Ugye, mostanában nagyon sok dolgotok van?

A kérdés tanúsága szerint a járvány meghozta az áttörést. Alig fél év alatt több mint félmillió ember betegedett meg nagyjából hasonló tünetekkel, melyek nagyjából hasonlóan és nyilvánvalóan kedvezőtlenül hatnak a párkapcsolatra, családra. Eddig nehezebb volt belátni az ilyesféle hatásokat. Ezért óvatosan, szinte titokban vizsgáltunk párkapcsolati terápiás munkánk során olyan körülményeket, amik látszólag más területre tartoznak.

Ilyen például immunrendszerünk állapota, esetleges támadása saját magunk ellen. Autoimmun reakciót vált ki a táplálék intolerancia. Kihat a kedélyre, viselkedésre, teljesítményre. Korunk sok betegségének okozója az autizmustól a diszlexiáig, a kimerültségtől az impotenciáig. Vizsgáljuk. Teszteljük. Gyógyítjuk. Zelka képesítést szerzett a lyukasbél szindróma (GAPs) kezelésére.

A rossz alvás rövid távú hatásai eléggé közismertek, hosszabb távon felborítja a hormonrendszert, ezáltal maradandó károsodást okoz. Például elhízás, lelki tunyaság. Vizsgáljuk. Teszteljük. Aludni tanítunk az alvásfigyelő által adott visszajelzések használatával. Részben erről szól Horkolás könyvünk.

A párkapcsolat legfontosabb összetartója a közös élmény. A pozitív élmény egy lehetséges trauma elkerülése, pozitívba fordítása. A rossz élmény is élmény. Ha ügyesen fogjuk vitorlánkba a szelet, a járvány kihatásaira is lehet építeni. A közösen átélt trauma erős kötődést hoz létre. Tartalmaz izgalmat, félelmet, és része a ráhangolódás, a katartikus lecsengetés.

Aktivitás avagy mozgás

Anker: Nagyapa mesél
Anker: Nagyapa mesél

A járvány egyik aspektusa arra hívja fel a figyelmet, idős embereknél az orvoshoz járásnak nem csak az a másodlagos betegségelőnye, hogy van kivel beszélgetni. A bezártság észrevétette velünk: az orvoshoz járás, az egyik orvostól másikhoz szaladgálás, a kórházból kórházba rohangálás – bizony ez mind mozgás. Többnyire csak a váróban beszélgetni igyekvő öregek tűnnek fel, az utcán nem figyeljük, hová igyekeznek. Pedig bizony összeszedték magukat, készülődtek, hozzá öltözködtek, fürödtek, mosakodtak. A városi ember időskorának komoly tevékenysége kieszközölni, hogy maga a professzor fogadja, elmenni a rendelésre, kivárni a sorát. Maga a professzor is hosszasan haladt felfelé a ranglétrán, mire arra a magaslatra ért, hogy érdem legyen, ha fogad valakit, eddigre jócskán túljutott a nyugdíjas koron. Attól még persze aktív: vizitel, magánbetegeket fogad.

A tanyasi ember esetében az a csodálatos, hogy “még mindig teszi a dolgát”. Miért? Mert teheti.

Öreg, nehezen jár, mégis megfej, elengedi a tehenet a csordába, almoz, kiengedi a tyúkokat, darát önt a disznóknak, kimegy a kaszálóra forgatni, csalánt gyűjt a disznóknak, összeszedi a tojást, ebéd után ledől egy kicsit, aztán tele jászollal fogadja a tehenet, megfeji, ad a disznóknak, bezárja a tyúkokat. Ha szerencséje van, nyugovóra tér a feleségével, aki főzött, mosott, rendezte a tejet, a tojást, megjárta a piacot mert termett még egy jó kosár barack is. persze, a buszon trécselt egy kicsit, ahogy a papa is letámasztotta a biciklit a kocsma előtt. Nyárra, szünetre gyakran megkapják az unokákat. 

Mondhatjuk, rá vannak kényszerítve, hogy öregségükre is csak keveset pihenhetnek, mert a nyugdíj kevés. Lehet a dolognak egy ilyen vetülete is, ám aki ismer igazi, csökönyös gazdát, tudja: nem fogad el semmit, annál adakozóbb. Főleg azért dolgozik öregségére is, mert teheti. Tevékeny egészségben öregedhetett meg.

Mi párkapcsolattal, házassággal, gyermekneveléssel foglalkozunk. Látszólag. Valójában a rendszerszemléletű evolúciós pszichológia határozza meg a kereteinket. A gyermek unoka is egyben, a generatív szülőtársi együttműködést az üres fészek követi, az alkotó aktivitás gyakran hirtelen megy át tétlenségbe, például orvoshoz járás, vagy akciós áruk beszerzésének pótcselekvéseibe.

Mindeközben ágálunk a kizsarolt talaj, a vegyszerek ellen, háborgunk a kegyetlen és antibiotikummal visszaélő állattartás miatt. Elkeserítő, amikor az otthonok kizsarolják az időseket, a kegyetlenül teletömik őket molekulákkal és antibiotikummal, úgy bánva velük, mint a haszonállatokkal. Teremtsünk valódi alternatívát! Építsünk olyan jövőképet, amiben a nagyszülők a család központjai idős korunkban is. Gondoskodjunk olyan környezetről, amely alkotó tevékenységben tart.

Távol még az időskor, de a mozgás és az aktivitás már a kicsi gyerekeknél is kezd különválni. A képernyő olyan agyi aktivitásban tart minket, ami eddigi evolúciónk során sosem fordult elő. Lehet ezen vekengeni, de jobb azt látni: legalább az agyik (sic!) rész aktív. Most már legyünk azon, hogy a testet is hozzárendeljük. Saját magunkkal kell kezdenünk. Olyan jövőkép alkotásával, amely megengedi a gyerekeknek, hogy  tájékozottságukat, játékosságukat, gyors gondolkodásukat hozzárendeljék egy érdekes világhoz.

Ha erőltetjük a mozgást, az csak dacot szül. Hiába mondja a doki, szív- és érrendszer, elhízás, több mozgás – legtöbbször nem hoz érdemi aktivitást. Hiába mondjuk a gyereknek, kelj fel a képernyő mellől, attól még a képernyőről van szó. Az edzőtermek és futópályák mókuskerekei csak akkor tartják meg varázsukat, ha eljön a dopaminfüggőség magánya.

A mi felelősségünk olyan világban élni, ahol az értelmes tevékenység megóv az ádáz termeléstől, az együttműködés összehangolja az aktivitást és a mozgást. Albert Anker szerint egyszer már volt ilyen.

Aha, aha, igen, persze!

– De tényleg: ágynyugalom, pihi! – egy fél évvel ezelőtt írtuk. Azért, mert ki kellett írni magunkból.
– Aha, aha, igen, persze – jött rá a válasz, pontosan abban a hangnemben, ahogy a kamasz válaszol szüleinek, nagyszüleinek, akik az agyára mennek.
Aztán hónapokig csönd. Reménykedtünk. Aztán jött a hír: azért nem jelentkeztek, mert szövődmény jelentkezett. Nem az agyára ment a vír, a szívére vette az úr/hölgy.

Nagy kérdés, hogyan keveredjünk ki az „Ugye megmondtam!” buta szülői kliséjéből? Meglehet, igazunk sem volt igazán, talán akkor is ez lenne a helyzet, ha tényleg betartották volna az ágynyugalom, pihi dörgedelmet.
De mi van, ha mégsem „kikeveredni” ebből a helyzetből, hanem inkább alaposabban körbejárni? Hiszen klasszikus játszma, hokedli modellünk minden lábát érinti.

A szülői és a gyermeki én közötti konfliktus elsősorban a gondoskodás dimenzióban bontakozik ki: gyermekek, unokák helyezkednek gondoskodó, aggodalmaskodó szerepbe szüleikkel, nagyszüleikkel szemben. Azok pedig vagy berémülnek, mint az egészen kicsi gyerekek, vagy felhorgadnak, mint a kamaszok.

Játszmák alakulnak ki a megélhetés dimenzióban is, hiszen a kezdeti nagy hörcsög-hisztiből maradt még vissza felhalmozás, az ingyenes kiszállítás értékhatárának elérése érdekében pedig látszólag racionális döntések születnek konfliktust okozó dolgok megvásárlásáról.
– Hová tesszük ezt a vackot a következő lomtalanításig?
– Arra gondoltam, ha megveszem, ingyenes lesz a kiszállítás…
Közben jól tudjuk, a szorongás irányítja igazán ezt a fajta ingerültséget.

A társas dimenzióba átszivárog a távolságtartás parancsa. Gyakorlatilag bárkivel beszélgethetnénk órák hosszat telefonon, de a tudattalannak nehéz leválasztani a tilalmat.

Olyan ez, mint amikor áramszünet van: „Igen, a mikro, az persze nem működik, a fürdőben sem ég a villany, de a gáz, az csak gáz. Persze, a gyújtószikra elektromos, de az pótolható gyufával, a sütő viszont tényleg elektromos. Az okostelefon gond nélkül megy, csak fel kell majd tölteni. Bár megy a gáztűzhely, mert begyújtottuk gyufával, attól még nem működik a gázkazán, hiába ég az őrláng.” – Éppen így keveredik meg agyunk evolúciós huzalozása, mert nincs felkészülve az érintés és az érintkezés különválasztására. Tudatosan persze megy, de tudattalanul feszültség, tehetetlen düh keletkezik.
– Miért nem képesek felhívni? A tárgyalás előtt kikérték a véleményünket, alaposan elbeszélgettünk, aztán most nagy büdös csönd.
– Hívtak, amikor úton voltak a szülészetre, most meg semmi. Mi lehet a baj?
– Kérdezték, lehetséges-e, hogy a szaglás mellett az ízlelés is elveszik, most meg egy hete csönd. Lélegeztető gépen vannak? Vagy mégis elmentek síelni a negatív teszttel?

Úgy tűnik, mintha a vírus valahogy levágott volna egy visszajelzés-hurkot a kommunikációról. Feljebb tette a kapcsolatteremtés ingerküszöbét. Indokoltnak tűnik megkeresni valakit, ha baj van, de a szokásos kedvesség, simogatás, csevegés már gondot jelent. Hiába történik teljesen veszélytelenül, telefonon. Tudattalanunk ezt nem érti, nem tudja feldolgozni. Közeli szeretteinket is úgy hívjuk, mint a mentőt, a tűzoltót vagy a rendőrt: csak ha nagyon indokolt, de akkor sincs csevegés, bratyizás, traccsparti.

Ezzel el is érkeztünk az érintés dimenzióhoz – ha úgy tetszik, hokedlink negyedik lábához. Itt is feleslegesen tevődik át a gátlás, hiszen a távolságtartás másokra vonatkozik, de tudattalanunk itt sem tud igazán különbséget tenni. Valami olyan modellre építhet, mint a társasági események. Az érzéki csók a templomban vagy az anyakönyvvezető előtt erős kivétel. Nem is hozza igazán lázba az ifjú párt. A lagziban már lehet lassúzni, de ott is inkább a menyasszonytáncon van a hangsúly. Szóval a távolságtartás átléptet minket egy „frakkos-abroncsos” kódba, amiből nehéz kikecmeregni a házastársaknak, a szülőtársaknak és a gyereknek.

Ennyit az értelmezésről a játszma- és a hokedli modell keretében. Várjuk, hogy lelkes pszichológushallgatók, péhádézók rárepüljenek a témára. Érdekes tézis lenne a maszk levevés és a kivillanó boka erotikájának összehasonlítása.

Long covid

– Persze, mert olyan sok dolgod van! – borul ki az asszony, amikor férje nem hajlandó átnézni a gyerek házifeladatát. – Ki van nyalva a segged, eléd téve púpos tányéron, ami szem-szájad ingere, te meg tespedsz és hízol világba. És még ezt is van képed megtagadni!

Pedig néhány héttel előbb még álmatlanul forgolódott, hogy mi lesz vele, ha meghal a férje, hogyan fizeti az albérletet, mi lesz a gyerekek tanulmányaival. Végiggondolta a segítőképes rokonokat, a lehetséges pasikat, akik apának is alkalmasak valamelyest. Most azonban mélységesen fel van háborodva ezen a lusta dögön, aki túlélte az ő kedves férjét. Hiába tudja a lelke mélyén, hogy hosszú az utóhatás. Post-covid helyett már long-term covid a jelszó. Erről aztán mindjárt monológba is kezd a szülő- és házasságtárs:

„A fene egye meg azt is, aki kitalálta ezt a long-term covidot. Mindent meg lehet fele magyarázni. Még büdösnek is lehet lenni, mert hát a szaglásvesztés. Jaj, ajaj, szegény férjem, nem érez szagokat! Ezért nem cserél alsóneműt, ing és póló alig kerül mosásba, zokni is csak elvétve. Mint a régi viccben:
– Te Joe, neked hány alsógatyád van?
– Hét. Hétfőre egy, keddre, és így tovább.
– Ó, hát nekem egy tucat van – vigyorog fölényesen Iván.
– Hogyhogy?
– Január, február…
Szegény én bezzeg érzek szagokat. Enyhén szólva. Inkább bűzöket. Azt hiszi, halkan ereszt egyet, de a bűzgömb percekig megül körülötte.
Long-term covid. Persze. Általános fáradtság, fájdalom az izmokban, ízületekben, mellkasban. Na, ez mind megvan. Úgy vonszolja magát, mint egy csiga, amiből már a remeterák is kiköltözött. Anyukája nagyon sajnálja, sokat panaszkodik neki is telefonon.

Bezzeg ahányszor letottyan az asztalhoz, az ízeket mennyiséggel pótolja. Úgy kell neki főzni, mint a gimis menzán: sokat és többet. Nem tudom, azért nem igényli-e a változatosságot, mert elfelejtette, mit evett előző napon vagy csak mindegy neki. Kérdeztem, mire azt felelte, nem tudja, de nem is érdekli.

Most a hős egészségügyön van a fókusz, de a hadirokkantakkal meg a volt hadifoglyokkal is hasonló volt a helyzet. Azt is elfedte a hős kultusz. Pedig nem minden hadirokkant kapott trafikot a császártól. A többség elbicegett a kocsmába a mankóján, ott sajnáltatta magát a hozzá hasonlókkal. A rokkantságit biztosan elitta. A feleségének meg rosszabb volt, mint amíg az ura oda volt a fronton, mert akkor legalább nem kellett etetni, tisztán tartani, hallgatni a rosszkedvű zsémbelését, kezelni állandó sértődéseit. Néha olyan tehetetlen düh vett erőt szegény asszonyokon, hogy megkérték az urukat:
– Akassza mán fel magát!
– Látod-e, még azt sem tudom. Adj lúgot, mán én is eluntam az életemet.”

Sivár és kegyetlen ez a monológ. Mélyen igazságtalan. A párkapcsolat azonban nem az igazság birodalma. Nagyrészt tudattalan játszmák uralják.

Azért írtuk le ezt a háborgást, mert sokan még magukban sem merik elmondani. Igazuk van. Isten ments! Jobb, ha működnek az énvédő mechanizmusok.

A legnagyobb marhaság az lenne, ha elkezdenék higgadtan megbeszélni. Egyikük sincs abban az állapotban. A tehetetlen düh a kimerült elkeseredéssel csapna össze.

Szerencsére van megoldás. A probléma gondolati keretét Szeretők című könyvünk adja meg. Receptre írjuk fel mostanában sokaknak.

Kiváltható itt.