Kúria az első emeleten

Ha valaki igazán kompetens egy területen, óvatosan jelent ki bármit, körülményeskedik.

– A legtöbb esetben…
– A bizonyosság határán álló valószínűséggel jelenthető ki…
– Eddig még nem bukkant fel ellenpélda…

A szakértőket magabiztos újságírók faggatják, a közönség bosszankodik a tudósok bizonytalan hablatyolásán.

Akinek viszont lövete sincs a dologhoz, fölényesen ágál. A focihoz, a politikához és főleg a gyermekneveléshez is remekül ért. Főleg a szülők. Mindkettőjüknek megvan a saját élménye, és végül is tisztességes ember lett belőlük. Így vagy úgy. Ha így, követik a jót, ha úgy, tanulnak a saját kárukon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy gyerekeik jó ideig úgy tekintenek rájuk, mint akik mindent tudnak és mindenre képesek. Nehéz megtalálni a „gyerek szintjét” dedós és okoskodó között. Sőt, a gyerek maga is könnyen rákap a figyelemszerzés okoskodó módszerére:

– Mi az a végtelen?
– Meddig fogsz szeretni?
– Mi nem ér véget soha?

Dunning és Kruger kétféle választípust talált.
– Mi az a végtelen?
– A te kérdezősködésed.

Mi, szülőtársak azonban azt kérdezzük: van-e Dunning-Kruger egyensúly? Mikor mondunk olyat a gyereknek, ami igaz és érti is. Lássuk be: ez rajta múlik. Az a jó magyarázat, amit tisztán és világosan belát. Mindegy, hogy ez látszólag egyszerű vagy bonyolult.

Valójában maga a Dunning-Kruger hatás is okoskodás. Bonyolult vizsgálatokkal, tanulmányokkal bizonygatja, amit már a régi mondás is állít: „Csak kevesen tudják, mennyit kell tudnunk ahhoz, hogy tudjuk, milyen keveset tudunk.”

Heisenberg eredetije: „Nur wenige wissen, wie viel man wissen muss, um zu wissen, wie wenig man weiß.”

Kevesen tudják, hogy ez a bölcsesség már a nagy tudós születése előtt is felbukkant vicclapokban.

A mi célunk azonban a szülőtársak békessége. Ezért azt javasoljuk a következő kritériumot: „Igaz az, amit a gyerek (is) tisztán és világosan belát.”

Figyeljük, mit ért meg! Hiába kérdezgetjük:
– Tudod?
– Érted?
– Ugye?

Az ilyesmire többnyire csak bizonytalan bólogatás a válasz.
A történet régi. Már állt az Eiffel torony és még állt a Notre Dame. A tízéves forma kisfiú figyelte a torony íveit, majd a katedrálisban könnyed kézmozdulatokkal jelezte, ugyanazok a tartóívek. Statikailag, matematikailag nehéz lenne elmagyarázni, ám a gyerek tisztán és világosan belátta az összefüggést.

A Mammuttal szemben áll ez a ház a Széna téren. A fényképen sok lényegtelen részlet, az épület szerkezetét azonban akkor látjuk meg, ha észrevesszük az első emeletbe csempészett kúriát. A középső három ablak a fogadószoba, a bal oldali három ablak a gyermekszoba, jobbra a szülői lakosztály. Aki képes belátni, hogy a vidéki birtokos így hozta át családi életterét a bérház emeletére, már azt is láthatja, hogyan működhetett a család annak idején, cseléddel, dadussal, szalonnal…

A képen autóforgalom, konténerek, fényreklámok, homlokzati díszek, antennák, kémények, szürke ég. Másra figyel, aki pénzét viszi bankba, másra, aki vacsorázni készül, és persze a kéményseprő is más szemmel nézi a területet.

Minket a három timpanonos ablak mögötti élettér lehetőségei érdekelnek: a párkapcsolat és a szülőtársi viszonyok. A veszekedések viszont többnyire a kép egyéb részletei körül folynak:
– Utálom ezeket a ronda konténereket.
– Mikor vittél utoljára vacsorázni?
– Két hete nem vagy képes beugrani a bankba és megbeszélni a végtörlesztést.

Ha tisztán és világosan rálátunk családunk modelljére, arra, hogyan alapozza meg párkapcsolatunkat és szülőtársi együttműködésünket, sok mindent belátunk, aminek egy részét akár el is fogadhatjuk.

Ingyenebéd

Egy közgazdasági közhellyel szállunk szembe. Állítja: a vendéglős, aki ingyenebédet kínál, be fogja hajtani az ebéd árát, csak másképp. Például kötelező üdítőfogyasztással, esetleg lejáró szavatosságú élelmiszert semmisíttet meg a vendégek gyomrával.

Veszélyes ez a leegyszerűsítő gondolkodás. Az emberi méltóság elleni otromba támadás.

Igenis, van ingyenebéd. Naponta hívjuk meg egymást ebédre. Jó, egymást. De ki az a más? Rokon? Rá talán vonatkozik a „nincs ingyenebéd” axióma, hiszen hoz vendégajándékot, visszahív vacsorára, ilyesmi.

Ismeretlenek valóban kapnak ingyenebédet? Igen. Embertömegeket élelmeznek jótékonysági szervezetek. Miért? Erőltetett kutakodás felfedezni a közgazdaságtan szerint okvetlen létező kölcsönösséget.

A rendszerszemléletű evolúciós pszichológia érvényes magyarázatot ad. A jóléttel jelentkező felesleg fokozott késztetést kelt a szaporodásra. A legtöbb fajnál populációrobbanást idéz elő. Nálunk is hordánk növelését, több gyermek nemzését ösztönzi. Csakhogy mi már több virtuális hordába tartozunk, így a felesleg átadása is egyre többféle lehet.

Családi rendszeren belül gondolkodva fokozottan érvényesül ez a változás. Különválik az adás a kéréstől, az elfogadástól. Az adás egyrészt önjutalmazó, másrészt fölényt is kifejezhet, így agresszió eszközévé válhat. Lenyomás.

A potlatch, a túlajándékozás a háború egyik ősi változata. A jelenséget világszerte megfigyelték a polinéz szigetvilágtól Kanadáig. Az igazi veszélyt azonban a mi kultúránkban a „nincs ingyenebéd” hiedelemmel együtt jelent. Valójában ugyanis nem az elfogadóról van szó, hanem arról, aki adni szeretne. Márpedig egyre inkább szeretnénk adni. A gyanakvás miatt azonban komoly akadálya van az elfogadásnak. A gyanakvás sérti azokat, akik tiszta szívvel, belső igényből, sőt, evolúciós gondoskodási késztetésből adnak.

A túlajándékozás csak tovább növeli a gyanakvást. Tipikus esete a szülői rátelepedés. Kicsiben és nagyban.

– Nálunk nincs ám ingyen lomtalanítás – szólt be egy unoka a nagymamának, aki szatyornyi vackot hozott ajándékba.

Ha léptéket ugrik a szülői gondoskodás, elfojtja az önálló ambíciókat. Egyre többen rendelkeznek akkora vagyonnal, hogy már a gyermekeiknek sem kell dolgozniuk hátralévő életükben. Ez komoly teher a fiatalok párkapcsolatára, hacsak nem sikerül igazi dinasztikus házasságra lépniük, ahol egyik felet sem nyomasztja a másik vagyona.

Praxisunkban gyakoriak olyan esetek, amikor a túlzott adakozás erodálja a párkapcsolatot. A jólétben élő fél igyekszik tejben-vajban füröszteni párját, akinek környezete ezt tudattalanul félreértelmezi. Úgy gondolják, egy napon nagy árat kell majd ezért fizetnie szerettüknek. Könnyen teljesíti be önmagát a jóslat, mivel az elutasítás előbb-utóbb tehetetlen dühöt vált ki, amiből akár elszámoltatás is lehet. „Na, ugye, megmondtam!” – jön a típusreakció.

Mindez csak cizellálja alapvető tézisünket: a jólét más fajoknál a populáció robbanásához, majd összeomlásához vezet, nekünk azonban kiutat jelent az adás és az elfogadás. Mindkettő egyre fontosabb a jólét idején. Gondoljuk újra gyanakvásainkat és merjünk elfogadni. Jót teszünk vele. Ha véletlenül sikerül, örvendezzünk, majd lépjünk tovább a még nagyobb élmény felé.

Arra kérjük tisztelettel olvasónkat: Kérjen!

Nagyon kérjük, legalább egyszer próbálja ki.

A rossz szabály is jobb, mint a semmilyen

Gyakorló ügyvéd barátunk idézte Tersztyányszky Ödön alkotmánybírót:

„Ha nyitva az ablakod, és valaki bekiabál, hogy add neki a csillárt, akaszd le, add ki neki, vigye.”

Hirtelen egy igehellyel válaszoltunk:

„Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is.” (Mt5)

Azután valahogy a csilláros példázat rámutatott az igehely számunkra mélyebb értelmére: rengeteg energiát takarítunk meg a békességgel. Vegyük azt az esetet, hogy a bekiabálónak nemet mondunk. Könnyen lehet, hogy átkozódni, fenyegetődzni kezd. Megfélemlít. Riasztót szereltetünk a csillár árának többszöröséért. A riasztó néha téved, éjjel egy kóbor macska miatt felveri a szomszédságot, mehetünk át bocsánatért.

A békesség mellett a tradíciók is vigyáznak erőforrásainkra.

Paradox módon régebben nehezebb volt a legtöbb pár megélhetése, mégis kevesebb gondot jelentett az összecsiszolódás a megélhetés terén. Megvoltak az együttműködés hagyományai. A férfi és a nő tevékenységi köre, az anya és az apa feladatai. Nem merünk példát hozni, méhkasba nyúlnánk, hiszen mostanában ezeket a területeket egyénileg osztják be a párok, ezzel pedig kénytelen, vagy örömmel, de nagyon komoly szellemi terhet vesznek magukra. Elképesztően sok döntést kell hihetetlenük gyakran meghozni.

Könnyedén hangzik:

– Persze, majd megbeszéljük.

– Ezen csak nem fogunk összeveszni.

– Majd megoldjuk, ahogy jön.

– Aki megérzi a gyereken, hogy aktuális, kicseréli a pelenkáját.

– Ha behajítok valamit a szennyesbe, látom, hogy van egy mosásnyi adag, hát berakom a gépbe.

– Ha lejár a mosogatógép, pittyen egyet, aki éppen ott van, kirakodja.

– Az tankol, akinél fogytán a benzin, lemosatja a szélvédőt is, a készséges kutas közben meg tudja nézetni az ablakmosót, az olajat és a guminyomást, van idő beugrani a shopba tarhonyáért és folyékony szappanért.

Gondolatkísérlet: a parlament rendezni akarja a mosógép berakásának jogait és kötelességeit. Csak látszólag piszlicsáré dolog. A feministák szeretnék kimenteni a nőket, a konzervatívok a klasszikus családfőt védenék, a családpártiak a gyerekek jogait tisztáznák, a nyugdíjas érdekképviseletek is hallatnák reszketeg hangjukat. Végül az ellenzék tüntetést szervezne a háztartási rabszolgaság ellen. Több száz parlamenti képviselő több ezer munkaóráját, szakértői és média stábokat mozgósítana a dolog, a közvélemény pedig erősen megoszlana. A törésvonalakba szélsőségek fészkelnék be magukat.

A poén, hogy az üzemanyagszint-jelző figyelmeztetése hasonló ribilliót indít el az érzelmek parlamentjében. Ha éppen a feleség ül az autóban, úgy gondolja, ráér a tarhonya, most nincs idő átvizsgáltatni az autót. A férj is gondolhatja, elmegy még ennyivel két napig a kicsi kocsi, úgyis csak az ovi köröket járják. Valamit mondott ugyan anyu tarhonyáról, dörzsölt kell, vagy ilyesmit. Fel kellene hívni, de most kizökkenne a projekt leadásból. Igaz, ha majd reggel viszi a gyereket, sirbákol, hogy el kellett volna mennem tankolni.

Ha viszont az a szabály, hogy az első csippantó jelre, az első alkalmas helyen tankolás, akkor legfeljebb egy sóhajtás, aztán az van, hogy ez van. Elég egyszer meghozni egy szabályt, és máris megtakaríthatjuk a tarhonyás köröket.

– Ugyan már, – jöhet az ellenvetés – legalább mi ne toporogjunk lényegtelen dolgokkal, mint a politikusok!

– Ha ilyen merev szabályok irányítanák az életünket, házassági robotok lennénk.

– Hol maradnak az érzelmek? Szeretettel mindent meg lehet oldani.

Valóban ezt gondoljuk, csak hát nem ezt tesszük. Tudattalanunk másképpen működik. Nem tudja, mi a lényeges. Olyan, mint egy csekk. Lehet ráírni ezret, vagy ezermilliót. Nagyjából ugyanúgy néz ki. A döntés önmagában, akár lényeges, akár lényegtelen dologról szól, hatalmas energiákat mozgósít, használ fel, esetünkben pedig pazarol. Az elmét egyáltalán nem élesíti, viszont kimeríti az érzelmi erőforrásokat. A következő történik: érzelmi központunk megalkotja a döntés által létrejövő helyzet modelljét. Előkeres a múltból egy hasonló modellt, azt a jövőbe vetíti, majd megvizsgálja, hogyan válna be. Jobb esetben elfogadja, különben újabb megoldást keres. Agyunk ilyenkor ezerrel pörög, a kimerülő érzelmi energiák pedig visszahatnak a párkapcsolatra.

Még a rossz szabály is jobb, mint a semmilyen. Autós hasonlattal: Beleépül a mozgásunkba, automatikussá válik, mikor adunk gázt, mikor lépünk a fékre. Ettől még örömmel használhatjuk autónkat, sőt, jól sikerülhet a kirándulás, biztonságban visszük haza a bébiszittert. A párkapcsolat is annál jobb, minél kevesebb felesleges döntéssel terheljük. A gyermeknevelésben pedig kifejezetten a pontos napirendre építenek az intézmények, csak az egyetemen nem csengetnek már be.

A párkapcsolat óriási alkotó ereje abban áll, hogy a megoldott problémákból képes szabályokat, szokásokat létrehozni. A házasságon belül külön előny, ha ezt a gyerekkel együttműködve tesszük.

Tersztyányszky Ödön alkotmánybíró sokat tudhat a békesség erejéről: nagyapja hős katona, olimpiai vívóbajnok. Megalapozott családi tradíció rendje biztosítja a sikeres, alkotó életet immár egy évszázada.

Posztok

Jönnek a visszajelzések. Örömmel vesszük őket. Többnyire arról tudósítanak, hogy együtt a család, helyreállt a párkapcsolat, jól működik az új párkapcsolat. Csakhogy gyakran jelenik meg az örvendő arcokon némi zavar. A kamera okozza. Esetünkben jogosan, hiszen a boldog pillanatot, a katartikus élményt átélő ember aligha sejtheti, hogy a felvétel párkapcsolati terapeutáknál landol. Pedig igen. És még ki tudja, hol.

Nem, nem a közösségi médián posztolásról fogunk itt vekengeni. Sirbákolni. Lamentálni.

A lencsének esünk neki, ami a képernyők szeme. Figyel. Méghozzá az élmények kellős közepén figyel be. A transz örömében arra késztet, hogy igazítsunk egyet a frizuránkon, a ruhánkon, az arcvonásainkon. És ezzel ki is emel a jelenből, az arany pillanatból! Mered ránk és arra késztet, hogy azok szemével lássuk magunkat, akik majd rajta keresztül néznek. Hogy eszünkbe villanjon, mit fog szólni a volt párunk, a féltékeny kollegánk, a szomszédunk – bárki, aki amúgy benne van kapcsolatrendszerünkben.

Amikor az élmény pillanataiban lencse mered ránk, a Nagy Testvér jelenik meg.

Azt, hogy ennek hatására mi zajlik bennünk, evolúciós alapon tudjuk megvilágítani.

A nappali pávaszemek már kora tavasszal repülnek

A rovargyűjtemény azért jó kiindulás, mert középpontjában ott van a pávaszemes lepke, mely azonnal odavonzza tekintetünket. Miért? Óriás „szemei” bekapcsolják a velünk született viselkedésmódot: „légy éber, figyelnek!”. Amikor valaki valahonnan figyel bennünket, feszültséget kelt. Ezt általában úgy ismerjük, mint vizsgadrukk, vagy lámpaláz. A bénító szorongást debilizálónak, a teljesítménynövelőt facilitálónak nevezzük. Nos, a figyelő szempár debilizál. Bénít. Tehetetlenségérzést, dühöt kelt.

A figyelő szempár egész országok életét tette tönkre a történelem során, amikor a mindent átszövő szent inkvizíció, vagy a titkosszolgálat figyelő szempárja indukált tehetetlen dühöt az emberekben, amit újfent jelentettek a besúgók – így beindult az ördögi kör.

Párkapcsolatban a megcsalt fél érez magán figyelő szempárt. Úgy érzi, a párja kiadja a szeretőjének, ezért él át tehetetlen dühöt, ami akár még őrjöngésbe is válthat. Vagy letargiába. A titkosszolgálat folyamatos jelentéseinek kitett emberek is könnyen süllyednek letargiába, vesztik el alkotó örömüket.

Jaj, mégis a közösségi médián posztolásról kezdtünk vekengeni. Sirbákolni. Lamentálni. Ellenséggé tették a lencsét. Egykor az örömteli pillanatok, a katartikus élmények vagy éppen a traumák megörökítője volt a kamera. Akkor készítettünk drágán felvételeket, amikor arany pillanatokat akartunk rögzíteni. A felvételek a családi albumba kerültek, esetleg képeslapon elküldtük az érintetteknek. A legjobb képek a nappali falára kerültek.

Dilemma, hogy tiszteljük-e a hagyományt, vagy épp akkor mondjunk le a felvétel lehetőségéről, amikor korlátlanul áll rendelkezésünkre. Egy kicsit hasonlít a helyzet az autó használatához, a kalóriagazdag ételek fogyasztásához és a képernyő élvezetéhez.

(A kép forrása: https://www.turistamagazin.hu/hir/a-nappali-pavaszemek-mar-kora-tavasszal-repulnek)

Ugye, mostanában nagyon sok dolgotok van?

A kérdés tanúsága szerint a járvány meghozta az áttörést. Alig fél év alatt több mint félmillió ember betegedett meg nagyjából hasonló tünetekkel, melyek nagyjából hasonlóan és nyilvánvalóan kedvezőtlenül hatnak a párkapcsolatra, családra. Eddig nehezebb volt belátni az ilyesféle hatásokat. Ezért óvatosan, szinte titokban vizsgáltunk párkapcsolati terápiás munkánk során olyan körülményeket, amik látszólag más területre tartoznak.

Ilyen például immunrendszerünk állapota, esetleges támadása saját magunk ellen. Autoimmun reakciót vált ki a táplálék intolerancia. Kihat a kedélyre, viselkedésre, teljesítményre. Korunk sok betegségének okozója az autizmustól a diszlexiáig, a kimerültségtől az impotenciáig. Vizsgáljuk. Teszteljük. Gyógyítjuk. Zelka képesítést szerzett a lyukasbél szindróma (GAPs) kezelésére.

A rossz alvás rövid távú hatásai eléggé közismertek, hosszabb távon felborítja a hormonrendszert, ezáltal maradandó károsodást okoz. Például elhízás, lelki tunyaság. Vizsgáljuk. Teszteljük. Aludni tanítunk az alvásfigyelő által adott visszajelzések használatával. Részben erről szól Horkolás könyvünk.

A párkapcsolat legfontosabb összetartója a közös élmény. A pozitív élmény egy lehetséges trauma elkerülése, pozitívba fordítása. A rossz élmény is élmény. Ha ügyesen fogjuk vitorlánkba a szelet, a járvány kihatásaira is lehet építeni. A közösen átélt trauma erős kötődést hoz létre. Tartalmaz izgalmat, félelmet, és része a ráhangolódás, a katartikus lecsengetés.