjanak ott, a másik szobájába, a másik szülőhöz kerüljenek az újak. Az „új” itt természetesen nem feltétlenül boltban vásárolt termékeket jelent. Arra vonatkozik, hogy azok a színek, formák, tárgyak, melyek a gyermek életébe frissen kerülnek bele, az elköltöző szülőnél épülő gyermekvilágot gazdagítsák.
Ha módjukban áll, maradjon a lehető legtöbb dolog állandó az óvoda, a barátok, az időbeosztás terén is. Az otthon kérdésében a fókuszt helyezzék arra, ami változatlan.
Az otthon az emberi lélek kertjének tárgyiasult formája. Ha a kert felett továbbra is ugyanúgy jár a nap, ha a felhőkből továbbra is eső esik, ha a pillangók és kismadarak ugyanolyan szabadon repkedhetnek felette, akkor a gyermek lelke nyugodt marad.
Ha gyermek lakhelye változik, akkor igyekezzenek minél több elemet megtartani a régi életéből.
Tévedés az, hogy a változásokat jobb apránként adagolni. Ha elkerülhetetlen, hogy a gyermek otthona másutt legyen, mint a válás előtt, akkor a változásokat ütemezzék úgy, hogy a lehető legrövidebb időn belül megtörténjenek.
Minél hosszabb az átmeneti időszak, annál hosszabban kell a gyereknek egy „már nem – még nem” közötti bizonytalan, s emiatt szorongató létben időznie. Ha a kötözéssel feltétlenül együtt kell járnia az intézmény váltásnak, vágjanak bele a lehető leghamarabb, akár a tanév közepén is. A lényeg, hogy mihamarabb kialakuljon az az új állapot, melyhez majd a gyermeknek alkalmazkodnia kell, hogy mihamarabb lássa, érezze, tapasztalhassa mi és miként lesz az életében ezentúl.
Egyezzenek meg részletekbe menően egymás között, azután mondják el a gyereknek azokat a konkrét szabályokat, amelyek a külön költöző szülővel létrejövő találkozókra vonatkoznak.
Kerüljék az olyan univerzálékat, mint „bármikor, ahogy akarod…”.
Ehelyett használjanak pontos és a gyerek számára is világos megfogalmazásokat. Például:
– Szerdán, az aikidóra anya visz el, apa megy érted, akkor ott is alszol apánál.
A döntés az Önöké. Ha határozottan és egyhangúan képviselik, a gyerekre kevés felelősség nehezedik, a dolga annyi, mint addig is volt: elfogadni a helyzetet, melyet a szülei létrehoznak. Amint stabil a rendszer, a gyermek elkezdi benne megtalálni az örömeit. Amint megérzi a rendszerességet, nyugodttá, derűssé válik.
Az otthon nem csupán attól otthon, hogy a gyermeknek az a lakcíme, azon a helyen van több holmija, vagy ott lakik a gondviselője. Az otthon attól is otthon, hogy a gyerek ott tölt több időt. Terápiás tapasztalatunk, hogy a fele-fele megoldások a legnagyobb szülői együttműködés esetén is megzavarják a gyereket. A kéthetes periódusból nyolc nap otthon és hat nap a másik szülőnél már olyan magas fokú kommunikációt és kooperációt igényel, hogy ritkán működik tartósan zökkenőmentesen. A legtöbb elvált családnál a kilenc-ötös felosztást láttuk hosszú távon fenntarthatónak mind a gyermek szülőkkel való harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolata, mind pedig az elvált szülők életminősége szempontjából.
Az otthon körül kibontakozó küzdelem arra utal, hogy a válófélben lévő szülők valamelyike szeretné „megszerezni” a gyereket. Világos az ok: az egyik váló fél kompenzálni akarja addigi szülői magatartását. Tapasztalataink szerint minél nagyobb változást idéz elő (vagy próbál meg előidézni) egy szülő a gyerekei életkörülményeiben a válás alkalmával, annál több vaj van a füle mögött. Apukák, akiknél az volt a fő válóok, hogy elhanyagolták gyerekeiket, immár nagy ügyvédi apparátussal küzdenek a gyermekfelügyelet jogáért. Anyukák, akik üvöltöztek a kölykökkel és nem bírták őket idegekkel, képesek más városba, más országba rángatni őket, csakhogy megszerezzék felettük a kontrollt.
A „bűnös” volt házastárs iránt érzett negatív indulatokat a gyerekek világába engedi bűn. És a bűnnek, mint minősítésnek innentől nincs sem jelentősége, sem értelme. Értelme, pozitív kimenetele csak annak lehet, ha felelős szülőként saját magatartását kontrollálja ahelyett, hogy a gyermeke vagy a szülőtársa feletti kontrollért küzdene.

6. A szülő új szerelme a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jelentse!

Praxisunkban azt látjuk, a válások jelentős részét egy harmadik megjelenése okozza. Az érem másik oldala, hogy szerintünk a szerető azért jelenhet meg, azért tudja hatékonyan bomlasztani a párkapcsolatot, mert már adott számára a terep. A harmadik felbukkanása a párkapcsolat bomlásának következménye. Többnyire az érintés dimenzió elsorvadását használja ki, de jöhet a társas, a megélhetés, sőt, a gondoskodás területe felől is. A szerető tehát következmény, még ha oknak tekintik is.
Ezért a válófélben lévő szülők akkor járnak jól, ha az eljövendő párkapcsolatot (még ha a jelenlegi szeretőről van is szó) úgy kezelik, mint a gyermeki lélek kertjének bővülését. Kerüljék a külső kapcsolat bűnbakká tételét!
Az olyan típusú mondatok, mint:
– Az én gyerekem azzal a büdös ribanccal nem találkozhat!
– Én vagyok a gyerek apja, szó sem lehet róla, hogy az a kis pöcs odaköltözzön! – komolyan veszélyeztetik a szülői együttműködést, és többnyire ahhoz vezetnek, hogy a gyereket a szeretőtől távol tartani akaró szülő belekerül egy vesztes-nyertes típusú küzdelembe, melynek garantáltan negatív kimenetele lesz.
Még ha a megcsalt házastárs igyekszik is titkolni a gyerek előtt a szülőtársa partnerével szembeni indulatait, akkor is könnyen megeshet, hogy a gyerek a szülő kimondatlan elvárásainak megfelelni igyekezvén hosszú távon megmérgezi az új párkapcsolatot, ellehetetleníti a pár szerepébe lépő szerető helyzetét. Ennek a családi rendszer egészére nézve káros hatása lesz, ezért ha a váló felek valamelyikében indulatok, negatív érzelmek vannak szülőtársa új partnere iránt, azon feltétlenül dolgozni kell.
Furcsán hangzik, hogy a megcsalt fél igyekezzen elfogadni a volt párja szeretőjét, ha azonban gyermek is van a képben, szülőként ez az együttműködő, felelős viselkedés egyik alappillére. Ellenkező esetben a váló szülők gyermeke abba a helyzetbe kényszerül, hogy egyik szülője rovására viselkedésével nyíltan a másik mellé álljon, vagy valamelyik szülőjének hazudjon a másik szülővel való viselkedéséről. Ez olyan súlyos lojalitás-konfliktus a gyermek számára, amely rövid idő alatt magatartászavarokhoz, érzelmi problémákhoz vagy pszichoszomatikus tünetekhez vezet. A 2. pontban már kifejtettük: a felelősség maradjon a szülőké. Márpedig ha a gyerek az új partner léte miatt nem lehet őszintén jóban mindkét szülőjével, az olyan terhet ró a vállára, melynek viselésére koránál és pszichés fejlettségénél fogva alkalmatlan. Ezért kutya kötelessége a szülőnek dolgozni azon – akár terápiás keretekben is – hogy a szülőtársa párját érzelmileg elfogadja, meglássa, milyen örömöket hozhat gyermeke számára, s legjobb tudása szerint támogassa a közöttük levő kapcsolat bontakozását.
Mivel ez bizony nehéz feladat, s a kezdeti időszakban a legjobb szándék ellenére is megjelennek hullámvölgyek, azt szoktuk javasolni, hogy a volt szerető (az új élettárs) csak akkor jelenjen meg a gyermek világában, amikor a gyerek már jól meg tudta magyarázni a válást, kialakult róla a saját narratívája. Ha ebben a narratívában szerepel egy másik néni vagy bácsi, egy szerető, akkor a valódi új párt célszerű átmeneti időre egy dublőrrel pótolni. Ha a szülő a dublőr oldalán jelenik meg, a gyerek összes haragja ellene fordul. A dublőr „alkalmazásával” a gyermek és a másik szülő is időt nyer indulatai feldolgozására, így a dublőr „távoztával” a valódi személlyel, a szülő új társával már könnyebb lesz olyan kapcsolatot kialakítani, amelybe a gyerek is bevonódik, s azt a másik szülő is elfogadja.
Ez a megoldás nagyfokú együttműködést, jó kommunikációt és a gyerek érdekében való felelős szülői gondolkodást igényel, így nemcsak azért szeretjük, mert a gyerek új partnerrel való pozitív kapcsolatát segíti, hanem azért is, mert a váló szülőknek élményt és mintát ad arra, hogy képesek magas fokon együttműködni, jól kommunikálni, és a gyermekük érdekében felelős szülőként közösen gondolkodni.

7. A szülő kötelessége a gyereknek egy kiteljesedő párkapcsolat mintáját megadni.

Gyakran halljuk megromlott házasságban élő szülőktől, hogy a „gyerekre való tekintettel” vetik el a válás gondolatát, mondván: nem akarják, hogy csonka családban nőjön fel, s emiatt problémás kamasz, zűrös felnőtt legyen belőle. A „gyerek miatti” együtt maradás különös módon arra is elég indok ezen szülők számára, hogy a házasságuk, párkapcsolatuk javításáról lemondjanak. Hallgatólagosan elfogadják, hogy a házasságuk diszfunkcionális, s igyekeznek berendezkedni arra, hogy két- vagy háromlábú párkapcsolati hokedlin egyensúlyozzanak. De vajon milyen mintát adnak ezzel a gyereknek? S valójában mire adnak mintát?
Határozottan és hangsúlyosan javasoljuk: a váláson gondolkodó vagy válófélben lévő szülők a lehető legtávolabból kerüljék az arra való hivatkozásokat, „mi lesz majd így a gyerekből felnőtt korára?”. Ez sokkal inkább ürügy, mely valamely jelenbéli célt szolgál, semmint valódi ok és indok.
A változás, a változtatás nehéz, de akiknek gyerekük van, megromlott párkapcsolat esetén kötelességük változtatni. Vagy abba az irányba, mely a kapcsolat javítását szolgálja, vagy abba, mely teszi lehetővé a lezárást és egy majdani, jobb kapcsolat lehetőségének a megteremtését.
Ez a könyv arról szól, hogy jelen tudásunk szerint képtelenség levezetni egy konkrét esemény kihatását a gyerek későbbi életére. Így a válásét is. Ha Ön azt gondolja, árt a gyereknek a szülők házasságának felbontása, akkor kerülje az olyan válást, mely negatív történéseivel ártó hatású lehet. Helyette:
– javítsa meg a párkapcsolatát,
– vagy váljon el szépen, és építsen egy másik, jól működő kapcsolatot.
A gyerek miatt egy rossz házasságban együtt maradni nemcsak azt jelenti, hogy a gyerek folyamatos feszültségben nő fel, hanem azt is, hogy megvonják tőle az érintés és a társas dimenzióban kiteljesedő párkapcsolat mintáját.
Valamit azért nem tenni, mert a gyerekből az adott cselekedet által ilyen vagy olyan felnőtt válik majd: dőreség. Valamit azért tenni, hogy a gyerek konstruktív megoldási mintákat, együttműködésen alapuló megküzdési módokat, építő problémakezelést lásson: felelősség.
Azok a felnőttek, akik gyermekkorukban nem láttak mintát jól működő párkapcsolatra, jóval nagyobb számban küzdenek maguk is párkapcsolati gondokkal, mint akik szereztek ilyen tapasztalatokat.
Kövezzenek meg minket az erkölcs szószólói, mégis azt mondjuk: a gyereknek fontosabb, hogy lássa, amint a szülője egy kiteljesedett, együttműködésen és szereteten alapuló párkapcsolatban él, mint az, hogy ezt a kapcsolatot a saját szülei között látja-e.

8. Vigye el a balhét!

A házasság felbontását közös szándékkal, együtt gondolkodva és együttműködve végigvivő szülők esetén a döntés közlésének legjobb módja, ha „kommünikét”, közös nyilatkozatot alkotnak a válásról. Ennek legfontosabb része az a mondat, melyet mindketten képesek kihúzott háttal, szemkontaktust tartva a környezetük tagjainak (gyereküknek, családtagoknak, rokonoknak, barátoknak, munkatársaknak, ismerősöknek, szomszédoknak, stb.) kimondani.
Például:
– Úgy döntöttünk, egy időre különköltözünk. Így mindnyájunknak jobb.
– Most külön élünk, mert ez szolgálja leginkább a családtagok érdekét.
– Felbontjuk a házasságunkat, így jobban tudunk rá összpontosítani, hogy együttműködjünk a szülői feladatokban.
Egy ilyen közös mondat megalkotása azért is előnyös, mert körülrajzolják vele azok mozgásterét, akik válás hallatán szívesen kezdenek sajnálkozni, bűnöst keresni vagy a sanyarú jövő miatt aggódni – ráadásul többnyire a gyerek füle hallatára.
A kommünikével elősegítik a közös narratíva megfogalmazását, s a gyerek, aki rövidesen kettőjük világa között mozog (apa és anya immár elkülönült világában), mindkettőben biztonságban érezheti magát.
Kommüniké híján, amikor az együttműködésre irányuló próbálkozásai kudarcot vallanak, érdemes „egyedül elvinni a balhét”:
– Miattam ment tönkre a házasságunk.
Erre a kijelentésre csak kevesen fejezik ki mély egyetértésüket kerek szemekkel, bólogatva. A standard válasz struktúrája:
– Azért a párodnak is voltak hibái. Bocs, de emlékszem, micsoda jelentett rendezett Lajos esküvőjén.
Ilyenkor elég még egy pozitív kijelentés a másikról, s a beszélgetést nagy eséllyel más témára terelheti – ami a legjobb jelzése annak, hogy a helyzetet elfogadta, s a válást, mint problémamegoldást jónak tartja. Például:
– Remekül megvan a gyerekkel, s nekem most ez a legfontosabb. Te megkaptad a… ?
– Most mindketten nyugodtabbak vagyunk, és én egyre több szülői értékét látom meg. A vizeseket sikerült… ?
– A gyerekre maximálisan odafigyel, és velem nagyvonalú volt a megegyezés során. Téged elért tegnap?…
Ilyen kommunikációval részben már a következő pontot is teljesíti, ami a tartós békesség egyik alappillére.

9. Előlegezze meg a másiknak a „jó szülő” minősítést!

A szülők válás előtti viszonyulása a gyerekükhöz keveset mond arról, hogyan működnek majd a jövőben. A házastársi kapcsolat feszültségei sok figyelmet elvisznek, a szülői feladatok és a felnőtt élet problémái könnyen interferenciába kerülnek egymással, és a házastárssal való találkozások, kommunikációs helyzetek kerülése azt is magával hozza, hogy a szülő-gyermek kapcsolatra kevesebb idő és tér jut. Ezért felesleges dolog a jövőbe vetíteni a válás előtt körülményeket.
Gondolja meg, a bűntudatkeltésen és a másik bántásán túl van-e bármi értelme az alábbi mondatoknak:
– Te nem is törődtél a gyerekkel, most miért akarod minden nap látni? Jöttél volna haza egyszer is fürdetésre!
– Minden hétvégének az volt a vége, hogy ordítoztál a gyerekekkel a rendetlenség miatt. Akkor most miért nem jó neked, ha én két napos programot csinálok velük?
– Azt se tudtad, melyik mesét szereti és kik a barátai! Most minek akarod magaddal cipelni hetente háromszor?
Az elvált szülők kevés kivétellel jobb szülők, mint a válófélben lévő szülők.
Az apuka, aki addig alig törődött gyerekével, immár mutatja a külvilág felé, hogy igenis, jó apa. A házastársi és szülő szerep elkülönülésével a gyerekkel töltött időben ezentúl apaként van jelen, s apai működése innentől az ő egyedüli felelőssége. Ha ebben megfelelő teret kap, az sokkal több nyereséget hoz a gyerek és az anya számára is, mint a feladatból való kizárása.
– Milyen jó, hogy most sok időt szánsz a gyerekre! Ha kettesben vagytok, könnyebben figyeltek egymásra, nekem meg van alkalmam találkozni a barátnőimmel.
A háztartás és a gyerekek körüli teendőktől túlterhelt, kimerült, autonómiájában erősen korlátozott anyának jobb megmutatni mit nyer az apa szülői együttműködésével, mint azokat a „bűnös” cselekedeteket szemére vetni, melyek valójában a körülmények és a helyzet hatására jelentek meg.
– Ha csak vasárnap este hozom vissza a gyerekeket, lesz egy nyugis hétvégéd és ráadásul pakolnod is kevesebbet kell utánuk.
A férj, aki a párkapcsolati problémák elől a munkájához vagy barátaihoz menekült, s alig találkozott a gyerekével, a válás után az apa-gyerek kapcsolatépítésben olyan örömöket találhat, melyek nemcsak személyesen fontosak számára, de a következő párkapcsolatára is erős kihatással lesznek.
Nőknél a párválasztás elsőrendű szempontja, hogy az illető férfi jó apának ígérkezik-e? Ha az apai működésre már látható minta van, az döntő lehet az új partner elköteleződésében. Gondolja csak meg, milyen képet alkot környezete arról a férfiról, aki a gyerekével meghitt és derűs viszonyban van, s milyet arról, akinek számára a saját gyereke elsősorban teher, kötelezettség?
A szülőtárs értékeinek elismerése, méltánylása a további fejlődés lehetőségét hordozza, erős motiváló erőt jelent. A bűnök és hibák emlegetése ezzel szemben olyan lelkiállapotot hív elő, mely leginkább a helyzet elkerülésére sarkall – épp úgy, mint annak idején a párkapcsolatban.
Valamennyi szülőnek van szülői értéke. Annak a szülőtársnak is, akivel Önnek elromlott a házassága. Szépen énekel, ügyesen tud papírsárkányt eregetni, jól úszik, finom pitét süt, takarosan megragasztja a törött játékokat, türelmesen néz mese dvd-t, szeret biciklizni a gyerekkel, lombházat épít a diófára, remek salátát készít…
Keresse meg, mik azok a dolgok, melyekben szívesen és derűsen van együtt szülőtársa és a gyermekük! Ha már a fejében vannak a jó dolgok, csak egy kicsi lépés, hogy ki is mondja őket. Jó hallani a gyereknek, még jobb a szülőtársnak.
A megelőlegezett bizalmat könnyebb megszolgálni.

10. A gondoskodás és a megélhetés területén a válás után is együttműködés szükséges

A válás a szülői kapcsolat integráns része. A szülőknek továbbra is együtt kell működniük a gondoskodás és a megélhetés terén, viszont erősen korlátozottan szabad együttműködniük az érintés dimenziójában és pontos szabályok szerint érintkezhetnek a társas dimenzióban. Félig tehát együtt maradnak. Másik oldalról: csak félig mennek külön.
A párkapcsolat megszűnése nem jelenti tehát a kapcsolat megszűnését. Sőt, az újfajta helyzet jó kezelése közös gondolkodást, jó kommunikációt, konstruktív együttműködést igényel. A szülőpár tagjai továbbra is osztoznak idejük egy részén (melyet közös gyermekükkel töltenek) és anyagi forrásaik egy részén (melyet közös gyermekükre költenek). A kezdeti, érzelmileg nehezebb időkben talán sikerül úgy megszervezni a hétköznapokat, hogy az anya reggel viszi, az apa pedig délután elhozza az óvodából a gyereket, aki aznap nála alszik, majd szintén az oviban „visszacserélik” a szerepeket, s elsősorban telefonon kommunikálnak – hosszabb távon azonban jönnek a kitüntetett napok.
Születésnapot még lehet kettőt tartani, tojást keresni szintén muris két helyen is, sőt, a Jézuska is hozhat ajándékot két fa alá… De az óvodai ünnepekből, az évnyitókból, évzárókból, bemutatókból, előadásokból, ballagásokból csak egyet tartanak, s a gyereknek jól esik, ha azok róla szólnak, ő lehet a „főszereplő”, akinek szavalatát a szülők mindketten meghallgatják, akinek táncát anya és apa egyaránt megtapsolja, akinek anyák napi műsorán anya mellett mindkét nagyi ott ül.
Az óvodai szünidők, a nyaralások szintén komoly egyeztetést, közös tervezést, nagy összehangolást igényelnek.
A téli vagy húsvéti szünet mellett megoldásra vár a 10-12 hetes nyári szünidő – holott könnyen meglehet, hogy a két szülő évi összes szabadsága kevesebb mint 50 nap.
Miközben a szülőnek feladata és kötelessége jó párkapcsolati mintát (is) adni gyermekének, máris itt van néhány olyan körülmény, melyek bizony a kezdetektől terhet rónak a gyermekes felnőtt újabb párkapcsolatára.
Ezt tisztázni kell az új partnerrel. Egyrészt mert a kapcsolat kezdeti szakaszában az új pár elsősorban az érintés és a társas dimenzión át látja a párkapcsolatot, s ezért könnyen féltékeny, türelmetlen vagy elégedetlen lehet a korábbi partnerrel a gondoskodás és a megélhetés területen tapasztalható együttműködésre.
– Nem akarom, hogy vasárnap este hazavidd a gyerekeidet!
– Miért?
– Mert a feleséged még mindig szerelmes beléd. Tudom jól, hogy minden találkozáskor megpróbál elcsábítani.
– Hiszen csak vacsorázni ülök le velük, hogy könnyebb legyen a gyerekeknek az átállás.
– Nekem ez akkor sem tetszik, és azt is mondd meg neki, hogy ne telefonálgasson rád, amikor a barátainkkal vagyunk. Irtó kínos nekem, amikor a Bandiék előtt a volt nejeddel bájcsevegsz.
– Hiszen csak azt kérdezte, befizettem-e az ovit. Mondtam, hogy igen, és már le is tettük.
– Nem arról van szó, hogy mit beszéltetek, hanem arról, hogyan. Ki nem állhatom azt a mézes-mázas hangot!
Másrészt a gyerekekre fordított idő, anyagi forrás és energia az új kapcsolatban könnyen hiányként címkéződik, s az éppen erősödőben levő gondoskodás vagy megélhetés pilléreket ássa alá:
– Elegem van abból, hogy a gyerekek minden szünidőben itt lebzselnek, nincs egy nyugodt percünk.
– Elmegyünk majd egy hétre kettesben.
– Két hétre meg velük együtt. Egész évre 27 napom van, és a nagy része azzal megy el, hogy gyerekprogramokon jópofizok.
– A szünidő negyedét így is a nagyszülőknél töltik…
– Tényleg, akartam is mondani, hogy soknak tartom azt a napi ötezer forintot, amit a nyaralásra az anyádéknak adsz. Végül is az unokájukra vigyáznak. Mi csak félpanziót kérünk a hotelben, de ha róluk van szó, bezzeg nem fogod meg úgy a pénzt!
A gyerekek és az új partner érdekei természetszerűleg ütköznek egymással. Ha Ön a dolgokat hagyja a maguk „szokásos” medrében csordogálni, rövidesen számíthat rá, hogy súlyos lojalitás konfliktusnak néz elébe.
A legjobb lépés a megelőzés: a hosszú távon fenntartható rendszer közös felépítése. Ha az új partner a gyermeki lélek kertjének gazdagodását jeleni, akkor arra is van esély, hogy a friss párkapcsolatban a korábbi partnertől született gyermek lehetőséget nyújt a szülői szerep közös gyakorlására. A gondoskodás dimenzióban való kooperáció, a gyermekkel adódó helyzetek közös végiggondolása, az erőforrások elosztásáról való együttes döntés éppúgy a párkapcsolatot erősíti, mint a kettesben töltött meghitt pillanatok vagy a barátokkal való vidám együttlét.
A gyermekkel lakó szülőnek is az elfogadás és együttműködés a leginkább perspektivikus megoldás, hiszen ha a szülőtársnak választania kell párja és a gyerekek között, akkor vagy kevesebb idő és anyagi forrás és pozitív érzelem jut a gyerekeknek (a partner mellett voksolva), vagy egy bús, ismételt párkapcsolati veszteséget megélt szülő, aki a maga bajába feledkezve jóval kevesebbet nyújt érzelmileg (annak ellenére, hogy a gyerekek mellett döntött).
A kiegyensúlyozott párkapcsolatban élő szülőtárs képes valóban társként működni a szülőségben, törődésben, figyelemben, odafordulásban egyaránt, így tartható fenn hosszú távon az együttműködés a gondoskodás és a megélhetés területén.

11. A gyerek kegyetlen, tapintatlan és önző.

Vegyék tudomásul, hogy a gyereknek még nincs kialakult felettes énje, ezért kegyetlen, tapintatlan és önző. A létrejött helyzetet ki fogja használni saját céljaira. Ne essenek át a ló túlsó oldalára! Vállalják magukra a felelősséget, döntsenek a gyerek feje fölött, legyenek tekintettel a hiedelmeire, jöjjön ki a gyerek (is) jobban a helyzetből, mint ahogy belekerült. Messziről kerüljék viszont azt, hogy csökkenjen a gyerekkel szemben támasztott elvárások szintje, netán a korábbihoz képest előjogokat szerezzen.
A gyermek evolúciós programja szerint (tehát, ha egészséges gyerek módjára működik), igyekszik a lehető legtöbb erőforrást saját maga számára megszerezni, legyen szó akár figyelemről, akár tárgyakról, akár időről, akár anyagiakról. Neki ez a dolga.
A szülőé meg az, hogy kereteket adjon, mederben tartson, határokat mutasson.
Ha gyerek megérzi, hogy a válófélben lévő szülők valamelyikében bármely hivatkozásával képes bűntudatot kelteni, ha elő tudja idézni a felnőtt szándékának vagy viselkedésének megváltoztatását, akkor a gyerek azt a mozzanatot fel fogja nagyítani és a végletekig kihasználja.
– Nem tudok úgy aludni, hogy apu máshol alszik.
– És ha kapsz egy új ágyat?… – az anya máris besétált a csapdába.
A gyerek rosszkedvével, elfordulásával, hisztijével olyan bűntudatot tud kelteni, amely extrém dolgokra készteti a szülőt. Ennek elkerülése érdekében Ön azt teheti, hogy bűntudatát – ha mégis keletkezett – titokban tartja, csodás színész módjára elrejti, azaz: hazudik a gyereknek érzéseiről, gondolatairól.
Korántsem arról van szó, hogy a szülőként elkövetett hibáinkat hiba volna a gyerek előtt beismerni, vagy tőle bocsánatot kérni. Arról van szó, hogy a különköltözés, a válás, a másik szülő távolléte kapcsán felbukkanó gyereki kontroll-próbálkozásokat kell idejekorán megállítani.
Ha a válás előtt nyolckor volt a lefekvés ideje, akkor a válás után is nyolckor legyen. Ha a válás előtt csoki-tilalom volt ebédig, akkor az a válás után is maradjon meg. Ha a válás előtt egyedül húzott cipőt a gyerek, akkor várjuk el tőle ezt a válás után is.
Azok a felnőttek, akinek szülei saját magukat háttérbe szorítva, a „gyermek az első” és a „szülőnek lenni nagy gond” ideákkal feltöltekezve nevelték utódaikat, azt tanulták meg az évek során, hogy gyereknek lenni jó, de szülőnek lenni terhes, nehéz, lemondásokkal járó, hosszú rabság. Nos, ezek a felnőttek miért is akarnának felnőttként élni, s főleg miért akarnának gyereket? Hiszen akkor ők lennének a szülők, hiszen akkor terhes, nehéz, lemondásokkal járó hosszú rabság várna rájuk!
Ez a veszély bizony fokozottan fenyegeti azokat a gyerekeket, akiknek – keretek, korlátok és elvárások híján – szüleik lehetővé teszik, hogy kihasználják a válás utáni helyzetet.
Ráadásul további csapdák is rejlenek a gyermeki előjogok felbukkanásában.
– Ez a szegény gyerek, legalább hadd aludjon velem egy pár hónapig, amíg megszokja… – és garantált a majdani pár iránti ellenszenv, akinek megjelenésével a gyerek „visszaűzetik” a saját ágyába.
– Édes kicsikém, látom, hogy nincs étvágyad. Gyere, készít neked a mama valami finomságot. Torta legyen vagy inkább puding? – és a gyerek hamar rááll, hogy az evés körüli tünetképzéssel szerezzen figyelmet.
– Bújj ide mellém. Simogatom a homlokodat, akkor elmúlik az a fránya fejfájás – mondja a szülő és gyermeke megtapasztalja, hogy egy kis betegség mekkora változást hozhat a státuszában. Mi volna akkor vajon, ha egy kicsit nagyobb betegség jönne? Talán újra összejönnének a szülők az ágya körül?
Ezek természetesen tudattalanul zajló folyamatok. Anélkül kezdenek hatni, viselkedésmintákat generálni, hogy a gyerek elhatározná vagy akarná. De ettől még – vagy éppen ezért – a szülőknek nagyon is ébernek kell lenniük az ilyen „extra” működésekre, és nagyon is tudatosan kell ragaszkodniuk a szokásos életmenet és az előre eltervezett ritmus fenntartásához.
S még egy gondolat a tapintatlanság és kegyetlenség témakörében: amikor úgy érzik, a gyerek valamely megjegyzése, észrevétele mélyen érinti Önöket, az elevenükbe talál, olyan fájó gondolatot mond ki hangosan, olyan kellemetlen érzelmet önt szavakba, melyet Önök gondolnak vagy éreznek a helyzetről, önmagukról, egymásról vagy egymás párjáról, akkor fejben sürgősen pörgessék vissza: mikor, kitől, milyen körülmények között jutott a gyermekük ezekhez az információkhoz. Meg fogják találni a forrást. Talán egy ismerősnek mellékesen mondott mondatban, talán egy esti telefonbeszélgetésben, talán egy gesztusban vagy arckifejezésben, melyen keresztül „kilátszott” a viszonyulásuk. A gyerek remek tükör. Igaz, fura módon, gyakran késleltetve jön tőle a reflexió, de mindig fellelhető a forrása. Ezért – ha a gyereket kegyetlennek vagy tapintatlannak érzik – lássák meg benne a maguk szerepét.
Kevés csupán jó szavakat mondaniuk a válófélben lévő vagy volt házastársukról. Hitelesen kell kommunikálniuk. Ami azt jelenti: saját maguknak is hinniük kell, amit mondanak. Ha valamit nem képesek őszintén, hittel mondani, arról inkább hallgassanak, s tegyenek érte, hogy a jövőben jobb legyen. Mert a gyerek „kegyetlensége, tapintatlansága vagy önzése” is az Önök felelőssége.

12. Adjanak pontos választ a „Hogyan ezután?” kérdésre!

A válás komolyan veszélyezteti a családi rendszer egészének életminőségét. A válófélben lévő szülők ezért kerüljék az érintés és a társaság témáját, viszont gondolják végig pontosan a megélhetés és a gondoskodás területét. Alaposan, gondosan, közösen.
A „Bárhogy, csak így ne éljünk!” hangzatos állításra érdemes kérdéssel felelni: „Például hogyan?”.
Nagy dolog, ha a múltbéli fájdalmakról képesek figyelmüket a jövőbéli tennivalók felé fordítani. Ha megteszik, látni fogják: sokkal többet hoz, mint a volt házastárs hibáinak felemlegetése.
Az életük új kereteinek kitalálása a házasság felbomlása utáni első konstruktív lépés lehet. Maradván továbbra is szülők, nemcsak saját maguknak kell ennek sikeréről számot adniuk, de a gyereknek is jó megmutatni, mire jutottak. Legjobban az élmények szintjén tudják ezt neki megmutatni, a hétköznapok történéseiben.
Praxisunkban az új keretekről és a bennük való újfajta működésről létrejött megállapodásokat olyankor tudták a válófélben levő szülők leginkább betartani, ha a megállapodás írásos változata is elkészült. Nem a dokumentum hivatalos jellege miatt fontos ez, hanem azért, mert a közösen megfogalmazott mondatok leírása teszi lehetővé a valóban pontos egyeztetést. Segít egy olyan közös képet alkotni a jövőről, melyben a gyereknek megvan a helye, az otthona, az életritmusa, a kapcsolattartási lehetősége mindkét szülőjével.
Ha Önök – segítséggel vagy kettesben – papírra vetették, hogyan lesz ezután, azt tudni fogják világosan kommunikálni, sőt, képesek lesznek aszerint cselekedni is.

Szegény Jani és szegény Ágika története

Közzétéve 2013-02-22 Szerző: admin

Részlet a könyvből.

…Először szegény Jani jött el Zelkához. Nagy kínban volt, mert alig győzte sorolni a gyarlóságait. Munkahelyén a tulajok kilopják az összes pénzt a cégből. Amíg ő ügyvezetőként együttműködik, jól jár, de közben észrevétlenül szorul a hurok. Ha ki akarna siklani belőle, azonnal rávernék a balhét. Ha marad, csak halvány reménye van az ügyek tisztulására. Toporog a helyzetben, hajtja a melót, sík ideg, mikor hazaér. Szegény Ágika alig várja otthon a gyerekkel, ő meg. mint a dúvad. Igen. Látott egy ilyen filmet. Olyankor úgy érzi magát, mint egy pattanásig feszített íj. Vagy kilő egy vesszőt, ki tudja kire és hová, vagy elpattan az ideg.

– Mármint a húr. De lehet valami összefüggés az íj idegzése, felajzása és a feszített húr között. A régiek is ismerhették ezt az érzést.
– Ami olyasmi, hogy úgy érzi, megcselekszik majd valamit, amiről tudja, hogy rossz, legszívesebben fohászkodna, mint Ágnes asszony, Oh! irgalom atyja, ne hagyj el…
– Szegény Ágika is fohászkodhat, mert érzi a vihart gerjedni, de képtelen megállítani.
– Például?
– Például tegnapelőtt. Hozzávágtam a telefonomat a képhez, amin hármasban voltunk.
– Kik?
– Hát szegény Ágika, Ármin és én.
– Hogyan történt?
– Szegény Ágika azzal fogadott, hogy késtem, és legalább telefonálhattam volna.
– Mire Ön?
– Elkezdtem mondani, mi volt a cégnél, hogyan kavart be Zsolt a portfolió tisztítás ürügyén, erre Ákos opciókat nyúlt le, szóval egy guzmi volt a fejem fölött az egész. Erre szegény Ágika azt mondja, legalább a telefonomat elővehettem volna, hogy egy sms-t küldjek. Közben Ármin magára öntötte a forró teát, üvölteni kezdett, szegény Ágika persze kapkodott, amitől a gyerek még jobban berémült. Na erre én elővettem azt a rohadt telefont és teljes erőmből odavágtam. Röpködtek a szilánkok.
– Sérült valaki?
– Csak lelkileg. Szegény Ágika sokkot kapott, persze vele együtt Ármin is. Vizet adtam nekik, ilyesmi. Ágika magához tért és máris kezdett összepakolni, hívta az apját, vigye el azonnal. Lassan én is észhez tértem, próbáltam vigasztalni, de ő csak hüppögött. Olyasmi jött rá, mint a csuklás, csak hüppögésben. Nem bírta abbahagyni.
– Mivel igyekezett vigasztalni?
– Már nem emlékszem, mit mondtam. Inkább csak arra emlékszem, hogy olyan kívánatos volt, ahogy öltözött, ahogyan olyan széles mozdulatokkal pakolta a ruhát.
– Próbálta megölelni?
– Akkor kaptam a pofont. Ocsmány állatnak nevezett. „Inkább söpörnél fel, te állat! Árminka meg fogja vágni magát!”
– És persze Ármin elesett és megvágta magát…
– Szerencsére nem. Megjött az apósom. Rám sem nézett, már fordult is kifelé szegény Ágikáékkal… Segítsen rajtam, mert elhagyott minden erőm. Még megyegetnek a dolgaim, de minden apró döccenőnél úgy érzem, megállok és nincs tovább – dőlt előre sóhajtva.

Zelka megkérte, hívhassa fel a feleségét. Szegény Jani azonnal beleegyezett és tétován távozott.
– Azért söpörje fel azokat a szilánkokat – szólt utána Zelka.
– Rendben – mormogta vissza.

Jó kis szimbolikus utasítás volt. Amilyen világos a helyzet, olyan nehéz rá megoldást találni. Sőt, amilyen régi, elcsépelt a forgatókönyv, olyan nehéz bele frappáns fordulatot vinni. A százezer év alatt belénk íródott múlt kezd hirtelen új fejezetet saját sorsunkban. Szegény Jani a munkahelyi küzdelemben nap mint nap jó kis adrenalin adagot szív fel, amihez képest nehéz átállnia szegény Ágika oxytocinnal telített állapotára. A hajszából a hirtelen nyugalomba, a szorításból a gyengéd ölelésbe, a zihálásból a csendes szuszogásba.
Ráadásul az adrenalin remek hordozórakétája a tesztoszteronnak. Erről a szól az a disszonáns jelenet, amikor Jani megkívánja szegény Ágikát, aki épp magán kívül van és retteg.

Ez a jelenet szinte minden este megismétlődik, csak látens módon. Egész kis gyűjteményünk van belőle. A hazatérő Odüsszeusz hátulról átöleli mosogató Pénelopéját és érezteti vele a helyzet keménységét. Forró csókot is lehel a nyakába, az asszony elhúzódik, kész a balhé.
Pénelopé a helyzetet úgy igyekszik megoldani, hogy lefekteti a gyerekeket, csábosan öltözik és gyertyát gyújt a hálóban. Odüsszeusz duzzog, újabb balhé.
Pénelopé a hazaérő hős kezébe nyomja imádott gyermekét. A marcona hadfi néhányszor boldogan feldobálja az ő drága nyuszikáját, azután sürgős dolga akad. Még egy telefon, pillantás az e-mail postafiókba, a ha már a gépnél van, átfut egy hírportált. Anya többször szól, kész a vacsora, a fürdővíz, azután odamegy az urához, forrón a tarkójába csókol és úgy hívja. A férfi keze a lába közé csúszik, de anyu megy a dolgára…

Szegény Jani mindennapi élménye tehát, hogy a párkapcsolat társas és érintés funkciója háttérbe szorul a gondoskodás és a megélhetés mögött. Egész nap arra hangolódik, hogy társas helyzetekben legyen, hogy rejtett módon használja az erotikus töltésű kommunikációt, aztán este hazamegy és attól kapja a legkevesebb érintést, akitől a legtöbb járna. Ha mégis jönne egy simogatás, akkor a gyerek ugrik közbe tévedhetetlen érzékkel. Még a felnőttes beszédmódra is érzékeny, azonnal beindul nála a figyelemfelkeltés bevált forgatókönyve. Például magára rántja az italt.

Ármin valami olyan evolúciós program szerint cselekedett, hogy „ha nem figyelnek rád, véged. A felnőttek nélkül elveszel, elpusztulsz. Hívd fel magadra a figyelmet akár testi épséged árán is. Ha van öcséd, kutyád, nagyanyád, akkor inkább az ő testi épségét kockáztasd első körben. Ha kell akkor a magadét. Nincs határ. Ha nem sikerül figyelmet szerezni, elpusztulsz. Ha azzal sikerül figyelmet szerezni, hogy kishíján pusztulsz el, még mindig jobban jártál. Egy kis pótolt égett bőr, egy pár törött csont, egy szemműtét még mindig jó biznisz.”

Aki nem hiszi, tanulmányozza csak az ilyen balesetek pontos jegyzőkönyvének válóperes változatát. „A férjemre sohasem lehetett rábízni a kislányomat. Egy életre viseli a gyerek a nyomát, hogy kétéves korában együtt sütöttek krumplit. Kinyitotta a fritőzt, az apja ki tudja, mit csinált, mire odanézett, már le is öntötte magát forró olajjal a kicsi. Én az udvaron voltam, mégis szinte előbb értem oda, mint a férjem. Remélem, volt férjem. Azóta négy műtéten estünk át.”

Többnyire azonban idejében sikerül megszereznie a gyereknek a számára létfontosságú figyelmet – még ha ezzel meg is vonja a szüleitől a számára hosszabb távon ugyancsak létfontosságú párkapcsolati funkciókat. Ezek azért fontosak a számára, mert egyrészt innen nyer mintát, másrészt a jó párkapcsolat a megélhetés és a gondoskodás záloga.

Még azt is mondhatjuk, evolúciós szemlélet szerint helyesen teszi a gyerek, ha szülei közé áll, fekszik, nyomul, mert így hátráltatja a testvér fogantatását, s így magának tartja fenn az erőforrásokat. Már ameddig apa bírja ezt és erőforrás hajlandó maradni. Mert az is gyakran megtörténik, hogy a forrás előbb átmegy gejzírbe, mint szegény Jani estében, azután egyszer csak kiapad.

A történet másik szereplőjét is érdemes meghallgatni, hogy teljes legyen a kép. Szegény Ágika Zelka első szavára eljött hozzánk szegény Janival együtt.
– Tudják, amikor Jani így kitör, az jut eszembe, anyámnak is ugyanezt kellett elszenvednie. Mert apám alkoholista.
– Ahhoz képest most rábíztad magad. És a fiamat! Szerintem akkor is piás volt, amikor értetek jött!
– Sajnos igen. Csak olyan vak rémület, olyan mérhetetlen magány fogott el, hogy szinte elvesztettem az eszemet.
– Én is. Bocsánatot kérek.
– Mit tehetnek azért, hogy ezentúl máshogy legyen? – tettük fel a kulcskérdést.
– Megoldódik magától – mosolyodott el szegény Ágika. – Babát várok.
– Te jó ég – kiáltott fel szegény Jani boldogan.

Egy újabb gyerek nem megoldás, csak elodázza a problémákat – mondja erre a mindennapi gondolkodás. Az egyik válasz, hogy az odázás is valami, mert a gondok sokszor maguktól megoldódnak, mint a hivatali ügyek többsége. De van egy viszontkérdésünk is: Milyen problémákat? Mi az a mélyszerkezet, amely szegény Ágika és szegény Jani történetéből évezredek óta visszaköszön? Mi az a megoldás, amit az evolúció, vagy talán valamelyik kultúra kidolgozott erre a helyzetre?

A legmélyebb szerkezet bizonyára valahol ott található, hogy a nők ciklusa nagyjából a szülés utáni negyedik-hatodik hónapra áll helyre. Ekkor válnak újra fogamzó képessé. Vannak viták arról, hogy a szoptatásnak mennyire van fogamzásgátló hatása, de azt mondhatjuk, sok esetben nincs. Rendre jönnek hozzánk olyan párok, akiknél nagyon gyors egymásutánban jött a két gyerek. Két éven belül. Ez egyrészt nyilván erőforrást von el a nagyobb testvértől, mert többnyire még ő is szopik, amikor a kicsi már megszületik, másrészt azonban hozzájárul az apa megtartásához, hiszen így ő egy újabb utódban örökítheti tovább génjeit. És nézzük csak meg, milyen jól illik ehhez a feltevéshez a „nagy” testvér veleszületett viselkedésmintája.

Pontosan ez az a kor, amikor a gyerekek már eltávolodnak az anyjuktól. Rendszeresen visszatérnek ugyan egy kis „érzelmi tankolásra”, de eléggé messzire merészkednek. Explorálnak, bizalommal vannak a felnőttek iránt, mi több, le is kenyerezik őket közvetlenségükkel.

Ez a mi kultúránkban úgy néz ki, hogy szegény anyuka karjában a kicsivel kétségbeesetten rohan a „nagy” után, aki a babák kacsázó szaladásával „világgá” indul. Hátranézve látja, hogy anya követi, tehát minden rendben, mehet is tovább. Ebből persze baj lehet, ha nincs bekerítve a játszótér vagy nyitva marad a kiskapu. Hát ezért lehet nagyon stresszes az élet két kicsi gyerekkel.

– De hát szegény Ágikának az egy szem Árminja van! – mondhatná a figyelmes olvasó.
– Attól még nagyon stresszes az élet az egy kicsi gyerekkel.
– De hát ez így van, amióta a világ világ! – válaszolhat erre egy türelmetlen sóhaj.
Mi pedig azt mondjuk?
– Van olyan kulturális modell, amibe jól beleillik az elkódorgó gyerek és a karon ülő csecsemő is. A mi társadalmunkban azért okoznak zavart, mert túlságosan primitív a közösségünk szerkezete. Atomizált.
Ha ugyanis gyerek szempontjából nézzük a játszótéren kétségbeesetten rohanó anya képét, akkor azt mondja a bóklászó kicsi: nekem az a dolgom, hogy felderítsem a világot, ismeretségeket kössek, gondoskodást szerezzek máshonnan. A viselkedése tökéletesen alkalmas és adaptív abban a horda-szerkezetben, amit mi primitívnek nevezünk. Még a számunkra közeli múltban is léteztek olyan falvak, életközösségek, ahol a kicsik szinte kedvükre bóklászhattak – az őket követő ismerősök tekintetétől követve.
– Bele is estek kútba, folyóba, el is tévedtek az erdőben, vagy ló rúgta meg őket! – jöhet a válasz, amire azt mondjuk:
– Éppen ezek a történetek, éppen az ezektől óvó klasszikus népmesék bizonyítják, hogy ez így volt. Egy Ármin korú kétéves forma gyereknek volt helye az anyja szoknyája mellett, de el is engedhette azt. Így tehetett eleget annak az evolúciós programnak, hogy bőség idején teret kell engedni a kistestvérnek.

Nézzük csak meg, egy primitív horda szerkezetében milyen jól helyre kerülnének a dolgok: szegény Jani nyugodtan tölthetné a napot férfi társaságban, hiszen szegény Ágika ugyancsak társaságban lenne, miközben Ármin a maga kacsázó járásával végiglátogatná a táborhelyeket, itt-is ott is kapna egy jó szót, egy falatot, egy ölelést.

A mi primitív kultúránkban viszont szegény Ágika van naphosszat összezárva szegény Árminnal és azzal van elfoglalva, hogy visszanyesegesse Ármin explorációs törekvéseit. Megakadályozza, hogy a galambokat kergetve kiszaladjon az útra, hogy magára rántsa a fritőzt vagy szöget dugjon a konnektorba. Szegény Ágika tökéletesen ki van szolgáltatva a gyerek ösztöneinek, amikkel nem bír. Közben magányos, alig várja, hogy hazatérjen szegény Jani és rázúdíthassa a problémáit, amiket asszonytársaival, rokonaival kellene megbeszélnie, mert szegény Jani nem fogadóképes rájuk. Szegény Janinak kell egy fél óra átállás, a legjobb merengő rágcsálás a vacsoránál, mosdás, szöszmötölés. Eközben szegény Ágika úgy érzi, ez a nap is reménytelen várakozással telt, újra füstbe mentek tervei. Szegény Jani pedig hiába várja az érintést, az ölelést, a szexet és az erotikát, amire egész nap vágyott. Természetes, ha elpattan a húr, ami napról napra jobban feszül.

Mi terapeuták természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy kevés eséllyel győznénk meg a párokat arról, alapítsanak faluközösséget, ahol szabadon bóklásznak, csámboroghatnak és kórincálhatnak a kisgyerekek és a felnőttek idejük (nem szabadidejük, egész idejük) legalább kétharmad részét beszélgetéssel töltik.
Nekünk szegény Ágika és szegény Jani problémájára kellett magoldást javasolni. Olyat, ami beleillik életükbe, zsargonunkban a lehető legkisebb változást hoz a rendszer homeosztatikus állapotán.
Azt mondjuk, teremtsenek legalább egy virtuális teret, ahol szabadon bóklászhatnak, csámboroghatnak és kórincálhatnak a kisgyerekek. Ezt hívjuk mi a gyermeki örömök virágos kertjének. Lényege, hogy vonjunk be mindenkit, akit a kicsi gyerek elbűvölhet, lekenyerezhet, akiktől kaphat egy jó szót, egy finom falatot, egy ölelést. Lehet az illető nagyszülő, barátnő, szomszédasszony, de fizetett gyermekfelügyelő, vagy akár gondozónő, dajka is.

Mélyen egyetértünk abban, hisszük, valljuk, hogy a gyereknek az anyja mellett a helye, az otthona, ugyanakkor azt mondjuk, tegyük lehetővé számára, hogy elhagyhassa a helyét. Üljön az anyja szoknyáján, amíg csak jólesik, de ha mehetnékje van, akkor ne legyen odacsirizezve! Hadd menjen, annál boldogabban tér vissza!

A családi rendszerben azt jelenti a gyermeki örömök virágos kertje, az a bizonyos hatholdas pagony, hogy az anyának is lehetősége nyílik a felnőtt társaságra, így már kisebb teher várja a hazatérő apát, aki emiatt hosszabb távon és biztosabban kötődik, ahelyett, hogy a kicsi gyerekkel járó feszültség, krízis miatt folyamatosan távolodna otthonról.
Látjuk tehát, hogy a gyereknek nyitott nagyobb szociális tér egy sor képtelen szerepelvárástól szabadítja meg a szülőket.

Kérdés azonban, stabilabb lesz-e a négy atomból álló család-molekula, mint a hármas? Mi köze mindennek ahhoz, hogy szegény Ágika és szegény Jani története megoldódni látszott az új terhesség által?
Válaszunk: a második gyerek szinte magától értetődő módon tágítja a szociális teret. Egyrészt a környezet is szükségesebbnek látja a bevonódást, másrészt a szülők is kevésbé szoronganak, ezért könnyebben elfogadják azt. Így tehát a szülőpár ösztönösen is azt tenné, amire amúgy bíztatjuk: akár pénzért, akár elköteleződésért, akármilyen úton, de találjanak olyan személyeket, közösségeket, amelyek elfogadják Ármint, így az ő számukra lehetővé válik a felnőtt társas- és érintés dimenzió kiteljesedése. Együtt lehetnek más felnőttek társaságában és együtt lehetnek felszabadult szexben is…Folyatás a könyvben

Baktay Házaspár

PÁRKAPCSOLAT – SZÜLŐSÉG – CSALÁD

Címke: gyerek