Elkészült a kódexünk

Elkészült az Aranyhaj kódex őspéldánya, hamarosan lesz nyomdai kiadás is.

A fotógaléria ITT érhető el

UTÓSZÓ NYOMDAI KIADÁSHOZ

A kódexek világa

A kódex válogatós, ám étvágya hatalmas. Volt idő, amikor szinte minden egészséges, világos állat bőrét bekebelezte – nyúltól birkán és kecskén át egészen a borjakig. Csörgedező patakokat bűzölt meg az áztató kádakból kieresztett meszes latyak. Napokig vakargattak egyetlen irhát kegyetlen monotóniában a szerzetesek, inasok, szolgák. Keretre feszített bőrök töltöttek meg udvarokat, ahol szárították, dörzsölgették, kezelgették a pergameneket. Méretre vágva adták át a másolók céhének, akik árgus szemekkel keresték a kullancsok és férgek által ütött apró lyukakat, melyek kizökkentették a figyelemmel rótt sorokat, vagy zavart keltettek a gonddal festett képeken, megkeserítve az író, másoló, aranyozó, miniatúrafestő munkáját. Hogyan is tűrhetett volna a kódex talmi tartalmakat?

Magasztos eseményeket örökített meg, a történelem meghatározó alakjainak állított emléket, komoly titkokat adott tovább. A kódex tartalma korántsem az emblematikus figurán, a scriptoron múlt, aki többnyire valóban szent buzgalommal áthatott személy volt. Az alapanyagok és a csapatmunka értékessége miatt kizárólag felelős megbízó által kiválasztott fontos tartalmak kerülhettek a könyvekbe.

Elsődlegesen az evangéliumok szolgáltatták ezt a tartalmat, már csak azért is, mert a kolostorok voltak képesek biztosítani a teljes logisztikai tudást és a vertikumot a tőpéldánytól az irháig és tintáig. Nekik viszont a vásárlóerejük volt sokkal korlátozottabb, mint némely uralkodónak. Néha kénytelenek voltak torrentelni, titokban másolni.

Kódex háború

Híres eset a Cathach másolása kapcsán keletkezett a kódex háború, amelyben hat szent is érintve volt. Jó másfél évezrede Írországban, Columba apát kölcsönkért egy kódexet Finian apáttól, majd suttyomban-sebtiben lemásolta. Hazudni, tagadni azonban nem volt ildomos, ezért inkább jogosnak tüntette fel tettét. Finian úgy érvelt a történelem első torrentelése ellen, hogy a másolat éppúgy a könyvhöz tartozik, mint a borjú a tehénhez. Columba hiába említette az emberfeletti munkát, amivel Isten dicsőségére másolta a Zsoltárok Könyvét, és arra is hiába hivatkozott, hogy a Biblia szerzői jogai leginkább magát az Urat illetik. Érvek helyett a fegyverek döntöttek. A csatára 561-ben került sor Cúl Dreimhne közelében. Columba vesztett, de az utókor szemében éppúgy a mennyek országának szent lakója lett, mint Finian.

A történet új színben tünteti fel a kolostorok arany ragyogású könyvtárait. A kódexek tőpéldányok is voltak, egyben tőkeként szolgálhattak. Még elgondolni is nehéz, mi történhetett, amikor felperzseltek egy apátságot, hisz ilyenkor rengeteg egyetlen példány pusztult el. Még szomorúbb lehetett, ha valamiből két példány volt, így az egyik eltűnése a másik értékét emelte sokszorosára…

Aranyhaj világa

Aranyhaj világa kódexbe való tartalom. A világ kerek, rendben van. Mindenki teszi a dolgát. A kertész gondozza a kertet, a kovács üti a vasat, a király uralkodik. Minden szereplő megfelel a szerepének. Aranyhaj ragyog és beragyogja az udvart, mert az a dolga. Ő az utód, ő viszi majd tovább a világ rendjét.

A gyerekek szeretik az ilyen világot: kerek, biztonságos, igazságos. Azért fontos ez nekik, mert ők maguk kicsik, gyengék, nincs érdekérvényesítő képességük. Keveset tudnak tenni saját igazságukért. Hát akkor nosza: legyen a világ saját magától igazságos!

Hasonlóképp vagyunk ezzel mi, felnőttek, csak hát Machiavelli, Nietzsche és Lenin kijózanítanak bennünket az igazságos világ bódító hiedelméből, még ha néha vissza is csusszanunk a naivitásba.

Mindjárt itt egy kiábrándító tény: Aranyhaj konfliktusa nem illik a kódexek világába. Anakronisztikus, hogy a királyné halálával megürülő anyai szerepet képtelen betölteni a mostoha. A középkorban ez aligha volt probléma, hiszen az anyaság csekély mértékben számított a női erények közé. Inkább a nő szülőképességét, termékenységét, mai szóhasználattal fertilitását nézték. Az anyaság genetikai és jogi értelemben volt fontos. Az egyenes ági fiú örökös kihordása és megszülése volt a feladat, az édesanyává lett előkelő hölgyek azután éppúgy kiszervezték az anyaságot, mint férjük az udvarlást. Ha ragaszkodni akartunk volna a teljes korhűséghez, a történetben szoptatós dajka, szárazdajka, dada, pesztra, nevelőnő húzná ki a szőnyeget a drámai konfliktus alól. A középkorban semmi baj sem lett volna azzal, ha az új feleség csupán jó feleség.

Amikor Aranyhaj történetét írtuk, még csak időtlenségre törekedtünk, hisz ez fejezi ki legjobban az örökérvényűséget. Mikor később megtaláltuk a hozzá ideális kódex formát, egy olyan szerencsés körülmény sietett segítségünkre, amire a meseírás során egyáltalán nem gondoltunk. A mostoha már a kódexek világában ellehetetlenült volna azzal, ha szembeszáll az igazságos világ rendjével. Így tudtuk hiteles köntösbe öltöztetni a korunknak szóló üzenetet: a rossz anya rossz szülőtárs, a rossz szülőtárs rossz házastárs, ezért végső soron mégiscsak rossz feleség. A betöltetlen anya szerep a mai gyerekek számára egyértelműen felborítja a világ rendjét.

Énekmondók, dalnokok és középkori udvarlás

Az Aranyhaj kódex formátuma elsősorban a világ rendjét segít megfelelően ábrázolni. Azt, hogy emellett még elbírja a párkapcsolat és a szülői együttműködés közötti harmónia fontosságát is, a középkori német költő, Walther von der Vogelweide, a Codex Manesse legfontosabb szereplőjének érdeme.

Az Aranyhaj kódex illusztrációinak fő alapjául szolgáló Codex Manesse képei költőket örökítenek meg. A trubadúrok és minnesängerek talán csak annyiban különböztek a mai énekes sztároktól, hogy a backstage szerepét náluk az udvarok játszották. A szó szoros értelmében udvarlás volt a szerelmi vallomás: a Manesse kódex képein a költők jellemzően a kastély udvarán éneklik a dalukat a magasan felettük álló úrnőnek – rájuk szervezték ki ugyanis az udvarlást az előkelő urak. Avatott dalnokra bízták, énekelné meg hölgyük báját, kecsét és becsét. A költemények nagy része ennek megfelelően a hölgyszolgálat jegyében íródott, s a Codex Manesse innen nézvést amolyan dalnok-katalógus.

Szerencsénkre Walther von der Vogelweide néha túllépte a haknizó bértollnok kereteit, és korát messze megelőzve igazán felszabadult verseket is írt:

A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
Ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!

Vigan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe! –
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.

S tréfás-kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot
Ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott! ó hogy szégyelném magam!
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga meg én magam,
meg egy kis madár a fán
Ejhajahujj!
az nem árul el talán.
(Babits Mihály fordítása)

Ha elfogadjuk a nagy Walthertől, hogy lazán értelmezte a hölgyszolgálat eszméjét, talán részünkről is belefér az anyasággal kapcsolatos némi anakronizmus. Aranyhaj történetének központi motívuma amúgy is csak látszólag az anyaság. Lényegesebb benne az érintések szerepe.

Érintés és hosszú haj

Az érintés a kódexek világában meglehetősen hanyagolódik, a miniatúrák nagy részén legfeljebb karddal piszkálják egymást az alakok. Ez csak részben vezethető vissza a korabeli ábrázolás-technikára. Ha nagyon igyekeztek, tudtak ölelést, érintést, kézfogást festeni, a Codex Manesse százharmincnyolc miniatúrájának nagyjából tíz százalékán van valódi, gyengéd érintés, három esetben felnőtt helyezi a kezét gyermek fejére, vállára, további négy esetben pedig beteget, sérültet ápolnak.

Természetesen az Aranyhaj mese megalkotásánál még fogalmunk sem volt a középkori érintési szokásokról. Örültünk friss felfedezésünknek, amely a hosszú haj különleges szerepéről szólt.

A történet megírásakor számunkra az volt a lényeg, hogy Aranyhaj hajának fésülése, rendezgetése során édesanyja folyamatosan és gyengéden érintette a lányát, ami mindkettőjüknek örömet szerzett. Aranyhajat magabiztossá és felszabadulttá tette. Egészséges személyisége később képes volt megküzdeni a gyásszal, veszteséggel, kitaszítottsággal. Mi több, a párválasztást sem szervezte ki kérőkre és követekre, maga választott magának párt, aki valódi kiválósága miatt szeretett bele.

A hosszú haj szerepének jelentőségére az ezredforduló idején figyeltünk fel. Az volt a benyomásunk, hogy a hosszú hajú lányok valahogy jobban vannak. Először osztályfotókat kezdtünk nézegetni. A középpontban leggyakrabban hosszú hajú lányok szerepeltek. Módszeres tudományos kutatásba kezdtünk. Az eredmény: a hosszú hajú lányok szignifikánsan népszerűbbek, szociálisan sikeresebbek, jobban teljesítenek a rövid hajú lányoknál, a fiúknál, sőt, még a hosszú hajú fiúknál is.

Az ok egyszerű: a kilencvenes években az elfoglalt, lótó-futó anyukák igyekeztek lányaik haját praktikus-röviden tartani, mert a tisztes gondozáson kívül kevés idejük, energiájuk jutott a gondoskodásra. Akkoriban az iskolába lépés táján és az első néhány tanév során gyakran csutázták meg az addig hosszú hajú lányokat. Többnyire támadhatatlanul racionális volt az érvelés: a hosszú hajat sokáig kell szárítani, reggel nincs idő fésülgetni, könnyen zilált, kócos lesz az iskolában.

Társadalmunk lelki egészségét illető nagy ugrásnak ítéljük azt, hogy ma már inkább szórványos kivétel a csuri lány, még ritkább, hogy szülei fosztják meg hajkoronájától. Az evolúció visszahódította a haj meghatározó szerepkörét: a hosszú haj a kicsiknél a folyamatos érintés, foglalkozás, gondoskodás tárgya. Ilyen értelemben meghosszabbított kötelék, a gyerek és a szülő közötti biztonságos kötődés záloga.

A pszichológia tudománya létrejötte óta kutatja ezt a területet: a haj, a szőrzet a megkapaszkodási reflex első kiváltója. Ilyen értelemben a gyermek első és legfontosabb köteléke. Érzelmi, hormonális jelentősége alapvető, pótolhatatlan. Az érintés indítja be az oxitocin, a bizalom hormon termelődését. Érintés nélkül éppúgy elpusztul a kicsi emlős, mint táplálék híján.

Hosszú hajuk révén kiemelten sok érintésben lehet részük a kislányoknak. Sőt, a hosszú haj prolongálja az érintés időszakát, hiszen éppen akkorra nő meg igazán, amikor a szoptatás és az ölbe bújás már kezdenek kiszorulni az életükből. Ezért hozták vizsgálataink azt a furcsa eredményt, hogy fiúknál nem jelent különösebb előnyt a hosszú haj. Ők már nehezen, vagy egyáltalán nem viselik az efféle gondoskodást abban az életkorban, amikorra megnőne a hajuk. Ennek köszönhető az a vizsgálati eredmény, miszerint a hosszú hajú lányok szignifikánsan népszerűbbek, szociálisan sikeresebbek – egyszóval magabiztosabbak.

Hajvágás, bántalmazás és nárcisztikus személyiségzavar

A kutatás során készített mélyinterjúk világosan rámutattak, hogy hosszú hajuk elvesztését még akkor is traumatikus élményként élik meg a nagyóvodás és kisiskolás lányok, ha a felnőtt (anyuka, nagymama) meggyőző érvei hatására beleegyeznek a hajvágásba. Sok esetben azonban nem kérték ki a kislányok véleményét, a szülők tisztán praktikus szempontok alapján döntöttek saját hatáskörben lányuk frizurájáról. Ezt a traumatikus élményt és feldolgozását írtuk meg eredetileg az Aranyhaj mesében. Később azonban a jelenség további drámai mélységei is feltárultak.

A párkapcsolati terápiás foglalkozások során egy olyan területet kezdtünk el egyre alaposabban belátni, amely fehér folt az egyéni pszichoterápia számára: a nárcisztikus személyiségzavar problémakörét.

A nárcisztikus személyiségzavarral élő szülő folyamatosan kritizálja gyermekét (is), verseng vele (is), saját grandiózus fellépéseihez eszközként használja, amúgy érzelmileg (is) elhanyagolja. A bántalmazás révén a gyermek bizonytalanná válik. A bizonytalan gyerek képtelen megküzdeni, teljesítménye saját lehetőségei alatt marad, a közösségekben perifériára szorul. Érzelmi kötődése bizonytalan. Az ilyen gyerekek viselkedésének valódi oka azért ismerhető fel nehezen, mert mások szemében (gyakran még szakemberek szemében is) olyan lehengerlő, grandiózus, csodálatraméltó a nárcisztikus személyiségzavarral élő szülő, hogy rá gondolnak utoljára, mint (lelki) bántalmazóra. Számunkra megadatott, hogy teljesen más úton tanuljuk meg felismerni a nárcisztikus személyiségzavart, ezért másképpen látjuk áldozatait is, a bántalmazott társat és a bizonytalan, alulteljesítő, kirekesztett gyermeket.

Párkapcsolati terápiás foglalkozásaink saját rendje lehetővé teszi a nárcisztikus személyiségzavarral élő párok integrálását. Az első találkozó négyesben zajlik, ilyenkor alkalmunk van élményt szerezni arról, hogy ismét egy lenyűgöző, nagyszerű ember hozta el hozzánk párját, az igaz visszajelzésekre és komoly terápiás segítségre szoruló, szerencsétlen, buta, durva, stb. lúzert. Amikor a következő alkalommal szokás szerint különválunk, egyikünk megismeri a partnerrel kapcsolatos terápiás feladataink részleteit, míg másikunk értesül a megtévesztően lenyűgöző házastárs mindazon viselt dolgairól, melyek a problémahordozóként feltüntetett félben elkeseredettséget, kilátástalanság érzést és tehetetlen dühöt szülnek.

A nárcisztikus személyiségzavarral élők sajátossága, hogy amint beazonosítják náluk a személyiségzavart, azonnal kilépnek a terápiából, a terapeutát pedig fölényesen leszólják, kuruzslónak, pancsernek és persze szerencsétlen, buta, durva, stb. lúzernek ítélik. Az évek során szerzett tapasztalatoknak köszönhetően egyre gyorsabban és könnyebben felismerjük a nárcisztikus személyiségzavarral élő személyeket. Párjuk és gyerekeik érdekében mindaddig igyekszünk őket benne tartani a terápiában, amíg megoldást nem találunk az aktuális élethelyzetre. Sok esetben éveken át haladtunk velük együtt lépésről lépésre a folyamatban, így kivételesen sok alkalmunk adódott a nárcisztikus személyiségzavar alapos megismerésére. Erről szól az Önimádók című könyvünk.

Az Önimádók írása során fokozatosan döbbentünk rá, mennyire illeszkednek felismeréseink az Aranyhaj meséhez, mely akkor már jó ideje fiókban pihent. A mostoha működésmódja, a környezet rá adott reakciói és a reményt adó végső megoldás miatt került Aranyhaj története az Önimádók kötet függelékébe. Hálás visszajelzéseket kaptunk az olvasóktól, különösen azoktól a szülőktől és nagyszülőktől, akiknek családját nárcisztikus személyiségzavar zilálta szét. Szinte kultikus meseként olvasták bántalmazott gyerekeiknek, unokáiknak újra és újra Aranyhaj történetét.

Kódex-szerepek, édesek és mostohák

Az Aranyhaj kódex biztonságos világot mutat be. Akárcsak a kódexekben, ebben a mesében is a szerepek a fontosak, nem a szerepet vivő egyén személyisége. Ennek megfelelően nincsenek is nevek, hiszen nem az a kérdés, hogy személyében ki a király vagy az udvarhölgy, hanem az, jól alakítja-e a szerepét.

A kertész felesége jó anya, a kertészék lánya jó barát, a bozontos kutya jó kutya. Az Aranyhaj kódexben a legtöbb szereplő az, aki. A kovács kovács, a követ követ, a király király. Az udvarban mindenki a szerepének megfelelően viselkedik: a szakács főz, a kovács kovácsol, az ács kalapál, a vincellér bort készít, a király uralkodik, harcol és gondoskodik a dinasztiáról. A nagykövet azt teszi, amit követként elvárnak kiküldői – még a hegyi királyfi vadászkutyái és sólymai is szereppel vannak felruházva.

Egyetlen kivétel a lila királyné. Ő nem úgy viselkedik, ahogyan az egy anyától elvárható. Ő csupán feleség. Feleségnek kezdetben tökéletes. Eszményi. A legjobb a világon. Éppen azt az élményt adja, amit a nárcisztikus személyiségzavarral élők nyújtanak párjuknak az első szakaszban. Grandiózus, lenyűgözi a férjét, azonosul vele, belakja az életét, azt mondja, amit férjura hallani akar. Aranyhajjal viszont érzéketlen. A királylány szobájában töltött idő nem szolgálja grandiózus fellépéseit, sőt, olyan kötelességekre emlékezteti, amiken ő felülállónak érzi magát. A lila királyné csak mostoha, de nem anya, csak feleség, de nem szülőtárs. Nem képes az anyaságra, nem lesz a király szülőtársa.

Az Aranyhaj történet egyszerű és biztonságos világában tűnik fel igazán: Anya az, aki anyaként viselkedik. Ez a világ olyannyira egyszerű és biztonságos, hogy szinte szégyelljük a választ a kérdésre: Mi lett volna, ha a lila királyné fogja magát és szépen beáll az anya szerepbe.

Sajnos annyiszor láttunk már mostohán viselkedő édes anyát és édes apát, hogy praxisunk tapasztalata alapján erősen megkérdőjelezzük az „anya csak egy van!” igazság egyetemességét. Ha ezt az állítást átengedjük a jognak és a genetikának, hamar kiderül, hogy sajnos jócskán akadnak, akik az „akkor is az anyám/apám/gyermekem!” kijelentés mögé bújva képtelenségeket engednek meg maguknak.

Aranyhaj egyszerű és biztonságos világa komoly gondolati támaszt jelent konfliktus-helyzetekben, például válási ügyekben, amelyekben a gyermek az egész családdal együtt belezavarodik az édes/mostoha ellentmondásba, és életét megkeseríti a lojalitás-konfliktus.

Az anyaság, mint jogi vagy genetikai kategória és az anyaság, mint jól ellátott szerep között feszülő ellentmondás kényszeríti sokszor lehetetlen helyzetbe a megfelelni vágyó mostohákat, miközben az édesek tisztességtelen viselkedésre érzik magukat feljogosítva. Részünkről azt állítjuk: szülő az, aki akként viselkedik. Aranyhaj esetében ez az édesanya elvesztése után a király és a kertész felesége. Később, a lila királyné bűvöletében az addig gondoskodó és szerető király is mostohává válik, szülői szerepben egyedül az udvari hatásoktól távolabb élő kertészfeleség marad. A mese végén, a gyerekszerepből kinőtt Aranyhaj maga veszi át édesanyjának szerepeit: nő, feleség, királyné és anya válik belőle.

Felolvasás

Miután megtaláltuk az Aranyhaj történet szinergikus egységét a kódex formátummal, egy sor olyan újabb mozzanat tárult elénk, amikre korábban nem gondoltunk. A középkorban hangosan volt szokás szöveget olvasni, akár egyedül volt az olvasó, akár másokkal együtt. Többnyire inkább közösségi aktus, mint magányos helyzet volt az olvasás, erre utal a franciából átvett lecture, „lektür” (felolvasás) kifejezés, a német „Vorlesung” és az angol „lecture” is.

Ráadásul a kéziratok idejében olyan kevés volt az elérhető szöveg, és annyira nagy kiváltságnak számított a könyvekhez hozzáférni, hogy a legtöbb ember számára nem igazán volt értelme olvasást tanulni. Az írás még bonyolultabb dolog volt: drága hozzávalók, kevéssé látványos eredmény – jobban megérte egyéb erényeket gyakorolni. Ma ugyan bölcsnek tartjuk egykori Könyves Kálmán királyunkat, de kortársai inkább puhány könyvmolynak csúfolták nevével.

Mindenesetre a felolvasás gyakori és elfogadott közösségi esemény volt. Az Aranyhaj kódex is felolvasásra készült. Az oldalpárok elrendezése által kínált helyzet szerint míg a felnőtt olvassa a mesét, addig a mellé vackolt, hozzá bújó, őt érintő gyerek nézeget. Az illusztrációk és az írás-képek többszöri olvasás alkalmára is bőven kínálnak böngészni valót. A képeken újra és újra megjelenő szereplők, az ismétlődő helyszínek, a visszatérő vagy apró változásokon átmenő motívumok, az összetett vizuális világ a több-szempontú látásmód és a rendszer-szemléletű gondolkodás fejlődését támogatja.

Mesehallgatás és kódex-nézegetés

Nem csupán a szerepek tiszták és világosak a kódexekben: a figurák ábrázolásmódja is egyszerű, sematikus és következetes. Emiatt a vizuális élmény erősen emlékeztet a gyermekrajzok „így kell!” világára. A kódexek készítői – a gyermekekhez hasonlóan – a látvány hű ábrázolása helyett saját hagyományrendszerükhöz, belső képeikhez és a dolgokról való tudásukhoz igazodtak. „Így kell” várat, lovat, virágot ábrázolni. Így kell elrendezni az alakokat, így kell szemet, orrot, kezet festeni.

Feleslegesek az egyéni vonások, hiszen a kódex szereplőket ábrázol, nem pedig személyeket. Egy világosan felépülő, rendben lévő világ szereplőit felismerjük arról, hogy mindegyik a saját helyén, a szerepének megfelelő öltözékében teszi a maga dolgát. A trónteremben a csörgősipkás udvari bolond gúnyolódik a koronát viselő királlyal, a nagykövet egyezkedik és tárgyal – előbb fokozottan, később kevésbé bizalmatlanul fogyasztva a vincellér borát. Az ács mászik felfelé a létrán a tetőre, a kovács a műhelyben üti a vasat, a kislányok a kertben virágkoszorút fonnak. De ha nagyobb orra lenne a vincellérnek, attól még nem lenne ő a szakács, és a kovács akár lehetne kövérebb, soványabb vagy öregebb is – a lényeg az, hogy üti az izzó vasat, páncélt kovácsol.

A sematikus egyszerűség segíti a szokatlan elemek, mozzanatok felfedezését. A fegyverek és páncélok például először a vitézek kezében jelennek meg, de a babaváró béke jegyében rögvest olajba is teszik őket. Ha a könyvet figyelmesen böngésző gyerek ezután egy formálódó lovagi sisakot fedez fel a kovácsműhelyben a kalapács alatt, az vajon ellentmondás?

Arra kérjük a felolvasót, azokban az esetekben, amikor a képi elemekre nem talál világos magyarázatot a kép melletti szövegben, nyugodtan engedje nekilódulni gyerek kreativitását. Néhány példa a kovácsműhely kapcsán: „Csak a tökéletes állapotban lévő fegyvereket tették el, a többit odaadták a kovácsnak karbantartásra”. Vagy: „A kovács gyakorlásként azért készített páncélokat”. Vagy: „Aranyhaj csak képen látott páncélt, ezért a kovács készített neki egyet, hogy megfoghassa, mert annyira szerette a kislányt”. Vagy: „Exportra készült a baráti Hegyi királynak”. Volt szülő, aki olyan alaposan eljátszott két kisfiával a fegyver-konzerv gondolattal, hogy lett belőle buzogány-befőtt, kardkonzerv, sőt, aszalt sarkantyú is.

A szöveg- és képoldalak eltérése kapcsán két irányba is tovább futhat a mesehallgatás-élmény. Egyrészt a képeken nem szereplő történetelemek bemozgatják a gyerek fantáziáját – ezekről mesélhet, rajzolhat, tovább alkothat. Másrészt élményt jelent azoknak a képi elemeknek felfedezése, amik viszont nem szerepelnek a szövegben. Ilyen a királyt utánozó udvari bolond az első és utolsó oldalon, vagy a kutyákkal és sólymokkal vadászó piros ruhás lovas, akiről egyetlen szó sincs a történet tizenegyedik oldalán, de ilyen a lila királyné malac-szerű öleb kutyája, aki a mostoha távozása után a királyra marad.

A címerek is hasonló elemek, motívumaik másutt is felbukkannak, előjeleznek dolgokat vagy ráerősítenek helyzetekre. A királyi címer-sasok a kilencedik oldalon menekülőre fogják, a tizenhetediken viszont újult erővel visszatérnek. Az anyai pajzson szereplő pipacsok a babavárás örömében a keretben jelennek meg, később pedig az árvalányhaj-mezőn köszönnek vissza. Általában második vagy többedik olvasásra tűnik csak fel a hegyi királyfi három csúcsos, napsugaras címere és az Aranyhaj ablakából nyíló látvány közötti összefüggés. A mostoha arany liliomos lila címere egyre több helyen bukkan fel oda nem illő módon. A legtöbb mesehallgató nem csak erre figyel fel, de a liliomok hervadt konyulására is a mostoha távozó hintója felett.

Hagyjuk a gyereket, hadd vegye észre ő a lekonyuló szirmokat, hadd értelmezze ő maga a különféle címereket, hadd lássa meg, hogyan szövik át a motívumok a történet képeit, hadd fedezze fel a különféle képek közötti hasonlóságokat és a hasonló képek közötti különbségeket. 

Növények, állatok és némi gasztronómia

Az Aranyhaj kódex képei a természet örök biztonságába is bepillantást adnak. A kert és a puszta növényvilágának 13-14. századi kódexeken alapuló ábrázolása a gyermekek számára felismerhető virágokat, gyümölcsöket, bokrokat és fákat jelenít meg. A kertben ilyenek a virágkoszorú-alapként szolgáló kéknefelejcsek, a szemezgetni való eper és szeder, a ruhákhoz makacsul ragaszkodó galaj, az illatos teába illő kamilla, a fújnivaló sárga pitypang jellegzetes levelei, a pusztában pedig a pipacsherceg készítéshez kiváló piros vadmák és a szerencsét hozó lóhere lila virágai.

Jellegzetes pusztai növény az árvalányhaj, amit viszont szándékosan nem jelenítettünk meg. Egyrészt fontosnak érezzük, hogy a gyermeki fantázia itt a szokásosnál is nagyobb lehetőségeket kapjon, másrészt szeretnénk teret hagyni a felfedezés öröme adta közös élménynek. Ez a varázslatos fűféle hazánkban védett, de szerencsére sok helyütt fellelhető (tőlünk pár száz méterre a napsütötte hegyoldalon például minden évben lengedezik néhány csinos árvalányhaj), és a májusi-júniusi meleg napokon feledhetetlen élményt ad puha simogatása. Az Aranyhaj mesét ismerő gyerekek általában valamiféle szerencsés szabódottsággal, óvatosan közelítenek és finoman, gyengéden érnek a növényhez. Eszükbe se jut leszakítani vagy takarónak hazavinni, elragadja őket az árvalányhaj különleges szépsége.

Ahogy a képeken megjelennek a szöveghez képest plusz növények, de nem látható az árvalányhaj, úgy érvényes ez az állatokra is. Vannak kutyák, sólymok és sasok, de sehol sem látunk ökröt, malacot vagy éppen kappant – pedig ezekből „régi recept szerint” többször is lakomáznak. Az ökör húsa lágyabb, omlósabb, kevésbé rostos, mint a tesztoszteron hatására megizmosodott bikáé. Ugyanez igaz a kappan-kakas összehasonlításban is. Bár a tesztoszteron hormon létezéséről a kódexek és Aranyhaj idejében még biztosan nem tudtak az emberek, a tapasztalati tudás mégis hozzásegítette őket a finomabb lakomákhoz.

Szokatlan írásmódok, furcsa betűk

A mese szövegének kalligrafikus leírása újabb felismeréshez segített bennünket: megfordítottuk a grafológia gondolkodásmódját. Míg ott a kézírásból következtethetnek személyiségre, lelki állapotra, műveltségre, kultúrára, addig mi az Aranyhaj kódexben az írásképpel jellemezzük a szereplőket és az érzelmi helyzetet.

Két betűtípust és két fő színt használtunk. A kerekebb, nyugodtabb, könnyebben olvasható gótikus fontokat a szép idők jellemzésére csokibarna tintával, a manesse kódexből való szögletesebb, zaklatottabb betűket a nyomasztóbb, zavarosabb, nehezebb idők leírására kékesfeketével. A történetben megszólaló szereplők szövegét ugyanazzal a színnel írtuk, amivel az illusztrációkon a ruhájukat festettük.

A szöveg írása ugyancsak véletlenül vezetett rá a kódex sajátos írásképének egyik tényezőjére. A tollheggyel írásnál másképpen fogy a hegyről a tinta, amikor könnyed mozdulatokkal írjuk az ismerős, gyakran előforduló szavakat, mint a nehezebb vagy ritkábban használt szavak esetén, ahol vastagabbak lesznek a betűk a toll lassúbb mozgása miatt. Előfordul, hogy egy-egy hosszabb, nehezebb szót csak köztes mártással, két tollhegynyi tintával sikerül leírni. Mindennek köszönhetően a kódexben folyamatosan változik a betűk vastagsága – néha fokozatosan, néha hirtelen.

Ezt a jelenséget arra használhatja a felolvasó, hogy magabiztosságot adjon az írni tanuló gyereknek. Felmentést ad, ha nyomtatott írásfüzetek vagy ofszet gépek gépiesen egyenletes betűsorai helyett inkább a kézíráshoz méri magát a kisiskolás. A kézzel írott szöveg egyenetlensége, változékonysága sokkal több információt ad, mint a nyomtatott.

Az írás-olvasás jóval több, mint pusztán kultúrtechnika. A gondolkodást is megváltoztatja. A leírt szövegben vissza lehet lapozni, újra lehet vizsgálni a tényeket, újragondolni az összefüggéseket, kikeresni az ellentmondásokat. Az írott szöveg logikus, következetes gondolkodásra tanít, általa kevésbé vagyunk kitéve a dibdáb emlékezetnek. A gyermek életében és az emberi történelemben egyaránt hatalmas fordulatot hoz, új fejezetet nyit az írásbeliség. Az emlékezetből előadott szövegek belső ellentmondásai, összefüggései legfeljebb az előadó előtt világosak. A leírt szövegben ellenben bármikor megvizsgálhatjuk, mit állított az elején, ellentmond-e később eredeti állításának, hoz-e olyan érvet, ami nekünk is eszünkbe jutott, csak első olvasatra talán elsiklottunk felette. Immár nem csak rigmusokra, asszociációs sorokra, képekre hagyatkozhatunk. A logikus, következetes és koherens gondolkodást az emberiség történetében az írásbeliség tette közkinccsé, taníthatóvá.

Ezt a folyamatot ismételheti meg a felolvasó a gyermekkel, amikor újabb és újabb összefüggésekre lelnek a szövegben, az iniciálékban, a képeken és e három kapcsolatában. A szövegkép az Aranyhaj kódex esetében valódi kép. Hozzá tartoznak az iniciálék, melyekhez szándékosan olyan formát kerestünk, hogy a kicsik is felismerjék bennük a betűt, élményt kínálva ezáltal a képekhez képest amúgy alig érdekes szöveges oldalakon. Az iniciálék színe, mintázata, a szöveg tartalmához, hangulatához, szereplőihez illeszkedik. Az itt felbukkanó színek és formák kötnek át az illusztrációk kereteihez, s velük a történet képi megjelenítéséhez.

Tipikus és egyedi kódex-jegyek

A szövegoldalak alsó részén a mai könyvolvasó számára szokatlan kódex-elemet találunk: őrszavakat. A következő oldal kezdő szavait azért írták a kódexekben az előző oldal aljára, mert ezzel megkönnyítették az ívek helyes összefűzését. A mesehallgató, könyvet nézegető gyerek nagy eséllyel egy idő után saját maga is rájön erre az összefüggésre.

Az oldalszámozás viszonylag később alakult ki, a számunkra követésre méltónak talált 12-13. században még idegenkedtek tőle. Mi mégis megszámoztuk a képoldalakat, méghozzá jobbról balra olvasandó rovásírásos számjegyekkel. Ezt a fajta számírást saját magunk is izgalmasnak találtuk: valamelyest hasonlít a római számozásra, olvasásmódjában viszont épp az ellenkezője. Ezzel ellenpontoztuk a mese szövegében amúgy gyakran alkalmazott egyszerű számsorokat (egy ökör, két malac, három kappan, négy fa, öt hordó bor, hat pohár, hét nap, nyolc éjjel, stb.), másrészt egyfajta kódfejtési lehetőséget hagytunk a gyereknek. Mivel a rovásszámok szokatlan olvasásmódja inkább megzavarja, mint magabiztossá teszi a felnőtteket, itt egy kis segítség:

1 – I, 2 – II, 3 – III, 4 – IIII, 5 – V, 6 – IV, 7 – IIV, 8 – IIIV, 9 – IIIIV, 10 – X, 11 – IX, 12 – IIX, 13 – IIIX, 14 – IIIIX, 15 – VX, 16 – IVX, 17 – IIVX, 18 – IIIVX, 19 – IIIIVX, 20 – XII (a jelölés két darab tízesre utal), 21 – IXII, 22 – IIXII.

Ismétlődések, motívumok és emlékezet

Az Aranyhaj mese még egy tekintetben kilép a kódex-hagyományból: szövegében sok az ismétlés, a redundancia. A középkorban bizony sok bárány bőre bánta volna, ha az auktorok és scriptorok annyiszor éltek volna az ismétlés eszközével, ahányszor az Aranyhaj kódex. Ez a szövegépítkezési mód bizonyos szempontból visszavisz az írásbeliség elterjedése előtti világba, ahol az elmesélést még mnemotechnikai eszközök segítették. Az ismétlés egyfelől az emlékezet megtámogatását szolgálja, másfelől azonban a hallgatónak is megadja azt a biztonságot, amit az emlékezetből mesélőnek.

Márpedig a gyermek, akinek felolvasnak, valójában emlékezetére hagyatkozik. Ezért szerepel sok és sokféle ismétlés az Aranyhaj történetben, ezt szolgálják a „számos” felsorolások, a visszatérő szereplők, motívumok és képek, valamint a keretes szerkezet. Mindezek együtt képviselik az állandóságot, megmutatják a változások irányát, kiemelik a lényeges mozzanatokat és segítik az alapmintázatok felismerését. Például a fegyverek olajba tevése kapcsán szereplő „vas” kifejezés, újra felbukkan a kovácsműhelyben Aranyhaj előtt, amikor az izzó fémet csodálja. A következetes szóhasználat segíti dolgok útjának követését, a szerepek, anyagok, eszközök közötti összefüggések meglátását. Ugyanez a logika érvényes a hordók kapcsán.

Aranyhaj kódex az írásbeliség magabiztosságán túl az emlékezetre hagyatkozás örömét is megadja a gyereknek. Folyamatos váltogatást tesz lehetővé a két érték között, hiszen míg a felolvasó az írásbeliség értékeit képviseli, addig a gyermek, a hallgató az emlékezet és a képek világát járja. Másfelől a képek olyan mozzanatokat jelenítenek meg, amelyek nincsenek meg a szövegben, így a hallgató is hozzájut olyan információkhoz, amelyet a szöveget olvasó nem birtokol. Mindez izgalmas játékot teremt, élvezetes élményt hoz szülőnek és gyereknek egyaránt, így a hosszú hajon kívül az Aranyhaj kódex is eszköze lehet a kapcsolat prolongálásának. Egyszerre teremt közös örömet és ad hitet az igazságos világban.

Hogyan készült?

Azt már elárultuk, hogy a történet megírása és a hozzá illő forma megtalálása között több mint húsz év telt el. Ez idő alatt az „alkotó pár” formációtól az „alkotó család” állapotig jutottunk. Így, négyünk erőforrásait egyesítve váltunk képessé az Aranyhaj kódex létrehozására.

Őszi esők idején születtek Lili első rajz-tervei, velük indult az a hosszú nappalokból és még hosszabb estékből álló fáradtságos, ám annál örömtelibb folyamat, melynek eredménye ez a kötet. Már a következő év novemberében jártunk, amikor Peti egy este azt mondta: „legyen kódex!”. Ekkor felpörögtek, begyorsultak az események. Hamarosan elköteleztük magunkat a 14. század mellett, megálmodtuk az ennek megfelelő képi világot és kikísérleteztük a hozzá illő írásmódot.  Az elméleti alapozás és a tervezés után jöhetett a megvalósítás.

A középkori kódexek készítői általában birkabőrből készült, finomra csiszolt, méretre vágott pergamen ívekre dolgoztak. A félbehajtott lapokon előbb apró tűszúrásokkal és vékony vonalazással kijelölték a sorokat és a margót, azután a scriptorok rámásolták a szöveget. Ha nagy ritkán elrontottak valamit, óvatosan lekaparták a pergamenről a hibás réteget, majd újraírták. A kéziratokhoz készített pergamenek többszöri javítást is bírtak, és mindkét oldaluk használható volt. Írásra, miniatúra készítésre egyaránt tökéletesen alkalmasnak bizonyultak, tinták, olajos és vizes alapú festékek, illumináláshoz használt arany alapozók egyaránt megtapadtak rajtuk. 

Az első gyakorlati feladatunk a megfelelő hordozó megtalálása volt. Olyan felületre volt szükségünk, ami elég finom ahhoz, hogy mártogatós tollal, tintával írhassunk rá, elég jól befogadja a festéket, és lehetőséget ad a javításra is. Többféle papírral próbálkoztunk. Volt, amin szépen és könnyedén futott a toll, de festéskor meghullámosodott. Akadt vastagabb, ez remek alapot adott a képekhez, de durvább felületén elakadt a tollhegy és szétszaladt a tinta. Volt szép sima és viszonylag vastag, ez viszont iszonyatos nehezen szívta be a festéket és túlságosan sokáig tartott egy-egy szín száradása. Ráadásul egyik sem tűrte jól a hibajavítást – még a ceruzavonalak radírozása is nyomot hagyott, megváltoztatta a felületet.

Rájöttünk: jobb, ha nem versengünk az egykori kódexkészítőkkel, és inkább több lépésben jutunk el egy-egy kész kódex oldalhoz, mint hogy folyton újra és újra nekifussunk. Úgy döntöttünk, előbb külön lapon megtervezzük az oldalakat, azután a már kész és jó mintát visszük át a végleges felületre. Ezzel minimalizálni tudtuk a tervezés-javítás okozta hibákat, viszont újabb szempontot kaptunk a papírválasztáshoz. A papírnak némileg átlátszónak kellett lennie, ami nyomban egyszerűsített a mindkét oldalán használható lap problematikájával: kizárta ezt a szempontot.

Végül egy 130 grammos akvarellpapír hátulsó, simább oldalát találtuk leginkább megfelelőnek. A lapok túlságosan világos és egyenletes színét néhány napnyi türelem és egy liter erős fekete tea segítségével sikeresen eltüntettük, az átlátszóságot pedig „egyszerűen” a fényerő növelésével fokoztuk. Ó, vajon mit szóltak volna az ablakmélyedésekben kuporgó, napfénynek kiszolgáltatott egykori sciptorok, ha látják a mi 60×60 centis ledes világító lapunkat?! Mi magunk is alig hittünk a szerencsénknek, amikor december legsötétebb napjaiban örömünnepet ültünk új szerzeményünk felett! El is készült hamar a huszonegy szöveges oldal, olyan szépséges színes tintákkal, amikről Kosztolányi még csak álmodott.

Közben összeült a családi kódex-műhely iniciálé bizottsága és kiválasztotta a kisiskolások számára is felismerhető, korban és hangulatban a szöveghez illő betűformákat. Szerencse, hogy négyen vagyunk, mert bizony az iniciálé-festés egészen másfajta kézügyességet és mozgásmintát kíván, mint a szövegírás. A megfelelő anyagok és emberi eszközök birtokában ezzel is megbirkóztunk, sőt, a munka haladásáról fotósorozat készült.

Huszonegy befejezett szövegoldallal a kezünkben a miniatúrák problematikájával kerültünk szembe. Hosszasan tanulmányoztuk a korabeli szakirodalmat, s miután szívünkbe zártuk a Manesse kódex képeit, megpróbáltunk hasonló stílusban figurákat rajzolni, festeni. Nem ment. Újra próbáltuk. Alig lett jobb. Ki gondolta volna, hogy a sematikus, első ránézésre kicsit viccesnek tűnő alakok tekintetét, testtartását, finom kéztartásait, loknis haját és redőzött ruháit ennyire nehéz újraalkotni! Rengeteg gyakorlás és még több is kellett, az is alig volt elég. Végül megszülettek a rajzok, előbb fehér lapon, ceruzával, majd – karácsonyi fényünknek hála – átkerültek az elő-öregített akvarell-lapok hátsó felére.

A középkori miniatúrafestők ugyan korlátozott színskálával dolgoztak, festékeik azonban remekül fedték egymást. Például a ruhák alapjaként felvitt színeket könnyedén felülfestették a redők árnyékát adó sötétebb árnyalatokkal vagy épp a selyem csillogását mutató világosabbal. Feketéjüket remekül fedte a fehér, sötétjüket a világos. Ilyesfajta csodát mi egyik festékünknél sem tapasztaltunk, pedig alaposan bevásároltunk. Az egykori kipróbált-bevált kódex-festékek helyett tömérdek kísérletezéssel, egyesével kerestük meg a lehetőségeket a különféle mintázatok megjelenítésére. Vérmérsékletünktől és tehetségünktől függően néhol akvarell alapra vittünk fel színes tintát, néha maszkoló folyadékot használtunk, hogy a sötét színek ne fedjék el a később világosra szánt részeket, néha valamelyikünk vékony ecsettel és sok türelemmel körbefestette, amit kellett, míg máshol alkalmasabbnak találtuk az ecsetnél az üvegtollat, a temperánál a lakkfilcet. Közben kétszer kiborult az Aranyhaj színeként szolgáló Lime tinta, egyszer (akkor viszont nagy adagban) a mostoha Dark Violet-je, és egy új üvegtollra is szükség kerekedett, mert a régi kicsorbult hegyét hiába próbáltuk csiszolópapírral egyenesbe hozni. Az arcok, szemek és kezek külön feladatkört, nagyítós szemüveget és extra vékony hegyű eszközöket igényeltek. Ehhez képest szinte gyerekjátéknak tűnt a keretek elkészítése, melyeknek köszönhetően a képoldalak immár befejezettnek tűntek.

Közben alaposan eljárt felettünk az idő. Elolvadt a hó, kivilágosodtak a reggelek, új fészket raktak a ház körüli madarak. Mi is kibújtunk a kódexkészítő barlangból és útjára bocsátottuk Aranyhajat. Húsvét táján majd kilépünk vele a napra és megnézzük, hová és milyen fényt vetnek a toronyszobája ablakából látszó napsugarak.

© Baktay Júlia, Baktay Miklós, Baktay Péter, Baktay Zelka, 2019