Címke: párkapcsolat

Ideje aludni

Közzétéve Szerző:

Az egyszobás lakások éjszakai szállóigéje volt a „Fordulj be, és aludj!”. A vágytól rekedt apa mordult így a gyerekre, miközben a kistesó készült foganni. A felajzott férjnek már elege volt abból, hogy felesége folyton fojtott hangon a gyerekre hivatkozva utasítja el.

Hiába bővült az élettér, a szülői együttműködés legnagyobb próbája továbbra is az altatás. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, hogy ágyba szuszakolják a kölyköt. Mindent bevetnek, hogy rávegyék az alvásra, időablakot teremtve a párkapcsolat számára.

A gyerek erre idegállapotba helyezi magát. Szüleire hangolódva érzi, ő most nagyon fontossá vált, nagyon észnél kell lenni, résen kell lenni, ébernek kell maradni. Igyekszik kreativitásban lepipálni a szülőket. 

Egy ovis nagytesó így számolt be kisöccséről, aki már sokadszor hívta vissza a szülőket:

– Azt mondta vigyorogva, még vizet is fog kérni.

Mi a teendő?

Mint mindenben, itt is a szülői modell a fontos. Ha el akarod altatni a gyereket, miközben egyre éberebb vagy, vizet prédikálsz és bort iszol. Illetve csak szeretnél bort inni. Arra vársz, aludjon el végre a kölyök, igyunk egy pohár bort, aztán bújjunk össze.

Szóval nevelsz. Arra akarod rávenni a gyereket, amit te nem csinálsz. Aludjon, míg te éberen és aktívan várod a pillanatot. Olyan ez, mint a a „Te még kicsi vagy, nem dohányozhatsz!”. Jobb modellt nyújtani. Jobb, ha úgy tanítod a gyereket aludni, hogy magad is álmosan nyugovóra térsz.

Sok édesanya rájön erre, csakhogy ezzel az úgynevezett házaséletet lehetetleníti el. A kielégítetlen férj ingerült lesz. Rájön az elégítetlenség elégedetlensége. A vágytól rekedten mordul házastársára és gyerekeire. Nem éppen kulturált viselkedés.

A kulturálatlan viselkedés gyökere éppen a kultúránk. Az elvárás, hogy este még éberek, sőt, aktívak legyünk, férfi-nő összhangot teremtsünk, romantikázzunk, intenzíven figyeljünk egymásra. Elvégre kisebb az alvásszükségletünk, mint a gyereké. 

Csakhogy annyival nem tudunk kevesebbet aludni, ameddig a gyerek képes fennmaradni, mert reggel kelni kell. Bezárul a kör. A szülőként vívott harcok lemerítik a párkapcsolatot. Közben a gyerek egyre rafináltabb módszereket dolgoz ki az ébren maradás érdekében.

A szülőség a szó szoros értelmében ott liheg a párkapcsolat nyakán. Csakhogy a két működésmód kizárja egymást, az áthangolódás önmagában is időigényes, külön nehezítő körülmény a szorongás attól, előtör-e a gyerek…   

A szülői együttműködés még nagyobb próbája az esti csatározásokban kimerült gyerek felkeltése reggel. Anyuapu topon vannak, teljes intenzitással pörögnek, mindent bevetnek, bármit megadnak, hogy időben elindulhassanak.

A helyzet veszélyesebb, mint gondoljuk. A gyerek olyan hatalmat kap, amivel egyszerre rombolhatja családját és saját egészségét. A szülőtársak előbb-utóbb egymást kezdik hibáztatni, annak érdekében pedig, hogy a gyerek „mégiscsak reggelizzen valamit”.

Ilyenkor jönnek azok a tápok, amiket férj és feleség már kapcsolatuk hajnalán száműztek asztalukról, a tejhatalommal (sic!) bíró gyerekkel azonban nem áll módjukban elfogadtatni az egyszerű szabályokat. Ez a melegágya sok táplálkozási és viselkedészavarnak.

Itt az ideje a megoldásnak: az időjárás már megengedi a kilépést a kultúrából. A gyereket úgy lehet aludni tanítani, hogy elérjük, ő maga vágyjon nyugalomra térni. A természet ölén, napnyugtakor remek dolog kipihenni egy fárasztó napot, szülőknek, gyereknek együtt nyugovóra térni. Hamvadó tábortűz, bekuckózás a sátorban, meghitt összebújás. Valahogy így lehet elkezdeni felépíteni az esti alvásra hangolást. 

Bízzunk benne, előbb-utóbb a gyerek is vágyni fog az alvásra. Úgy, mint mi magunk. Rajtunk múlik, hogy ez előbb következzen be, mint utóbb. Megengedve, hogy az utóbb is jobb, mint az az elkeserítő érzés, miszerint sosem lesz vége az esti harcoknak.

Ha pedig időben ébred a gyerek, van ideje megéhezni, akkor pedig annál a döntés, akinél a kamrakulcs. Persze magától is beáll a dolog. Aki elég éhes, boldogan falja be az estéről megmaradt szalonnát, hagymát és kenyérhéjat.

Komoly hozadéka a kultúra átmeneti elhagyásának a felnőtt magabiztosság erősödése is. A gyermek, mint legfőbb fogyasztó hatalmas támogatást kap a társadalomtól. Az új helyzetben azonban szüksége van a szülőre, mint felnőttre.

A szülőtársak erősödő magabiztossága visszahat a párkapcsolatra, a tehetetlen düh csitulása lehetővé teszi a gyengéd odafordulást. A következő részben pedig még ennél is csábosabb ígérettel rukkolunk elő…

DRMMS vagy inkább DRMPS? – A válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő

Közzétéve Szerző:

Ismerjük a megható képet: egyik öreg meghal, a másik hamarosan követi. Annyira összenőttek, annyira közössé vált az identitásuk, hogy egyik a másik nélkül már nem életképes. Feladja. Ez a kép talán segít megérteni azt a jelenséget, amit DRMMS-nek hívnak.

Lényege, hogy a válás során az édesanya ádáz küzdelembe kezd a „gyerekért”. Minden módon igyekszik megakadályozni, hogy édesapa „hozzájusson”, de más módon is igyekszik büntetni, megsemmisíteni volt férjét. Totális háborút indít ellene.

Viselkedése olyan mértékben hasonló a nárcisztikus személyiségzavarhoz, hogy csak az előélete alapos felderítése után állapítható meg, valóban csak a válás tette-e rosszindulatúvá. A DRMMS (divorce-related malicious mother syndrome): a válás kapcsán rosszindulatúvá váló anya szindróma.

Praxisunkban előfordult már jónéhány rosszindulatú apa is, ők visznek még közelebb a megértéshez. A feleségüket akarják büntetni a gyerekekkel. Elvenni őket, lerombolni az anyjuk életét, romlásba, nyomorba dönteni. Szóval talán bölcsebb volna válás kapcsán rosszindulatúvá váló szülő szindrómát (DRMPS-t) említeni.

A válás során bevadult szülőtársaknak belefér a bíró és az igazságügyi szakértő megvesztegetése, a magándetektív és a lehallgatás. Feljogosítva érzik magukat bármilyen törvény, szokás, norma áthágására. Ezért is merül fel a nárcisztikus személyiségzavar gyanúja.

Azért jelent kulcsot az egymás után haló öregek sorsa, mert a válás kapcsán rosszindulatúvá válás azt mutatja, az elhagyott fél képtelen feldolgozni a közös identitás lebomlását, képtelen megtalálni saját identitását, ezért kapaszkodik görcsösen a másikba, ezért igyekszik minden áron tartani vele a kapcsolatot.

Sajnos tudjuk: a bántalmazás is kapcsolat. A folyamatos bántalmazás pedig a Stockholm-szindrómához vezet: a bántalmazott is ragaszkodik bántalmazójához, amivel aztán végképp összezavarja támogatóit, akik nem értik, miért szalad bele újabb és újabb pofonokba.

Így talán érthetővé válik az is, miért emleget a szakirodalom anyákat a válás során jelentkező rosszindulat kapcsán. A kicsi gyerekekkel otthon töltött évek könnyen megbillenthetik az identitást, még akkor is, ha egykor csillogó személyiség volt a lány.

Férfiaknál erősebb a gyanú, hogy valójában csak a közös identitásban találtak magukra, azelőtt nem volt kiforrott személyiségük, s ennek az időszaknak a puszta emléke is rémiszti őket. Ezért ragaszkodnak kétségbeesetten a gyerekhez és a bántalmazott édesanyához, feleséghez.

Mit lehet tenni?

A rosszindulatú tetteknek szinte biztosan a frusztráció, a tehetetlen düh az energiaforrása. A konfliktus többnyire komoly érzelmi töltést hordoz, így az ádáz harc ellenére türelmes munkával gyakran sikerül helyrehozni a párkapcsolatot – de legalábbis a szülőtársi együttműködést. Általában olyan alkotmány működik eredményesen, amit négyesben munkálunk ki a párral. 

Prevenció is létezik: keress magadnak Valakit. Olyasvalakit, akinek a személyisége több rétegű, vannak valódi barátai, képes alkotni. Főképpen pedig képes figyelni rád. Azután folyamatosan gazdagítsátok a párkapcsolatot, gondozzátok odafigyeléssel a Mi-t, a ti kettőtök közös identitását.

Házasságok

Közzétéve Szerző:

Érzünk valami hasonlóságot a verbunkos és a magyar nóta között. Jobban hat mai életünkre, mint gondolnánk.

A verbunk bulikon a katonaéletre vették rá, helyesebben szedték rá a férfiakat. Elhitették velük, vitézek lesznek, büszke hadfik, a lányok bálványai. A mulatság mámorában besorozták őket. Azután jött a kemény, inkább durva kiképzés, majd a hosszú és gyötrelmes katonaélet.

A leszerelő katonák obsitjukkal hazatérve ott folytatták, ahol a verbunk véget ért. Büszkélkedtek vitézségükkel, érdemeikkel és hősiességükkel. A lányok bálványozták őket. A lánykérés azután már maga volt a verbunk. Fényes lagzit, királynő menyasszonyt, boldogító igent, örök szerelmet ígért.

Többnyire már maga a nászéjszaka is hasonlított az újoncok betöréséhez. A katonaviselt férfi, ha máshol nem, hát a tábori kuplerájban szerzett szexuális tapasztalatot. Ez aligha felelt meg a gyengédségnek, amire a szűznek szüksége lett volna. Márpedig a szüzesség elvárás volt.

A házastársi kötelesség mellé még felsorakoztak a kikapós menyecske betörésének egyéb módjai – erős párhuzamot mutatva az újoncok kiképzésével. Mottó: „Én is kibírtam, így faragtak belőlem rendes embert.”

A modell igazi veszélye az életszakaszok hiánya. Gondolkodásunkat máig két állapot határozza meg: az esküvő előtt és az után. Az utóbbi szakaszt többé-kevésbé mindmáig a verbunkosok idején rögzült klisék határozzák meg.

Az egyetlen életszakasz tételezését valamelyest finomítja az együtt megöregedő, szeretetben zsörtölődő pár képe. Mogorva ősz öreg, pörölő feleség, akik egymás nélkül egyedül vannak és egymás után halnak. Eddig tart a lagzi utáni életszakasz.

Valójában inkább házasságokról érdemes beszélni. A párkapcsolat gyökeresen átalakul a szülőtársi viszonyban, aminek ugyancsak több szakasza van, attól kezdve, hogy édesanya lecuppan a babáról, egészen addig, amíg a gyerek maga is családot alapít és az unokák nagyszülőket faragnak a házaspárból.

A párkapcsolati terápia során életszakaszokban és házasság-modellekben gondolkodunk. Tovább bonyolítja a helyzetet a verbunkos modell avulása, kopása. Azt azonban már aligha engedi a mai világ, hogy nyilvánosan más, újabb modelleket elemezzünk. 

Kúria az első emeleten

Közzétéve Szerző:

Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.

– A legtöbb esetben…
– A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki…
– Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…

A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.

Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:

– Mi az a végtelen?
– Meddig fogsz szeretni?
– Mi nem ér véget soha?

Dunning és Kruger kétféle választípust talált.
– Mi az a végtelen?
– A te kérdezősködésed.

Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.

Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”

Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”

Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.

A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”

Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük:
– Tudod?
– Érted?
– Ugye?

Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz.
A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.

A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…

A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.

Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak:
– Utálom ezeket a ronda konténereket.
– Mikor vittél utoljára vacsorázni?
– Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.

Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.

Ingyenebéd

Közzétéve Szerző:

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.